//Városnézés//
*Mikor észreveszi a sötételfet szíve mélyéről egy erős, hideg, félelmetes fuvallat szalad fel az ereiben, és árad szét apró testében. Ijedség tűnik fel az arcán, talán egy kis remegés is a végtagjaiban, de mikor a rémület tárgya megszólal, és végtelen kedvesség, szeretet árad belőle, akkor Nellara rájön, hogy ez a sötételf kivételesen nem gonosz, és nem akarja letépni a szárnyait. Így nagy nehézségek árán ugyan, de megpróbálja leküzdeni a gátlásait. Hatalmas levegőt vesz, és elnyom magában minden negatív érzést.*
- Szívesen magukkal tartok!
*Mondja ezt a szürke bőrűnek, miután az olyan kedvesen szól hozzá.*
~Lehet, hogy ő nem olyan. Lehet, hogy más, mint a gyilkos... Mint az a sötétbőrű...~
*Kirázza a fejéből a régi, rossz emléket.
A következő pillanatban éppen elkapja, hogy az egyik tündér a szárnyakról beszél úgy általánosságban, és apró pillantást vet a sajátjaira, már amennyire gerinctörés nélkül képes hátrapillantani.*
~Nem jó semmire. Aggat, mindig útban van, nehéz, és még repülni sem lehet vele.~
*Persze a véleményét nem mondja ki, hiszen minden ép elméjű tündér, akinek nincs szárnya, de belegondolt már abba, hogy milyen lenne, ha lenne, annak bizonyára ezek eszébe jutottak. Még ha csak minimális szinten is.*
- A nevem Nellara Han.
*Mutatkozik be Griwor Hurygonnak, na meg úgy összességében mindenkinek. Inkább Griwor felé címezi a bemutatkozást, hiszen ő kérdezte a lány nevét, de azért úgy mondja, hogy minden jelenlévő könnyen meghallja, és megjegyezhesse. Persze csak ha nem csapnivaló a memóriája.*
- Jó ötlet, szépen megtervezett. De ugye nem csak ennyi? Vagy igen? A vége hiányzik? Sok szép hely van ám itt.
*Bólint, hiszen ha ez az apró társaság - talán szó szerint is, hiszen majdnem mind tündérek - a város minden négyzet-centiméterét meg akarja nézni, akkor bizony jó tervet eszelt ki magának.*
- Voltam már a városban egy párszor, még hosszabb időre is, mert itt gyakran találni munkát. Szívesen mesélek nektek, bár mostanában egyre kevesebb időt vagyok itt, mert egy kicsit távolabb találtam otthonra.
*Bólint újra, kissé szégyenlősen mesél magáról, mert hát csak idegenek között van. Nellara eleve nehezen nyílik meg mások előtt, na hát még akkor, amikor ismeretlenek veszik őt körbe... Akkor nagyon nehezen megy neki. Most ráadásul még sokan is vannak.
A következő pillanatban egy újabb tündér érkezik, aki még Nellaránál is alacsonyabb, pedig ő is elég kicsinek számít. Nem is ez a leglényegesebb, hanem az, hogy olyan könnyedén röppen fel az asztalra, mint egy madár, így a fekete hajú tündérnek majdnem felakadnak a szemei.*
~Tud repülni! Mindig is repülni akartam, de soha nem ment! Tud repülni!~
*A következő pillanatban elhatározza, hogy ha alkalmas lesz az időpont megéri az új jövevényt, hogy tanítsa meg repülni. Ettől Nellara olyannyira felbátorodik, hogy minden szégyenlőssége eltűnik róla.
Éppen meginvitálná az apróságot a társaságukba, de egy férfi, aki Vokattänak nevezi magát megelőzi, így Nellara csak csendben mosolyog, hátha így a pöttöm jobb kedvre derül. Ez a mosoly sem az igazi: ő maga is elveszítette a szüleit, emlékszik, hogy mennyire borzalmas volt, nem szeretné, ha másnak is ugyan ezt kellene átélnie, amit egykor neki is.*
- A várost akartuk felfedezni, körbejárni. Ha velünk jössz, akkor biztosan rájuk lelsz. Segítünk benne, legalábbis mi ketten biztosan.
*Most már ő is a kezét a kislány felé nyújtja, hogy elhagyhassák a Fogadót.
Utolsó mondata után Vokattära néz mintegy megerősítésképpen, amiből az következik, hogy véletlenül rajta felejti a tekintetét.*