//Alenia, Wilhorp//
*Sikerül annyira elmerengenie, hogy mire az utolsó falat rántottáig eljut addigra az gyakorlatilag már teljesen ki is hűlt. Hamarosan azonban még sem az étel, vagy az foglalja le a gondolatait, hogy mit kellene még rendelnie, ami elölti kis erővel és elszántsággal, hanem az, hogy végre megérkeznek azok, akikre várt. Valakik, akiktől muszáj lesz kérdeznie, ha csak nem akar továbbra is itt ülni, önmaga előtt is szégyellt tehetetlenséggel, tanácstalanul.
Már éppen készülne felemelkedni asztalától és nyitná is szóra a száját, hogy feltehesse kissé talán bátortalan kérdéseit, amikor mindez teljesen feleslegessé válik. Szinte el sem hiszi, hogy a tekintetét magára vonzó gyönyörű szőke lány és jóképű kísérője egyenesen az ő asztalát célozzák meg.
Amint a lány teljes természetességgel helyet foglal nála, bemutatkozik neki, és elmondja azt is, hogy miért, vagy pontosabban kiért is jött, túl sok zavaros kérdés támadja le egyszerre védtelenre összezavarodott elméjét.
Vajon, hogyan üzenhetett az anyja és pontosan mit? Igazából a "kivel" a kérdés. Az nem lepi meg, hogy a futár nála gyorsabban a városba ért. Az sem, hogy édesanyja ismerte őt annyira, hogy azok után, hogy gyerekkorában annyit mesélt neki a Főtérről, végül majd pont oda fog menni, ha pedig már ott van, akkor pedig a legnagyobb valószínűséggel itt fog kikötni. Megtette érte azt, amire már nem számított tőle; még egyszer és utoljára megvédte, nem hagyta, hogy egymaga szerencsétlenkedjen egy számára még nagyon is veszélyes városban.
Egyszerűen nincs más racionális magyarázat. A meghatottságtól és a hálától, amit nagyon sokáig nem fejezhet ki, összeszorul benne valami, ami nagyon fáj, de most muszáj az egészet figyelmen kívül hagynia.
Arra mondjuk továbbra sincs ötlete sem, hogy kik jöhettek érte, vagy kicsoda a férfi, akihez el fogják vinni, hiába mutatkozott be neki Alenia. Családjának régi barátai lennének? Esetleg édesanyjának távoli rokonai? Más lehetőség nem létezhet.
Gyorsan belátja viszont, hogy ez most teljesen mindegy. Az asztalához leülő lány külseje és modora elbűvöli, hiszen talán akkor sem tagadhatná le, hogy nemes, ha meg sem szólalna. Egyértelmű, hogy nem akarnak ártani neki, és az is, hogy sokkal jobb helyre vihetik most annál, mint amit ő egyedül itt a környéken képes lett volna találni magának.*
- Igen, én vagyok, üdvözlöm kisasszony és uram! *hajt fejet a belé nevelt udvariasság, miközben alig bír elfojtani egy hálás és megkönnyebbült mosolyt. Az viszont minden bizonnyal szembetűnő, hogy eddig sápadt arcába és álmos tekintetébe hirtelen költözik némi szín és egy kevés élénkség, mintha nagyon fellelkesítette volna valami.
Rosszul érzi magát tőle, hogy nem mondhatja el a teljes igazságot, de hát nem sok választása van. Nem meri bevallani, hogy fogalma sem volt arról, hogy várnak rá a városban, és, hogy egészen eddig a pillanatig mennyire elveszettnek érezte magát. Mindezt leszámítva ugyanakkor tényleg ő Luninari Heiphine, ha pedig a vele szemben ülő lány úgy tudja, hogy őt kell elvinnie a bátyjához, akkor minden bizonnyal nincsen itt semmiféle tévedés. Szeretne jó benyomást tenni magáról, ezért próbál annyira határozottan és udvariasan beszélni, amennyire azt megköveteli a helyzet.*
- Örülök, hogy találkozhattunk, és köszönöm, hogy személyesen jöttek el értem! Remélem nem okozok vele túl nagy kellemetlenséget, de szükségem lenne egy kis időre még, éppen csak annyira, hogy összeszedem a ruháimat odafent a szobámban. Amúgy majdnem teljesen útra készen állok, szóval nem fog sokáig tartani, ígérem! *ígéri meg, mivel tényleg nem szeretne túl nagy gondot okozni azoknak, akik akár tudják, akár nem, sokkal többet segítenek most rajta, mint amit ő valaha is remélt a jövőtől akkor, amikor otthonról elmenekült.*
- Ha gondolják, addig esetleg fogyasszanak valamit, kifizetem majd, ha visszaértem. * próbál bizalomgerjesztően és kedvesen mosolyogni.*
- Természetesen Ön is a vendégem, ha marad még. *teszi hozzá Wilhorpra nézve, hiszen a másik lányhoz intézett kérdését ő sem hagyhatja figyelmen kívül. Csak azért, mert lehet hamarosan távozik, és csak eddig kísérte a lányt, még nem nézheti őt levegőnek, ez mindazzal ellenkezne, amiről valaha tanult, vagy amiben valaha is hitt.
Bár nem fog elrohanni mielőtt válaszolnának neki, az asztaltól azért feláll, jelezve, hogy tényleg készen áll arra, hogy gyorsan összeszedje maradék holmiját és elindulhassanak.*