//Úton-útfélen//
//Fősodor//
//Kicsit Vieljana//
*Előítéletei vannak, de valószínűleg hasonlótól a világon senki sem mentes, akit határozott elvek mentén neveltek.
Ő például annyi mesét hallott édesanyjától, amelyeknek pozitív hősei éppen a tündérek voltak, hogyha akarná, hogy ne így legyen, akkor sem tudná nem örömmel és némi határozottan kellemes nyugalommal eltölteni az, hogy Vieljana is velük van.
Azt ugyan látja, hogy a lánynak nincsenek szárnyai, tündér mivoltát mégsem tagadhatná le előtte, külseje, szavai és kisugárzása alapján ugyanis ő mindig is éppen így, vagy legalábbis nagyon hasonlóan képzelt el egy igazi tündért, és persze nem is az első már, akit életében lát.*
- Tényleg szerencsés nap ez. *ért egyet vele egy vidám és kedves mosoly kíséretében, de szavait tulajdonképpen Launak és Arystornak is szánja. Továbbiakban azonban igyekszik nem kétfelé beszélni, már csak azért sem, mert udvariatlannak tartja, hogy néha kicsatlakozik kicsit a beszélgetésből, ami Lau, a férfi és közötte zajlik.
A tündérlány is Marellával beszélget inkább, amit szintén nem szeretne nagyon megzavarni, amúgy pedig figyelni sem árt, ha már tényleg arról beszélgetnek, hogy venni fognak egy házat.
A férfi és Lau párbeszédét elhallgatva persze rögtön eszébe jut, hogy egyelőre csak egy ló van velük, amire mindenki nem ülhet fel, de bízik abban, hogy ezt majdcsak megoldják valahogy.
Ugyan nem szívesen szólal meg, hiszen úgy érzi, hogy Launál jobban úgysem tudná meggyőzni a férfit, hogy tökéletes vevők lesznek, mégis a lány rajta megállapodó tekintete és bátorító mosolya hamar meggyőzi arról, hogy teljesen felesleges hallgatásba merülnie.*
- Milyen különös. *jegyzi meg kicsit eltűnődve miután elhallgatta Lau és Arystor párbeszédét.*
- Amikor a városba érkeztem, itt szálltam meg először. Nem tudtam, hogy vannak itt rokonaim, de édesanyám már üzent nekik, és az egyikük eljött értem, aminek nagyon örültem, mert így nem teljesen egyedül kellett feltalálnom magamat egy vadidegen városban. Nem hiszem, hogy pont ugyanennél az asztalnál ültem, amikor Alenia belépett ide, de mégiscsak itt voltam, ebben a fogadóban. Ő jött és elvitt egy házba, ami végül az otthonom lett. Most pedig, hogy visszajöttem a városba, megint a Pegazus az, ahol lehetőségem van új otthont találni.
*Az egyszerűség kedvéért azt persze nem meséli el, hogy a házból, ahová Nia elvitte rögtön másnap el is költöztek, mert a lány bátyja egy másikat örökölt, miközben a szüleivel is összeveszett, így valószínűleg akkor sem maradhattak volna ott sokáig, ha nincs a hirtelen, váratlanul jött örökség. Így végül nem az első, hanem ez a második ház lett az lett az otthona.
Az is teljesen más kérdés, hogy ilyen téren a Pegazus nem biztos, hogy szerencsét hozott, hiszen egykori otthona, most éppen minden bizonnyal nem több egyetlen kifosztott romnál a sok közül, mélyen bent a Gazdagnegyedben valahol.
Ugyanakkor azt tényleg több mint különösnek és érdekesnek találja, hogy eddig talán háromszor, ha itt járt, és abból már két alkalommal itt lelt új otthonra.
Persze azt, hogy minden rendben lesz és megveszik valamelyik házat egyáltalán nem tekinti a napfelkeltéhez hasonló, biztosan bekövetkező jövőnek, de Lau szavait hallva egyre inkább reménykedik benne, hogy az.
Ahogyan abban is, hogy ezúttal szerencséje lesz, és új házuknak nem az lesz a sorsa, mint annak, amit annak idején Aleimord örökölt.
Könnyen jött, könnyen ment, szokták mondani, csakhogy ebben az esetben ez nem igaz, hiszen a ház egyáltalán nem ment könnyen. Lau is, ő is, ahogy mindenki más, aki éppen ott volt, kis híján az életével fizetett pusztán ezért, Aleniának pedig nem sokkal menekülésük után egy karja bánta azt az éjszakát. Azóta sem tudja, hogy szerencsétlen lány, aki semmivel sem szolgált rá kegyetlen sorsára, él-e, vagy meghalt.
Természetesen még mindig az utóbbiért imádkozik magában, mindez azonban nem az a pillanat, hogy pont ezekbe a szörnyű emlékekbe merüljön vissza.
Inkább bizakodni próbál, és mivel Arystor igen vidám természetű embernek tűnik, vagy legalábbis olyasvalakinek, aki az elmúlt események után is képes volt megőrizni humorérzékét, meg a nevetésre való hajlamát, ebből valamennyi rá is átragad megint.*
- Gyakrabban kéne idejárnom, és akkor egy egész kisebb városom is lehetne akár. *neveti el magát, mert tényleg viccesnek tartja a dolgot. Ha valóban úgy működne a világ, hogy ahányszor bejön a Pegazusba, új otthonra lel, elég lenne egyetlen év minden napján beugrani egy-két korsó mézsörre, és tényleg felépíthetne egy saját picike kis várost.
Aztán persze hamar megkomolyodik, végtére is a lehető legkomolyabb dologról beszélnek, a jövőjükről, ami tulajdonképpen az életük.*
- Amúgy csak csatlakozni tudok Lauhoz. A ház rendben tartásával biztos nem lenne gond. Van már tapasztalatunk hasonlóban. *mondja, és utolsó mondatával szerinte sok mindent elárul magukról. Ezt és Lau szavait összerakva a férfi könnyedén kikövetkeztetheti, hogy mivel foglalkoztak még a káosz előtt.
Igaz, hogy ő csak élt, és nem dolgozott Aleimord házában, szülőfalujában pedig csak egy itteni mércével mérve nagyon kicsi, és nagyon szerény házat kellett segíteni rendben tartani édesanyjának, mégis mindig mindenben segített, amiben tudott. Egyáltalán nem idegen és démonoktól való számára a házimunka.
Lau ellenben, ha jól emlékszik házvezető nőnek, vagy valami hasonlónak jelentkezett Aleimordhoz munkára, és nem kételkedik abban, hogyha nem tör ki a káosz, és nem kell végül életüket mentve elmenekülniük onnan, akkor kiválóan el is tudta volna látni a munkát, amit vállalt.
Ezzel a házzal ráadásul könnyebb dolguk is lesz, már amennyiben tényleg megveszik, hiszen vidéken van, ami a nagyvárossal ellentétben sem Lau, sem pedig az ő számára nem idegen környezet, mint ez a nyomasztó kőerdő. Ha pedig a többiek velük tartanak, gyanítja, hogy az ő esetükben is hasonló lehet a helyzet.
Arról ugyan fogalma sincs, hogy a többség honnan érkezett, vagy hol született és élt idáig, de Marellával és Lyllivel idefelé jövet találkoztak, és nyilvánvalóan egyikük se artheniori.
Már csak azért fohászkodik magában, hogy tényleg sikerüljön összeszedni annyi aranyat hirtelen amennyire szükségük van most, és, hogy Arystor se gondolja meg magát. Egyelőre ez az egész szerencsés véletlen, ami érte őket valahogy túl szép, hogy igaz legyen, főleg az elmúlt hatok eseményei után, de próbál nem gondolni erre, nehogy pont ezzel űzze el a szerencsét, ami mostanában amúgy sem nagyon állt az ő oldalukon.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.12.13 23:19:56