*A leányzó szavaira csak kissé megrázza ezüst tincseit, mik arcát keretezik. A hatás kedvéért, még szikrázó, zöld szemeit is lehunyja.*
- Ugyan, kérlek. Nem mondtál semmi ostobaságot. Mindent nem tudhat egy személy.
*Hiszen, aki túl sokat tud, azt megölik. Ezt jól tudja, nem is szabad akárkivel megosztani eszménket. Ki tudja, hogy biztonságban marad-e nála, a tudás, mit átadunk? Lehet, a személy rosszra használja, vagy épp tanítója ellen, ezt pedig nem szabad megkockáztatni. De miért nem fél attól, hogy Timandra, ez az ártatlan kinézetű, szinte még lány nem használja-e úgy, ahogy nem volna jó? Mert látta a szemét. Látta benne, hogy bizalommal fordulhat feléje. Ez az oka, hogy hajlandó lenne bármiről beszélni, amit csak az asztalpartner kérdezni szeretne.
Persze, saját bölcsessége sem terjed ki mindenre, ám elég tapasztalattal bír már, talán túlontúl sokkal is, ilyen fiatalon. Hiszen mennyit élt? Nincs még túl a harmincadik telén se. S ez egy embernél sem sok, hát még egy olyan lénynél, ki csak félig ember, s másik fele a nemes elf fajból ered. S talán nem csak Tima tudhat meg többet Dakhnator szavaiból, hanem fordítva is. Bár, az építészet sosem volt saját kis világának sarokköve, ám egy apró részét mindenképpen képezi. Viszont a régről származó dolgok története, az érák változását átélő tárgyak valója, ez mind-mind olyan, mi kíváncsiságának vonzásába tartozik. Például, mikor egy síron, mi nagy harcost takar maga alatt, rajta pedig egy méretes kőkard, mi mint egy obeliszk, fölé tornyosul, rajta pedig az ősi nyelvek valamelyikéből való jelek... Mi lehet? Talán a férfi története az, hogy miként élt, vagy ahogy kimúlt az élők sorából. Már ha az ilyen írások és jelek megfejtése Tima szakterületébe esik.
A férfi is igencsak meglepett, még ha ezt csillogó, fűzöld szemei, vagy az alattuk lévő vigyora nem is regélné a nagyvilágnak, hogy látta a sebhelyet, a másik mégis hamarost asztaltársa lett a fogadó gyomrában. Persze, meglehet, hogy szavai miatt vannak most itt. Hiszen számára egy sebhely koránt sem taszító, nem csak saját arca miatt, vagy a nyakán éktelenkedő nyomvonal okán, hanem mert munkája során megtanulta szeretni a sebhelyeket. Néha nehéz feladat azok eltüntetése, főleg ha kényes helyen, valahol az arcon vannak, ám koránt sem lehetetlen. Az ő szakmája nem ismerheti ezt a fogalmat. Ahogy a fizetséget sem, csak a hálapénzt. Miféle kapzsi, aranyra éhező szörnyeteg kérne azért csengő tallérokat, hogy például egy szeretett gyermeket, vagy tisztelt apát elföldeljen? Ez a kötelessége, ha már szakmájának ezt választotta. Más kérdés, hogy sikerül-e most is elhelyezkedni ezen feladatot ellátó személyként.
Ahogy a mosoly megjelenik társnője arcán, az övé még barátságosabbá válik, s újra keresi a kék szem lényét. Bele akar pillantani, mennyire is boldog a mosoly mögött. De vélhetőleg, ha sikerül megragadni az egyetlen látható kék lélekörzőt, bizony valódi öröm fog felsejleni benne. S ha tudná, hogy különös külsejével együtt is kedves a másik számára, talán még egy csöppnyi pír is költözne hullaszín arcára. Sápadt bőrén jól kiütközne, főleg, hogy egy apróbb bókra is igen jól reagálna, tekintve, hogy mennyit kapott eleddig életében. Egy keze is sok, hogy megszámolja. Főleg, miután elcsúfították egykoron talán kimondottan szép arcát a vágással. Elfek kecses vonásai rejlenek a komorrá tett arcon, mit visel, s az őrült vigyor is ha egyszerű mosolyig fordulna csak ajkain, kimondottan szép látvány volna a női szemnek. Ám ő ilyen, ilyenné tette a világ. S ha tévedne, mégis létezik bármiféle istenség, ki erre a sorsra kárhoztatta, akkor sem átkozná nevét ezernyi szitokkal. Okkal lett ilyen. Így csak az fog közelébe kerülni, ki tényleg lelkét vágyja ismerni, nem az arcot.*
- Öröm hallani, hogy tovább is élvezhetem társaságod. Kimondottan jó érzés valaki olyannal lenni, aki nem súg másokkal össze a hátam mögött, s valamelyest meg is ért.
*Hiszen sebhelyet mindketten viselnek, mi pecsétjük, bélyegük egy életre. S csak remélhetik mind a ketten, hogy ha így is kell élniük, azért hosszú élet lesz. S még ha szenvedéstől is lesz olykor terhes, ha találkozik bármelyikük még ilyen személlyel, ki elfogadja őket, akkor máris megérte várni. Hiszen most is mélyen, legbelül azt reméli Dakhnator, hogy Timandra lesz az, aki első igazi barátja lesz. Vagy máris elindultak a rögös úton, hogy egymás társai legyenek, mint két barát, kik megértik egymást? Talán...
Bizony, elébük kerül étkük és a tea, miket rendeltek. Szívesen állta volna Tima kontóját, hogy övére fogyasszon, de van egy olyan sanda gyanúja még most is, hogy ezt utólag is visszautasítaná a tudóspalánta. S bár válaszában olykor megáll, addig is csak azért, hogy egy apró falatot, mit beszéd közben szelt a szalonnából, szájába vegyen, s megrágva, lenyelje, majd ismét beszéljen tovább a megkezdett vonalon.
Gondolatokban nem tud olvasni, így pár kérdés megválaszolatlanságra lett ítélve, hacsak a későbbiekben fel nem teszi Timandra. Bár, azért az ő memóriája sem tökéletes, így a pontos leírásuk a jeleknek, mikkel sírokat díszítettek nem volna teljes, vagy akár eltérő is lehet a valóságtól. Bár, az talán egy kicsit komolyabb utánagondolással érthető, hogy ha valahol három templom is van, elég nagy esély van rá, hogy különböző istenek és azok prófétái eltérő tanításait okítják a gyermekeknek, s felnőtteknek. Az pedig, hogy például egy Yetobeli-ben hívőt és egy rlalhoacitát egymás mellé temessenek, legalább akkora bűn volna, mint nem csak egy embert, de egy egész nemesi családot kivégezni. A legtöbb vallás nem kedveli a többit, legyen az bármilyen. Persze, a békés, főleg természetből fakadó vallások inkább megértőbbek, míg az agresszív törzsek és még a mélyben élő sötételfek istenségei már inkább vannak mások ellen, kik nem bennük hisznek.
A legtöbb sírhely nem szokott üres lenni, hiszen valóban szomorú látvány, olykor Dakhnator szabad idejét feláldozva tesz egy mécsest, s egy szál vadvirágot a sírokra, mikkel más nem törődik. Ha a lélek ki is szállt a testből, ha kiszállt, akkor is, a porhüvely megérdemel annyi tiszteletet, hogy egy lángocska adjon hírt róla, igen, ő élt, volt valaki és már holt. S az a fény, ahogy egy másik pap mesélte, utat mutathat, hogy felfelé törjön, egészen a felhők fölött rejlő országba, hol a boldogok élnek haláluk után.*
- És miért szeretnél egy szerinted is lehangoló helyen sétálni? Akkor már nem lenne jobb egy erdei ösvény, vagy más hely, hol szépséges dolgok rejtőznek?
*Kérdő pillantással mered a kis tudósra, ahogy villája a tányérra kerül, ugyan, még van a szalonnából, de most hosszú, éjfekete karmoktól egyesek szerint csúf keze a teás csészére fonódik, hogy ajkaihoz emelje, míg a választ várja. A tea ugyan még meleg, de pont eléggé lehűlt ennyi idő alatt, hogy ne égesse meg nyelvét, se száját máshol, ahogy a finom nedű ajkai közt elvész.
Persze, egy kellemes séta igazán remek volna, különösen Timandra társaságában, de hát egy temető mégsem a leginkább jó hely az ilyen időtöltésre. Nem véletlen, hogy a fiatalok a lófrálásukat máshol eszközölik, nem pedig a sírok közti kis utakon, vagy a puszta földön, min addig van fű, míg ki nem tapossák, vagy egy sír nem veszi a fűszálak helyét. S cseppet sem mondható megbotránkoztatónak, mit az asztalpartnerének mondott a hölgyemény, ám felettébb furcsa.
~Talán csak velem szeretne lenni és nem akar kiragadni a természetessé vált környezetemből? Áh, miket gondolsz? Mit találsz még ki? Hogy beléd van habarodva?~ Megint csak kérdi magát, hiszen mást nem tud. Válaszokat nem lel, de ez nem szegi, se kedvét, se kedves mosolyát, mi ismét előbukkan, ahogy a csésze széle eltávolodik ajkaitól, s a pillantását továbbra is Tima egyetlen, magányosan kéklő szemébe próbálja fúrni, mit láthat az arany fürtök által eltakart balszerencséjére. Hiszen láthatná, hogy Dakh pillantása mennyire kedves, s hogy mennyire próbálja megérteni, hogy mit is kíván elérni most az ember.*