//Az Ezüsthajú Tolvaj és a Hősnő//
-Ittunk is...Vagy mi.
*Mondja zavarában, bár ez azért erős túlzás, egyáltalán nincs zavarban, sőt, talán ilyen nyitott sem mostanában volt utoljára. Ahogy a ruhái valahol a szobában hevernek, ő pedig teljesen kiszolgáltatva, elégedetten pihen az ágyban fekve kedvesével.*
-Így akár meg is halnék.
*Mondja halkan, ahogy szívesen fogadja a másik csókját, s viszonozza is azt természetesen.*
-Azt hiszem az ráér reggelig, kedvesem.
*Mosolyog vidáman a lányra, de látszik, hogy kimerült, inkább a kellemes érzések áradatától, mint a fáradságtól, de talán már jó éjszaka is lehet rájuk, csak Eeyr a tudója.*
-Ahogy én is a te hajkoronád, különös, nem igaz?
*A gyümölcs kérdésére természetesen készséggel válaszol, és az egész tálat magához emeli, hogy kedvére válogathasson magának a másik. Aztán, ha sikerül választania, úgy visszateszi egy olyan helyre, hogy Sea is elérhesse, ő maga pedig egy kis bort kortyol, amit szerencsére nem feljtettek el, így most a teljesség érzése tölti el, amit bárhogy is szeretne tetézni, őszintén úgy érzi, hogy nem tudna. Hiába minden tudása, hiába minden igyekezet, ez így tökéletes, ahogy van. És a kellemes illat, amit a lány áraszt, a ködös, fullasztó érzések, amik kavarognak benne, és a dübögő szívének ritmusa az, ami olyan varázslatossá teszi ezt az estét, hogy Val, ha Sea nem különösebben tartja fel, álomba is szenderül a szerető karok ölelése között. Szeme lassan ragad le, de hamar merül az álom tengerének sötét és mély vizébe, egyre lejjebb és lejjebb, míg nem már csak nagyon nehezen lehetne onnan visszarántani. Keze azért szorítja magához kedvesét, és nem is óhajtja elengedni, persze nem görcsösen, vagy hogy fájdalmat okozzon, egyszerűen csak vágyik rá, hogy érezze a közelségét.*