*Hát, ha különlegességre vágyik Justine, akkor bizony jó helyen keresgél, mivel Dakh-hoz hasonlót aligha talál. Jobbat nem lehetetlen, rosszabbat könnyű, de olyat mint ő... Aligha leledzik még egy ilyesfajta-forma lény a világ összes sarkán belül. S hogy mennyire kihívás megszerezni? Attól függ, hogy meddig játssza még ezt a szerepet. Hiszen lassan Justine is rájöhet, hogy ennél megnyerőbb módszerekkel hamarabb sikerrel járhatna.
Kényelmesen elnyúlik egész testével, ahogy tekintete lustán, mégis érdeklődve csillog a lány felé, arcán pedig széles vigyora feszül. Talán most, ha rávetné magát a vöröske, nem vetné ki onnan, sőt... Ám a színjáték folytatódik, miről Dakh inkább csak apró sejtést érez, miszerint nem egészen őszinte a lány. Megfogalmazni nehéz lenne, hogy mi a hazugság és mi az igazság szavaiban, de inkább nem is erőltetné meg ilyen felesleges dolgokkal magát. Ha akarja, majd fellebbenti a fátylat a valóságról, előkerítve az igazságot, s a homály szürke köpenyét végleg a sarokba veti. Vajon meddig cicázik vele a vöröske, mire meztelen valójában mutatja meg a valós énjét? Kíváncsi lenne rá, hogy milyen is, ha nem mutatkozik megjátszás személyiségében. Hiszen, korán kiderült beszélgetésükből, hogy nem őszinte a végletekig a leányzó, ám Dakhnator sem éppen az, ki lelkét kiönti majd, s vállára borulva sírja el bánatát. Régen nem sír már, a templomi eset is kivételes alkalom volt. Ám azóta, hogy legutóbb megfogadta, többé nem hullatja könnyét a mocskos világ tetves sarjai miatt, azóta acélos lelkének kivetülését meglelte végtelen vigyorában és csak röhög bele, minden ember, minden pokolfajzat, s talán a halál pofájába is. Ha kell, elragadja, elviszi a végtelenbe, honnan élő vissza nem térhet, vagy talán a Kánaán lesz sorsa, talán valami más, túlvilági hely, attól függ, mely vallás találta meg az igazságot.*
- Értem... Én se láttam túl sokat, s azok is inkább nők voltak. De majd csak találsz egy remek kis sötételfet, akiben párodra lelsz.
*Vigyora fölött kacsintás környékezi meg a vöröskét, ahogy szavainak egy furcsa utóízt ad. Hát, az ő bőre inkább ellentétes a maga sápadt fehérségével. Szemei sem jobbak a sötétben, ám a fény nem ártja bele magát életének fontosabb pillanataiba, mikor a nap fényes korongja az eget járja. Kellemes melegével perzseli olykor ugyan arcát, de az még bőven kellemes, ahogy a nap felé fordulva, lehunyt szemmel élvezi ki annak sugarait.*
- Van ki szárnyatlan, s repülésről álmodik, másnak megadatik, s szárnnyal születik, de hasztalan, mert képtelen alkalmatlan rá teste.
*Tapasztalata, hiszen volt ismerősei közt olyan, ki azért imádkozott, azért lett hívő, hogy erősebb lehessen és repülhessen. Milyen ócska kifogás ez, hogy miért látogatja a kegyhelyeket és szentelt földeket! Ha valamit akar nem mástól kell azt remélni, hanem magától megszerezni. Nem siránkozni, miért nem képes rá, miért nem rendelkezik valamivel, hanem erőnek erejével, a puszta akarattal megkaparintani.*
- Nem szerelem gyerek voltam, talán ezért is vagyok most itt...
*Húzza magát ismét hosszabban elnyúlva, ahogy lábai tovább engednek, s a székkel kicsit lejjebb kerül. Vajon mi lett volna vele, ha nem utálják ki, se családjából, se otthonából? Mi lett volna, ha gondoskodnak róla és kedves szavakkal édesgetik? Mi lett volna, ha... Ha meg sem születik, vagy elsőre is halállal jutalmazzák létét? Könnyű lenne most, hiszen nem kellene azon aggódnia, hogy mi lesz holnap, vagy azután. Csak nyugodtan lenni ott, hová tartozik minden...*