//Mordokhai Elladur//
//Holdudvar//
- Hát ezt a helyedben azért majd újra átgondolnám.
*Kuncog fel halkan, de azért a férfi szavai most igencsak megnyugtatják. Talán eljött az ideje, hogy végre ne érezze úgy, hogy Mordokhainak is csak a terhére van.*
- Hidd el, hogy ilyen mágiával, mint az enyém te még biztos nem találkoztál.
*Vonogatja meg a szemöldökeit, majd a kikötőre kanyarodó témára csak szelíd mosollyal biccent, mikor ismét eszébe jut a fiú, akinek ígéretet tett.*
- A kikötőbe.
*Ismétli a férfit, hogy amazt még jobban bebiztosítsa arról, hogy nem zöldeket beszél. Hanem kivételes alkalmak egyike, hogy végre terve van. Annak ellenére, hogy tisztában van ő is azzal, amit most partnere elé tár. Nem éppen a legbiztonságosabb környékek egyike, de tudtával arra felé tud csak elérni a céljához.*
- Igen, hallottam már én is ezt meg azt. Viszont a Sellőházba kéne eljutnom. Arra pedig csak ezt az utat ismerem, ezt is csak hallomásból.
*Vakar eltűnődve az állára, miközben belebámul a nagy semmibe, mintha erre megjelenne előtte valami térkép, amiből kiolvashatja, hogy igaza van e. Azután észbe kapva sandít a férfi felé, mert valószínűleg a Sellőházat is meg kéne magyaráznia. Hiszen arról is hallott már, hogy az nem éppen egy egyszerű fogadó.*
- Egy barátom dolgozik ott. Wrexan.
*Jegyzi meg a nevet, bár valószínűleg nem sokat fog mondani ez a férfinak. De azt hamar leolvashatja az arcáról, hogy bizonyosan kedves és jó érzések kötik Rochát a fiúhoz, mert az arcán most gyengéd és kedves mosoly ül ki.*
- Nem sellőként, félre ne értsd. Itt találkoztam vele a városban. Ajándékot keresett egy barátjának, aki egy nő, így még hasznomra is lehetett. Tőle kaptam ezt is.
*Húzza fel derekán a kölcsön kapott felsőt, hogy a nadrágja szélébe tűzött virágbrosst megmutathassa.*
- Amikor visszaindult a dolgait intézni megígértem neki, hogy majd meglátogatom, szóval egyszer eljön az ideje, hogy be is tartsam a szavam. Elég furcsa, de mégis kedves kölyök. Olyan, mintha az öcsém lenne.
*Kuncog fel halkan, ahogy felrémlik benne találkozásuk körülménye és a nap, amit közösen töltöttek el. Tényleg hiányzik neki, nem is igazán érti, hogy eddig miért nem szedte még a batyuját, hogy meglátogassa. Valószínűleg a kedvtelenség és a begyöpösödés által ráerőszakolt semmit sem akarás tehetett róla. Most viszont amióta Mordokhaial van, olyan, mintha holtából tért volna vissza az élők közé. Csinálni akar valamit, bármit, ami hozzá képest nagy dolognak számít. Kalandot akar, akkor is, ha ez másnak valószínűleg a közelébe sem lenne. Ez az érzés pedig egyszerre telíti el boldogsággal és egy cseppnyi félelemmel, arról nem is beszélve, hogy mostani partnere miatt úgy érzi, hogy veszik el a maradék esze is az önmegtartóztatásával együtt. Ami pedig még elég bosszantó is, ha azt nézi, hogy minden igyekezetét beveti, hogy rendes kislány legyen, de már kezdi is átlépni azt a képzeletbeli határt, amit a mai napon saját magának állított fel. Ahogy a tenyere alatt érzi a férfi szívének dobogását, majd ajkai alatt a meleg bőr érintését szinte kiszakadni készül a szíve. Nemhogy a fogadóba visszamenne most, egészen a világból kifutna, hogy utol se érjék soha többé. Ezen pedig az sem változtat, hogy a férfi semmi viszonzást nem tesz. Érezhetné magát kellemetlenül emiatt, de valami mégis azt sutyorogja a fülébe, hogy nem ment messzire, nem tett semmi rosszat. Szinte még biztatni is elkezdi, hogy nem árthat meg egy kis folytatás egyikőjüknek sem. Ha sokká válik a férfi úgy is megállítja, nem igaz? Akkor ráér majd gyötörni magát azzal, hogy mekkora egy idióta volt.*
- Azért a régi ismertségünkre való tekintettel már csak hagynád magad, nem?
*Vigyorodik el kissé, majd a kérdésre lassan újból a férfira emeli a tekintetét.*
- Nem kell. Jó itt. Nyugalom, nem azért bámulom az ajtót, mert vissza akarok menekülni. Csak azért, hogy hátha kijön valaki, aki ad valami épeszű tanácsot. Vagy idebök legalább annyit, hogy ne csináljak baromságot.
*Nevet fel halkan, s annak ellenére könnyeden és egyszerűen, hogy most úgy érzi, hogy a szíve menten kiszakad a mellkasából. Ennek ellenére mégis lehunyja a szemeit, s talán a kelleténél gyorsabban nyújtózik Mordokhaihoz, hogy ajkait elérve nyomjon csókot rájuk. Nem igazán érdekli, hogy viszonozzák e vagy sem. A saját lelkén akar könnyíteni, hátha utána minden visszatérhet a nem oly régi kerékvágásba. Megkergült ismét egy férfitól, de most ez valamiért annyira más. Most nem érzi magát egy ócska darab húsnak, hanem egy olyan lénynek, akivel törődnek, annak ellenére, hogy igazán nem is ismerik. És ő is törődni akar a másikkal, nem pedig egy másnapos fejfájással és homályos emlékekkel körített reggeli ébredést szeretne. Ami a véréhez mérten még magának is furcsa, de meglepően jó érzés. Egyik keze ismét a dobogó szív fölé csúszik, míg a másikba a férfi arcát fogja bele, s kiélvezi ezt az alkalmat, akkor is, ha esetleg csak egy röpke másodpercig tart majd.*