//Álmodnak e a wargok bárányokkal?//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A kettejük közti kapcsolat egyre drámaibbá forduló állapotával kapcsolatban hősünk ennek már-már látványos tudomásul nemvétele mellett dönt, még akkor is, ha tudja jól, az események ily jellegű fordulatáért egyszemélyben okolható. Továbbra is észleli a nőből áradó depresszív kisugárzást, így miután kisegíti azt a kádból, gúnyos vigyora, egy kedvesebb, nyugtató mosollyá alakul, mintegy ellensúlyozni próbálva a keserű hangulatot. Ha sikerrel nem is jár, legalább a továbbiak mondhatni eseménytelenül telnek. Követve a nő példáját ő is igyekszik többkevesebb sikerrel felitatni magáról a vizet, ám hamar belátja, hogy ez egy eleve nedves törölközővel, vagy legalábbis ilyen célra szánt szövetdarabbal, eleve lehetetlen, de minimum annak tűnő elhatározás.*
- Sejtem. Ezért sem hagyhatom, hogy egyedül menj.
*Morogja maga elé, cinikus hangján, miközben reménytelenül dörzsölgeti nedves karját az erre szánt szövetdarabbal. Reménytelen próbálkozások sokaságát követően, némileg ingerülten hajítja el a haszontalan holmit, s a bőrét borító nedvesség legalább felétől megszabadulva indul meg ő is az öltözők felé. Nagyjából félúton tudatosul benne törölközője valódi haszna, így a közszeméremsértés vádjától rettegve, az öltözőig vezető maradék távolságot futólépésben teszi meg, s bár eltekintve attól, hogy egy óvatlan lépése kis híján szaltóba, de minimum seggre ülésbe torkoll, biztonságban eléri az öltözőt, mindezt úgy, hogy ezen kis mutatványa partnerétől eltekintve látatlan marad. Ennek örömére nagyot sóhajt, majd elkezdi magára ölteni az öltözőben hagyott fekete ruhakupacot, mely folyamat, tekintve mennyire undorítóan nem könnyű felrángatni egy-egy ruhadarabot a nedves bőrön, határozottan tovább tart, mint ahogy az a sötételf elsőre reméli, de még a második ily módú reménykedést is sikerül túlszárnyalni, így az öltözködés nem egy ocsmány szitokkal is megszínesül. Végül megkésve ám, s némileg meg is törve, de teljes pompában lép ki az öltöző ajtaján, már amennyire pompának nevezhető ütött-kopott felszerelésének bármely eleme. Partnere persze sehol. Igaz, bár nőről van szó, s mint ilyen, nem alaptalanok a róluk, s főként az öltözködési szokásaikról, valamint azok időtartamáról regélő sztereotípiák, hősünk mégis úgy érzi, hogy rosszmájú mendemondák ide-oda, aligha lenne képes bárki felülmúlni a férfi idejét, így vállat vonva maga mögött hagyja a fürdőházat. Legelső benyomása a hirtelen éghajlatváltozásról meglehetőst vegyes, ugyanis nehezére esik döntés, mely szerint a fürdőház súlyos párás levegője, vagy a fogadó füsttől s italtól terhes dohos szaga vált ki kellemetlenebb érzéseket belőle. A döntés utóbbira esik, ám ebben leginkább az úgynevezett „emberszag” játssza a legnagyobb szerepet.
Túllépve ezen, a férfi tekintete azonnal körbejárja az egész helyet, a nő után kutatva, azonban hoppon marad, minekhála akár a féreg, úgy rágja magát elméjébe egy keserű gondolat, mely szerint sajna hoppon maradt, s bár teljes mértékben megértené, gátat szab a rossz érzésnek, s a pult felé veszi az irányt. Csupán egy-két szót vált régi cimborájával, a ház urával. Míg az ilyen-olyan homályos, vagy épp kevésbé homályos utalásokkal és célzásokkal bombázza hősünk mindezt gusztustalanul sunyi vigyorral a képén, az szaporán szíjazza magára öreg barátjánál hagyott holmiját egy-két szavas válaszokkal hárítva a másik szavait. Miután végez, elbúcsúzik a fogadóstól, szorosabbra húzza magán fekete köpenyét, annak csuklyáját mélyen arcába húzza. Készen az útra, kilöki az épület vaskos ajtaját s a csuklya alól őszinte mosoly bukkan elő amint megpillantja a kint reá várakozó tüneményt.*
- Kezdtem azt hinni, hogy itt hagytál.
*Böki oda a nőnek, majd a fejét a piactér irányába fordítva, néhány másodpercig némán néz maga elé miközben a mosoly is lehervad képéről, majd elereszt egy fájdalmasan hosszas sóhajt.*
- Indulunk?
*Teszi fel a kérdést színtelen hangon. Miközben gondolataiban számtalan imát elmormol, annak érdekében, hogy a várt úti cél végén lehetőleg minél szolidabb tömeg fogadja.*