//Rocha Burcqar//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
- Akkor már úgysem nagyon árthat meg nekem a kíváncsiskodás, nemde bár?
*Rejti félszeg mosoly mögé a pillanatnyi szorongást, ami a lány kijelentése hallatán elfogja. „Holnap is lesz nap.” Bármily' ostobán is hangozzon, ebbe egészen eddig bele sem gondolt. Meg mert volna esküdni rá, hogy ma éjjel véget ér a világ, az ő világa legalábbis biztosan, elvégre nincs más módja annak, hogy elkerüljék a névtelen iszonyatként közeledő valóságot, ami a holnap első sugaraival óhatatlanul beköszönt. Ha valaki olyan sokáig rója az utat tájba olvadó névtelen szellemlovasként, mint ő, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenül elfelejti milyen az, amikor valaki tényleg törődik vele, közel van hozzá, s a félelmet, ami a mindezzel érkező rengeteg öröm mellé jár.*
- Bármit is tettél volna, tartok tőle, hogy így is csak döntetlenre hoztad volna a dolgot, elvégre ne feledkezzünk meg róla, hányszor kegyelmeztem meg a nap folyamán, puszta szívjóságból.
*Nevet, ahogy tovareppennek az elméjére rátelepedő viharfelhők, s neki sikerül végre felengednie. Bármennyire is elfáradtak már a másik piszkálásban, sajnálatos módon úgy tűnik egyikük sem képes belenyugodni, hogy ne az övék legyen a végső szó. Kisvártatva azonban inkább a tettek mezejére lépnek, ahogy egyre inkább égeti őket belülről a vágy, belőle pedig szépen lassan kirepül minden egyes gondolat s képtelen a lányon és a jelen pillanaton kívül bármi mással foglalkozni.*
- Mindketten tudjuk, hogy ennél kreatívabb vagy...
*Válaszol, de ahogy kijönnek a szavak a száján, mintha azonnal bele is vesznének az őket körülvevő végtelen, setét űrbe, mintha soha meg nem történt volna. Rocha fölé kerül, s ahogy végigcirógatja mezítelen felsőtestét rajta a számtalan heggel, akaratlanul felszisszen. Persze nem a fájdalomtól, nincs ott semmi, ami ahhoz elég friss lenne. Pusztán a felismeréstől, hogy amikor utoljára ilyen közel engedett valakit, még csak itt-ott tarkította bőrét egy-két emlékeztető az élet mulandóságára. Fájdalmas a ráeszmélés, hogy mily' sokáig volt képes a falai mögött rejtőzni.*
- Ettől nem akarsz megszabadulni?
*Csíp bele jobbjával a tunikájába, amit Rocha valamilyen okból kifolyólag még mindig visel.*
- Igazán kényelmetlen benne... hm... aludni...
*Amint ezt kimondja, újabb csókot lehel a leány ajkára, miközben jobb és bal keze egyaránt a combjára simul, hogy aztán elinduljanak kissé feljebb lassú felfedezőútjukra, minden sietséget mellőzve, s a férfi oly' lágyan érinti őt, mintha csak egy hangszeren játszana végtelenül kifinomult, szelíd muzsikát...*