//Rocha Burcqar//
//Másnap//
*Szokatlan szorongás tör rá a férfira abban a furcsa kettősségben, amikor elméje még félúton jár álomvilág és ébrenlét között. Amikor még nem számít mily' varázslatos egy álom, olyan valóságosnak érződik, szinte elképzelhetetlen a csalódás, amikor percekkel később szétmállik és lepereg egy újabb szürke hétköznap ujjai közt. S eme furcsa állapotban meg merne esküdni rá, hogy a tegnapi nap is csak egy volt ezek közül. Káprázat, mely szép lassan elkerülhetetlenül belevész a homályba.
Ébredezés közben kezével lusta tapogatózásba kezd maga körül, s a tény, hogy bárhogy is keresse, nem találja a lányt, csak erősítik ezt az érzetet. Ebben a pár másodpercben szinte belesüketül a szoba csendjébe, mígnem végérvényesen kipattan a szeme és néhány gyors lélegzetvétel után szája keserédes mosolyra húzódik, mikor pedig megpillantja Rochát az ablakban ücsörögni, a keserűség tovalibben és csak őszinte boldogság marad a helyében. Bármennyire is tart a mai naptól, attól, hogy most már valóban bármelyik percben bekopogtathat az ajtón a valóság, a puszta tény, hogy a tegnapi nap nem puszta álom volt, megtörtént s ezt senki nem veheti el kettejüktől, olyan érzéssel tölti el, amely túlszárnyalja a néma iszonyt.
Lassú mozdulatokkal kászálódik fel, majd elüldögél az ágy szélén pár másodpercig és tanakvó ábrázattal néz a semmibe. Napját sem tudja már, mikor volt utoljára oly' nyugodt az álma, hogy vígan aludjon, amíg valaki kikászálódik mellőle és csendben motoszkál a szobában. Rég érezte magát ennyire biztonságban, minden lehetséges értelemben.
Végül megrázza a fejét, talpra áll s nagyot nyújtózkodik. Nem bajlódik azzal, hogy megpróbáljon valamit magára teríteni, kimondottan élvezi a testét ostorozó hideget, ami egyre csak erősödik, ahogy lassú léptekkel odaballag az ablakhoz lány mellé és szó nélkül átkarolja őt. Fogalma sincs mit mondhatna, úgy érzi, így sokkal jobban ki tudja fejezni, hogy bár a tegnap végérvényesen elmúlt, ő még mindig itt van. Sokféle nyelv sok ezer szava száguld át a fején, s amíg töpreng, hogy melyiküket és milyen sorrendbe téve használja, szeme véletlenül megakad a kardján, melyet tegnapi vacsorájuk előtt hagyott itt. Oly' távolinak érzi most az ékesszólású kalandort, szinte lehetetlennek érzi, hogy a szoba ajtaján kilépve visszaalakuljon és unalmas mindennapi teendők után rohangáljon.*
- Azt hiszem, mostanra már megszáradhattak a ruháid.
*Mosolyodik el, miközben könnyed mozdulatokkal simogatja a lányt és lágy csókot lehel az orcájára, hiszen csak azért mert felébredtek, még nem kell fejvesztve rohanniuk az ajtón kifelé.*
- Merre lesz a mai kaland?
*Kérdezi végül, hangja őszinte kíváncsiságtól teljes, minden siettetéstől mentes, elvégre szíve szerint még kiélvezné ezt a gyönyörű reggelt.*