//Várt váratlan//
//Fürdőház//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A maga módján kissé önző is tud lenni olykor, de abban, hogy ő most nem kalandozik el az elf minden porcikáján, csak kiélvezi a helyzetet, na meg hangot is ad neki, nem játszik szerepet ezen rossz tulajdonsága. Az a szőke kamatostul megkapja még az ezért járó hálát, de most kiélvezi az érintéseit. Bármennyire is elment az esze éppen, arra még fel tud figyelni, hogy a férfi a látványban is örömét leli, így hát mégannyira sem fogja vissza magát. Ha biztosította róla, hogy őt nem kaphatja meg akárki, akkor az a valaki, aki mégis, az kapja meg egészen. Az sem utolsó, hogy az átélt gyönyör mellett az ő saját magáról alkotott véleménye is fényesedik, csak akkor akart szépnek, kívánatosnak tűnni, ha valamit el kívánt vele érni. Most már megkapta, illetve éppen kapja, nem kötelező elem kellemesebbet láttatni magából. Minden ösztön, halvány a tudatosság csupán, amivel utat enged annak, amit talán ha megvolna a józan esze visszafogna. Hiszen bár elzárva mások szemeitől, de mégis egy fürdőházban vannak. Nem mintha már akkor ne lett volna mindegy az egésznek, amikor az öltözőben egymásra találtak.
Amikor nem épp csókot kér, vagy illeti a sajátjával a másik füleit, nyakát, bőrét, akkor a kékek belefúródnak annak szemeibe, hogy minden csillanásában láthassa, hogy élvezi, hogy nem bír betelni az érzéssel, mégis eljön a beteljesülés ideje, ez a pont, amikor kiszakad a lélektükrökből, hátraveti fejét, a medence falának préselve lapockáját és szökik ki a talán valaha volt legelégedettebb és hangosabb nyögés, amit már csak azért sem nyelne vissza. Testének minden izma megfeszül, a levegő néhány másodpercig elakad, csak a végtelenséggel érzi magát egynek, ahol minden tökéletes és minden érte van. Mindent elsöprő az élmény és a tudat, hogy a másik látja közben, teljes egészében. Az körmök a mellkason hagynak néhány vöröslő sávot maguk után, ahogy elengedve önmagát mutatja ezzel is, hogy mit él át. Az az orvoskéz érezheti, miként követeli még néhány önkéntelen lüktetéssel a további tapintást, hogy ne hagyja abba, de amaz nem is teszi. Közben visszatalál hozzá kék, amiből a jegesség teljesen eltűnt, s pihegve egyenesedik ki gerince ismét, mikor aztán végigtekint a karmoláson, még kiélvezve az utolsó néhány másodpercét az utóhatásnak.
A szavak nehezen jutnak át a ködön, ami köré költözött, nehezen fogadja be újra, hogy hol van, de amikor megérti azokat, a dús ajkak mosolyra húzódnak, majd végigsimít a legfrissebb, általa okozott sebesülésen.*
- Te pedig elképesztő. Ez...
*Fullad el a mondat további része, semmi szükség a szavakra, végignézte, pontosan tudja mit gondol. Ha ismerné azoknak a pillangóknak a szavait, igazat tudna adni, bármennyire is nem szeretne valójában senki markában lenni. *