//Várt váratlan//
*Nem akar gondolkodni. Igen nehéz annak, aki folyton azt teszi. Apróságokkal fedi el egy darabon; ahogy a kancsóból a pohárba tölti a vizet és nézi annak útját, ahogy egyre több lesz benne és éppen ott állítja meg, ahol kell, nehogy túlcsorduljon. Kiissza a felét és érzi ahogy végighűti a torkát, ami kiszáradt annyira, hogy megszólalni sem sok kedve van, de nincs is rá sok szükség. Aztán ismét hűvös tapintás, ahogy ráfonódnak az ujjak a másik kupára és az elfhez viszi. Azok a zöldek. Fogalma sincs mi van mögötte, pedig ritka, hogy nem tud valakit igazán hova tenni. Csak képzetei vannak, amikkel felruházza őt, s hogy abból mi az igaz, talán ki sem derül. De nem akar gondolkodni. Jó lesz az arcát is felfrissíteni a vízzel, aztán a nyakát, és finom mozdulatokkal a mellkasát is. Behunyja egy pillanatra a szemét. Tényleg lenyugodott, és az alkohol is elpárolog lassan, enyhe szédülést hagyva hátra neki emlékeztetőül, hogy mennyit ivott. Két kezével fogja a vízzel teli mosdótálat, majd lehajtja a fejét, hogy még inkább magához tudjon térni, hátha visszanyomhatja, amivel tényleg nem akar most foglalkozni.
Sok volt a nap és hosszú. Édes volt a legtöbb része, és a maga módján megterhelő, de máshogy. Nem nyugodt az élete, de alig van ideje a saját bensőjével törődni, hiszen ott van a másoké.
Ahogy hozzáér a másik a hátához, szinte összerezzen. Nem ijedt meg, pusztán elmerült abban, amiben nem akart és kivonja belőle. Nincsenek tiszta képek, furcsa mozgolódás van csupán a mellkasban. Ahogy a zöldeket meglátja és a tökéletes arcot még helyesebbé varázsoló mosolyt, ő sem tud másként tenni, de a kékekben valami halvány rémület csillan, ahogy feleszmél. Túl sokat adott ki. Bátorságnak hitte, de a bátorság néha egyenlő a halállal. Bár a gondolatait nem tudja, igaza van a másiknak. Fiatal még és fejest ugrott a világba, amiből semmit nem kapott meg eddig. Sokat akar egyszerre, sőt, mindent. Megfejteni olyanokat, akiket ha sikerül, akár le is sújthatnak. Veszélyes játék ez. De nincs más, ami doppingolja. Nem lehet minden olyan színtelen, mint eddig. Azok a zöldek akármit is mutatnak őszintén, vagy akármit is hazudnak, neki most kellenek. És nem az érintéstől, amire nem számított ijedt meg, hanem a ténytől. Hogy van olyan gyenge, hogy odadobja magát és még a teste is hirdeti annak nyomait. Mégsem tud számítani, ott van benne, de úgy sepri le, mintha csak kosz lenne. Helyette felfüggesztve a másik fürkészéstét, átvenné az utolsó gombok kioldását, hogy az anyag alá bújtatva karját ölelje magához az elfet. Hamis biztonság, de legalább ma elhiszi. *