//Nyári forgatag//
//Mutatványosok//
*Amíg az íjász lány felkonferálja önmagát, igyekszik érdeklődő arckifejezéssel, s barackszín ajkain bátorító kis mosollyal figyelni rá, noha majd szétveti az unalom az üres szavak nyomán. Hirtelenjében még attól is elmegy a kedve, hogy keresztbe tegyen neki, ugyanis rothadó lelkének óhaja szerint inkább aprítaná fel a kedves nézőközönség szeme láttára. Mennyi, mennyi félelem és rettegés simogathatná kifinomult érzékeit csupán egyetlen, ostoba halandó kivégzésének végett...! Ha nem lennének egyéb elképzelései a jövőbeli életét illetően, s nem strázsálnának lépten-nyomon a városőrség tagjai, bizonyosan megengedné magának ezt az élvezetet. Eltűnődik, vajh milyen érzés volna? Mint mikor ezek a férgek bódító füveket szívnak? Vagy mint mikor rövid éltük legboldogabb pillanata éri őket? Valószínűleg sosem fogja megtudni, ugyanis túlzottan élvezi az itteni létet. Nem hajtja a vágy, hogy újfent testvéreinek még a halandókénál is unalmasabb társaságát élvezze egy egészen más létsíkon.
Ahogy ezen tűnődik, aprócska sóhaj hagyja el dús ajkait, majd az udvari bolond kérésére ellép az útból a többi egybegyűlttel szinkronban, hiszen senkinek nem érdeke egy tompa nyilat kapni a testébe.
Épp a gyümölcsfán időzik tekintete, mikor mellé lép az íjász lány, s a segítségét kéri a bemutatóhoz.
Szemérmes mosoly kapaszkodik fel az ajkaira, sűrű szempillái pedig árnyékot vetnek az arcára, ahogy a Sach kezében tartott almára pillant, de végül bólint egy aprót, és átveszi a gyümölcsöt.*
- Úgy vélem menni fog. *Mosolyodik el kedvesen, majd úgy helyezkedik, hogy a feldobott alma nagyjából a fával egy vonalba essen a dobásnál. Nem mintha lenne bármi értelme erőlködnie a precizitással, hiszen ha beválik a gyermeteg gonoszkodása, teljesen mindegy lesz, hogyan esik a piros gyümölcs, ám a látszat mégis csak fontos.
Így hát, amikor szól a lány, feldobja az almát, és amint lőné az íját, meghallhatja a fejében Dayria erőteljes, kétségbeesett hangját a telepátia áldása nyomán.
~Vigyázz, a hátad mögött!!!~
Sach ezt bizonyára úgy érzékeli, mintha tényleg rá üvöltene az ezüst-szőke fúria, s ha működnek benne a legalapvetőbb ösztönök, azonnal meg fog fordulni, hogy megnézze, miféle veszély leselkedik rá, ennek okán pedig a nyíl sem fogja célját találni. Talán egy embert, ha Dayriának szerencsenapja van.
Amiatt sem fél, hogy a vörös hajú rájöhetne a kilétére, elvégre ő könnyedén letagadhatja a hangját, senki más nem hallhatta Sach-on kívül. Legfeljebb a mutatványost fogják őrültnek nézni, hát még egy nemesi származású hölggyel szemben.
Ha valamiféle csoda folytán Sach nem ijedne meg, hanem egy darab kavics közönyével vetekedve sikeresen végbevinné az előadását, Dayria is természetesen viselkedik, mintha mi sem történt volna. Persze ez az első esetben is érvényes.*