//Úton-útfélen//
//Újra úton//
*A fiatal elf újabb kérdését és tekintetét, ami diszkréten ugyan, de mégiscsak végigméri őt, egyáltalán nem érzi kényelmetlennek, vagy zavarónak. Utóbbit azért nem, mert reményei szerint nem tolakodóan, de ő maga is jól megnézi magának Estrothimet újra, már csak kíváncsiságból is, hiszen azok az elf férfiak, akik között felnőtt, ha másban nem is nagyon, tekintetükben és modorukban mindenképpen különböztek tőle.
Ami pedig az újabb kérdést illeti, erre sokkal könnyebben képes válaszolni, mint a korábbira.*
- Igazából a családom az édesanyámat jelenti. Apámat sohasem láttam, és nem is tudok róla semmit. *vallja be kertelés nélkül, ezúttal nem habozva, vagy gondolkodva egy pillanatig sem a válaszon. Végtére is, most rajta kívül álló dolgokról, nem pedig saját döntéseiről kell beszélnie, így valahogy sokkal egyszerűbb maga a válasz.
Mindenesetre szomorúság nélkül, puszta tényként jegyzi meg mindezt, hiszen egész eddigi élete bőven elég volt, hogy hozzászokjon ahhoz, hogy egy szülő neveli, aki szó szerint is szülő, mivel ő volt az, aki szülte.
Szerinte kapott annyi szeretetet és törődést tőle, mintha apja és anyja sohasem váltak volna el, és együtt vigyáztak volna rá, és nevelték volna, miközben csecsemőből fiatal lánnyá cseperedik. Éppen csak azt hallgatja el, hogy általa ismert nagyszülei mindig is levegőnek nézték, mintha nem is létezett volna. Talán nagyanyja volt közülük az, aki néha, mintha egy-egy pillanatra képes lett volna rá úgy tekinteni, mint aki közülük való tiszta vérű elf, de mindezek a pillanatok mindig legalább olyan hirtelen és gyorsan múltak el, mintha soha nem is léteztek volna.*
- A távoli rokonok pedig, akik ebben a városban éltek, elmenekültek innen a lázadás alatt, és nem tudom merre lehetnek. De legalább élnek, és ez a lényeg. *teszi hozzá, hangjába viszont ezúttal vegyül egy kis jól, vagy rosszul leplezett szomorúság is. Mert Aleimordnak biztos, hogy azon kívül, hogy megviselték a Niával történtek és a lázadás alatt átéltek, nincsen komolyabb baja. Legalábbis a teste ép és életben van, erről meggyőződhetett nem is olyan túlságosan régen.
Ami azonban Aleniát illeti, aki hozzá sokkal közelebb állt, még mindig nagyon szeretne hinni abban, hogy a lány szintén életben van, és éppen annak a módját keresi, hogyan is növeszthetné vissza elvesztett karját.
Muszáj ebbe a hitbe ringatnia magát, mert, hogyha nem teszi, akkor elég valószínű, hogy sem a fájdalommal, sem pedig a lelkifurdalással nem igazán tudna megbirkózni, amit még mindig amiatt érez, hogy nem ment vele vissza a városba, hanem pánikba esve elmenekült Artheniorból a lázadás és a káosz éjszakáján.*
- De az igaz, hogy édesanyámat nagyon szeretem, és le is szeretném nyűgözni. *mosolyodik aztán el, kicsit ugyan halványan, de mindenképpen őszintén.*
- Mégis túlzás egy kicsit, hogy miatta választottam ezt az utat. Szeretnék hasonlítani rá, de nem vagyok ugyanolyan, mint ő. És a céljaink is mások. Ő őszinte hívő. Hiszi, hogy népünk legendáinak valamennyi istene és istennője létezik, és hogy minden legenda pontosan úgy történt meg, ahogyan az el volt mesélve nekünk. Én ebben teljesen biztos azért nem vagyok. *fogalmaz kicsit óvatosan, nehogy esetleg megsértse az ifjú elfet, hogyha édesanyjához hasonló elveket vallana a világról és a mögötte létező létezőkről.*
- Azért jó lenne, ha neki lenne igaza. *mondja, megint csak elhallgatva néhány számára kellemetlen, vagy inkább fájó emléket, ami eszébe jut hirtelen, igaz mindezek nem édesanyjával, inkább nagyszüleivel és hiába elmondott imáival kapcsolatosak.
Lau ötletének ellenben mindenképpen örül, hogy mindketten nevezzenek el egy-egy kecskét.
Annak is, hogy a tündérlány megelőzi, mert neki hirtelen a világon semmi ötlete nem lett volna. Ha rajta múlik, akkor esélyes, hogy inkább egy hős nevét ragasztotta volna szerencsétlen kecskére saját népnek legendáiból, így azonban legalább kaphat egy saját, hozzá illő nevet.*
- Hűha! Nehéz ilyen jó névre valamit kitalálni. *ismeri el vidám mosollyal.* De bevallom, ami először eszembe jut egy kecskéről az a tej és a sajt. Főleg, ha ilyen szép fehér, mint ő. Szóval, ha már a tiéd Süti, akkor az enyém legyen Sajt, vagy pedig Sajti, ha minden áron azt szeretnénk, hogy rímeljen. Sajti, ez jó! *lelkesedik fel, de csak egy pillanatra, mert hirtelen jobb ötlete támad.*
- De inkább mégsem! Éppen ma láttunk havat, szóval inkább legyen Hópehely! *dönt végül. Ugyan tudja, hogy az általa választott név inkább illene egy nőstény nyúlhoz, mint egy kecskéhez, akinek a tejéből sajtot akart készíteni majd, meg azt is érzi, hogy magához képest most egy kissé csaponganak a gondolatai, így nem feltétlenül logikus és magától értetődő mindaz, amit mond, mégis úgy van vele, hogy mindez talán nem baj.
Éppen azt tanulta meg az elmúlt pár hat alatt, hogy sokszor éppen az abból születik a baj, ha túl sokat gondolkodik valamin. Néha jó egyszerűen szívből és ösztönösen dönteni.
Estrhothimel és és a segítségükre siető tündérlánnyal kapcsolatban is pont hasonlóképpen van.*
- Bármikor szívesen látunk, és remélem még találkozunk. *mondja utóbbinak miközben meghajol előtte, és csak azért nem köszöni meg a segítségét még egyszer, mert már megtette korábban.*
- Annak pedig nagyon örülök, hogy te velünk jössz. *fordul aztán a fiatal elfhez.
Neki még lenne pár dolog, amit még szeretne mondani. Egyelőre azonban kissé elvonja a figyelmét minderről Viel Árnyéknak a hátán, és a kifejezés, amit használ erre a helyzetre. Vidáman el is neveti magát.*
- Kutyagol, ez jó. Nagyon találó. Olyan tündéri. *igyekszik is megmagyarázni hirtelen jött, hirtelen talán indokolatlannak tűnő vidámságát, miközben elindulnak haza.*