//Minden kezdet nehéz?//
*A nap még alulról súrolja a reggelt, mikor Lily beér a piactérre. Ám a szükség nagy úr. Élni kell. És hasonló marhaságok, amikkel a bölcsek magyarázzák a tetteiket. A lány egy dolgot tud biztosan. Éhes. Nagyon éhes, amin a levegőben terjedő illatok sem segítenek. Pedig nem is olyan rég biztosította, egy fogadó kuktája, a tényről, hogy bizony az étel illatával is el lehet telni. Tévedett. Biztosan valamit nem jól értett akkor. Mivel a kuruttyolás a hasában épp egyre nagyobb és hatásosabb méreteket ölt. Pedig illat az van bőven. Frissen sült pékáruk, grillezett húsok csalogatják a fizetni tudó vásárlókat. Ha ez nem lenne elég, az árusok is harsányan kiabálnak dicsérve a portékáikat.*
-Tessék csak, tessék! Frissen, egyenesen a kemencéből! Ettől összefut a nyál a szájban! Nálunk az egész család csak ezt eszi!
-Hát persze. Ami rajtad marad. Ilyen árak mellett... *Motyogja maga elé a lány, miközben fintorogva elfordul. Nem tud másra gondolni, csak, hogy mihamarabb ennie kell, különben itt fog összeesni, ahol még életében nem járt és senki sem ismeri. Vajon kapna fejfát? Ha igen, mi lenne ráírva? Ugyan! Nyilván csak elkaparnák valahol, ahol senkit sem zavarna. Tovább haladva a tömegen, egy kofát pillant meg, savanyított zöldségekkel teli hordókkal körberakva. És ekkor jön az ihlet. Az éhség múzsája lecsap. Mellőzve minden erkölcsöt. Érdeklődő arcot erőltetve magára, határozott léptekkel indul el felé. Odaérve pedig, szemtelen nyugalommal nyúl bele az első hordóba, amiből egy fehéren izzó karfiolt vesz ki. Méregeti, forgatja. Tudja, hogy ez, és a többi hordóból szerezhető, kóstoló áll közte és az éhhalál között. Próbálva úgy tenni, mintha nem mohón falná, beleharp. Az íze eltölti a száját. Olyan hatékonyan, hogy még az állkapcsa is görcsbe rándul. A kofa, aki egy alacsony, de annál kövérebb, férfi, ekkor lép oda hozzá. Nyájasan szólal meg.*
-Üdvözöllek aranyoskám! Adhatok valamit? *Kérdezi az egyik hordó peremén pihentetve meglepően hatalmas kezeit.*
-Szép reggelt uram! *Köszön rá Lily még félig teli szájjal. Közben pedig, egyik kezével a második, másikkal a harmadik hordóból vesz ki, egy-egy almapaprikát. Érdeklődést színlelve ezeket is szemügyre veszi. Végül a kisebbet visszadobja, a nagyobbra pedig ráharap.*
-Mondja kérem! Meg tudná mondani, hogy melyik az uborka? *Teszi fel a kérdést, kék bociszemeket meresztve az árusra.*
-Hogy ne tudnám, kis csillag. *Felel a dagi mosolyogva.*
-De nekem azt meg kell kóstolni. *Szólal fel sietve a félvér.* -Tetszik tudni, arra emlékszem, hogy milyen az íze. Ám azt már nem tudom felidézni, hogyan néz ki. Otthon a lelkemre kötötték. *Adja meg a bugyuta magyarázatot lesütött szemmel.*
-Ha ez a parancs, teljesítjük. *Vigyorodik fültől fülig a kofa. Aztán sarkon fordult és egy, két lépésre lévő hordóból kihalászik egy apró uborkát.* -Tessék kedves! Ennek bizonyosan uborka íze lesz.
*Lily elveszi az uborkát, bár a hatalmas ujjak között, csak a színe miatt ismeri fel. Jóízű rágcsálásba kezd, majd ismét teli szájjal felkiált.*
-Tényleg! Maguk kufárok nem is akarják becsapni a vásárlókat. *Vigyorg vissza a lány.* -Na akkor ebből kérek pontosan huszonhét darabot. Ha lehet, akkor kövéreket. Ám ezt meg, egyesével, hangosan kell számolni. A parancs, az parancs. *Süti le ismét a szemét.*
-És amit meg kell tenni, azt mi meg is tesszük. *Feleli a dagi, egy kacsintással megkoronázva. Majd magához vesz egy méretes üveget és sarkon fordul.* -Egy, kettő, három...
*Lilynek sem kelle több. Mivel az almapaprika csípősnek bizonyult, a karfiolba markol és nesztelenül eltűnik a tömegben. Lopni jött és meg is tette. De pár sápadt, savanyú zöldség nem fogja megoldani a napját. Egy cél vezérli. Ma pénzt fog szerezni. Méghozzá piszkos módon. A karfiolokat rágcsálva indul el az egyik kijárat felé. Hisz aki ide bejön, az költeni akar. Aki költeni akar, annál van pénz. Amit ő eltulajdoníthat. Legalábbis a logika ezt diktálja. Miután az utolsó sápadt karfiol is elfogyott, a félvér az oldalához nyúl. Az aprócska tőr a helyén van. Nem volt más hátra, mint megfelelő áldozatot találni és átesni a tűzkeresztségen.*