//Niara Relle//
*A lány visszakérdez. Leon csak egy félreérthetetlenül pajzán mosollyal az arcán válaszol.*
-Tudja hölgyem, én nem gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű és aranyos kis testben egy felnőtt nő lakozik.
*Mondatát azon nyomban megbánja, ahogy kimondja, hiszen nem kéne így beszélnie.*
~Ne mondj ilyet Leon! Feleséged van és gyermeked!~
*Két tenyerével megütögeti az arcát, majd újra kézen fogja az apró törékeny kis teremtést. Észreveszi, hogy a lány elpirul, hiszen a maszk nem takarja az egész arcát.*
~Habár, mégis... távol van még a családom.~
*Mosolya újra visszatér a gondolatra, de ennek nem ad hangot. Hülye is lenne pont ebben a helyzetben ilyeneket mondani. Lassan sétál, hogy a lány kényelmes tempóban tudjon haladni mellette. Már majdnem a bódéhoz érnek, amikor a lány aranyosnak nevezi a patkányát.*
-Hallod? *Kérdezi az állatot. Újabb felesleges kérdésként, mert persze, hogy nem vár választ a kis rágcsálótól.*
-Aranyos vagy!
*Viccből odatartja a füléhez a kisállatot, mintha az válaszolna.*
-Hogy? Szerinted Niara az aranyos? Szerintem is az.
*Elkezd hevesen bólogatni, hogy nyomatékos adjon kijelentésének. Ezután jön az, amitől kibomlik a helyzet gombolyagja. Egy eltűnt apuka. Közben megérkeznek a bódéhoz. Leon a fejét fogja, míg hallgatja a történetet. Magában végig a lány apját okolva, hogy ekkora hibát vétett.*
~Ritka az ilyen felelőtlen ember, aki úgy elengedi a gyermekét, hogy nem mondja meg mit csináljon, ha elhagyják.~
*Hangosat sóhajt, majd nagy levegőt vesz. Próbál nem úgy beszélni, hogy teljesen kioktassa a tündért, de jelen helyzetben nem tehet egyebet sajnos.*
-És mondja, maguknál a negyven éves felnőtt nők, nem tudják, hogyha valaki elereszti a kis kezüket és elvesznek, akkor meg kell ülni a szép, kerek kis hátsójukon és megvárni, hogy visszajöjjenek érte?
*Nem tudja, hogyan is mondja érthetőbben, így nem is teszi. Hátával nekidől a bódénak, és egy újabb almát vesz el a standról. Kettétöri és felét a patkánynak adja, másik felét meg ő kezdi el rágcsálni.*
~Még, hogy negyven éves? Ilyen buta dolgot, még a fiam sem csinál, pedig ő csak tizenkettő.~
-Nincs mit tenni! Estig várunk, hátha visszajön. Mondanám, hogy elindulok keresni, de magát nem hagyhatom itt, én pedig nem tudom, hogy néz ki az édesapja. Fordítva sem jó, mert nem hagyom, hogy egyedül kóricáljon. Még jó, hogy én találtam meg, és nem valaki olyan, aki meg akarná erőszakolni.
*Tudja, hogy már egyáltalán nem barátságos a hangsúlya és a beszéde, de el nem tudja képzelni, hogyan jutott eszébe a lánynak, hogy elmenjen a standtól.*