//Napszak váltás//
//Felvétel//
*Úgy, ahogyan a Kalmárba érkezett, komótosan, ráérősen hagyja el a fogadót. Az úton sétálva igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy valami rendkívül fontos dolgot kell elintéznie, ezzel is el akarja kerülni, hogy bárki is leszólítsa. Nem mintha egyébként határozott oka lenne rá, egyszerűen most ehhez van kedve. Ha bárki a fejébe látna, és megkérdezné, hogy ugyan mégis mi célja van ezzel, nem tudná megmondani. Talán nem is illetné válasszal, mert elvégre csak ő rá tartozik, hogy mikor mit csinál. Ez persze nem jelenti, hogy valamiféle szigorúan titkos küldetésben vesz részt, egyszerűen csak nem érzi szükségét, hogy bárkit is beavasson cselekedeteibe. Nincs ő senkihez kötve, nem is tudná elviselni. Olyasféle érzés kerítené hatalmába, mint a kalitkába zárt énekes madarat. Ő a szabadságot élvezi, és azt, hogy bármikor bármit megtehet, az pedig, hogy mások mit szólnak hozzá, finoman szólva hidegen hagyja.
Útját a negyed felé veszi abban a reményben, hogy nem fogják kolduló, zsibongó, szegény gyerekek feltartóztatni. Kifejezetten ritka esetnek számít, hogy valamit ad másoknak, leginkább eltulajdonítani szokott, azt viszont legalább rendszeresen. Séta közben némiképp el is bambul. Sokszor hitte már azt, hogy sikerült végleg lezárnia a múltat. Ám ez minden alkalommal csalfa álomnak bizonyult. Minduntalan eszébe jutott, hogy mit tettek vele, milyen mély és nehezen gyógyuló sebet ejtettek a lelkén. Képtelen megbocsátani a szüleinek ezért. Bizony rengetegszer eltöprengett azon, hogy mi lett volna, ha egészen másképp alakul az élete. Valósággal különféle lehetőségek egész tárháza bombázta meg őt minden hasonló alkalommal, s ez most sem volt másképp. Azért nem mehetünk el a tény mellett, hogy leszámítva a fájó csalódást ő elégedett az életével, és hozzá élvezi is. Semmi pénzért nem cserélné el senki mással. Amikor az elmélkedés határozza meg pillanatnyi hangulatát, akkor régi lényének egy még megmaradt darabkája tör fel belőle. Ezt pedig sehogyan nem tudta eleddig elhallgattatni, s talán soha nem is fogja tudni. Örökké emlékeztetni fogja, hogy el ne feledje, mi elmúlt, és csak fájó sebeket hagyott maga után, meg egy mély, komor szakadékot, ami már soha többé nem fog beforrni.
Annak ellenére, hogy igencsak elmélázva lépdel a negyed utcáin, ébersége egyetlen pillanatra sem csökken. Valószínűleg éppen ezért vesz észre valami különöset, amit először a szeme lát meg, de csak pár pillanattal később fogja fel a látvány értelmét. Egy furcsa alak készteti megállásra. Egy hordón ül, és öltözéke szinte csupa fekete, mint a halál hírét hozó madár. Soha eleddig még nem látta a különös alakot, s valami rejtélyes vonzalom kezdi húzni magával. Mi tagadás, alaposan felkeltette a kíváncsiságát a feketébe öltözött szépség, s el is határozza, hogy szóba elegyedik vele, hátha szerencsésen végződik a dolog. Minthogy a félelmet még csak hírből sem ismeri, ezért egy röpke, mulandó pillanatra sem merül fel benne, hogy akár veszélyt is rejthet a titokzatosan kinéző elf.
Az eredeti terve az, hogy hátulról, alattomosan közelíti meg az idegent, mint a sötétben járó macska. Óvatosan lépked a másik felé, és reméli, hogy idő
előtt nem fedezik fel. Ha sikerrel jár, hirtelen a semmiből terem az elf előtt, s ártatlan tekintettel feléje biccent egyet, mintegy üdvözölve a borozgató
leányt.*