*Ide beérve igazán érdekes élményben volt része. Két háztömbbel a főtértől már vannak romladozó házak. A főutcáról letérve, hamar roskatag, valahol lelt deszkákkal, vagy hordó darabokkal foldozott házak vannak. Úgy látszik, hogy a nagy pusztítás még mindig kifejti hatását.
Az utcán egyrészt vagy öreg, nyomorék, csonka vagy bolond koldusokba fut az ember. Na azok aztán szeretnek mesélni. A mindenről, a sanyarú sorsról, a békeidőkről, amikor-jobb-volt időkről, vagy a jelen vezetők nemtörődömségéről, és-per kihasználásáról, vagy... és minél tovább hallgatja az ember, annál rosszabb, keserűbb. Egy biztos, valakik, vagy akárkik, vagy bárkik, de ŐK tehetnek a nép sanyarú és rossz sorsáról.
Vagy másrészt a gyerekek hada, szó szerint. Minden fajból, korból, nemből, na ők legalább vidámságot hoznak. Viszont hősünk egyetlen igaz öröme, hogy ők valójában tolvajok bérencei. Az egyetlen vigasz, hogy nem érnek fel addig, ahol van is mit lopni.
A házak és sikátorok sűrűjét hamar megunja, pláne a gyerekek állandó rángatását, és vissza is megy a főutcára, ami tovább viszi. Koldusok itt is vannak, de már a rafináltabb, és kifinomultabb fajtából. Sőt az épületek itt elég konszolidáltak.*
~Na most akkor a hely teszi őket ilyenné, vagy ők teszik a helyet ilyenné?~
*Ez a magvas gondolat fogalmazódott meg benne, mire a negyed végére ért. Szerencsére minden vagyona, amit amúgy is magán hord, megmaradt. Szánalommal és szánakozva néz vissza a negyed lakóira, mivel tudja, hogy ez olyan kör amiből csak erős akarattal lehet kikerülni.*