Arthenior - Polgárnegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Arthenior főtere (új) Wegtoreni Kalmár (új) Kaszárnya (új) | Polgárnegyed | Templom (új) Romváros és Meredély (új) Piactér (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 80 (1581. - 1600. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1600. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 19:33:50
Üzenet elküldve: 2024-09-04 19:33:50
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Szívesen odafurakodna az ablakhoz a férfi mellé, hogy a hűvös szellő kisöpörjön minden fejében meggyűlt ostobaságot. Ahogy két véglet között hánykolódik, szinte kívánja, hogy inkább ölelje vissza magához a sötétség. Miután lázálmából eltűnt a fiú, majd a férfi is szerte foszlott, szinte pihentető volt a semmiben lebegni. Nem érezte ezt a mellkasát gyötrő idegességet, s valami különös, idegen izgalmat. Ha még mindig a szép házban élő kisasszony lenne, bizony akadna mit megmagyaráznia. Hisz ő egy erényére vigyázó fiatal hölgy, aki most mezítelenül ácsorog egy inasfiú társaságában. Vagyis az volt egykoron. Mára már csak annyira kell figyelnie, hogy a rántottának való tojást ne égesse megint oda a tűzhelyen. Kínos mosolyt csal arcára a gondolat, hogy tisztaságának óvása sokkal kisebb feladatnak tűnik, mint egy főzés, ami a cselédek szerint pedig olyan egyszerű.
Magában már elengedte egykori inasát, ám annak újbóli megszólalása olyan hirtelenséggel csap le a szobába, akár a viharfelhőn áttörő napnak sugara. A fejét felkapva pillantásuk rögvest összefonódik. Noha csupán csak egy röpke pillanat az egész azok a kékek szinte égetik csupasz bőrét. Hisz a felismerés is hamar csap le. Még mindig pőrén áll, csak a ruhát szorongatva maga előtt. De azok a szemek szinte megdelejezik, még akkor is, ha továbbra sem lát bennük a gyűlöleten kívül semmit.
Zöldjeit lesütve köszörüli meg a torkát, ahogy igyekszik minél hamarabb kijavítani ezt a hibát. Gyorsan belebújik a zöld ruhába, mely olyan sötét színben izzik, akár valami méreg. Ellenben kihangsúlyozza a rőt tincseket és sápadt fehér bőrét. Persze az évek alatt már jócskán elhasználódott ez a darab is, de még most is az egyik kedvence. Derekán meghúzza, majd megköti a belé fűzött fekete szalagot, majd ujjaival gyorsan átfésüli és elrendezi a nedves tincseket.*
- Kész vagyok.
*Jelzi, hogy végre felszabadítsa a férfit az ablak bámulásából. Ki tudja mióta állhat már ott, akár egy tökéletesre faragott szobor.*
- Az inget... sosem hordta apám. Kapta, de kicsi rá.
*Magyarázza, mert van egy olyan érzése, hogy nem csak az lehet az ok, hogy fölöslegesnek tartja a férfi, hogy a hazaúton az is elázzon. Az apjával való kapcsolata sem volt túl fényes abban a szép házban. Pedig a férfi mentségére szóljon, hogy ő mindig is törődön bánt a ház szolgálóival. Csak sajnos volt egy démoni gyermek, aki tett arról, hogy sokszor kelljen a ház uraként szigorhoz és kemény kézhez folyamodnia. Főleg a fiú esetében, akit a leány mindenféle valótlan hazugsággal igyekezett bajba keverni. Legtöbbször sikeresen. Pedig apja kedvelte az inast. Ezért is léptette elő, hogy magasabb helyen szolgáljon a nagyobb bérért. Nem tudhatta, hogy ezzel teszi majd elviselhetetlenné Corad életét.
Végül sarkon fordul, hogy előkerítse azt az üveget. Nem erősködik tovább. Ha a férfinak nem kell a száraz ruha, hát akkor nem. Neki aztán nem lesz bűntudata attól, ha később majd nedves orral, tüsszögve-köhögve, lázálomban forgolódik majd az ágyon. Legalábbis szeretné ezt hinni. De csak az a tény nyugtatja, hogy a rum után többé valószínűleg nem látják egymást, így azt sem fogja tudni, hogy megfázott e vagy sem.
Ez a gondolat pedig ismét felerősít benne egy csepp csalódottságot, amit mindenképp szeretne már valami töménnyel elfojtani. Hallott már olyat, hogy az alkohol ideiglenes ír szinte minden fájdalomra, legyen az fizikai vagy lelki. Neki pedig nagy szüksége van most arra, hogy ez a kelletlenül benne háborgó badarság most eltűnjön messzire.
Ismét a szekrényhez sétál, amiből kiveszi a két csorba poharat. Lepakolja az asztalra, majd a polcokat túrja végig az üveg után. Ez apja egyik féltett kincse, hiába a pocsék minőség. Ritkán jutnak mostanában ilyen dolgokhoz, így ezt is istenek a megmondhatói mióta is őrzi. Ha tudná, hogy lánya épp az után kutakodik...
De az egyik ruhakupac alatt végre megleli. Diadalmasan emeli azt az arca elé, majd meglögyböli annak maradékát. Kevesebb, mint félig van, mégis bűntudat nélkül veszi ki a dugót, s tölti félig mindkét poharat. Az üveget sem dugja vissza a ruhák alá, mert érik benne a gondolat, hogy ha Corad valóban távozóra fogja, akkor egyedül ő bizony eltűnteti a maradék italt. Azt mondták a felejtéshez ez egy egyszerű és rövid út, csak a baj, hogy nem tartós. De holnap már talán egy szemernyit sem fogja érdekelni, hogy mi történt vele a minap. Ez a röpke, kínzó kaland, múltjának feltámadása talán apránként ismét a semmibe vész, halkul, majd eltűnik, akár a mai zápor.*
*Szívesen odafurakodna az ablakhoz a férfi mellé, hogy a hűvös szellő kisöpörjön minden fejében meggyűlt ostobaságot. Ahogy két véglet között hánykolódik, szinte kívánja, hogy inkább ölelje vissza magához a sötétség. Miután lázálmából eltűnt a fiú, majd a férfi is szerte foszlott, szinte pihentető volt a semmiben lebegni. Nem érezte ezt a mellkasát gyötrő idegességet, s valami különös, idegen izgalmat. Ha még mindig a szép házban élő kisasszony lenne, bizony akadna mit megmagyaráznia. Hisz ő egy erényére vigyázó fiatal hölgy, aki most mezítelenül ácsorog egy inasfiú társaságában. Vagyis az volt egykoron. Mára már csak annyira kell figyelnie, hogy a rántottának való tojást ne égesse megint oda a tűzhelyen. Kínos mosolyt csal arcára a gondolat, hogy tisztaságának óvása sokkal kisebb feladatnak tűnik, mint egy főzés, ami a cselédek szerint pedig olyan egyszerű.
Magában már elengedte egykori inasát, ám annak újbóli megszólalása olyan hirtelenséggel csap le a szobába, akár a viharfelhőn áttörő napnak sugara. A fejét felkapva pillantásuk rögvest összefonódik. Noha csupán csak egy röpke pillanat az egész azok a kékek szinte égetik csupasz bőrét. Hisz a felismerés is hamar csap le. Még mindig pőrén áll, csak a ruhát szorongatva maga előtt. De azok a szemek szinte megdelejezik, még akkor is, ha továbbra sem lát bennük a gyűlöleten kívül semmit.
Zöldjeit lesütve köszörüli meg a torkát, ahogy igyekszik minél hamarabb kijavítani ezt a hibát. Gyorsan belebújik a zöld ruhába, mely olyan sötét színben izzik, akár valami méreg. Ellenben kihangsúlyozza a rőt tincseket és sápadt fehér bőrét. Persze az évek alatt már jócskán elhasználódott ez a darab is, de még most is az egyik kedvence. Derekán meghúzza, majd megköti a belé fűzött fekete szalagot, majd ujjaival gyorsan átfésüli és elrendezi a nedves tincseket.*
- Kész vagyok.
*Jelzi, hogy végre felszabadítsa a férfit az ablak bámulásából. Ki tudja mióta állhat már ott, akár egy tökéletesre faragott szobor.*
- Az inget... sosem hordta apám. Kapta, de kicsi rá.
*Magyarázza, mert van egy olyan érzése, hogy nem csak az lehet az ok, hogy fölöslegesnek tartja a férfi, hogy a hazaúton az is elázzon. Az apjával való kapcsolata sem volt túl fényes abban a szép házban. Pedig a férfi mentségére szóljon, hogy ő mindig is törődön bánt a ház szolgálóival. Csak sajnos volt egy démoni gyermek, aki tett arról, hogy sokszor kelljen a ház uraként szigorhoz és kemény kézhez folyamodnia. Főleg a fiú esetében, akit a leány mindenféle valótlan hazugsággal igyekezett bajba keverni. Legtöbbször sikeresen. Pedig apja kedvelte az inast. Ezért is léptette elő, hogy magasabb helyen szolgáljon a nagyobb bérért. Nem tudhatta, hogy ezzel teszi majd elviselhetetlenné Corad életét.
Végül sarkon fordul, hogy előkerítse azt az üveget. Nem erősködik tovább. Ha a férfinak nem kell a száraz ruha, hát akkor nem. Neki aztán nem lesz bűntudata attól, ha később majd nedves orral, tüsszögve-köhögve, lázálomban forgolódik majd az ágyon. Legalábbis szeretné ezt hinni. De csak az a tény nyugtatja, hogy a rum után többé valószínűleg nem látják egymást, így azt sem fogja tudni, hogy megfázott e vagy sem.
Ez a gondolat pedig ismét felerősít benne egy csepp csalódottságot, amit mindenképp szeretne már valami töménnyel elfojtani. Hallott már olyat, hogy az alkohol ideiglenes ír szinte minden fájdalomra, legyen az fizikai vagy lelki. Neki pedig nagy szüksége van most arra, hogy ez a kelletlenül benne háborgó badarság most eltűnjön messzire.
Ismét a szekrényhez sétál, amiből kiveszi a két csorba poharat. Lepakolja az asztalra, majd a polcokat túrja végig az üveg után. Ez apja egyik féltett kincse, hiába a pocsék minőség. Ritkán jutnak mostanában ilyen dolgokhoz, így ezt is istenek a megmondhatói mióta is őrzi. Ha tudná, hogy lánya épp az után kutakodik...
De az egyik ruhakupac alatt végre megleli. Diadalmasan emeli azt az arca elé, majd meglögyböli annak maradékát. Kevesebb, mint félig van, mégis bűntudat nélkül veszi ki a dugót, s tölti félig mindkét poharat. Az üveget sem dugja vissza a ruhák alá, mert érik benne a gondolat, hogy ha Corad valóban távozóra fogja, akkor egyedül ő bizony eltűnteti a maradék italt. Azt mondták a felejtéshez ez egy egyszerű és rövid út, csak a baj, hogy nem tartós. De holnap már talán egy szemernyit sem fogja érdekelni, hogy mi történt vele a minap. Ez a röpke, kínzó kaland, múltjának feltámadása talán apránként ismét a semmibe vész, halkul, majd eltűnik, akár a mai zápor.*
1599. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 19:18:47
Üzenet elküldve: 2024-09-04 19:18:47
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 182
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 182
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Több közös rejlik kettőjükben mint azt bármelyikük is hinné, vagy legalább is Cilia, ő állandóan van olyan helyen ahol nem kellene, de valamiből meg kell tömni az a pocakot legyen az akármilyen apró is, tud az olyan hangosan morogni mint a medvéjé.
Cilia észre sem veszi, hogy Mai mint a szorgos pók úgy szövi hálóját köréje, nem hiába tartott a kétlábúaktól. Hiszen amíg az állatok egyértelmű jelét adják annak amit éreznek, a kétlábúak ezt takarják és igazi szándékuk csak akkor tűnik elő amikor az már késő, amikor a husáng már a kobakját éri. Mai esetében pedig a háló oly szorossá és sűrűvé fog nőni, hogy Cilia képtelen lesz már menekülni. Azok az édes szavak, a beszédre késztetés most még egy színjáték, még ha a szándék jó mögötte. Cili valószínűleg ezt még nem értené, hisz a szabadságáért rúg, kap és harap ha kell. Neki ez jó ez az elfogadott, nincs szüksége négy falra, csak Deresre és egy pici, meleg jól eldugott kis odúra.*
-Láz?...
*Hunyorítja össze szemét a fejét érő apró, nyomó fájdalomra, egy pillanatra az ismerős név hallatára. Kis kezét pedig kobakjára emeli, ott megvakarva megnyomkodva azt a részt ami ezt okozza.*
-Igen... Így hívják igen... Áh...
*Erősíti meg ismét fájdalmas nyögések közepette, de ekkor ér el tudatához, hogy a másik mit is mondott, a fájdalom elterelte figyelmét. Arcát kihúzza a meglepetéstől térdei takarásából, és meglepett arccal tekint fel Maire.*
-Te is az erdőben ébredtél fel? Hol?
*Talán még képes választ kapni kérdésére, ha nem is most, de talán később, ugyanis ezt az érdekes pillanatot Deres megjelenése töri meg.
És Cilia eddig egész jó munkát végez azzal, hogy Derest visszafogja attól amit az annyira szeretné véghez vinni. Azonban az erőszak sosem volt ínyére Ciliának, csak az ami pont szükséges ahhoz, hogy esetleg egy rókát elijesszen attól, hogy kitúrja őt Deressel az odújukból. Az ígéret hallatára, kicsit hunyorogni kezd, hiszen az elakarja őket hívni innen a biztonságos odúból, és valamiért nem tetszik neki az ötlet, hogy kövesse. De Deres itt van, a másik kétlábút pedig elküldte, szóval jó esélyét látja annak, hogy elmeneküljön, ha úgy tartja kedve. Legrosszabb esetben még egy napig nem eszik.*
-Hmm... Jó... Hova megyünk?
*Kérdezi gyanakodva, majd Deres elé lép, megpaskolja annak kis pofiját, hogy hagyja abba a morgást. Amit a jószág persze egy kisebb nyüszögéssel karöltve tűr el csupán. Fejét ide oda fordítgatva, amíg végre felemeli szőrös hátsófelét és elkezd hátrálni a gazdijától, hogy után egy újabb parancsadás után felmenjen a lépcsőn. Cilia int Mainek, hogy szabad az út és kövesse őt ki a házon, ugyan azon az útvonalon, ahogy bejöttek. Itt viszont Derest ismét magához hívva, és szorosan mellette állva várja, hogy a nő mutassa az utat.*
//Vásárlánya//
*Több közös rejlik kettőjükben mint azt bármelyikük is hinné, vagy legalább is Cilia, ő állandóan van olyan helyen ahol nem kellene, de valamiből meg kell tömni az a pocakot legyen az akármilyen apró is, tud az olyan hangosan morogni mint a medvéjé.
Cilia észre sem veszi, hogy Mai mint a szorgos pók úgy szövi hálóját köréje, nem hiába tartott a kétlábúaktól. Hiszen amíg az állatok egyértelmű jelét adják annak amit éreznek, a kétlábúak ezt takarják és igazi szándékuk csak akkor tűnik elő amikor az már késő, amikor a husáng már a kobakját éri. Mai esetében pedig a háló oly szorossá és sűrűvé fog nőni, hogy Cilia képtelen lesz már menekülni. Azok az édes szavak, a beszédre késztetés most még egy színjáték, még ha a szándék jó mögötte. Cili valószínűleg ezt még nem értené, hisz a szabadságáért rúg, kap és harap ha kell. Neki ez jó ez az elfogadott, nincs szüksége négy falra, csak Deresre és egy pici, meleg jól eldugott kis odúra.*
-Láz?...
*Hunyorítja össze szemét a fejét érő apró, nyomó fájdalomra, egy pillanatra az ismerős név hallatára. Kis kezét pedig kobakjára emeli, ott megvakarva megnyomkodva azt a részt ami ezt okozza.*
-Igen... Így hívják igen... Áh...
*Erősíti meg ismét fájdalmas nyögések közepette, de ekkor ér el tudatához, hogy a másik mit is mondott, a fájdalom elterelte figyelmét. Arcát kihúzza a meglepetéstől térdei takarásából, és meglepett arccal tekint fel Maire.*
-Te is az erdőben ébredtél fel? Hol?
*Talán még képes választ kapni kérdésére, ha nem is most, de talán később, ugyanis ezt az érdekes pillanatot Deres megjelenése töri meg.
És Cilia eddig egész jó munkát végez azzal, hogy Derest visszafogja attól amit az annyira szeretné véghez vinni. Azonban az erőszak sosem volt ínyére Ciliának, csak az ami pont szükséges ahhoz, hogy esetleg egy rókát elijesszen attól, hogy kitúrja őt Deressel az odújukból. Az ígéret hallatára, kicsit hunyorogni kezd, hiszen az elakarja őket hívni innen a biztonságos odúból, és valamiért nem tetszik neki az ötlet, hogy kövesse. De Deres itt van, a másik kétlábút pedig elküldte, szóval jó esélyét látja annak, hogy elmeneküljön, ha úgy tartja kedve. Legrosszabb esetben még egy napig nem eszik.*
-Hmm... Jó... Hova megyünk?
*Kérdezi gyanakodva, majd Deres elé lép, megpaskolja annak kis pofiját, hogy hagyja abba a morgást. Amit a jószág persze egy kisebb nyüszögéssel karöltve tűr el csupán. Fejét ide oda fordítgatva, amíg végre felemeli szőrös hátsófelét és elkezd hátrálni a gazdijától, hogy után egy újabb parancsadás után felmenjen a lépcsőn. Cilia int Mainek, hogy szabad az út és kövesse őt ki a házon, ugyan azon az útvonalon, ahogy bejöttek. Itt viszont Derest ismét magához hívva, és szorosan mellette állva várja, hogy a nő mutassa az utat.*
1598. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 18:45:26
Üzenet elküldve: 2024-09-04 18:45:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 718
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 718
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Talán nincs mindig jó helyen és sűrűn botlik bele lehetetlen alakokba, némelyekbe egészen komolyan is belebotlik, de baja még sosem lett. Most viszont pontosan tudja, hogy jelenleg jó helyen van és az sem érdekelné túlzottan, ha baja esne, ha elzavarnák, mert a lánynak vele kell mennie. Kutyával, vagy anélkül, de rendes ágyban akarja altatni. És ha dacosnak is tűnik minden mozdulat, ha nem is azt mutatja, mint amit végül kimond, mégis az lett, amit eltervezett. Nem kételkedik, lesz még akadály.
A sebére puhán fogja rá az ismeretlen fátylat, nem tudja, hogy mit várjon tőle, igazából talán vagy semmit, vagy valami rosszat, mégis megteszi. Belül azért felenged kissé, mikor ráeszmél, hogy hamar húzódik össze a seb és a vér sem tör magának utat tovább. A lánynak köszönheti. Ott van benne a jó, legyen bármilyen vad is. Talán sokat nem is kell rajta szelídíteni, még a végén nem lesz akkora bája annak, amit épp csinál. De még van ideje ilyenen gondolkodni.
A szavai célt értek ismét, s regélni kezd a másik, a maga igen érdekes módján. Úgy tűnik van elég tudása, ami szintén hasznos lesz a későbbiekre nézve, hiszen mindenkiben azt kívánja majd erősíteni, amiben jó, amiben tehetséges. Ez már most jó irány, Mai pedig bármennyire is nem akar, de tovább viszi fejben, amit nemrég akart lecsendesíteni. A szavak furcsán hatnak, de eszébe jut róla valami. Volt ő is beteg, érezte amit a gyerek próbál meg kifejteni, talán nem árthat egy egészen rövid mese, na meg bele tudja csempészni, hogy hogyan nevezik azt egy szóval, amit amaz körülírt.*
- Bárcsak tudtam volna, amikor szükségem volt rá. Voltam ám egyedül az erdőben egy darabig, amikor eltévedtem. Éreztem azt, amire jó. Láznak hívják. Nehezen keveredtem ki belőle, de ha egyszer ismét meg kéne vele birkóznom, akkor tudom mit használjak majd. Örülök, hogy megmutattad.
*Mosolyodik el, s bár indulna a keze, mellőzi az érintéseket, korai volt, látta, érezte. Majd talán egyszer...
Az események gyorsulnak, az érzések jönnek és mennek és egyszerű félelemben állapodik meg. Hiába nyugtatja azt az ebet, nem tűnik biztonságosnak. Megüti a fülét, hogy menni akar. Nem, nem fog. Tudja, hogy ilyenkor egyszerű menekülni, de talán tud majd olyat mutatni, ahonnan nem akar. Ahol étel van, és akkor is meleg, ha kint tombol az ítéletidő. Ahol nem omlik rájuk a fal és nem a koszban kell megágyazni. Csakhogy nem egyszerű megszerettetni az ilyesmit, ha valaki túl sokáig tapasztalt mást. Még emlékszik, mikor a négy faltól ijedt meg. Mikor arra riadt, hogy nem fúj a szél és nem a napsugár kelti, hanem a semmi. A csend a falak között.
A kérdésre azért megfeszül állkapcsa, még ha az azt megelőző mondat is pontosan az, amit akart. Azt érti, hogy nekik enniük kell. Gyorsan kezd számolni. Nem telt el elég idő. De, ha nem is telt el, a következőt elnyújthatja. Most nem teheti meg, hogy hazudik, hogy játszadozik. Példa kell, jó példa és olyan, amit mások természetességgel tesznek. Nagy levegőt vesz, de igyekszik, hogy a kifújása ne legyen hangosabb a kelleténél.*
- Eszünk együtt. *Egyezik bele végül.* - Gyertek velem, ma biztosan nem fekszetek le üres gyomorral. Deresnek is kerítünk valamit, amit szeret. *Nem mondja a további terveket. Talán elfáradnak annyira és elnehezülnek, hogy ne is akarjanak menni. Mindenesetre ha nem ütközik akadályokba egyenesen a rezidenciáig viszi a párost. Csak a cipője marad a kezében... Észre sem veszi.*
//Vásárlánya//
*Talán nincs mindig jó helyen és sűrűn botlik bele lehetetlen alakokba, némelyekbe egészen komolyan is belebotlik, de baja még sosem lett. Most viszont pontosan tudja, hogy jelenleg jó helyen van és az sem érdekelné túlzottan, ha baja esne, ha elzavarnák, mert a lánynak vele kell mennie. Kutyával, vagy anélkül, de rendes ágyban akarja altatni. És ha dacosnak is tűnik minden mozdulat, ha nem is azt mutatja, mint amit végül kimond, mégis az lett, amit eltervezett. Nem kételkedik, lesz még akadály.
A sebére puhán fogja rá az ismeretlen fátylat, nem tudja, hogy mit várjon tőle, igazából talán vagy semmit, vagy valami rosszat, mégis megteszi. Belül azért felenged kissé, mikor ráeszmél, hogy hamar húzódik össze a seb és a vér sem tör magának utat tovább. A lánynak köszönheti. Ott van benne a jó, legyen bármilyen vad is. Talán sokat nem is kell rajta szelídíteni, még a végén nem lesz akkora bája annak, amit épp csinál. De még van ideje ilyenen gondolkodni.
A szavai célt értek ismét, s regélni kezd a másik, a maga igen érdekes módján. Úgy tűnik van elég tudása, ami szintén hasznos lesz a későbbiekre nézve, hiszen mindenkiben azt kívánja majd erősíteni, amiben jó, amiben tehetséges. Ez már most jó irány, Mai pedig bármennyire is nem akar, de tovább viszi fejben, amit nemrég akart lecsendesíteni. A szavak furcsán hatnak, de eszébe jut róla valami. Volt ő is beteg, érezte amit a gyerek próbál meg kifejteni, talán nem árthat egy egészen rövid mese, na meg bele tudja csempészni, hogy hogyan nevezik azt egy szóval, amit amaz körülírt.*
- Bárcsak tudtam volna, amikor szükségem volt rá. Voltam ám egyedül az erdőben egy darabig, amikor eltévedtem. Éreztem azt, amire jó. Láznak hívják. Nehezen keveredtem ki belőle, de ha egyszer ismét meg kéne vele birkóznom, akkor tudom mit használjak majd. Örülök, hogy megmutattad.
*Mosolyodik el, s bár indulna a keze, mellőzi az érintéseket, korai volt, látta, érezte. Majd talán egyszer...
Az események gyorsulnak, az érzések jönnek és mennek és egyszerű félelemben állapodik meg. Hiába nyugtatja azt az ebet, nem tűnik biztonságosnak. Megüti a fülét, hogy menni akar. Nem, nem fog. Tudja, hogy ilyenkor egyszerű menekülni, de talán tud majd olyat mutatni, ahonnan nem akar. Ahol étel van, és akkor is meleg, ha kint tombol az ítéletidő. Ahol nem omlik rájuk a fal és nem a koszban kell megágyazni. Csakhogy nem egyszerű megszerettetni az ilyesmit, ha valaki túl sokáig tapasztalt mást. Még emlékszik, mikor a négy faltól ijedt meg. Mikor arra riadt, hogy nem fúj a szél és nem a napsugár kelti, hanem a semmi. A csend a falak között.
A kérdésre azért megfeszül állkapcsa, még ha az azt megelőző mondat is pontosan az, amit akart. Azt érti, hogy nekik enniük kell. Gyorsan kezd számolni. Nem telt el elég idő. De, ha nem is telt el, a következőt elnyújthatja. Most nem teheti meg, hogy hazudik, hogy játszadozik. Példa kell, jó példa és olyan, amit mások természetességgel tesznek. Nagy levegőt vesz, de igyekszik, hogy a kifújása ne legyen hangosabb a kelleténél.*
- Eszünk együtt. *Egyezik bele végül.* - Gyertek velem, ma biztosan nem fekszetek le üres gyomorral. Deresnek is kerítünk valamit, amit szeret. *Nem mondja a további terveket. Talán elfáradnak annyira és elnehezülnek, hogy ne is akarjanak menni. Mindenesetre ha nem ütközik akadályokba egyenesen a rezidenciáig viszi a párost. Csak a cipője marad a kezében... Észre sem veszi.*
1597. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 13:23:13
Üzenet elküldve: 2024-09-04 13:23:13
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Bólint, csak úgy, az ablaknak. Igen, lehet, hogy estig sem áll el teljesen. A lány szinte az ő gondolatait mondta ki hangosan. De valamit mintha meghallana a hangjában. Nem is igazán tudatosan, inkább olyan ez mint egy érzés vagy megérzés. Egyelőre nem is foglalkozik vele sokat. Fél füllel hátrafelé hallgat, próbálja kitalálni, hogy amaz hogy áll az öltözéssel. Már szabadulna az ablak mellől, ebből a mostanra kényelmetlenné merevedett pózból, amit csupán azért tart még mindig fent, mert.. mert.. igazából nem tudná megmondani, miért. Talán ugyanazért, amiért odakint felemelte a földről a lányt és hazahozta. Amiért borogatást tett a homlokára. Amiért, ahelyett hogy még a piactéren, a zápor érkezése előtt pár kemény szóval rövidre zárta volna a futó találkozást, inkább megállt és szembe fordult vele.
Mert egy bolond, és mindig az volt.
A rum ajánlatán elgondolkozik. Nem különösebben szereti a rumot. Nem is azon gondolkozik, hogy igyon-e. Azon gondolkozik, hogy hogyan lehet az, hogy rumot ajánlanak neki. Azután.. minden után. Nem érti, és nem tudja hová tenni a dolgot. Fejében ezt a gondolatot is a hangsúly érzete mellé teszi. Nem most fogja megérteni ezt, valószínűleg. Pedig szeretné megérteni, sok mindent szeretne megérteni. Például azt, hogy tulajdonképpen mit keres itt még mindig, miért maradt, miért nem ment el már akkor, mikor a lány magához tért. Szeretné megérteni azt, hogy miért kavarog benne mindaz a sötét düh, újjáéledve, amit az elmúlt évek alatt sikerült elcsendesítenie. Hogy miért váltja fel ezt a dühöt valami teljesen más, sokkal csöndesebb, békésebb, megbocsátóbb érzés. Hogy miért foglalkozik még mindig ennyire, és egyáltalán ezzel a lánnyal. Szeretné megérteni, hogy mi az, ami miatt még mindig nem tudott túllépni rajta. A közös múltjukon. Szeretné megérteni, hogy ez a mostani lány mennyire ugyanaz, aki régen is volt. Mert odakint a piacon úgy nézett ki, mintha fikarcnyit sem változott volna. Most viszont idebent egészen másmilyen. Sok mindent szeretne megérteni.
Valószínűleg túl sokáig merül a gondolataiba a kinti egyre közeledő alkonyat esőáztatta színeit bámulva, hiszen hallgatását a lány szemlátomást félreérti. Legalábbis ez állhat a szavai mögött, ha jól gondolja.*
- Nem tartasz fel. *-mondja. És ez igaz is.-* Ha áll még a kínálás, akkor elfogadok egy pohár ru.. Óh! Bocsánat!
*Míg beszélt, gondolkozás nélkül fordította fejét a lány felé, nem számítva arra, hogy az még nem öltözött fel. Most újra az ablakon néz kifelé, elfordulva. Magában már készül, szinte várja a felcsattanó hangot, a rázúduló szidást. Valahol talán jogos is lesz majd. Hiszen a lány nem szólt neki, hogy megfordulhat. Igaz, azt se mondta, hogy forduljon el.*
- Majd szólj. *-mondja, csak úgy, az ablaknak.*
*Bólint, csak úgy, az ablaknak. Igen, lehet, hogy estig sem áll el teljesen. A lány szinte az ő gondolatait mondta ki hangosan. De valamit mintha meghallana a hangjában. Nem is igazán tudatosan, inkább olyan ez mint egy érzés vagy megérzés. Egyelőre nem is foglalkozik vele sokat. Fél füllel hátrafelé hallgat, próbálja kitalálni, hogy amaz hogy áll az öltözéssel. Már szabadulna az ablak mellől, ebből a mostanra kényelmetlenné merevedett pózból, amit csupán azért tart még mindig fent, mert.. mert.. igazából nem tudná megmondani, miért. Talán ugyanazért, amiért odakint felemelte a földről a lányt és hazahozta. Amiért borogatást tett a homlokára. Amiért, ahelyett hogy még a piactéren, a zápor érkezése előtt pár kemény szóval rövidre zárta volna a futó találkozást, inkább megállt és szembe fordult vele.
Mert egy bolond, és mindig az volt.
A rum ajánlatán elgondolkozik. Nem különösebben szereti a rumot. Nem is azon gondolkozik, hogy igyon-e. Azon gondolkozik, hogy hogyan lehet az, hogy rumot ajánlanak neki. Azután.. minden után. Nem érti, és nem tudja hová tenni a dolgot. Fejében ezt a gondolatot is a hangsúly érzete mellé teszi. Nem most fogja megérteni ezt, valószínűleg. Pedig szeretné megérteni, sok mindent szeretne megérteni. Például azt, hogy tulajdonképpen mit keres itt még mindig, miért maradt, miért nem ment el már akkor, mikor a lány magához tért. Szeretné megérteni azt, hogy miért kavarog benne mindaz a sötét düh, újjáéledve, amit az elmúlt évek alatt sikerült elcsendesítenie. Hogy miért váltja fel ezt a dühöt valami teljesen más, sokkal csöndesebb, békésebb, megbocsátóbb érzés. Hogy miért foglalkozik még mindig ennyire, és egyáltalán ezzel a lánnyal. Szeretné megérteni, hogy mi az, ami miatt még mindig nem tudott túllépni rajta. A közös múltjukon. Szeretné megérteni, hogy ez a mostani lány mennyire ugyanaz, aki régen is volt. Mert odakint a piacon úgy nézett ki, mintha fikarcnyit sem változott volna. Most viszont idebent egészen másmilyen. Sok mindent szeretne megérteni.
Valószínűleg túl sokáig merül a gondolataiba a kinti egyre közeledő alkonyat esőáztatta színeit bámulva, hiszen hallgatását a lány szemlátomást félreérti. Legalábbis ez állhat a szavai mögött, ha jól gondolja.*
- Nem tartasz fel. *-mondja. És ez igaz is.-* Ha áll még a kínálás, akkor elfogadok egy pohár ru.. Óh! Bocsánat!
*Míg beszélt, gondolkozás nélkül fordította fejét a lány felé, nem számítva arra, hogy az még nem öltözött fel. Most újra az ablakon néz kifelé, elfordulva. Magában már készül, szinte várja a felcsattanó hangot, a rázúduló szidást. Valahol talán jogos is lesz majd. Hiszen a lány nem szólt neki, hogy megfordulhat. Igaz, azt se mondta, hogy forduljon el.*
- Majd szólj. *-mondja, csak úgy, az ablaknak.*
1596. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 12:34:31
Üzenet elküldve: 2024-09-04 12:34:31
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Az ő háza, az ő koszfészke. Ez pontosan így igaz. Hát minek játssza meg továbbra is azt, ami már rég elmúlt? Minek kötődjön a betanított illemhez, a szeméremhez? Hisz a parasztok is ezek nélkül fürdőznek a tisztás vizében. Pőrén, fesztelenül, ahogy egykoron a világra jöttek. Noha valahol még az a lány, aki éjnek idején ugrasztotta a cselédséget, mert meleg tejet és egy tál süteményt akart. Aki az ablakból nézte az inasfiút, ahogy annak egyetlen szavára ugrania kellett, hogy a sötétben kapja el a sündisznót, mert neki éppen az a kertben fújtató tüskés kis állat kellett. Aki mindent kitalált egyszerűen azért, hogy foglalkozzanak vele. Aki máskor is megleste a fiút. Amikor nyár közepén a nehéz kerti munka után mosakodott meg a kút vizében. Amikor nem érezte magát elég erősnek, így a kedvenc kiskutyájával a fiúnak kellett odalent játszania. Amikor azt hazudta, hogy az inasfiú meghúzta a copfját, ezért az apja megfenyítette az udvaron. Akitől bocsánatot akart kérni. Az utolsó szelet süteményét akarta megosztani vele. De végül megijedt és ehelyett nevetve dörzsölte a fél süteményt annak hajába. Aki mosolyogva nézte a másik szemében felizzó gyűlöletet. Aki csalódottan pillantott utána, ahogy alakja lassan beleveszett a többi cselédével együtt a negyed nyüzsgésébe. Aki évekkel ezelőtt borzalmasan csalódottnak érezte magát. Aki természetesnek vette az őt körbe lengő nyugalmat, ami akkor pillanatok alatt foszlott szét. Azt a nyugalmat, mint amit most is érez. Ami átjárta akkor is, amikor megérintette a vállát. Ami körbe öleli csupán a tudattól, hogy nincs egyedül.
Mégis úgy rezzen meg a férfi hangjára, mintha azt hitte volna, hogy ez idáig egymaga volt. Keze megtorpan egy pillanatra, miközben a második sor szalagot lazítja meg a fűzőben.*
- Lassan. Ilyentájt szeszélyes már az idő.
*Bólint aprót, a szalagok pedig lassan engednek, hogy azután a fűző a földre hulljon. A szoknyát legyűrve lép ki a darabokból, miközben sóhajtva nyúl a szárazért.*
- Indulni? *Harapja be az ajkát, ahogy kissé az anyagba markol.* Igen. Persze.
*Noha igyekszik tartani a közömbösséget, hangjába mégis észrevétlenül csúszik a csalódottság. Ugyan az, mint akkor ott gyerekkorában. Az utolsó estén, mikor mindenki magára hagyta.*
- Lehet, hogy estig sem áll el teljesen.
*Vet hátra egy lopott pillantást. Itt áll kisasszonyokhoz nem méltón egy olyan férfival, akit utoljára fiatal kamaszként látott. Emlékszik még a nyeszlett vonásokra, a csenevész fiúra. Mennyit változott mára. Még akkor is, ha alkata is inkább csak szikárrá vált. Férfi lett. Ő maga pedig célozgat, talál mindenféle érvet, mintha itt akarná tartani. Azt a fiút, akit sokáig a háta közepére sem kívánt.*
- Van egy üveg rum. Nem valami jó minőség. De egy pohárral hálám jeléül... Az felmelegít egy kis időre.
*A ruha rosszkor van rossz helyen. A körmök erősen, idegesen marnak az anyagba, ahogy a lány próbálja megtalálni a megfelelő szavakat. De nehéz, ha azt sem tudja biztosan, hogy mit is akarna mondani.
Maradj? Ne menj még? Hát mi értelme lenne valaki olyat marasztalni, aki mélységesen megveti? Ő miért akarna itt tartani valakit, aki egykor galád mód elárulta? Gyerekes mód dobálta a piacon hagymával és almával, most meg szenvedve keres szavakat, miközben meztelenül szorítja magához a ruhát. Sokkal egyszerűbb lenne, ha megnyílna a föld, hogy elnyelje a sötétbe.*
- Nem tartalak fel. Köszönöm, hogy segítettél.
*Dünnyögi végül, ahogy azon tűnődik, hogy az a rum nem is olyan badarság. Szinte sosem iszik, de talán ez egy remek alkalom lenne arra, hogy elkezdje. Talán nála fordítva hat majd, s inkább ver belé valamennyi észt, így nem vergődne tovább ilyen ostoba gondolatok között.*
*Az ő háza, az ő koszfészke. Ez pontosan így igaz. Hát minek játssza meg továbbra is azt, ami már rég elmúlt? Minek kötődjön a betanított illemhez, a szeméremhez? Hisz a parasztok is ezek nélkül fürdőznek a tisztás vizében. Pőrén, fesztelenül, ahogy egykoron a világra jöttek. Noha valahol még az a lány, aki éjnek idején ugrasztotta a cselédséget, mert meleg tejet és egy tál süteményt akart. Aki az ablakból nézte az inasfiút, ahogy annak egyetlen szavára ugrania kellett, hogy a sötétben kapja el a sündisznót, mert neki éppen az a kertben fújtató tüskés kis állat kellett. Aki mindent kitalált egyszerűen azért, hogy foglalkozzanak vele. Aki máskor is megleste a fiút. Amikor nyár közepén a nehéz kerti munka után mosakodott meg a kút vizében. Amikor nem érezte magát elég erősnek, így a kedvenc kiskutyájával a fiúnak kellett odalent játszania. Amikor azt hazudta, hogy az inasfiú meghúzta a copfját, ezért az apja megfenyítette az udvaron. Akitől bocsánatot akart kérni. Az utolsó szelet süteményét akarta megosztani vele. De végül megijedt és ehelyett nevetve dörzsölte a fél süteményt annak hajába. Aki mosolyogva nézte a másik szemében felizzó gyűlöletet. Aki csalódottan pillantott utána, ahogy alakja lassan beleveszett a többi cselédével együtt a negyed nyüzsgésébe. Aki évekkel ezelőtt borzalmasan csalódottnak érezte magát. Aki természetesnek vette az őt körbe lengő nyugalmat, ami akkor pillanatok alatt foszlott szét. Azt a nyugalmat, mint amit most is érez. Ami átjárta akkor is, amikor megérintette a vállát. Ami körbe öleli csupán a tudattól, hogy nincs egyedül.
Mégis úgy rezzen meg a férfi hangjára, mintha azt hitte volna, hogy ez idáig egymaga volt. Keze megtorpan egy pillanatra, miközben a második sor szalagot lazítja meg a fűzőben.*
- Lassan. Ilyentájt szeszélyes már az idő.
*Bólint aprót, a szalagok pedig lassan engednek, hogy azután a fűző a földre hulljon. A szoknyát legyűrve lép ki a darabokból, miközben sóhajtva nyúl a szárazért.*
- Indulni? *Harapja be az ajkát, ahogy kissé az anyagba markol.* Igen. Persze.
*Noha igyekszik tartani a közömbösséget, hangjába mégis észrevétlenül csúszik a csalódottság. Ugyan az, mint akkor ott gyerekkorában. Az utolsó estén, mikor mindenki magára hagyta.*
- Lehet, hogy estig sem áll el teljesen.
*Vet hátra egy lopott pillantást. Itt áll kisasszonyokhoz nem méltón egy olyan férfival, akit utoljára fiatal kamaszként látott. Emlékszik még a nyeszlett vonásokra, a csenevész fiúra. Mennyit változott mára. Még akkor is, ha alkata is inkább csak szikárrá vált. Férfi lett. Ő maga pedig célozgat, talál mindenféle érvet, mintha itt akarná tartani. Azt a fiút, akit sokáig a háta közepére sem kívánt.*
- Van egy üveg rum. Nem valami jó minőség. De egy pohárral hálám jeléül... Az felmelegít egy kis időre.
*A ruha rosszkor van rossz helyen. A körmök erősen, idegesen marnak az anyagba, ahogy a lány próbálja megtalálni a megfelelő szavakat. De nehéz, ha azt sem tudja biztosan, hogy mit is akarna mondani.
Maradj? Ne menj még? Hát mi értelme lenne valaki olyat marasztalni, aki mélységesen megveti? Ő miért akarna itt tartani valakit, aki egykor galád mód elárulta? Gyerekes mód dobálta a piacon hagymával és almával, most meg szenvedve keres szavakat, miközben meztelenül szorítja magához a ruhát. Sokkal egyszerűbb lenne, ha megnyílna a föld, hogy elnyelje a sötétbe.*
- Nem tartalak fel. Köszönöm, hogy segítettél.
*Dünnyögi végül, ahogy azon tűnődik, hogy az a rum nem is olyan badarság. Szinte sosem iszik, de talán ez egy remek alkalom lenne arra, hogy elkezdje. Talán nála fordítva hat majd, s inkább ver belé valamennyi észt, így nem vergődne tovább ilyen ostoba gondolatok között.*
1595. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 11:42:37
Üzenet elküldve: 2024-09-04 11:42:37
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 920
OOC üzenetek: 58
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 920
OOC üzenetek: 58
Játékstílus: Megfontolt
*Miután a lovat elkötötte és ismét úton vannak, egy másik irányból közelítik meg a tisztást, mert szeretné megnézni azt az épületet, ahol a templomi kutatás és tanulás alatt, délutánonként segítettek a papokkal. Az ételosztás csupán egy lelkének jóleső gesztus volt, amire az ottaniak hívták meg, semmit nem tett igazából hozzá, csupán szerény személyét, de ahogy észrevette az is nagy segítségnek bizonyult. Nem rettent meg a zöldségpucolástól és vágástól sem, noha hegeket szerzett bőven a kezére, hiszen ilyen tapasztalattal eddig még nem rendelkezett. Ahogy elhalad a zárt épület előtt, jóérzés fogja el, de ahhoz, hogy tovább tudjon lépni a tudás egy következő szintjére, muszáj elvándorolnia a városon kívülre, hogy frissen szerzett tudását, majd itt is kamatoztathassa. Főleg ezután az igen kijózanító találkozás után. Azt nem sejtette, hogy a sötét isten követői már így beszivárogtak szeretett városukba.*
1594. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 11:29:05
Üzenet elküldve: 2024-09-04 11:29:05
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Levendula, mandula, tearózsa és eső. Az illatok összekeverednek az orrában, olyan elegyet alkotva, ami nem ismeretlen a számára. Épp csak régen, nagyon régen érezte utoljára. Azt talán nem mondaná, hogy hiányzott neki, de most nem olyan rossz ebben az illatban állni. Fél vállal a falnak dől, összefonja maga előtt a karjait. Az ablakon beáramló friss levegőben kicsit fázni kezd, ahogy a vizes ruhái kihűlnek. Szeme sarkából az ágy felé sandít, látja, hogy a vöröshajú lány még mindig ernyedt, valószínűleg alszik. Eszébe jut, hogy biztos ő is fázhat, de nem tudja, hogy odamenjen-e betakarni. Ha magából indul ki, biztos nem örülne neki, ha nem csak hogy vizes ruhában fektetnék be az ágyába, de még be is takarnák úgy. Talán a lány sem örülne. Annyira meg azért nincs hideg.
Újra az ablak felé fordul, mélyet sóhajt, és folytatja a várakozást. Odakint a vastag, kövér esőcseppeket kisebbek követik, a zápor áztatós esővé szelídül. Hallgatja a nádtetőről ütemesen lecsöpögő víz hangját, felfedezi, hogy odakint már nem csak a felhők miatt sötétebb, hanem valóban mintha sötétedni is kezdene. Egy tócsát néz, de nem azt látja.
A régi, szép ház ajtaját látja maga előtt, amin először lépett be. Nem, nem a főbejáratot, azt ő nem nagyon használhatta sosem. Ott csak a gazda, annak a lánya, és a hozzájuk érkező vendégek járhattak szabadon. A hátsó ajtót látja, ami egyenesen a konyhára nyílt. Szinte érzi is annak a konyhának az illatát. Füst, húsok, frissen sült lepény. Akkoriban evett életében először almáspitét. A szakácsasszony nagyon ügyes volt, és ő nyomta a kezébe az apró szeletet, intve, hogy egye csak meg, az övé. El se akarta hinni. Emlékszik még a szolgaszállásra is. Tisztára söpört padló, egyszerűen ácsolt ágykeretek, de becsületesen kitömött zsákok és tiszta ágynemű. Télen, mikor esténként hideg volt, mindig pattogott a kályha, de kapott jó meleg, vastag takarót is. Gyerekkorának végére jutottak annak az időszaknak a legjobb napjai. Volt olyan, hogy őszintén boldog is volt ott. Sosem félte a munkát sem, két kezére bármikor és bármiben számíthattak. De a végén az egyik legnehezebb feladatot kapta meg, amikor egyszerű szolgából férfiinassá tették. Onnantól már nem okozott örömet a jó étel és a meleg ágy. Napjai feszültséggel teltek meg, ahogy céltáblájává vált a ház ifjú úrnőjének. És az a régi, vöröshajú lány volt az az úrnő. Az a régi, vöröshajú lány azt hitte, hogy felette áll, csak mert az apja gazdag, és ezt igyekezett is éreztetni és elhitetni vele mindenféle undok módon. Sosem értette ezt. Annak idején, ha rajta múlt volna, akár barátok is lehettek volna. Hiszen közel egyidősek voltak. De az a régi lány nem így gondolta. Pár év múlva, mikor legutoljára állt meg előtte, és közölte vele hogy a többiekkel együtt ő is távozik, szinte látta annak a régi lánynak az arcán az értetlenséget, a hitetlenséget és a csalódást. Mintha épp cserben hagyná őt, nem pedig menekülne onnan. Az a pillantás mélyen beleivódott. Sokáig látta még maga előtt.
Gondolatai közül halk nesz zökkenti ki. Szinte meg sem mozdul, épp csak szeme sarkából néz újra az ágy felé, ahol ez a vöröshajú lány épp a földre dobta a valószínűleg már átmelegedett törülközőt. Elfelejtette felfrissíteni azt. Tekintete visszafordul az ablak felé, úgy tesz, mintha nem is lenne ott. Nem elbújni akar, csak teret ad a másiknak, hogy az összeszedje magát. Tudja, mert emlékszik rá, hogy ilyenkor még gyenge és ingatag. Azt sosem tudta, hogy ez miféle betegség, volt olyan időszak amikor azt sem hitte el, hogy egyáltalán valódi. Még most sem tudná megmondani, hogy minek nevezik ezt, de már annyira nem is érdekli talán. A zörgésből úgy tippeli, hogy a lány épp felül. Még mindig nem néz oda, nincs igénye a kárörömre és a gunyoros leselkedésre. Csak a fülét hegyezi, mintha azokkal is láthatná, hogy mit csinál amaz. De persze nem látja. A tétova lépteket viszont hallja, amik átviszik őt a másik szobába, majd visszahozzák őt mellé. A tearózsaillat talán erősebben is érződik most.
Lenéz az asztalra rakott ruhákra, a meglepően takarosan összehajtott, tiszta de régi ingre és nadrágra. Tudja, hogy ki szokta ezeket a ruhákat hordani, és tulajdonképpen esze ágában sincs felvenni azokat. Már épp megszólalna, amikor megérzi a vállán az ujjak érintését és gyenge szorítását. Szavai úgy döntenek, hogy inkább a torkában maradnak. Csak a feje mozdul, ahogy tekintete követi a lányt. Látja, ahogy az viszont nekiáll vetkőzni. Meglepi a szemérem hiánya, hiszen annak lenne lehetősége máshol is átöltözni a házban. Bár az igaz, hogy ő van otthon. Otthon meg az ember azt tesz, amit akar. Az utolsó pillanatban, vagy talán egy fél szívdobbanásnyival később fordítja vissza tekintetét az ablakhoz. Úgy gondolja, hogy odakint az ázott föld szinte feketének hat a lány bőrének fehérjéhez képest.*
- Lassan elcsitul. *-szólal végül meg, talán hogy hangjából vonjon paravánt kettejük közé, így őrizve meg a lány tisztességét-* De még mindig esik. Ezek is csak megáznának. Úgy látom, nem fog elállni mielőtt indulnék.
*Mert miért is várná ki a nyári eső végét? Hiszen az akár az éjbe nyúlóan is szöszölhet majd. Ha kivárná, az azt jelentené, hogy kettesben kéne lennie ezzel a lánnyal, egyedül, a kis ház hűvös sötétjében.*
*Levendula, mandula, tearózsa és eső. Az illatok összekeverednek az orrában, olyan elegyet alkotva, ami nem ismeretlen a számára. Épp csak régen, nagyon régen érezte utoljára. Azt talán nem mondaná, hogy hiányzott neki, de most nem olyan rossz ebben az illatban állni. Fél vállal a falnak dől, összefonja maga előtt a karjait. Az ablakon beáramló friss levegőben kicsit fázni kezd, ahogy a vizes ruhái kihűlnek. Szeme sarkából az ágy felé sandít, látja, hogy a vöröshajú lány még mindig ernyedt, valószínűleg alszik. Eszébe jut, hogy biztos ő is fázhat, de nem tudja, hogy odamenjen-e betakarni. Ha magából indul ki, biztos nem örülne neki, ha nem csak hogy vizes ruhában fektetnék be az ágyába, de még be is takarnák úgy. Talán a lány sem örülne. Annyira meg azért nincs hideg.
Újra az ablak felé fordul, mélyet sóhajt, és folytatja a várakozást. Odakint a vastag, kövér esőcseppeket kisebbek követik, a zápor áztatós esővé szelídül. Hallgatja a nádtetőről ütemesen lecsöpögő víz hangját, felfedezi, hogy odakint már nem csak a felhők miatt sötétebb, hanem valóban mintha sötétedni is kezdene. Egy tócsát néz, de nem azt látja.
A régi, szép ház ajtaját látja maga előtt, amin először lépett be. Nem, nem a főbejáratot, azt ő nem nagyon használhatta sosem. Ott csak a gazda, annak a lánya, és a hozzájuk érkező vendégek járhattak szabadon. A hátsó ajtót látja, ami egyenesen a konyhára nyílt. Szinte érzi is annak a konyhának az illatát. Füst, húsok, frissen sült lepény. Akkoriban evett életében először almáspitét. A szakácsasszony nagyon ügyes volt, és ő nyomta a kezébe az apró szeletet, intve, hogy egye csak meg, az övé. El se akarta hinni. Emlékszik még a szolgaszállásra is. Tisztára söpört padló, egyszerűen ácsolt ágykeretek, de becsületesen kitömött zsákok és tiszta ágynemű. Télen, mikor esténként hideg volt, mindig pattogott a kályha, de kapott jó meleg, vastag takarót is. Gyerekkorának végére jutottak annak az időszaknak a legjobb napjai. Volt olyan, hogy őszintén boldog is volt ott. Sosem félte a munkát sem, két kezére bármikor és bármiben számíthattak. De a végén az egyik legnehezebb feladatot kapta meg, amikor egyszerű szolgából férfiinassá tették. Onnantól már nem okozott örömet a jó étel és a meleg ágy. Napjai feszültséggel teltek meg, ahogy céltáblájává vált a ház ifjú úrnőjének. És az a régi, vöröshajú lány volt az az úrnő. Az a régi, vöröshajú lány azt hitte, hogy felette áll, csak mert az apja gazdag, és ezt igyekezett is éreztetni és elhitetni vele mindenféle undok módon. Sosem értette ezt. Annak idején, ha rajta múlt volna, akár barátok is lehettek volna. Hiszen közel egyidősek voltak. De az a régi lány nem így gondolta. Pár év múlva, mikor legutoljára állt meg előtte, és közölte vele hogy a többiekkel együtt ő is távozik, szinte látta annak a régi lánynak az arcán az értetlenséget, a hitetlenséget és a csalódást. Mintha épp cserben hagyná őt, nem pedig menekülne onnan. Az a pillantás mélyen beleivódott. Sokáig látta még maga előtt.
Gondolatai közül halk nesz zökkenti ki. Szinte meg sem mozdul, épp csak szeme sarkából néz újra az ágy felé, ahol ez a vöröshajú lány épp a földre dobta a valószínűleg már átmelegedett törülközőt. Elfelejtette felfrissíteni azt. Tekintete visszafordul az ablak felé, úgy tesz, mintha nem is lenne ott. Nem elbújni akar, csak teret ad a másiknak, hogy az összeszedje magát. Tudja, mert emlékszik rá, hogy ilyenkor még gyenge és ingatag. Azt sosem tudta, hogy ez miféle betegség, volt olyan időszak amikor azt sem hitte el, hogy egyáltalán valódi. Még most sem tudná megmondani, hogy minek nevezik ezt, de már annyira nem is érdekli talán. A zörgésből úgy tippeli, hogy a lány épp felül. Még mindig nem néz oda, nincs igénye a kárörömre és a gunyoros leselkedésre. Csak a fülét hegyezi, mintha azokkal is láthatná, hogy mit csinál amaz. De persze nem látja. A tétova lépteket viszont hallja, amik átviszik őt a másik szobába, majd visszahozzák őt mellé. A tearózsaillat talán erősebben is érződik most.
Lenéz az asztalra rakott ruhákra, a meglepően takarosan összehajtott, tiszta de régi ingre és nadrágra. Tudja, hogy ki szokta ezeket a ruhákat hordani, és tulajdonképpen esze ágában sincs felvenni azokat. Már épp megszólalna, amikor megérzi a vállán az ujjak érintését és gyenge szorítását. Szavai úgy döntenek, hogy inkább a torkában maradnak. Csak a feje mozdul, ahogy tekintete követi a lányt. Látja, ahogy az viszont nekiáll vetkőzni. Meglepi a szemérem hiánya, hiszen annak lenne lehetősége máshol is átöltözni a házban. Bár az igaz, hogy ő van otthon. Otthon meg az ember azt tesz, amit akar. Az utolsó pillanatban, vagy talán egy fél szívdobbanásnyival később fordítja vissza tekintetét az ablakhoz. Úgy gondolja, hogy odakint az ázott föld szinte feketének hat a lány bőrének fehérjéhez képest.*
- Lassan elcsitul. *-szólal végül meg, talán hogy hangjából vonjon paravánt kettejük közé, így őrizve meg a lány tisztességét-* De még mindig esik. Ezek is csak megáznának. Úgy látom, nem fog elállni mielőtt indulnék.
*Mert miért is várná ki a nyári eső végét? Hiszen az akár az éjbe nyúlóan is szöszölhet majd. Ha kivárná, az azt jelentené, hogy kettesben kéne lennie ezzel a lánnyal, egyedül, a kis ház hűvös sötétjében.*
1593. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 10:39:01
Üzenet elküldve: 2024-09-04 10:39:01
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Álom nélkül hánykolódik tovább. Elméje harcol aközött, hogy így maradjon, gondtalanul, hánykolódva a mélységes semmiben vagy térjen vissza a valóságba, abba a ridegbe, kegyetlenbe. Őszintén nincs szemernyi kedve sem a közömbös, megvető világhoz. Ám az üresség nyújtotta gondtalanság a levendula illatával együtt szökik ki az ablakon. A szoba dohosságába kúszó friss levegő lassan eltelíti a megterhelt tüdőt, miközben homlokának izzása is alábbhagy a hűs törölköző alatt. Hogy mennyi idő telhetett el azt ő biztosan nem tudná megmondani. Talán egy fertály, akár egy is lehet. Ám a zöldek lassan felnyílnak, először a plafonra. Hazaért? Egyedül? Valahogy kétli, hogy ilyen kitartás lappang benne. Gyengén és elesetten mászott volna az ágyig? Fáradtan tapogat fel a homlokán pihenő rongyra, majd rámarkolva, lassú mozdulattal húzza le, hogy azután az a földön végezze. A szoba már nem forog. A hányingere is jóval alábbhagyott. Teljes bizonyossággal nem állítaná, hogy már jól van, de jobban, mint az imént a piacon. Lassan felkönyököl, s csak ekkor pillantja meg az egykori inasfiút. Meglepődött? Bizonyosan és minden kétséget kizáróan. Örül? Valamilyen kifordított, mélyen bujkáló érzés olyasmit sugall, ám ezt már nem tudná olyan biztosan kijelenteni. Némán figyel, szinte tanulmányoz. Alaposan megnézi a vizes ing minden redőjét és gyűrődését, ahol nem simul rá a félvér felsőtestére. A csapzott sötét-szőke tincseket, azt a komor arcot. Olyan szívesen lenne dühös, arra a mogorva tekintetre. De most nem megy.
A szalmazsák zörög alatta, ahogy lassan felül. Félretúrja arcába tapadt tincseit, majd halk sóhajjal a fáradt szemeire dörgöl. Mit mondjon? Mit kéne mondania? Régen semmit, mert az ilyen dolgok kötelességei voltak a cselédségnek. Óvni őt. Vigyázni rá. Tartoztak neki ezzel. Muszájból kellett tenniük. De mára már ez nincs így. Ennek a régi inasfiúnak már nincs feléje kötelessége. Hagyhatta volna a sárban, a mocsokban vergődni, amíg észhez nem tér magától vagy ott nem pusztul. Fogalma sincs mit kéne mondania, tennie. Újból csak az átázott inget képes bámulni.
Lassan felkel, elsőre még imbolyog, de végül talpon marad. A rosszullét már nem gyötri, csupán csak a gyengeség. Azzal még maga is képes megküzdeni. Valószínűleg a félvér észrevette már a zizegését, de továbbra is igyekszik figyelmen kívül hagyni a férfit. Csupán csak a falra támaszkodva, tétova léptekkel indul ki a szobából. Lassan, de célirányosan. Most először érzi kissé szerencsésnek az apró házat. Alig pár lépésnyire van minden, így hamar odaér a nagyobb szobában csúfolkodó szekrényhez. Kivesz egy inget, nadrágot, s tovább már nem is időzik. Visszafordul, hogy következő megállója az ablak alatt álló asztal legyen.*
- Vedd át. Megfázol.
*Teszi le az asztalra a ruhákat, majd finoman a férfi vállára fog. Kerüli a pillantását, továbbra sem tudja mihez kezdjen a helyzetével. Végül gyengén megszorítja, ami akár takarhat egy köszönömöt is. Nála most nehéz lehet ezt megmondani. Ám amilyen hirtelen volt a mozdulat, oly gyorsan kapja is el kezét, hogy a széken pihenő ruhájára fogjon.
Nem időzik tovább nála. Elég volt neki is a vizes ruhák fogságában senyvedni. Visszasétál az ágyához, ráhajítja a ruhát, majd minden szemérmet hátrahagyva nyúl hátra, hogy megküzdjön a szorosra húzott fűző csomójával. Ő már nem az a régi lány. Nem az a kisasszony, akit cselédek hada öltöztetett gondos takarásban. Ő már csak egy ázott veréb, aki száraz ruhára vágyik.*
*Álom nélkül hánykolódik tovább. Elméje harcol aközött, hogy így maradjon, gondtalanul, hánykolódva a mélységes semmiben vagy térjen vissza a valóságba, abba a ridegbe, kegyetlenbe. Őszintén nincs szemernyi kedve sem a közömbös, megvető világhoz. Ám az üresség nyújtotta gondtalanság a levendula illatával együtt szökik ki az ablakon. A szoba dohosságába kúszó friss levegő lassan eltelíti a megterhelt tüdőt, miközben homlokának izzása is alábbhagy a hűs törölköző alatt. Hogy mennyi idő telhetett el azt ő biztosan nem tudná megmondani. Talán egy fertály, akár egy is lehet. Ám a zöldek lassan felnyílnak, először a plafonra. Hazaért? Egyedül? Valahogy kétli, hogy ilyen kitartás lappang benne. Gyengén és elesetten mászott volna az ágyig? Fáradtan tapogat fel a homlokán pihenő rongyra, majd rámarkolva, lassú mozdulattal húzza le, hogy azután az a földön végezze. A szoba már nem forog. A hányingere is jóval alábbhagyott. Teljes bizonyossággal nem állítaná, hogy már jól van, de jobban, mint az imént a piacon. Lassan felkönyököl, s csak ekkor pillantja meg az egykori inasfiút. Meglepődött? Bizonyosan és minden kétséget kizáróan. Örül? Valamilyen kifordított, mélyen bujkáló érzés olyasmit sugall, ám ezt már nem tudná olyan biztosan kijelenteni. Némán figyel, szinte tanulmányoz. Alaposan megnézi a vizes ing minden redőjét és gyűrődését, ahol nem simul rá a félvér felsőtestére. A csapzott sötét-szőke tincseket, azt a komor arcot. Olyan szívesen lenne dühös, arra a mogorva tekintetre. De most nem megy.
A szalmazsák zörög alatta, ahogy lassan felül. Félretúrja arcába tapadt tincseit, majd halk sóhajjal a fáradt szemeire dörgöl. Mit mondjon? Mit kéne mondania? Régen semmit, mert az ilyen dolgok kötelességei voltak a cselédségnek. Óvni őt. Vigyázni rá. Tartoztak neki ezzel. Muszájból kellett tenniük. De mára már ez nincs így. Ennek a régi inasfiúnak már nincs feléje kötelessége. Hagyhatta volna a sárban, a mocsokban vergődni, amíg észhez nem tér magától vagy ott nem pusztul. Fogalma sincs mit kéne mondania, tennie. Újból csak az átázott inget képes bámulni.
Lassan felkel, elsőre még imbolyog, de végül talpon marad. A rosszullét már nem gyötri, csupán csak a gyengeség. Azzal még maga is képes megküzdeni. Valószínűleg a félvér észrevette már a zizegését, de továbbra is igyekszik figyelmen kívül hagyni a férfit. Csupán csak a falra támaszkodva, tétova léptekkel indul ki a szobából. Lassan, de célirányosan. Most először érzi kissé szerencsésnek az apró házat. Alig pár lépésnyire van minden, így hamar odaér a nagyobb szobában csúfolkodó szekrényhez. Kivesz egy inget, nadrágot, s tovább már nem is időzik. Visszafordul, hogy következő megállója az ablak alatt álló asztal legyen.*
- Vedd át. Megfázol.
*Teszi le az asztalra a ruhákat, majd finoman a férfi vállára fog. Kerüli a pillantását, továbbra sem tudja mihez kezdjen a helyzetével. Végül gyengén megszorítja, ami akár takarhat egy köszönömöt is. Nála most nehéz lehet ezt megmondani. Ám amilyen hirtelen volt a mozdulat, oly gyorsan kapja is el kezét, hogy a széken pihenő ruhájára fogjon.
Nem időzik tovább nála. Elég volt neki is a vizes ruhák fogságában senyvedni. Visszasétál az ágyához, ráhajítja a ruhát, majd minden szemérmet hátrahagyva nyúl hátra, hogy megküzdjön a szorosra húzott fűző csomójával. Ő már nem az a régi lány. Nem az a kisasszony, akit cselédek hada öltöztetett gondos takarásban. Ő már csak egy ázott veréb, aki száraz ruhára vágyik.*
1592. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 09:51:32
Üzenet elküldve: 2024-09-04 09:51:32
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Érzi, ahogy a karjai között tartott test meg-megfeszül, hallja a halk nyöszörgést. Már nem ijed meg ettől, úgy, mint akkor régen, mikor még kamaszéveinek közepén járt, és először volt szükség arra, hogy így segítsen annak a régi, vöröshajú lánynak. Az utána következő szolgálóévek alatt néhányszor még megesett, hogy azt a lányt ugyanilyen szédülés és ájulat érte, és férfiinasként az ő feladata volt, hogy a lehető leggyorsabban biztonságba juttassa. Már nem ijed meg ettől. Viszont érzi, hogy gondolatai közé befészkeli magát az aggodalom tompa, szinte észrevehetetlen formája, mintha csak egy kakukk lenne, ami egy tőle teljesen idegen fészekben keres menedéket. És nem érti ezt. Nem tartozik felelősséggel ezért a vöröshajú lányért, soha nem is tartozott. Már idegenek egymásnak, mert ez a vöröshajú lány nem az, mint aki a régi vöröshajú lány volt, és ő sem az a siheder férfiinas már rég. Hiszen ez a vöröshajú lány kosárral ment hagymáért és almáért -amik dicstelen, meg nem érdemelt módon maradtak mögöttük a sárban-, és nem egy nagy és szép házban lakik, hanem a polgárnegyed szélén, egy olyan házban, ami szuvas fogként ékelődik be a többi közé. Hiszen ők igazából idegenek egymásnak, akik között csak a kölcsönös ellenszenv taszítása feszül, és talán valamiféle perverz kíváncsiság vonzása. Hiszen mi másért meredtek volna egymásra úgy a piactéren, az esőben ázva, mint két régi, jó ismerős, akik örülnek egymás viszontlátásának? Még akkor is, ha a szavak és a mozdulatok pont ennek az ellenkezőjéről árulkodtak.
Az ajtónak nem kell sok noszogatás, hogy engedjen. Arra gondol, hogy borzasztó minőségű zár lehet rajta, vagy normálisan talán be sem volt ez zárva eddig. Féloldalasan fordul, és úgy lép be az ajtón; fejét kissé lehajtva, hogy ne verje be, és úgy tartva az ájult lányt, hogy annak se verhesse be a fejét az ajtófélfába. Bent csupán egy gyors pillantással néz körbe. A házikó beosztása egy régi zsellérházra emlékezteti, és az talán valamikor tényleg az lehetett, mikor a polgárnegyed házai még szellősebben álltak. Látja a szegényes berendezést, a régi bútorokat, de most nem ezekkel foglalkozik. Azonnal kiszúrja a vele szemben lévő szoba nyitott ajtaját, amin keresztül belát. Látja a széthányt ruhákat, a rendetlenséget, és azonnal ráismer erre. Hogy a karjaiban tartott vöröshajú lány ugyanaz-e, mint az a régi vöröshajú lány, azt még nem tudná pontosan megmondani. De abban biztos, hogy van pár dolog, amit az elmúlt években nem nőtt ki.
Csizmája halvány, elkenődött nyomot hagy a padlón, ahogy elindul a nyitott szobaajtó felé. Ahogy belép rajta, orrát szinte megüti az az illat, amit évekkel ezelőtt érzett utoljára. Mintha levendula, mandula és tearózsa keveréke lenne. Önkéntelenül is lassan, mélyet szippant az illatból, mintha csak hiányzott volna neki az elmúlt évek során. Gúnyosan elfintorodik saját ostobaságán. Az ágyhoz lép, lenéz rá; látja a rajta hagyott ruhákat, amik mintha csak a múlt ottfelejtett emlékei lennének. Nem tudja őket úgy arrébb rakni, hogy közben még a vöröshajú lányt is tartja. És ez, emlékezteti magát, nem is az ő dolga lenne. Lassú, óvatos mozdulattal engedi az ágyra a lányt. Nem akarja, hogy bármelyiknek is baja essen. Se a lánynak, se a rozoga ágynak, se annak a vacak szalmazsáknak, ami a szép, de már kissé kopott selyemlepedő alatt domborodik. Látja, hogy az átázott hajtincsek azonnal sötét nyomot hagynak a párnán. Felegyenesedik, és ismét körbenéz, ezúttal egy kicsit alaposabban. Megcsapja saját idegenségének érzése, mintha csak egy kavics lenne a csizmában. Mintha tilosban járna. Ha most valaki megkérdezné tőle, hogy tulajdonképpen mit csinál itt, egy számára vadidegen házban, egy ájult lánnyal kettesben, nem tudna rá jó választ adni.
Lehúzza válláról a tarisznyát, és a szék támlájára akasztja. Még nem végzett itt teljesen, nem végzett azzal a feladattal, amit tulajdonképpen senki sem kért tőle és senki sem bízott rá. Talán csak a saját lelkiismerete. Hogy később bűnhődik-e majd ezért? Talány. A saroknál álló asztalhoz lép, amin a lavór víz áll. Megtalálja mellette, az asztal szélére terítve a kis törülközőt is. Ezt felemeli, belemártja a hűlt vízbe, majd alaposan kicsavarja. Ezzel a kezében tér vissza az ágyhoz. Ott lehajol, és a hűvös törülközőt óvatosan az esőcseppek dacára forrónak érződő homlokra igazítja, ahogy azt annak idején a régi vöröshajú lány másik szolgálójától látta. A mozdulattól eszébe jut, hogy mennyire idiótának nézhet most ki, hogy csuromvizesen hajol a másik csuromvizes alak fölé, és egy ugyancsak vizes törülközővel próbálja ápolni, mikor nemrég még épp almával és hagymával dobták meg, és maga is azon gondolkozott, hogy mennyire közel áll ahhoz, hogy megrángasson pár rőt tincset. A gondolattól egyszerre lesz bosszús és támad nevethetnékje. Felegyenesedik, ellép az ágytól. A szoba kicsi ablakához lép, résnyire nyitja azt, hogy a kinti, frissülő-hűlő levegő be tudjon szökni rajta. Ott is marad: az eső kopogását hallgatja, az orrában keveredő illatokat ízlelgeti, és a résen keresztül az út pici szeletét nézi, amit a cseppek vernek. Észre sem veszi magán, hogy közben persze az ágy felé is figyel, azt várja, hogy a vöröshajú lány mikor tér magához. Akkor majd elmegy innen. Akkor már nem lesz itt sem dolga, sem keresnivalója.*
*Érzi, ahogy a karjai között tartott test meg-megfeszül, hallja a halk nyöszörgést. Már nem ijed meg ettől, úgy, mint akkor régen, mikor még kamaszéveinek közepén járt, és először volt szükség arra, hogy így segítsen annak a régi, vöröshajú lánynak. Az utána következő szolgálóévek alatt néhányszor még megesett, hogy azt a lányt ugyanilyen szédülés és ájulat érte, és férfiinasként az ő feladata volt, hogy a lehető leggyorsabban biztonságba juttassa. Már nem ijed meg ettől. Viszont érzi, hogy gondolatai közé befészkeli magát az aggodalom tompa, szinte észrevehetetlen formája, mintha csak egy kakukk lenne, ami egy tőle teljesen idegen fészekben keres menedéket. És nem érti ezt. Nem tartozik felelősséggel ezért a vöröshajú lányért, soha nem is tartozott. Már idegenek egymásnak, mert ez a vöröshajú lány nem az, mint aki a régi vöröshajú lány volt, és ő sem az a siheder férfiinas már rég. Hiszen ez a vöröshajú lány kosárral ment hagymáért és almáért -amik dicstelen, meg nem érdemelt módon maradtak mögöttük a sárban-, és nem egy nagy és szép házban lakik, hanem a polgárnegyed szélén, egy olyan házban, ami szuvas fogként ékelődik be a többi közé. Hiszen ők igazából idegenek egymásnak, akik között csak a kölcsönös ellenszenv taszítása feszül, és talán valamiféle perverz kíváncsiság vonzása. Hiszen mi másért meredtek volna egymásra úgy a piactéren, az esőben ázva, mint két régi, jó ismerős, akik örülnek egymás viszontlátásának? Még akkor is, ha a szavak és a mozdulatok pont ennek az ellenkezőjéről árulkodtak.
Az ajtónak nem kell sok noszogatás, hogy engedjen. Arra gondol, hogy borzasztó minőségű zár lehet rajta, vagy normálisan talán be sem volt ez zárva eddig. Féloldalasan fordul, és úgy lép be az ajtón; fejét kissé lehajtva, hogy ne verje be, és úgy tartva az ájult lányt, hogy annak se verhesse be a fejét az ajtófélfába. Bent csupán egy gyors pillantással néz körbe. A házikó beosztása egy régi zsellérházra emlékezteti, és az talán valamikor tényleg az lehetett, mikor a polgárnegyed házai még szellősebben álltak. Látja a szegényes berendezést, a régi bútorokat, de most nem ezekkel foglalkozik. Azonnal kiszúrja a vele szemben lévő szoba nyitott ajtaját, amin keresztül belát. Látja a széthányt ruhákat, a rendetlenséget, és azonnal ráismer erre. Hogy a karjaiban tartott vöröshajú lány ugyanaz-e, mint az a régi vöröshajú lány, azt még nem tudná pontosan megmondani. De abban biztos, hogy van pár dolog, amit az elmúlt években nem nőtt ki.
Csizmája halvány, elkenődött nyomot hagy a padlón, ahogy elindul a nyitott szobaajtó felé. Ahogy belép rajta, orrát szinte megüti az az illat, amit évekkel ezelőtt érzett utoljára. Mintha levendula, mandula és tearózsa keveréke lenne. Önkéntelenül is lassan, mélyet szippant az illatból, mintha csak hiányzott volna neki az elmúlt évek során. Gúnyosan elfintorodik saját ostobaságán. Az ágyhoz lép, lenéz rá; látja a rajta hagyott ruhákat, amik mintha csak a múlt ottfelejtett emlékei lennének. Nem tudja őket úgy arrébb rakni, hogy közben még a vöröshajú lányt is tartja. És ez, emlékezteti magát, nem is az ő dolga lenne. Lassú, óvatos mozdulattal engedi az ágyra a lányt. Nem akarja, hogy bármelyiknek is baja essen. Se a lánynak, se a rozoga ágynak, se annak a vacak szalmazsáknak, ami a szép, de már kissé kopott selyemlepedő alatt domborodik. Látja, hogy az átázott hajtincsek azonnal sötét nyomot hagynak a párnán. Felegyenesedik, és ismét körbenéz, ezúttal egy kicsit alaposabban. Megcsapja saját idegenségének érzése, mintha csak egy kavics lenne a csizmában. Mintha tilosban járna. Ha most valaki megkérdezné tőle, hogy tulajdonképpen mit csinál itt, egy számára vadidegen házban, egy ájult lánnyal kettesben, nem tudna rá jó választ adni.
Lehúzza válláról a tarisznyát, és a szék támlájára akasztja. Még nem végzett itt teljesen, nem végzett azzal a feladattal, amit tulajdonképpen senki sem kért tőle és senki sem bízott rá. Talán csak a saját lelkiismerete. Hogy később bűnhődik-e majd ezért? Talány. A saroknál álló asztalhoz lép, amin a lavór víz áll. Megtalálja mellette, az asztal szélére terítve a kis törülközőt is. Ezt felemeli, belemártja a hűlt vízbe, majd alaposan kicsavarja. Ezzel a kezében tér vissza az ágyhoz. Ott lehajol, és a hűvös törülközőt óvatosan az esőcseppek dacára forrónak érződő homlokra igazítja, ahogy azt annak idején a régi vöröshajú lány másik szolgálójától látta. A mozdulattól eszébe jut, hogy mennyire idiótának nézhet most ki, hogy csuromvizesen hajol a másik csuromvizes alak fölé, és egy ugyancsak vizes törülközővel próbálja ápolni, mikor nemrég még épp almával és hagymával dobták meg, és maga is azon gondolkozott, hogy mennyire közel áll ahhoz, hogy megrángasson pár rőt tincset. A gondolattól egyszerre lesz bosszús és támad nevethetnékje. Felegyenesedik, ellép az ágytól. A szoba kicsi ablakához lép, résnyire nyitja azt, hogy a kinti, frissülő-hűlő levegő be tudjon szökni rajta. Ott is marad: az eső kopogását hallgatja, az orrában keveredő illatokat ízlelgeti, és a résen keresztül az út pici szeletét nézi, amit a cseppek vernek. Észre sem veszi magán, hogy közben persze az ágy felé is figyel, azt várja, hogy a vöröshajú lány mikor tér magához. Akkor majd elmegy innen. Akkor már nem lesz itt sem dolga, sem keresnivalója.*
1591. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 08:31:46
Üzenet elküldve: 2024-09-04 08:31:46
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Csiklandozza az arcát a nap melege, ahogy a rózsalugas alatt fekszik. Hogy mennyire szeret itt elbújni. Mezítelen lábbal a zöld füvön, akár egy parasztlány odakint a tisztáson. Itt nem szoktak rátalálni. Most is hallja, ahogy a cselédek a nevét kiabálják, de csak kuncogva bújik be jobban a vörös szirmok közé. Teaórán kéne lennie. Apja azt mondta, hogy pár hat múltán fontos vendégek jönnek és jó benyomást kell tennie előttük. Főleg annak fia előtt, mert ezt kívánja az üzleti érdek. Az, amivel biztos jövőjét pecsételheti majd meg. De fáradt. Megint olyan gyenge volt, amikor felébredt. Semmi kedve egy ostoba csésze fölött ücsörögni, megtanulni, hogy hogyan tartsa azt az illemnek megfelelőn. Olyan jó idő van. Sokkal kellemesebb idekint, mint a gőzölgő ital fölött ücsörögni egyenes háttal. Hallja, ahogy ismét szólítják. De a hang, s nevének ejtése teljesen másként cseng. Olyan zavaróan másként, mégis egy pillanat alatt öleli óvó karjai közé a nyugalom. Ülésbe tornássza magát, s a hang gazdáját kutatja smaragdjaival. Ekkor pillantja meg a fiút. Őt. Lassú mozdulatokkal kel fel, ahogy pár tétova lépést tesz az irányába. Milyen különös. A napsütés, a meleg ellenére esőt hall. Vékony ívű szemöldökei értetlenül, gyanakodva szaladnak össze homlokán. Alig pár lépésnyire van tőle a fiú, amaz mégis csurom víz. Ahogy máskor sem, úgy most is képtelen kivenni arcának vonásait. Akár egy elhibázott festmény, csak egy maszatos folt van tekintete helyén.*
- Te?
*Újabb tétova lépést tesz, ám hirtelen gyengeséget érez. A lábai megremegnek, a gyomra összerándul. Fázik. Nyár kellős közepén? Itt a lugasban? Muszáj körbe pillantania, de nem lát semmi változást. Otthon van. A puha fűben áll mezítláb. Akkor mégis miért érzi egyből, hogy retteg? Segélykérőn kapja vissza tekintetét a fiúra, ám annak nyoma vész. A helyét átvette egy férfi. Ijedten hátrál el pár lépést, ám hosszú szoknyájának szegélyére lépve esik fenékre. Megtámaszkodik, de a zöld fű helyett hideg sárba tenyerel. Hitetlenkedve húzza arca elé a kezeit. Azok már nem aprók, sem puhák, főként nem tiszták. A megnyúlt ujjak kiszáradtak, nemrég keletkezett bőrkeményedések csúfítják néhol, most pedig még rengeteg sár is.
Újra hallja a nevét azon a kellemetlen módon, ám nem a fiú szájából, hanem a férfiéból. Ijedten és értetlenül kapja felé tekintetét, ám az már valakit tart a karjaiban. Az arcát ugyan úgy nem látja, ahogy a karjaiban fekvő testét sem. Élő vagy holt? Innen nehéz megmondani. Groteszk képet fest előtte a páros, de nem a félelem, ami miatt nem tud feléjük mozdulni. Egyszerűen csak képtelen rá. Zöldjei a kivehetetlen arcot kémlelik. Riadtan, megnyugvást keresve. Lassan pedig kirajzolódnak a tehetetlen testről leomló vörös tincsek, ahogyan a másik koszos-szőke hajzata is. Ajkai szóra nyílnak, ám csak egy fáradt, elgyötört nyöszörgés csúszik ki közülük. Az a rémálmot szétromboló. Azzal a két alak beleveszik az eső hangjába, a sötétségbe.
Az ajtó hamar megadja magát a csizma orrának. Résnyire nyílik megmutatva, hogy a bejárás szabad. Hisz mégis mit kéne zárral őriznie? Azt a három, alig berendezett kis szobát? Egy asztal, mellé két szék. Egy ajtó nélküli szekrény, melynek egyik polcán pár fatányér, s csorbult pohár pihen, a másikról pedig rendetlenül bedobált ruhák lógnak ki. Egy ócska tűzhely. A nagy Phadiwer vagyon. A másik két szoba sem lehet különb, noha az egyiknek ajtaja csukva van. A másik egyből a bejárattal szemben nyílik. Egy ócska ágy bújik meg benne, ami kegyetlenül kigúnyolja a rajta pihenő selyem lepedőt és puha párnát. A tetején szétdobált ruhák nyugszanak. Pár szoknya, blúz, fűző. Mellette egy apró asztal, rajta egy repedt tükör, az előtte álló szék támlájára vetve pedig szintén egy szoknya kellemetlenkedik. A szoba gazdája bizonyosan sok időt töltött azzal, hogy a megfelelő darabokat kiválassza. Minek? Mert tetszeni akart pár darab hagymának? Mert meg akarta mutatni, hogy ő ugyan az a selyem ruhákba bújtatott kisasszony? Kinek? Talán, ha képes lenne végre elengedni az egészet, most sem kéne magatehetetlenül másra bíznia magát. A sarokban egy megüresedett szekrény, mellé tolva egy másik asztalka, egy nagyobb tállal, benne már meghűlt vízzel. Ennyi maradt belőle. Pár elhasználódott, olcsó kacat, egy-két drágább, de már viseltes rongy. Ezek váltották fel a fényűzést, a selymet, a gyöngyöket.
Újabb halk nyöszörgés szakad ki ajkai közül, miközben verejtékező homlokát ráncolja. Időnként szaporábban kap levegő után, de hamarosan a karokba bújt, ernyedt test békésebbé válik. Mintha csak aludna. Mintha édes álomba menekülne a valóság rémségeitől.*
*Csiklandozza az arcát a nap melege, ahogy a rózsalugas alatt fekszik. Hogy mennyire szeret itt elbújni. Mezítelen lábbal a zöld füvön, akár egy parasztlány odakint a tisztáson. Itt nem szoktak rátalálni. Most is hallja, ahogy a cselédek a nevét kiabálják, de csak kuncogva bújik be jobban a vörös szirmok közé. Teaórán kéne lennie. Apja azt mondta, hogy pár hat múltán fontos vendégek jönnek és jó benyomást kell tennie előttük. Főleg annak fia előtt, mert ezt kívánja az üzleti érdek. Az, amivel biztos jövőjét pecsételheti majd meg. De fáradt. Megint olyan gyenge volt, amikor felébredt. Semmi kedve egy ostoba csésze fölött ücsörögni, megtanulni, hogy hogyan tartsa azt az illemnek megfelelőn. Olyan jó idő van. Sokkal kellemesebb idekint, mint a gőzölgő ital fölött ücsörögni egyenes háttal. Hallja, ahogy ismét szólítják. De a hang, s nevének ejtése teljesen másként cseng. Olyan zavaróan másként, mégis egy pillanat alatt öleli óvó karjai közé a nyugalom. Ülésbe tornássza magát, s a hang gazdáját kutatja smaragdjaival. Ekkor pillantja meg a fiút. Őt. Lassú mozdulatokkal kel fel, ahogy pár tétova lépést tesz az irányába. Milyen különös. A napsütés, a meleg ellenére esőt hall. Vékony ívű szemöldökei értetlenül, gyanakodva szaladnak össze homlokán. Alig pár lépésnyire van tőle a fiú, amaz mégis csurom víz. Ahogy máskor sem, úgy most is képtelen kivenni arcának vonásait. Akár egy elhibázott festmény, csak egy maszatos folt van tekintete helyén.*
- Te?
*Újabb tétova lépést tesz, ám hirtelen gyengeséget érez. A lábai megremegnek, a gyomra összerándul. Fázik. Nyár kellős közepén? Itt a lugasban? Muszáj körbe pillantania, de nem lát semmi változást. Otthon van. A puha fűben áll mezítláb. Akkor mégis miért érzi egyből, hogy retteg? Segélykérőn kapja vissza tekintetét a fiúra, ám annak nyoma vész. A helyét átvette egy férfi. Ijedten hátrál el pár lépést, ám hosszú szoknyájának szegélyére lépve esik fenékre. Megtámaszkodik, de a zöld fű helyett hideg sárba tenyerel. Hitetlenkedve húzza arca elé a kezeit. Azok már nem aprók, sem puhák, főként nem tiszták. A megnyúlt ujjak kiszáradtak, nemrég keletkezett bőrkeményedések csúfítják néhol, most pedig még rengeteg sár is.
Újra hallja a nevét azon a kellemetlen módon, ám nem a fiú szájából, hanem a férfiéból. Ijedten és értetlenül kapja felé tekintetét, ám az már valakit tart a karjaiban. Az arcát ugyan úgy nem látja, ahogy a karjaiban fekvő testét sem. Élő vagy holt? Innen nehéz megmondani. Groteszk képet fest előtte a páros, de nem a félelem, ami miatt nem tud feléjük mozdulni. Egyszerűen csak képtelen rá. Zöldjei a kivehetetlen arcot kémlelik. Riadtan, megnyugvást keresve. Lassan pedig kirajzolódnak a tehetetlen testről leomló vörös tincsek, ahogyan a másik koszos-szőke hajzata is. Ajkai szóra nyílnak, ám csak egy fáradt, elgyötört nyöszörgés csúszik ki közülük. Az a rémálmot szétromboló. Azzal a két alak beleveszik az eső hangjába, a sötétségbe.
Az ajtó hamar megadja magát a csizma orrának. Résnyire nyílik megmutatva, hogy a bejárás szabad. Hisz mégis mit kéne zárral őriznie? Azt a három, alig berendezett kis szobát? Egy asztal, mellé két szék. Egy ajtó nélküli szekrény, melynek egyik polcán pár fatányér, s csorbult pohár pihen, a másikról pedig rendetlenül bedobált ruhák lógnak ki. Egy ócska tűzhely. A nagy Phadiwer vagyon. A másik két szoba sem lehet különb, noha az egyiknek ajtaja csukva van. A másik egyből a bejárattal szemben nyílik. Egy ócska ágy bújik meg benne, ami kegyetlenül kigúnyolja a rajta pihenő selyem lepedőt és puha párnát. A tetején szétdobált ruhák nyugszanak. Pár szoknya, blúz, fűző. Mellette egy apró asztal, rajta egy repedt tükör, az előtte álló szék támlájára vetve pedig szintén egy szoknya kellemetlenkedik. A szoba gazdája bizonyosan sok időt töltött azzal, hogy a megfelelő darabokat kiválassza. Minek? Mert tetszeni akart pár darab hagymának? Mert meg akarta mutatni, hogy ő ugyan az a selyem ruhákba bújtatott kisasszony? Kinek? Talán, ha képes lenne végre elengedni az egészet, most sem kéne magatehetetlenül másra bíznia magát. A sarokban egy megüresedett szekrény, mellé tolva egy másik asztalka, egy nagyobb tállal, benne már meghűlt vízzel. Ennyi maradt belőle. Pár elhasználódott, olcsó kacat, egy-két drágább, de már viseltes rongy. Ezek váltották fel a fényűzést, a selymet, a gyöngyöket.
Újabb halk nyöszörgés szakad ki ajkai közül, miközben verejtékező homlokát ráncolja. Időnként szaporábban kap levegő után, de hamarosan a karokba bújt, ernyedt test békésebbé válik. Mintha csak aludna. Mintha édes álomba menekülne a valóság rémségeitől.*
1590. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 06:47:58
Üzenet elküldve: 2024-09-04 06:47:58
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Látja, ahogy a lány összerezzen. Máskor, másmilyen körülmények között talán még nevetne is ezen. Most viszont inkább csak bosszantja – mintha szándékában állt volna bántani vagy megijeszteni őt. Pedig kezet igazából sosem emelt volna rá, még régen sem, amikor az még az a vöröshajú lány volt, aki kamaszos hevületében abban keresett örömet, hogy hogyan tudná még jobban megcsavarni számára a dolgokat. Elkapja a zöld szemek villanását, ez arra készteti, hogy ismét hátra lépjen. Hogy megtartsa a távolságot kettejük között, amit régen konkrétan kötelező volt tartania.*
- Nem tesz semmit. *-biccent rá a halk köszönetre. Mintha teljesen természetes, és magától értetődő lenne közöttük ez a fajta szóváltás. Pedig ahogy a nevét és a kérést, most a köszönetet is talán először hallja tőle. Szemöldökei között még mindig ott húzódik a függőleges árok, ahogy figyeli a lány lépéseit mikor az elindul. Talán most van az utolsó lehetősége arra, hogy hagyja azt elsétálni. Akkor ki-ki mehetne a saját dolgára, élhetné a saját életét, foglalkozhatna a saját nyűgjeivel. Elfelejthetnék egymást. Legalábbis abban biztos, hogy a lánynak semeddig sem tartana elfelejtenie őt. Hogy ő milyen hamar felejtené el a lányt? Abban sem biztos, hogy egyáltalán képes lesz rá valaha. Kicsit olyan ő a számára, mint egy heg a bőrön, ahol valahol a kicsorbult hús volt. Mint az az apró heg az alsó ajkánál, amit egy vöröshajú lány aranygyűrűs keze okozott valamikor régen.
Észre sem veszi, hogy mikor indult meg a másik után. De ott van mögötte, az illendő-kötelező-megszokott két lépés távolságban. A lépteit figyeli, látja rajtuk a bizonytalanságot, a meg-megbillenést, a konokságot. Ha a lány megáll, megáll ő is, ha elindul, követi. Ráér. Már úgy is csontig van ázva. Már nem számít. Hajtja a kíváncsiság, és a megbizonyosodás utáni vágy. És talán valami más is. Tekintete követi a lány ujját ahogy az megmutatja neki a házat ami felé tartanak, és azonnal látja, hogy az igazat mondott neki a piactéren. Az a ház szánalmas. Fejbőrén fura bizsergés fut végig a gondolattól, hogy a vöröshajú lány nem hazudott neki. De a szomorún álló nádtető látványa sem okoz neki elégtételt. Inkább csak valami keserűt érez a szájában.
Továbbra is követi a vöröshajú lányt, de kissé leszakad tőle, ahogy az felgyorsítja a lépteit. Nem is érti, hogy az minek kezd el szinte rohanni. Hiszen már ő is menthetetlenül szétázott. A hirtelen két lépésnyiről hatra nyúlt távolságon át is kiválóan látja a megingást, és az előbb megmerevedő, majd puhává váló lábak mozgását. Végignézi, ahogy a kosár újra a földre hull, és néhány alma és hagyma ismét a szabadságot választja. Végignézi, ahogy a test megrogy, és ismét a sár felé közelít. Úgy látja ezt, mintha csak egy festő ecsetje mutatná meg neki. De az ő lábai nem állnak meg, halad tovább, azt a hat lépés távolságot talán hárommal vagy néggyel szeli át. De már késő, mire odaér, a vöröshajú lány ismét a sárban van.
Már nem gondolkozik azon, hogy hol ér véget az inas, és hol kezdődik a polgár. Hogy meddig tart a vöröshajú lányok hatalma. Hogy mi az, amit egy ember -félvér, fattyú, senki, rohadék…- megtehet egy másik emberért. Hogy szabad-e, illik-e, kell-e, lehet-e. Ehelyett a sárba ereszkedik fél térddel, és az abban fekvő test alá nyúl. Jobb karjával az ernyedt térdek-, baljával a váll alá emel. Érzi, ahogy az átázott vörös tincsek a csuklóját csiklandozzák. Érzi, hogy ahogy feláll vele, a testnek jóformán nincs súlya. Épp úgy, mint ahogy akkor, régen sem érezte nehéznek. De akkor ez még nemesi erény és tulajdonság volt. Most meg? Most meg pontosan ugyanannak az éhségnek a következménye, amit ő is épp olyan jól ismer. Hiszen most már nem egy nemeskisasszony van a karjaiban. Csak egy ugyanolyan szerencsétlen senki, mint ő maga is.*
- L'szka? *-szólal meg halkan, fél szemét a vöröshajú lány arcán tartva, miközben hosszú léptekkel a korábban mutatott vacak házikó felé halad. A szó, a név önkéntelenül bukik a szájára. Mindig így hívta a lányt régen, pedig tudta jól, hogy az utálja ezt. Talán épp ezért csinálta. De a hangjában most talán inkább egyfajta aggódás van, mintsem gúny. -* L'szka!
*Még a lánnyal a karjában sem tart sokáig míg a házhoz ér. Csizmaorra finoman feszül az ajtónak, azt próbálja: mennyire erősen van zárva.*
*Látja, ahogy a lány összerezzen. Máskor, másmilyen körülmények között talán még nevetne is ezen. Most viszont inkább csak bosszantja – mintha szándékában állt volna bántani vagy megijeszteni őt. Pedig kezet igazából sosem emelt volna rá, még régen sem, amikor az még az a vöröshajú lány volt, aki kamaszos hevületében abban keresett örömet, hogy hogyan tudná még jobban megcsavarni számára a dolgokat. Elkapja a zöld szemek villanását, ez arra készteti, hogy ismét hátra lépjen. Hogy megtartsa a távolságot kettejük között, amit régen konkrétan kötelező volt tartania.*
- Nem tesz semmit. *-biccent rá a halk köszönetre. Mintha teljesen természetes, és magától értetődő lenne közöttük ez a fajta szóváltás. Pedig ahogy a nevét és a kérést, most a köszönetet is talán először hallja tőle. Szemöldökei között még mindig ott húzódik a függőleges árok, ahogy figyeli a lány lépéseit mikor az elindul. Talán most van az utolsó lehetősége arra, hogy hagyja azt elsétálni. Akkor ki-ki mehetne a saját dolgára, élhetné a saját életét, foglalkozhatna a saját nyűgjeivel. Elfelejthetnék egymást. Legalábbis abban biztos, hogy a lánynak semeddig sem tartana elfelejtenie őt. Hogy ő milyen hamar felejtené el a lányt? Abban sem biztos, hogy egyáltalán képes lesz rá valaha. Kicsit olyan ő a számára, mint egy heg a bőrön, ahol valahol a kicsorbult hús volt. Mint az az apró heg az alsó ajkánál, amit egy vöröshajú lány aranygyűrűs keze okozott valamikor régen.
Észre sem veszi, hogy mikor indult meg a másik után. De ott van mögötte, az illendő-kötelező-megszokott két lépés távolságban. A lépteit figyeli, látja rajtuk a bizonytalanságot, a meg-megbillenést, a konokságot. Ha a lány megáll, megáll ő is, ha elindul, követi. Ráér. Már úgy is csontig van ázva. Már nem számít. Hajtja a kíváncsiság, és a megbizonyosodás utáni vágy. És talán valami más is. Tekintete követi a lány ujját ahogy az megmutatja neki a házat ami felé tartanak, és azonnal látja, hogy az igazat mondott neki a piactéren. Az a ház szánalmas. Fejbőrén fura bizsergés fut végig a gondolattól, hogy a vöröshajú lány nem hazudott neki. De a szomorún álló nádtető látványa sem okoz neki elégtételt. Inkább csak valami keserűt érez a szájában.
Továbbra is követi a vöröshajú lányt, de kissé leszakad tőle, ahogy az felgyorsítja a lépteit. Nem is érti, hogy az minek kezd el szinte rohanni. Hiszen már ő is menthetetlenül szétázott. A hirtelen két lépésnyiről hatra nyúlt távolságon át is kiválóan látja a megingást, és az előbb megmerevedő, majd puhává váló lábak mozgását. Végignézi, ahogy a kosár újra a földre hull, és néhány alma és hagyma ismét a szabadságot választja. Végignézi, ahogy a test megrogy, és ismét a sár felé közelít. Úgy látja ezt, mintha csak egy festő ecsetje mutatná meg neki. De az ő lábai nem állnak meg, halad tovább, azt a hat lépés távolságot talán hárommal vagy néggyel szeli át. De már késő, mire odaér, a vöröshajú lány ismét a sárban van.
Már nem gondolkozik azon, hogy hol ér véget az inas, és hol kezdődik a polgár. Hogy meddig tart a vöröshajú lányok hatalma. Hogy mi az, amit egy ember -félvér, fattyú, senki, rohadék…- megtehet egy másik emberért. Hogy szabad-e, illik-e, kell-e, lehet-e. Ehelyett a sárba ereszkedik fél térddel, és az abban fekvő test alá nyúl. Jobb karjával az ernyedt térdek-, baljával a váll alá emel. Érzi, ahogy az átázott vörös tincsek a csuklóját csiklandozzák. Érzi, hogy ahogy feláll vele, a testnek jóformán nincs súlya. Épp úgy, mint ahogy akkor, régen sem érezte nehéznek. De akkor ez még nemesi erény és tulajdonság volt. Most meg? Most meg pontosan ugyanannak az éhségnek a következménye, amit ő is épp olyan jól ismer. Hiszen most már nem egy nemeskisasszony van a karjaiban. Csak egy ugyanolyan szerencsétlen senki, mint ő maga is.*
- L'szka? *-szólal meg halkan, fél szemét a vöröshajú lány arcán tartva, miközben hosszú léptekkel a korábban mutatott vacak házikó felé halad. A szó, a név önkéntelenül bukik a szájára. Mindig így hívta a lányt régen, pedig tudta jól, hogy az utálja ezt. Talán épp ezért csinálta. De a hangjában most talán inkább egyfajta aggódás van, mintsem gúny. -* L'szka!
*Még a lánnyal a karjában sem tart sokáig míg a házhoz ér. Csizmaorra finoman feszül az ajtónak, azt próbálja: mennyire erősen van zárva.*
1589. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-03 21:03:32
Üzenet elküldve: 2024-09-03 21:03:32
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 182
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 182
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Gyanakvóan tekint egy pillanatra a nőre, a többi kétlábú akivel találkozott, gond nélkül itt hagyta abban bízva Cilia tudja mit csinál. Ő miért akar ennyire maradni? Már a sebét is ellátta, mondván ez a bocsánat kérése, Deres pedig majd hazatalál. De végül csak úgy dönt, nem szól. Ha maradni akar maradjon. Tekintetét egy pillanatra félre húzza dacosan, és hasonlóképpen válaszol.*
-Rendben.
*Húzza össze magát picit Mai előtt, még szokja a nő közelségét, ízlésének talán még túl közel is van a nő, de mit is tudna tenni, egyenlőre csak elviseli.
Mai jól látja, nem épp a legtisztább személy a pici lány, de a kis trükkjei sokat segítettek abban, hogy zsebek hiányában tudja magánál tárolni az ilyen gyógynövényeket pont az ilyen esetekre. A sérülések az erdő mélyén kezelés hiányában bizony akár halálosak is lehetnek. Cilia ezt pontosan jól tudja. Nem tudja honnan, de tudja emlékszik sok növénynek a a hatására ha a nevére nem is, de a kinézetük, ízük, és használatuk igen. Csak bólint egyet a köszönőmre, válaszolna ha tudná mit illik ilyenkor, csak csendben nézi, ahogy Mai ráteszi a sebére a fátyolt. Maga látná el, de nem érzi magát jelenleg abban az állapotban bárkihez is hozzáérne, főleg azok után amit Alaver művelt vele, neki elég volt a kétlábúak érintése egy időre. Mainek is a simogatását csak azért tűri nehogy ő is rátérdeljen mint a másik, vagy a bokájánál fogva húzogassa őt.
A seben a kis növényke lassacskán fejti ki hatását, de egy kis nyomás után a vérzés eláll, és enyhe kellemetlennek mondható fájdalommal a seb lassacskán húzódik össze. Nem a legtisztább ellátási forma valóban, de még mindig jobb mint nyílt sebekkel sétálni.*
-Megállítja a piros vizet, és bezárja a sebet. Ez pedig itt...
*Kezd el kutatni ismét a hajban, a kis trükkje bevált Mainak, egy jó pontját találta meg Ciliának. És hajából egy érdekes kereszt alakú húsos virágot, talán levelet húz ki ami halvány lila színű.*
-Ez pedig jó, ha fázol pedig nem, mert meleg a bőröd, és sajog mindened. Nem finom de egy két alvás és jobban vagy.
*Magyarázza miközben tenyerében letörve egy pici darabot ujjai közt kisajtolja annak a növénynek a nedvét. Majd a maradékot bizony visszafűzi a hajkoronába a többi másik hasonló és érdekes növényke közé ami talán egy rejtély lehet Mai számára melyik mire jó. És már láthatja, hogy kibontani majd azt a hajkoronát egy kész rémálom lesz.
Azonban Cilia tanait, maga Deres bolygatja meg megérkezésével, ami nem olyan simulékonyan történik, ahogy a jószág eltervezte. Bizony a betolakodónak mennie kell minél előbb.*
-Deres minden rendben? Bántottak?
*Amint kiölelte a kutyáját, és az végre befejezte a nyaldosást, felméri a kutyát, végig tapogatja lábait, a hátát, fülét, és egy nagy sóhajjal nyugtázza, hogy bizony a jószágnak...Hát... Kutyabaja. Deres a szavakra egyáltalán nem figyel, legalább is amit Mai ejt ki a száján, de szemeit le nem veszi a nőről, és valóban a nőnek van mitől félnie. Az egyetlen dolog ami visszatartja őt, az a törékeny kis elf leányka akinek egyetlen egy szavára ugrik, vagy épp fekszik a jószág.*
-Deres nyugalom. Jól vagyok. Igazat mond.
*Nyugtatgatja a jószágot, aki szegény a sok futástól a morgás, vicsorgást és a lihegést hármasát váltogatja ebben a sorrendben.*
-Megmondtam. És megyünk is innen el!
*Mondja száján egy nagy mosollyal és még nagyobb határozottsággal, mintha kicserélték volna, a kis félénk lánykából egy magabiztos kis fruska lett. Bár nem nehéz, hogyha egy akkora jószág áll az elf mellett ami akkora mint ő maga. Másik részről Ő biza itt nem fog maradni, viszont az étel felkínálás hamar megragadja őt. Mert tény az sem ma volt, Grael sárga karikái már rég elfogytak, többi meg az erdei odúban maradt. Szóval holnap ismét ki kell mennie a piactérre. De az ekkora felfordulás után minden léptét figyelni fogják, főleg, hogy ez a két kétlábú ott vonultatta őt végig mindenki szeme láttára.*
-Hmmm jó... De utána megyünk. Te is eszel velünk?
*Kérdez vissza, bár nem igazán lát a nőnél bármit is, szóval jól láthatóan kutatja a nőnek a holmiját, sőt még a levegőbe is szimatol hátha érez valamit, de csak a pince megszokott enyhén dohos szagát érzi csupán.*
//Vásárlánya//
*Gyanakvóan tekint egy pillanatra a nőre, a többi kétlábú akivel találkozott, gond nélkül itt hagyta abban bízva Cilia tudja mit csinál. Ő miért akar ennyire maradni? Már a sebét is ellátta, mondván ez a bocsánat kérése, Deres pedig majd hazatalál. De végül csak úgy dönt, nem szól. Ha maradni akar maradjon. Tekintetét egy pillanatra félre húzza dacosan, és hasonlóképpen válaszol.*
-Rendben.
*Húzza össze magát picit Mai előtt, még szokja a nő közelségét, ízlésének talán még túl közel is van a nő, de mit is tudna tenni, egyenlőre csak elviseli.
Mai jól látja, nem épp a legtisztább személy a pici lány, de a kis trükkjei sokat segítettek abban, hogy zsebek hiányában tudja magánál tárolni az ilyen gyógynövényeket pont az ilyen esetekre. A sérülések az erdő mélyén kezelés hiányában bizony akár halálosak is lehetnek. Cilia ezt pontosan jól tudja. Nem tudja honnan, de tudja emlékszik sok növénynek a a hatására ha a nevére nem is, de a kinézetük, ízük, és használatuk igen. Csak bólint egyet a köszönőmre, válaszolna ha tudná mit illik ilyenkor, csak csendben nézi, ahogy Mai ráteszi a sebére a fátyolt. Maga látná el, de nem érzi magát jelenleg abban az állapotban bárkihez is hozzáérne, főleg azok után amit Alaver művelt vele, neki elég volt a kétlábúak érintése egy időre. Mainek is a simogatását csak azért tűri nehogy ő is rátérdeljen mint a másik, vagy a bokájánál fogva húzogassa őt.
A seben a kis növényke lassacskán fejti ki hatását, de egy kis nyomás után a vérzés eláll, és enyhe kellemetlennek mondható fájdalommal a seb lassacskán húzódik össze. Nem a legtisztább ellátási forma valóban, de még mindig jobb mint nyílt sebekkel sétálni.*
-Megállítja a piros vizet, és bezárja a sebet. Ez pedig itt...
*Kezd el kutatni ismét a hajban, a kis trükkje bevált Mainak, egy jó pontját találta meg Ciliának. És hajából egy érdekes kereszt alakú húsos virágot, talán levelet húz ki ami halvány lila színű.*
-Ez pedig jó, ha fázol pedig nem, mert meleg a bőröd, és sajog mindened. Nem finom de egy két alvás és jobban vagy.
*Magyarázza miközben tenyerében letörve egy pici darabot ujjai közt kisajtolja annak a növénynek a nedvét. Majd a maradékot bizony visszafűzi a hajkoronába a többi másik hasonló és érdekes növényke közé ami talán egy rejtély lehet Mai számára melyik mire jó. És már láthatja, hogy kibontani majd azt a hajkoronát egy kész rémálom lesz.
Azonban Cilia tanait, maga Deres bolygatja meg megérkezésével, ami nem olyan simulékonyan történik, ahogy a jószág eltervezte. Bizony a betolakodónak mennie kell minél előbb.*
-Deres minden rendben? Bántottak?
*Amint kiölelte a kutyáját, és az végre befejezte a nyaldosást, felméri a kutyát, végig tapogatja lábait, a hátát, fülét, és egy nagy sóhajjal nyugtázza, hogy bizony a jószágnak...Hát... Kutyabaja. Deres a szavakra egyáltalán nem figyel, legalább is amit Mai ejt ki a száján, de szemeit le nem veszi a nőről, és valóban a nőnek van mitől félnie. Az egyetlen dolog ami visszatartja őt, az a törékeny kis elf leányka akinek egyetlen egy szavára ugrik, vagy épp fekszik a jószág.*
-Deres nyugalom. Jól vagyok. Igazat mond.
*Nyugtatgatja a jószágot, aki szegény a sok futástól a morgás, vicsorgást és a lihegést hármasát váltogatja ebben a sorrendben.*
-Megmondtam. És megyünk is innen el!
*Mondja száján egy nagy mosollyal és még nagyobb határozottsággal, mintha kicserélték volna, a kis félénk lánykából egy magabiztos kis fruska lett. Bár nem nehéz, hogyha egy akkora jószág áll az elf mellett ami akkora mint ő maga. Másik részről Ő biza itt nem fog maradni, viszont az étel felkínálás hamar megragadja őt. Mert tény az sem ma volt, Grael sárga karikái már rég elfogytak, többi meg az erdei odúban maradt. Szóval holnap ismét ki kell mennie a piactérre. De az ekkora felfordulás után minden léptét figyelni fogják, főleg, hogy ez a két kétlábú ott vonultatta őt végig mindenki szeme láttára.*
-Hmmm jó... De utána megyünk. Te is eszel velünk?
*Kérdez vissza, bár nem igazán lát a nőnél bármit is, szóval jól láthatóan kutatja a nőnek a holmiját, sőt még a levegőbe is szimatol hátha érez valamit, de csak a pince megszokott enyhén dohos szagát érzi csupán.*
1588. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-03 19:54:26
Üzenet elküldve: 2024-09-03 19:54:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 718
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 718
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Figyeli a rezdüléseket, mert minden érdekli. Az a dacosság, igen ismerős számára, űzte elég gyakorta. Persze nem ilyen helyzetben és cseppet sem ehhez hasonló kilátástalanságában. Viszont ad a szavára. Ő ismeri a kutyát, az pedig neki elég biztosíték, hogy Alaver-t is utána küldte, mert egy szem legalább figyeli a városrészt, egy száj kérdezősködik. Ha olyan bizonyos benne a lány, hogy ide fog visszajönni, ő hisz neki. Amúgy is csak miatta ment volna tovább, na meg szerette volna, ha kiszakítja ebből az állapotából. *
- Jó de megvárom veled. Ha mégis mennél, akkor pedig segítek. Akár éjjel is.
*Nem nagyon hagy más választást, tőle akár duzzoghat is. Majd megszokja a jelenlétét. Muszáj lesz, még ha nem is tud róla. Mai tud úgy erőszakos lenni, hogy azt talán észre sem veszi más. Eldöntötte, hogy mit akar és nem tágít.
A kékek csak nézik a lányt és hogy kotorja azt a hajat. Igen érdekes mutatvány, felettébb praktikus, ha leveszi róla azt a képet, hogy mi élhet még abban a hajzuhatagban. Ilyesmit zsebekben, táskában, szekrényben szokás tartani, de találékonysága már-már gyönyörködtet. De azt is meg fogja mosni. Nem látszik az arcán döbbenet, de azért sikerült meglepetést okoznia a gyereknek. Ő maga nem ismeri a növényeket, fogalma sincs, hogy honnan lehet a lány tudása, de ez sem sejtet sokkal jobbat, mint a hely, ahol épp vannak.*
- Köszönöm.
*El is veszi, s bár kissé bizonytalan, mert idegen a számára a dolog, de azért annak a combnak minél előbb be kell gyógyulnia, ha pedig a lány ezt szívből adta, bocsánatkérésképpen, akkor el is fogja fogadni. Csak reméli, hogy nem valami mérges növény, de majd... keres egy orvost.*
- Nem ismerem ezt a növényt. Jó, hogy te igen. *Vallja be, persze ezzel is csak terel. Hátha szóra nyílik az a kis száj, bár tényleg tudja, hogy nem lesz egyszerű dolga. Nem baj, ha valami, akkor ez élteti. A fátyolos a sebre kerül, odaszorítja, majd telik az idő és egyszer meghallja azt a várva várt hangot. Persze, hogy igaza volt. Persze, hogy visszajött. Ők egyek. Nem is választaná szét őket. Nagy kő zuhan le a szívéről, szertefoszlik végre a torkát szorító bűntudat, eltűnik a teher, de rendkívül hamar költözik vissza valami más szörnyűség a szívébe. Félelem. Hiába látja, hogy Cilia öleli a kutyát, észrevette azt a támadó hozzáállást. Nem volt nehéz, a hang, a szemek villanása, a vicsor, megfagyasztja ereiben a vért. Nem mozdul, de igyekszik eltüntetni arcáról a látható jeleket. Ez más otthona, más területe, nézzen ki bárhogy. A kis elf felé fordul, mikor nyugtatni kezdi a kutyát. "Hagy menjen el". Nem, egyedül biztos, hogy nem.*
- Ne félj, nem bántottam a gazdád.
*Erőltet meg egy maga sem tudja hogy sikeredett fancsali mosolyt. Ha egy vakmerő lány nem is, azért egy kutya meg tudja ijeszteni rendesen. De nem adja fel. Az nem ő.*
- Örülök, hogy hazatalált. Igazad volt, tényleg nagyon okos. De... én is ígértem ám valamit.
*Nyel egyet, alig észrevehetően, ahogy még mindig érzi tagjai merevségét a beleköltözött rettegéstől.*
- Mindkettőtöknek enni kell egy jót.
*Nem fűzi tovább, várja az első reakciót. Sok mindenre késztet az üres gyomor, de hamar el lehet felejteni az éhséget, főleg, ha felgyorsultak az események. Ő már csak tudja.*
//Vásárlánya//
*Figyeli a rezdüléseket, mert minden érdekli. Az a dacosság, igen ismerős számára, űzte elég gyakorta. Persze nem ilyen helyzetben és cseppet sem ehhez hasonló kilátástalanságában. Viszont ad a szavára. Ő ismeri a kutyát, az pedig neki elég biztosíték, hogy Alaver-t is utána küldte, mert egy szem legalább figyeli a városrészt, egy száj kérdezősködik. Ha olyan bizonyos benne a lány, hogy ide fog visszajönni, ő hisz neki. Amúgy is csak miatta ment volna tovább, na meg szerette volna, ha kiszakítja ebből az állapotából. *
- Jó de megvárom veled. Ha mégis mennél, akkor pedig segítek. Akár éjjel is.
*Nem nagyon hagy más választást, tőle akár duzzoghat is. Majd megszokja a jelenlétét. Muszáj lesz, még ha nem is tud róla. Mai tud úgy erőszakos lenni, hogy azt talán észre sem veszi más. Eldöntötte, hogy mit akar és nem tágít.
A kékek csak nézik a lányt és hogy kotorja azt a hajat. Igen érdekes mutatvány, felettébb praktikus, ha leveszi róla azt a képet, hogy mi élhet még abban a hajzuhatagban. Ilyesmit zsebekben, táskában, szekrényben szokás tartani, de találékonysága már-már gyönyörködtet. De azt is meg fogja mosni. Nem látszik az arcán döbbenet, de azért sikerült meglepetést okoznia a gyereknek. Ő maga nem ismeri a növényeket, fogalma sincs, hogy honnan lehet a lány tudása, de ez sem sejtet sokkal jobbat, mint a hely, ahol épp vannak.*
- Köszönöm.
*El is veszi, s bár kissé bizonytalan, mert idegen a számára a dolog, de azért annak a combnak minél előbb be kell gyógyulnia, ha pedig a lány ezt szívből adta, bocsánatkérésképpen, akkor el is fogja fogadni. Csak reméli, hogy nem valami mérges növény, de majd... keres egy orvost.*
- Nem ismerem ezt a növényt. Jó, hogy te igen. *Vallja be, persze ezzel is csak terel. Hátha szóra nyílik az a kis száj, bár tényleg tudja, hogy nem lesz egyszerű dolga. Nem baj, ha valami, akkor ez élteti. A fátyolos a sebre kerül, odaszorítja, majd telik az idő és egyszer meghallja azt a várva várt hangot. Persze, hogy igaza volt. Persze, hogy visszajött. Ők egyek. Nem is választaná szét őket. Nagy kő zuhan le a szívéről, szertefoszlik végre a torkát szorító bűntudat, eltűnik a teher, de rendkívül hamar költözik vissza valami más szörnyűség a szívébe. Félelem. Hiába látja, hogy Cilia öleli a kutyát, észrevette azt a támadó hozzáállást. Nem volt nehéz, a hang, a szemek villanása, a vicsor, megfagyasztja ereiben a vért. Nem mozdul, de igyekszik eltüntetni arcáról a látható jeleket. Ez más otthona, más területe, nézzen ki bárhogy. A kis elf felé fordul, mikor nyugtatni kezdi a kutyát. "Hagy menjen el". Nem, egyedül biztos, hogy nem.*
- Ne félj, nem bántottam a gazdád.
*Erőltet meg egy maga sem tudja hogy sikeredett fancsali mosolyt. Ha egy vakmerő lány nem is, azért egy kutya meg tudja ijeszteni rendesen. De nem adja fel. Az nem ő.*
- Örülök, hogy hazatalált. Igazad volt, tényleg nagyon okos. De... én is ígértem ám valamit.
*Nyel egyet, alig észrevehetően, ahogy még mindig érzi tagjai merevségét a beleköltözött rettegéstől.*
- Mindkettőtöknek enni kell egy jót.
*Nem fűzi tovább, várja az első reakciót. Sok mindenre késztet az üres gyomor, de hamar el lehet felejteni az éhséget, főleg, ha felgyorsultak az események. Ő már csak tudja.*
1587. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-03 16:34:04
Üzenet elküldve: 2024-09-03 16:34:04
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 182
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 182
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Mai szemei nem csalnak, a hely valóban egy lepusztult, elhagyott, és elhanyagolt, csak úgy mint Cilia. Vékonyka kis teste valóban arra vall, hogy pocakját nem minden nap tudja megtömni annyira, hogy az sose morogjon fel éjszakánként éhesen. De ami másnak egy lepusztult és elhagyatott pince, az a kis elf szemében a biztonságot jelentő otthon. Ami most szörnyen üresnek érződik szőrös pajtása hiányában.
Mai jól is teszi, hogy hagyja kitombolni az apróságot, hiszen ki tudja a lenyugtatás épp az ellenkezőjét érné el csupán.
Tekintetét épp annyira emeli csak fel, hogy kis zöld szemei villannak fel a sötétben hajkoronájának és karjainak takarásából.*
-Nem.
*Szólal fel kicsit dacosan, düzzogva. Nem akar senkitől semmit se, csak Deres kerüljön végre elő. ÉS ha az egésznek vége visszamegy az erdőbe és soha többé be nem teszi a városba a lábát.*
-Este kevesebb a kétlábú... Deres hazatalál... Tudom...
*Mondja halkan, szomorkásan, mert érzi, ha most elmegy lehet csak azt éri el, hogy kutyájával feleslegesen kerülgetik egymást a nagyvárosban. Valahogyan érzi, bíznia kell Deresben.
Azonban, tekintete óvatlanul is végigszalad a nőn, és megpillantja a vágást amit saját maga ejtett, és lehetséges a sok futástól bizony a vér ismét elkezdett cseperegni belőle. Karjait felemelve elkezd kutatni a hosszú fehér hajcsomók között. És abból előkerül egy aprócska türkizkék fátyol ami nem ruha darabnak néz ki, hanem növényszerű majdnem egy sűrűn nőtt pókhálóhoz hasonlítható. Majd oda nyújtja azt Mainek.*
-Ezt tartsd rajta... Segít...
*Mondja finom kis hangján, mintha bocsánatot szeretné kérni, bár tudná, hogy azt hogyan kell.
Majd néhány perc elteltével, ha Mai esetleg kérdezne bármit is az apróságtól. Apróbb de annál gyorsabb léptek zaja töri meg a pince csöndjét. Valami olyan aminek talán karmokon sétálna, és mintha bele is rúgott volna egy apró kancsó darabba. Nagyon határozottan szalad el felettük, ezt halhatják is a pincében. Majd a lejáróban hangos lihegésre is felfigyelhetnek.*
-Deres?!
*Emeli fel reményteli szemekkel fejét Cilia. És pedig nem hibázik nagyot. A nagy jószág csapzottan tán, és lihegve, de ott áll a pincelejáróban zihálva mintha a város körül szaladt volna néhány kőrt, és nem is tévedne sokat az ember.
Deres épphogy leérve már zuhanna is össze a pincelejáró aljában, hogy kifújja magát, azonban egy idegen szag megcsapja orrát. Egy behatoló. Nem is kell neki sok idő, hogy a lepukkant polcok között meglássa gazdáját, és a mellette álló kétlábút. Fejét leszegve, farkát laposan tartva, és egy ugrásra kész pozitúrát felvéve vicsorogva és morogva közelít Mai felé. Bizony nincs jó kedve, szerencsétlen most futtatták meg, a gazdáját elrabolták és ezért valakinek fizetnie kell.
Cilia persze mint a villám pattan fel Mai mellől, és örömkönnyekkel teli szemekkel rohan barátja felé. Azonnal rácsimpaszkodik a nyakára, hogy erősen átölelje barátját. Úgy tűnik nem is akarja elengedni egy jó darabig. Deres talán egy pillanatra emeli le tekintetét Mairől, hogy egy aprócska gyors végig pillantást engedj meg magának, mintha meggyőződne arról gazdája épségben van. De tekintete hamar vissza szökik az a betolakodóra.*
-Deres ne... Hagy menjen!
*Szólal meg halkan Cilia, és visszatartja kis testével a jószágot, aki legszívesebben széttépni a nőt, de a parancsot követi. Alább hagy a léptekkel, szőrös hátsófelét leteszi a pince talajára, addig is kifújja magát, a morgást is csupán azért szakítja meg, hogy végig tudja mérni gazdáját aggodalmasan, arcocskáját végignyaldosva.*
//Vásárlánya//
*Mai szemei nem csalnak, a hely valóban egy lepusztult, elhagyott, és elhanyagolt, csak úgy mint Cilia. Vékonyka kis teste valóban arra vall, hogy pocakját nem minden nap tudja megtömni annyira, hogy az sose morogjon fel éjszakánként éhesen. De ami másnak egy lepusztult és elhagyatott pince, az a kis elf szemében a biztonságot jelentő otthon. Ami most szörnyen üresnek érződik szőrös pajtása hiányában.
Mai jól is teszi, hogy hagyja kitombolni az apróságot, hiszen ki tudja a lenyugtatás épp az ellenkezőjét érné el csupán.
Tekintetét épp annyira emeli csak fel, hogy kis zöld szemei villannak fel a sötétben hajkoronájának és karjainak takarásából.*
-Nem.
*Szólal fel kicsit dacosan, düzzogva. Nem akar senkitől semmit se, csak Deres kerüljön végre elő. ÉS ha az egésznek vége visszamegy az erdőbe és soha többé be nem teszi a városba a lábát.*
-Este kevesebb a kétlábú... Deres hazatalál... Tudom...
*Mondja halkan, szomorkásan, mert érzi, ha most elmegy lehet csak azt éri el, hogy kutyájával feleslegesen kerülgetik egymást a nagyvárosban. Valahogyan érzi, bíznia kell Deresben.
Azonban, tekintete óvatlanul is végigszalad a nőn, és megpillantja a vágást amit saját maga ejtett, és lehetséges a sok futástól bizony a vér ismét elkezdett cseperegni belőle. Karjait felemelve elkezd kutatni a hosszú fehér hajcsomók között. És abból előkerül egy aprócska türkizkék fátyol ami nem ruha darabnak néz ki, hanem növényszerű majdnem egy sűrűn nőtt pókhálóhoz hasonlítható. Majd oda nyújtja azt Mainek.*
-Ezt tartsd rajta... Segít...
*Mondja finom kis hangján, mintha bocsánatot szeretné kérni, bár tudná, hogy azt hogyan kell.
Majd néhány perc elteltével, ha Mai esetleg kérdezne bármit is az apróságtól. Apróbb de annál gyorsabb léptek zaja töri meg a pince csöndjét. Valami olyan aminek talán karmokon sétálna, és mintha bele is rúgott volna egy apró kancsó darabba. Nagyon határozottan szalad el felettük, ezt halhatják is a pincében. Majd a lejáróban hangos lihegésre is felfigyelhetnek.*
-Deres?!
*Emeli fel reményteli szemekkel fejét Cilia. És pedig nem hibázik nagyot. A nagy jószág csapzottan tán, és lihegve, de ott áll a pincelejáróban zihálva mintha a város körül szaladt volna néhány kőrt, és nem is tévedne sokat az ember.
Deres épphogy leérve már zuhanna is össze a pincelejáró aljában, hogy kifújja magát, azonban egy idegen szag megcsapja orrát. Egy behatoló. Nem is kell neki sok idő, hogy a lepukkant polcok között meglássa gazdáját, és a mellette álló kétlábút. Fejét leszegve, farkát laposan tartva, és egy ugrásra kész pozitúrát felvéve vicsorogva és morogva közelít Mai felé. Bizony nincs jó kedve, szerencsétlen most futtatták meg, a gazdáját elrabolták és ezért valakinek fizetnie kell.
Cilia persze mint a villám pattan fel Mai mellől, és örömkönnyekkel teli szemekkel rohan barátja felé. Azonnal rácsimpaszkodik a nyakára, hogy erősen átölelje barátját. Úgy tűnik nem is akarja elengedni egy jó darabig. Deres talán egy pillanatra emeli le tekintetét Mairől, hogy egy aprócska gyors végig pillantást engedj meg magának, mintha meggyőződne arról gazdája épségben van. De tekintete hamar vissza szökik az a betolakodóra.*
-Deres ne... Hagy menjen!
*Szólal meg halkan Cilia, és visszatartja kis testével a jószágot, aki legszívesebben széttépni a nőt, de a parancsot követi. Alább hagy a léptekkel, szőrös hátsófelét leteszi a pince talajára, addig is kifújja magát, a morgást is csupán azért szakítja meg, hogy végig tudja mérni gazdáját aggodalmasan, arcocskáját végignyaldosva.*
1586. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-03 13:31:13
Üzenet elküldve: 2024-09-03 13:31:13
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 39
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 39
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//Nyílt//
*Nagyot ásítva és nyújtózkodva kelti fel a nap. Kellemesen tudott aludni, főleg hogy nem kellett fogadóban fizetnie érte és még társasága is akadt. Egy kisebb vagyonnal rendelkező feleséget talált magának, akinek a férje most éppen nincs otthon. A nő még alszik, így csendben képes elmenni anélkül, hogy kellemetlen búcsúzkodásra lenne szükség. Azért egy levelet hagy, bár a nő is tudta, hogy ez csak egy gyors találka lesz, semmi más. A ház szolgálóit észrevétlenül kikerülve ~Köszi kis termet.~ hagyja el a házat a hátsó ajtón. Beleszagol a reggeli friss levegőbe.*
-Kellemes reggel az már biztos.
*Mosolyog és nagy jókedvében elindul a főtér irányába. Kellemes reggelét azért néhol koldulók zavarják meg. Nem mindig értik, hogy neki sincs, bár azért sajnálja őket. Nehéz lehet más embertől folyton koldulni és folyamatosan csak az elutasítással találkozni. Pedig ő neki sincs semmije és mégis megvan. Bár ezért főleg a sok mellékes munkája tette lehetővé.*
-Hahaha
*Nevet magában. Érdekes emberekkel találkozhat valaki aki keresi és aki nem az még érdekesebbekkel.*
*Nagyot ásítva és nyújtózkodva kelti fel a nap. Kellemesen tudott aludni, főleg hogy nem kellett fogadóban fizetnie érte és még társasága is akadt. Egy kisebb vagyonnal rendelkező feleséget talált magának, akinek a férje most éppen nincs otthon. A nő még alszik, így csendben képes elmenni anélkül, hogy kellemetlen búcsúzkodásra lenne szükség. Azért egy levelet hagy, bár a nő is tudta, hogy ez csak egy gyors találka lesz, semmi más. A ház szolgálóit észrevétlenül kikerülve ~Köszi kis termet.~ hagyja el a házat a hátsó ajtón. Beleszagol a reggeli friss levegőbe.*
-Kellemes reggel az már biztos.
*Mosolyog és nagy jókedvében elindul a főtér irányába. Kellemes reggelét azért néhol koldulók zavarják meg. Nem mindig értik, hogy neki sincs, bár azért sajnálja őket. Nehéz lehet más embertől folyton koldulni és folyamatosan csak az elutasítással találkozni. Pedig ő neki sincs semmije és mégis megvan. Bár ezért főleg a sok mellékes munkája tette lehetővé.*
-Hahaha
*Nevet magában. Érdekes emberekkel találkozhat valaki aki keresi és aki nem az még érdekesebbekkel.*
1585. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-03 09:12:41
Üzenet elküldve: 2024-09-03 09:12:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 718
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 718
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Nem lesz egyszerű. Ha valamit már most tud, az pontosan ez. Elképzelése sincs arról, hogy mit okoz az, ha egy ilyen fiatal teremtés ilyen helyen él, az egyetlen kutyájával, s bárhogy kutat a szemeivel, nincs olyan, ami csak egy halvány reményt keltene arra vonatkozóan, hogy lakik itt rajtuk kívül más is.
Próbálkozik és puhatolózik. Ha nem nyer valamivel, akkor keres mást, amivel fog. A haragot ismeri. Pontosan látja, hogyan készül felszínre törni és nincs az az istenség, hogy ő ezt megállítsa. Ha ki kell jönnie, jöjjön. Nem az a fajta, amivel éppen meg kell harcolnia, csak hagyja el azt a kis testet, aztán csillapodjon. Ha pedig nem, akkor majd kitalál valamit. Hogyne fájna… minden szót ért és a saját szíve is majd megszakad, de annak aztán tényleg nincsen sem helye, sem pedig ideje, de értelme sem, hogy mellette sírjon, vagy üvöltsön ő is. Neki kell lennie annak a védőbástyának, még ha nem épült fel teljesen, akkor is.
Belekezdhetne a miértekbe, de nem ez az az állapot, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ha nem lopott volna, ez nem történik meg. Mert honnan is kellene tudnia azt, hogy mi a helyes. Csak „ennit akart”. Merje valaki megkérdőjelezni, hogy szükség van-e az árvaházra, vagy rá.
Nem veszít vonásaiból, ugyanaz marad minden. Megvárja, míg a tombolás alábbhagy, ekkor áll fel csak ő is, hogy közelebb lépjen, majd a lehuppanó elé térdel. Kissé félrebiccentve a fejét kezd bele:*
- Mehetünk tovább?
*Nem azért nem nyugtatgat, mert ne lenne rá szükség, hanem mert minden mondattal a nyilvánvalóra emlékezteti, hogy most nincs itt Deres. De ha elindulnak végre, ha tovább keresik, akkor megtalálhatják. Akkor a cél a lényeg, nem a vele maradt szomorúság. Reménykedik, hogy már rég sikerült a férfinek előkeríteni. *
- Mondtál még két helyet és ott a piac is. Nem tétlenkedhetünk, mert ránk esteledik.
*Áll fel újra, mintegy jelezve, hogy induljanak.*
//Vásárlánya//
*Nem lesz egyszerű. Ha valamit már most tud, az pontosan ez. Elképzelése sincs arról, hogy mit okoz az, ha egy ilyen fiatal teremtés ilyen helyen él, az egyetlen kutyájával, s bárhogy kutat a szemeivel, nincs olyan, ami csak egy halvány reményt keltene arra vonatkozóan, hogy lakik itt rajtuk kívül más is.
Próbálkozik és puhatolózik. Ha nem nyer valamivel, akkor keres mást, amivel fog. A haragot ismeri. Pontosan látja, hogyan készül felszínre törni és nincs az az istenség, hogy ő ezt megállítsa. Ha ki kell jönnie, jöjjön. Nem az a fajta, amivel éppen meg kell harcolnia, csak hagyja el azt a kis testet, aztán csillapodjon. Ha pedig nem, akkor majd kitalál valamit. Hogyne fájna… minden szót ért és a saját szíve is majd megszakad, de annak aztán tényleg nincsen sem helye, sem pedig ideje, de értelme sem, hogy mellette sírjon, vagy üvöltsön ő is. Neki kell lennie annak a védőbástyának, még ha nem épült fel teljesen, akkor is.
Belekezdhetne a miértekbe, de nem ez az az állapot, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy ha nem lopott volna, ez nem történik meg. Mert honnan is kellene tudnia azt, hogy mi a helyes. Csak „ennit akart”. Merje valaki megkérdőjelezni, hogy szükség van-e az árvaházra, vagy rá.
Nem veszít vonásaiból, ugyanaz marad minden. Megvárja, míg a tombolás alábbhagy, ekkor áll fel csak ő is, hogy közelebb lépjen, majd a lehuppanó elé térdel. Kissé félrebiccentve a fejét kezd bele:*
- Mehetünk tovább?
*Nem azért nem nyugtatgat, mert ne lenne rá szükség, hanem mert minden mondattal a nyilvánvalóra emlékezteti, hogy most nincs itt Deres. De ha elindulnak végre, ha tovább keresik, akkor megtalálhatják. Akkor a cél a lényeg, nem a vele maradt szomorúság. Reménykedik, hogy már rég sikerült a férfinek előkeríteni. *
- Mondtál még két helyet és ott a piac is. Nem tétlenkedhetünk, mert ránk esteledik.
*Áll fel újra, mintegy jelezve, hogy induljanak.*
1584. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-02 21:28:39
Üzenet elküldve: 2024-09-02 21:28:39
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 182
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 182
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Fogalma sincs miért bízik meg a nőben. Talán egy ösztönös érzés ami arra készteti, hogy hallgasson rá. Hisz ő az egyik oka jelenleg, hogy Derest kell keresnie. De valamiért őt hiszi most a legmegfelelőbbnek is, hogy előkerítse. Hiszen tudja az itteni kétlábúak jobban ismerhetik a várost, mint saját maga. Ő csupán egy idetévedt kis lurkó, akit legszívesebben kipaterolnának a kereskedők. De ez most cseppet sem számít, meg kell keresni a szőrös jószágot minél előbb, utána pedig olyan gyorsan olajra lépni amilyen gyorsan csak lehet. Bár ezek után lehet szüksége lesz ismét egy másik odút keresnie, nehogy a kétlábúak ismét rátaláljanak.
Ha tetszik Mainek ha nem, Cilia itt vert tanyát és eddig teljes mértékben megfelelt neki. Csendes, senki nem keresi itt, és emellett eléggé eldugott, hogy véletlenül se találjanak rá azok a hosszú botos kétlábúak akik csoportosan járják az utcákat, és a hasonló kétlábúakat kapják el mint amilyen saját maga. A tolvajokat, azokat akik éhes gyomrukat szeretnék csak megtölteni. De nincs is ezzel a pincével semmi baj, igaz, dohos, pókhálós, talán már bolha is járja a kis sátrát, ez az övé. És ha Mai bizony jól gondolja, ha betörni szeretné a kis csikót, bizony lesz vele baja bőven.
Hallja Mai szavait, és a kérdést, de helyzetét méri fel, és a tehetetlenség és a reménytelenség ami benne kavarodott egyre jobban kezd el hevülni és haraggá változni, légzése egyre jobban felgyorsul amiből Mai talán már sejtheti mibe fog végződni.
És hiába az óvó, biztató szó, Cilia az összehúzott pozícióból kitör Mai mellől, hangos, dühös szavakkal jobbra balra járkálva adja ki magából a benne felgyülemlett keserűséget, kis karjait fel emeli majd pedig egy gyors mozdulattal mintha kis öklével a levegőt püfölné haragjában. Dühének pedig hangot is ad, már amennyire kiskutya vékony hangzatú felháborodása komolyan vehető.*
-Ő A LEGOKOSABB NÉGYLÁBÚ! ALAVER SOSEM FOGJA MEGTALÁLNI! SOSEM KELLET VOLNA ELKAPNIA ÉS MOST AKKOR ITT LENNÉNK AZOKKAL A BUTA SÁRGA KARIKÁKKAL!
*A kis lányka talán nem véletlenül kapta a Szikra becenevet Alesiantól, lehet a tündér már akkor látta a benne rejlő tüzet.
Miután kiadta magából a haragot, csak hangosan pihegve áll és bámul maga elé, nem nézett Maira, hiszen nem teljesen rá dühös. Talán Alaverra egy picit, de leginkább magára, még ha nem is meri bevallani magának, leginkább saját magára dühös amiért túllőtt a célon. Lehet jobban járt volna, ha egy éjszakát inkább éhes gyomorral tölt el, és másnap új lehetőségeket keres a piacon mintsem addig nyújtja szerencséje fonalát míg az el nem szakad.
A harag, ahogy kiszállt végre pici mellkasából ami már úgy nyomta azt majd meg szakadt, most üresség lohol. Ott ácsorog szegény, oldalasan Mainek. Míg végül az üres nyirkos pincepadlóra leereszkedve guggol le és teszi le fenekét, ismét összehúzva magát. Kis buksiját karjaiba temeti, és az üresség egy másik érzelmet hoz ki magából, tanácstalanságot és a kétségeket.*
//Vásárlánya//
*Fogalma sincs miért bízik meg a nőben. Talán egy ösztönös érzés ami arra készteti, hogy hallgasson rá. Hisz ő az egyik oka jelenleg, hogy Derest kell keresnie. De valamiért őt hiszi most a legmegfelelőbbnek is, hogy előkerítse. Hiszen tudja az itteni kétlábúak jobban ismerhetik a várost, mint saját maga. Ő csupán egy idetévedt kis lurkó, akit legszívesebben kipaterolnának a kereskedők. De ez most cseppet sem számít, meg kell keresni a szőrös jószágot minél előbb, utána pedig olyan gyorsan olajra lépni amilyen gyorsan csak lehet. Bár ezek után lehet szüksége lesz ismét egy másik odút keresnie, nehogy a kétlábúak ismét rátaláljanak.
Ha tetszik Mainek ha nem, Cilia itt vert tanyát és eddig teljes mértékben megfelelt neki. Csendes, senki nem keresi itt, és emellett eléggé eldugott, hogy véletlenül se találjanak rá azok a hosszú botos kétlábúak akik csoportosan járják az utcákat, és a hasonló kétlábúakat kapják el mint amilyen saját maga. A tolvajokat, azokat akik éhes gyomrukat szeretnék csak megtölteni. De nincs is ezzel a pincével semmi baj, igaz, dohos, pókhálós, talán már bolha is járja a kis sátrát, ez az övé. És ha Mai bizony jól gondolja, ha betörni szeretné a kis csikót, bizony lesz vele baja bőven.
Hallja Mai szavait, és a kérdést, de helyzetét méri fel, és a tehetetlenség és a reménytelenség ami benne kavarodott egyre jobban kezd el hevülni és haraggá változni, légzése egyre jobban felgyorsul amiből Mai talán már sejtheti mibe fog végződni.
És hiába az óvó, biztató szó, Cilia az összehúzott pozícióból kitör Mai mellől, hangos, dühös szavakkal jobbra balra járkálva adja ki magából a benne felgyülemlett keserűséget, kis karjait fel emeli majd pedig egy gyors mozdulattal mintha kis öklével a levegőt püfölné haragjában. Dühének pedig hangot is ad, már amennyire kiskutya vékony hangzatú felháborodása komolyan vehető.*
-Ő A LEGOKOSABB NÉGYLÁBÚ! ALAVER SOSEM FOGJA MEGTALÁLNI! SOSEM KELLET VOLNA ELKAPNIA ÉS MOST AKKOR ITT LENNÉNK AZOKKAL A BUTA SÁRGA KARIKÁKKAL!
*A kis lányka talán nem véletlenül kapta a Szikra becenevet Alesiantól, lehet a tündér már akkor látta a benne rejlő tüzet.
Miután kiadta magából a haragot, csak hangosan pihegve áll és bámul maga elé, nem nézett Maira, hiszen nem teljesen rá dühös. Talán Alaverra egy picit, de leginkább magára, még ha nem is meri bevallani magának, leginkább saját magára dühös amiért túllőtt a célon. Lehet jobban járt volna, ha egy éjszakát inkább éhes gyomorral tölt el, és másnap új lehetőségeket keres a piacon mintsem addig nyújtja szerencséje fonalát míg az el nem szakad.
A harag, ahogy kiszállt végre pici mellkasából ami már úgy nyomta azt majd meg szakadt, most üresség lohol. Ott ácsorog szegény, oldalasan Mainek. Míg végül az üres nyirkos pincepadlóra leereszkedve guggol le és teszi le fenekét, ismét összehúzva magát. Kis buksiját karjaiba temeti, és az üresség egy másik érzelmet hoz ki magából, tanácstalanságot és a kétségeket.*
1583. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-02 19:31:49
Üzenet elküldve: 2024-09-02 19:31:49
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 718
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 718
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Követni fogja, vezesse bárhová is. Nem kényelmes a cipő, nem kényelmes ehhez a szakadt ruhája, és ő sem fest már a legjobban, de egy szemernyit sem érdekli, s ha majd lesz ideje átgondolni, akkor sem korholná magát miatta, mert nincsen jelenleg fontosabb annál, hogy azt a kis lelket kihozza a sötétből. Meg kell találni Derest. Ha kisebesedne a talpa sem érdekelné, kezében a topánjával siet, ha kell szalad, de persze lassabb, mint a lány. Nem szokott ő ehhez hozzá. Jó, hogy megvárja, s jelez mindig, hogy merre tovább, okos gyerek és talán hatottak a szavak, a szándék.
Nem tart soká az út, amíg ahhoz az odúhoz vezeti. Nem így képzelte, mást jelent neki a szó, de ez is ugyanolyan sokadlagos, mint az, hogy fárad. Már csak azért is bebújna a lány után arra az igen érdekes helyre, ha csak úgy magával hívta volna és nem kéne az ebet keresni. Nem lenne kérdés semmikor, mert ez az ő élettere és kötelessége megnézni, hogy jó helyen van-e, ha nem viszi el magával. Az első pillanatban tudja, hogy nem.
A törött darabokra figyel, hogy ne lépjen bele, de mindent mér közben. Ez senkinek nem való hely, nemhogy annak a lánynak. Eldőlt. Ha a hajánál fogva viszi, akkor úgy, majd még több levél hullik ki belőle. Majd megtanulja, megszokja, nem érdekli. Bele fogja dugni egy hatalmas dézsa vízbe és kimos belőle mindent. Aztán lefekteti és addig lesz ott mellette, amíg meg nem nyugszik és el nem fogadja a sorsát. Remélhetőleg Deres kint ugat majd a kertben és idegesíti fel minden éjjel, legalább lesz mire fogni, hogy nem tud aludni.
A sátorszerű képződményt figyeli. Az alá bújik Cilia, ő pedig kis helyen is elfér, be fogja magát küzdeni mellé. Esetleg rájuk dől. Attól is megvédi. Mindentől. *
- Alaver, aki ott volt velünk férfi, ő is keresi Derest, meg fogjuk találni. Biztos okos kutya, nem lesz baja. Ahogy neked sem lett bajod itt, vele. Itt laktok, ugye?
*Muszáj puhatolóznia úgy, hogy ne legyen igazán feltűnő. Türelmesen vár, finoman nyúl a hajhoz, hogy kiemeljen belőle valami megszáradt zöld levelet.*
- Menjünk tovább, nézzük meg a többi helyet, jó? *Szólal meg, miután kapott bármiféle választ, s nyújtja a kezét, bár nem várja bele igazán a másikét, de miért is ne próbálná meg azzal is nyomatékosítani, hogy itt van vele?*
//Vásárlánya//
*Követni fogja, vezesse bárhová is. Nem kényelmes a cipő, nem kényelmes ehhez a szakadt ruhája, és ő sem fest már a legjobban, de egy szemernyit sem érdekli, s ha majd lesz ideje átgondolni, akkor sem korholná magát miatta, mert nincsen jelenleg fontosabb annál, hogy azt a kis lelket kihozza a sötétből. Meg kell találni Derest. Ha kisebesedne a talpa sem érdekelné, kezében a topánjával siet, ha kell szalad, de persze lassabb, mint a lány. Nem szokott ő ehhez hozzá. Jó, hogy megvárja, s jelez mindig, hogy merre tovább, okos gyerek és talán hatottak a szavak, a szándék.
Nem tart soká az út, amíg ahhoz az odúhoz vezeti. Nem így képzelte, mást jelent neki a szó, de ez is ugyanolyan sokadlagos, mint az, hogy fárad. Már csak azért is bebújna a lány után arra az igen érdekes helyre, ha csak úgy magával hívta volna és nem kéne az ebet keresni. Nem lenne kérdés semmikor, mert ez az ő élettere és kötelessége megnézni, hogy jó helyen van-e, ha nem viszi el magával. Az első pillanatban tudja, hogy nem.
A törött darabokra figyel, hogy ne lépjen bele, de mindent mér közben. Ez senkinek nem való hely, nemhogy annak a lánynak. Eldőlt. Ha a hajánál fogva viszi, akkor úgy, majd még több levél hullik ki belőle. Majd megtanulja, megszokja, nem érdekli. Bele fogja dugni egy hatalmas dézsa vízbe és kimos belőle mindent. Aztán lefekteti és addig lesz ott mellette, amíg meg nem nyugszik és el nem fogadja a sorsát. Remélhetőleg Deres kint ugat majd a kertben és idegesíti fel minden éjjel, legalább lesz mire fogni, hogy nem tud aludni.
A sátorszerű képződményt figyeli. Az alá bújik Cilia, ő pedig kis helyen is elfér, be fogja magát küzdeni mellé. Esetleg rájuk dől. Attól is megvédi. Mindentől. *
- Alaver, aki ott volt velünk férfi, ő is keresi Derest, meg fogjuk találni. Biztos okos kutya, nem lesz baja. Ahogy neked sem lett bajod itt, vele. Itt laktok, ugye?
*Muszáj puhatolóznia úgy, hogy ne legyen igazán feltűnő. Türelmesen vár, finoman nyúl a hajhoz, hogy kiemeljen belőle valami megszáradt zöld levelet.*
- Menjünk tovább, nézzük meg a többi helyet, jó? *Szólal meg, miután kapott bármiféle választ, s nyújtja a kezét, bár nem várja bele igazán a másikét, de miért is ne próbálná meg azzal is nyomatékosítani, hogy itt van vele?*
1582. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-02 11:18:31
Üzenet elküldve: 2024-09-02 11:18:31
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*A falnak dőlve áll. Csizmaorra előtt fura szagú tócsa, valahol nem messze egy nő és egy férfi veszekszik, a hangokból ítélve néha pofonok is elcsattannak. Ha ismerné ezt a szót, azt mondaná hogy igen emancipált veszekedést folytatnak, mert ha jól veszi ki, felváltva osztják egymásnak a pofonokat. Mai-t és a tolvajlányt már rég elveszítette szem elől; amikor a házak közötti utcák útvesztőjébe lépett, az időérzékét is elveszítette valahogy. Már nem is tudja számon tartani, hogy hány embert kérdezett meg a kutyáról és az őt üldöző emberről. Ugyanis annyit legalább már sikerült kiderítenie, hogy valóban elfutott erre a kutya, valóban kergette azt egy férfi bottal a kezében, és abból ítélve amit elmondtak neki, ez a botos fickó az volt, akit Mai utána küldött, még a piacon. Az az idióta valószínűleg kikergette a világból is azt a kutyát azóta.
Most, a falnak dőlve a kosárba bámul, a tőrt nézi benne, amit a tolvajlánytól szerzett. Azt nézi, de valami egészen mást lát; újra és újra ugyanott áll, a kerítés mellett, és a kutyára néz annak pereme felett. Arra az ütött-kopott jószágra. Nem akarta ő azt, hogy az a kutya elvesszen, csak annyit akart, hogy biztonságban legyen tőle – biztos volt benne ugyanis akkor, hogy ha tehetné, az eb belemélyesztené a fogait a kezébe, amivel a gazdáját tartja. Hiszen abból ítélve, ahogy a tolvajlány reagált a kutya eltűnésére, nagyon szeretheti azt az állatot. És az a kutya, akit szeretnek, viszontszereti a gazdáját, és akár az élete árán is megvédené. Tudja ezt jól, mert annak idején neki is volt kutyája. Nem pont ilyen, de az is csak úgy csüngött rajta. A gondolattól szomorkásan elfintorodik.
A veszekedés hangjai megváltoznak, a férfi bőg mint a bika, a nő fejhangon visít. Aztán a férfi hangja hirtelen elnémul, a visításból fejhangú sivalkodás lesz. Nem biztos benne, de úgy sejti, hogy a nő most szúrta meg valamivel a fickót. Talán jól is tette. Mindenesetre nem akar a környéken se lenni, mikor a Városőrök ideérnek.
Ellöki magát a faltól, kikerüli a fura szagú tócsát, és elindul az utcán lefelé. Eddig még nem járt ezen a környéken, többet se fog, reményei szerint. Bár nem ismeri be maga előtt, de az irány amerre elindult, azt árulja el, hogy igazából feladta a keresést. Senki sem tudott neki konkrétat mondani arról, hogy merre látták elszaladni az ebet és a nyomában loholó idiótát, így pedig tűt keres a szénakazalban. Így hát léptei arrafelé viszik, amerre a rezidenciát sejti; előre érzi magán Mai neheztelő, dühös, csalódott tekintetét. Mintha az ő hibája lenne, hogy a kutya eltűnt. Bár valahol tényleg az ő hibája. Hát persze, hiszen mindig, minden az ő hibája..*
//Vásárlánya//
*A falnak dőlve áll. Csizmaorra előtt fura szagú tócsa, valahol nem messze egy nő és egy férfi veszekszik, a hangokból ítélve néha pofonok is elcsattannak. Ha ismerné ezt a szót, azt mondaná hogy igen emancipált veszekedést folytatnak, mert ha jól veszi ki, felváltva osztják egymásnak a pofonokat. Mai-t és a tolvajlányt már rég elveszítette szem elől; amikor a házak közötti utcák útvesztőjébe lépett, az időérzékét is elveszítette valahogy. Már nem is tudja számon tartani, hogy hány embert kérdezett meg a kutyáról és az őt üldöző emberről. Ugyanis annyit legalább már sikerült kiderítenie, hogy valóban elfutott erre a kutya, valóban kergette azt egy férfi bottal a kezében, és abból ítélve amit elmondtak neki, ez a botos fickó az volt, akit Mai utána küldött, még a piacon. Az az idióta valószínűleg kikergette a világból is azt a kutyát azóta.
Most, a falnak dőlve a kosárba bámul, a tőrt nézi benne, amit a tolvajlánytól szerzett. Azt nézi, de valami egészen mást lát; újra és újra ugyanott áll, a kerítés mellett, és a kutyára néz annak pereme felett. Arra az ütött-kopott jószágra. Nem akarta ő azt, hogy az a kutya elvesszen, csak annyit akart, hogy biztonságban legyen tőle – biztos volt benne ugyanis akkor, hogy ha tehetné, az eb belemélyesztené a fogait a kezébe, amivel a gazdáját tartja. Hiszen abból ítélve, ahogy a tolvajlány reagált a kutya eltűnésére, nagyon szeretheti azt az állatot. És az a kutya, akit szeretnek, viszontszereti a gazdáját, és akár az élete árán is megvédené. Tudja ezt jól, mert annak idején neki is volt kutyája. Nem pont ilyen, de az is csak úgy csüngött rajta. A gondolattól szomorkásan elfintorodik.
A veszekedés hangjai megváltoznak, a férfi bőg mint a bika, a nő fejhangon visít. Aztán a férfi hangja hirtelen elnémul, a visításból fejhangú sivalkodás lesz. Nem biztos benne, de úgy sejti, hogy a nő most szúrta meg valamivel a fickót. Talán jól is tette. Mindenesetre nem akar a környéken se lenni, mikor a Városőrök ideérnek.
Ellöki magát a faltól, kikerüli a fura szagú tócsát, és elindul az utcán lefelé. Eddig még nem járt ezen a környéken, többet se fog, reményei szerint. Bár nem ismeri be maga előtt, de az irány amerre elindult, azt árulja el, hogy igazából feladta a keresést. Senki sem tudott neki konkrétat mondani arról, hogy merre látták elszaladni az ebet és a nyomában loholó idiótát, így pedig tűt keres a szénakazalban. Így hát léptei arrafelé viszik, amerre a rezidenciát sejti; előre érzi magán Mai neheztelő, dühös, csalódott tekintetét. Mintha az ő hibája lenne, hogy a kutya eltűnt. Bár valahol tényleg az ő hibája. Hát persze, hiszen mindig, minden az ő hibája..*
1581. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-01 22:17:34
Üzenet elküldve: 2024-09-01 22:17:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Hová, hová, aranyom?//
//Morthimer ház//
*Mikor Orthus eltűnik a fürdőben, Merlana valóban tovább lustálkodik, de nem olyan sokáig, mint szeretne. Végül kimászik az ágyból, és odalépked a ruhájához, melyből előszed egy üvegcsét, amiben egy kis adagot tárol abból a különleges pálinkából, amit még a férfitől kapott az egyik első légyottjuk alkalmával, hogy elkerüljék a kellemetlen meglepetéseket. Még jó, hogy gondolt arra, hogy mindig legyen nála belőle, ha váratlan helyzetben lenne szükség rá. Az éjszaka is ivott belőle, miután a kereskedő elaludt, ő pedig egyszer felébredt a horkolására. Még szerencse, hogy eszébe jutott, ha nem ébred fel, vagy mégsem jut eszébe, akkor most nagy lenne a pánik.
Egy ideig most is csak bámulja az üveget benne a folyadékkal, és megfogalmazódik benne a gondolat, hogy vajon mi történne, ha nem inna belőle. Éppen csak egy egészen apró pici pillanatig gondol igazán merész dolgokra, de végül még a fejét is megcsóválja, megértetve saját magával, hogy ennyire messzire azért nem mehet el. Iszik most is az italból, Orthus pedig épp akkor jelenik meg újra, mikor visszacsúsztatja azt a ruhája egyik zsebébe.*
- Azt hiszem, eleget pihentem, köszönöm a lehetőséget *mondja, mikor egymásra pillantanak.* Ha nem gond, szeretném én is használni egy kicsit a fürdőt.
*Ha Orthus nem mond nemet, akkor most ő tűnik el hosszú percekre az ajtó mögött, de csak azért, hogy utána megmosakodva, teljes sminkben, a vörös ruhába és fekete harisnyába csinosan felöltözve, teljes díszben jelenjen meg újra a kereskedő előtt.
Nem tudja, hogy hol találja meg őt a nagy házban, ha addig esetleg elkezdte a napi teendőit végezni, de amint rálel, egyenes háttal, emelt fejjel lép oda hozzá.*
- Szüksége van még rám, Morthimer úr? Azt hiszem, ha valóban olyan elfoglalt, mint mondja, akkor jobb, ha most távozok, és nem tartom fel tovább.
*Persze, minden vágya itt maradni minél tovább, de egyelőre nem szabad, hogy túl sokat akarjon. Szerénynek kell maradnia, nem lehet sem követelőző, sem túl rámenős, mert abból semmi jó nem sülne ki. Ettől függetlenül, ha Orthus mégis úgy dönt, hogy maradjon még, nem fog ellenkezni.*
//Morthimer ház//
*Mikor Orthus eltűnik a fürdőben, Merlana valóban tovább lustálkodik, de nem olyan sokáig, mint szeretne. Végül kimászik az ágyból, és odalépked a ruhájához, melyből előszed egy üvegcsét, amiben egy kis adagot tárol abból a különleges pálinkából, amit még a férfitől kapott az egyik első légyottjuk alkalmával, hogy elkerüljék a kellemetlen meglepetéseket. Még jó, hogy gondolt arra, hogy mindig legyen nála belőle, ha váratlan helyzetben lenne szükség rá. Az éjszaka is ivott belőle, miután a kereskedő elaludt, ő pedig egyszer felébredt a horkolására. Még szerencse, hogy eszébe jutott, ha nem ébred fel, vagy mégsem jut eszébe, akkor most nagy lenne a pánik.
Egy ideig most is csak bámulja az üveget benne a folyadékkal, és megfogalmazódik benne a gondolat, hogy vajon mi történne, ha nem inna belőle. Éppen csak egy egészen apró pici pillanatig gondol igazán merész dolgokra, de végül még a fejét is megcsóválja, megértetve saját magával, hogy ennyire messzire azért nem mehet el. Iszik most is az italból, Orthus pedig épp akkor jelenik meg újra, mikor visszacsúsztatja azt a ruhája egyik zsebébe.*
- Azt hiszem, eleget pihentem, köszönöm a lehetőséget *mondja, mikor egymásra pillantanak.* Ha nem gond, szeretném én is használni egy kicsit a fürdőt.
*Ha Orthus nem mond nemet, akkor most ő tűnik el hosszú percekre az ajtó mögött, de csak azért, hogy utána megmosakodva, teljes sminkben, a vörös ruhába és fekete harisnyába csinosan felöltözve, teljes díszben jelenjen meg újra a kereskedő előtt.
Nem tudja, hogy hol találja meg őt a nagy házban, ha addig esetleg elkezdte a napi teendőit végezni, de amint rálel, egyenes háttal, emelt fejjel lép oda hozzá.*
- Szüksége van még rám, Morthimer úr? Azt hiszem, ha valóban olyan elfoglalt, mint mondja, akkor jobb, ha most távozok, és nem tartom fel tovább.
*Persze, minden vágya itt maradni minél tovább, de egyelőre nem szabad, hogy túl sokat akarjon. Szerénynek kell maradnia, nem lehet sem követelőző, sem túl rámenős, mert abból semmi jó nem sülne ki. Ettől függetlenül, ha Orthus mégis úgy dönt, hogy maradjon még, nem fog ellenkezni.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2020-2039