Arthenior - Polgárnegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Arthenior főtere (új) Wegtoreni Kalmár (új) Kaszárnya (új) | Polgárnegyed | Templom (új) Romváros és Meredély (új) Piactér (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 81 (1601. - 1620. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1620. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-07 19:55:42
Üzenet elküldve: 2024-09-07 19:55:42
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Sosem gondolta volna, hogy ilyen előnyösnek fogja egyszer érezni a sötétséget. Mert ugye a gyerekek is azt hiszik, hogy ha ők nem látják a másikat, akkor bizony őket sem látja senki fia. A szemében izzó tűz, ajkának harapdálása, az időnként újra elkerülő ujjak tördelése azt hiszi most csakis az ő titka. A széken kuporogva bújik a feketeségbe, mintha egy lyukba húzódó, szégyenlős kis egér lenne. Pedig gyermekként borzalmasan rettegett a sötéttől. Nevelőjének szinte esti rutinná vált, hogy megvárja, míg a gyermek elalszik, s kizárólag akkor olthatta el a gyertyát a szobában. Most meg úgy érzi, hogy a föld alá tudna elsüllyedni, ha az arcát látná a másik. Jobb is ebben a hitben élni, hogy szenvedéllyel és vágyakozással átitatott pillantásai csakis az övéi. Érzi az arcába áramló melegséget, már abban is biztos, hogy kipirult. A gyertya fénye pedig bizonyosan jól rávilágítana hajával lassan egy színű orcáira. A csendet sem bánja. A meghittséget. Zakatoló szívét kissé csendesítő nyugalmat.
Ám ez sem tart örökké. Ahogy meghallja a férfi hangját olyan hirtelen és riadtan kapja fel a fejét, mint amikor gyerekként szidta meg az apja, ha már végérvényesen elege lett leánya hisztijéből. Szinte fülsüketítő zajjá válik szívének hevessé váló dübörgése. Pedig csupán csak egy egyszerű kérdést intéztek felé, de hirtelen még erre sem tudja, hogy mit válaszoljon. Ennie? Hát az már valahol a piacon éktelenkedő sárban hánykolódik vagy egy koldus tarisznyájában. De annyira nem is bánkódik miatta. Pillanatnyilag úgy érzi, hogy egy falat nem sok, annyi se menne le a torkán. Egyedül csak az aranyat sajnálja. Akad még egy kis félretett, de ki tudja tényleg mikor tér haza az apja.*
- Persze... persze, hogy van.
*Hazudja szemrebbenés nélkül. Ám a hangjában bujkáló remegés ismét árulkodható jel lehet. Hogy a kósza kis füllentéstől vagy a lelkét és testét is felpiszkáló gondolatoktól az számára is rejtély.*
- Ugyan, dehogy.
*Legyintget. Bár, hogy kinek azt maga sem tudja, hisz továbbra is meg van győződve arról, hogy ő most láthatatlan.*
- De nyugodtan egyél, ha te éhes vagy. Én... ilyenkor már amúgy is ritkán szoktam enni.
*Újabb hazugság, ami jól leírja azt, hogy új életébe még mindig nem sikerült teljesen beletanulnia. Hisz, aki hasonlóan szegényes cipőben jár, mint ő maga az jól tudja, hogy az evés, a jóllakottság ritka nagy kiváltság és minden alkalmat meg kell ragadni, ami pár falathoz juttat.*
- Téged unni? A piac óta mást sem okozol csak izgalmakat.
*Mosolyodik el pimaszul, hangjába pedig belecsempész egy jó adag csipkelődést. Igyekszik forrongó vérét a háttérbe zavarni, s nagyjából régi önmaga lenni. Persze nem az évekkel ezelőtti leányra törekszik újból hasonlítani. Megelégszik pár órával ezelőtti önmagával is. Azzal, aki nem akart meggyulladni azoktól a fürkésző kék szemektől. Aki nem jött zavarba a rum ízű csók emlékétől, az eső illatától.*
- Én egy alapos mosakodásra vágyom. Sár illatom van.
*Húzza el a száját kényeskedve, de ebben is érezni, hogy hiába igyekszik ismét felvenni az elkényeztetett kisasszony szerepét, ez túlságosan mesterkélt a jelen helyzetben.*
*Sosem gondolta volna, hogy ilyen előnyösnek fogja egyszer érezni a sötétséget. Mert ugye a gyerekek is azt hiszik, hogy ha ők nem látják a másikat, akkor bizony őket sem látja senki fia. A szemében izzó tűz, ajkának harapdálása, az időnként újra elkerülő ujjak tördelése azt hiszi most csakis az ő titka. A széken kuporogva bújik a feketeségbe, mintha egy lyukba húzódó, szégyenlős kis egér lenne. Pedig gyermekként borzalmasan rettegett a sötéttől. Nevelőjének szinte esti rutinná vált, hogy megvárja, míg a gyermek elalszik, s kizárólag akkor olthatta el a gyertyát a szobában. Most meg úgy érzi, hogy a föld alá tudna elsüllyedni, ha az arcát látná a másik. Jobb is ebben a hitben élni, hogy szenvedéllyel és vágyakozással átitatott pillantásai csakis az övéi. Érzi az arcába áramló melegséget, már abban is biztos, hogy kipirult. A gyertya fénye pedig bizonyosan jól rávilágítana hajával lassan egy színű orcáira. A csendet sem bánja. A meghittséget. Zakatoló szívét kissé csendesítő nyugalmat.
Ám ez sem tart örökké. Ahogy meghallja a férfi hangját olyan hirtelen és riadtan kapja fel a fejét, mint amikor gyerekként szidta meg az apja, ha már végérvényesen elege lett leánya hisztijéből. Szinte fülsüketítő zajjá válik szívének hevessé váló dübörgése. Pedig csupán csak egy egyszerű kérdést intéztek felé, de hirtelen még erre sem tudja, hogy mit válaszoljon. Ennie? Hát az már valahol a piacon éktelenkedő sárban hánykolódik vagy egy koldus tarisznyájában. De annyira nem is bánkódik miatta. Pillanatnyilag úgy érzi, hogy egy falat nem sok, annyi se menne le a torkán. Egyedül csak az aranyat sajnálja. Akad még egy kis félretett, de ki tudja tényleg mikor tér haza az apja.*
- Persze... persze, hogy van.
*Hazudja szemrebbenés nélkül. Ám a hangjában bujkáló remegés ismét árulkodható jel lehet. Hogy a kósza kis füllentéstől vagy a lelkét és testét is felpiszkáló gondolatoktól az számára is rejtély.*
- Ugyan, dehogy.
*Legyintget. Bár, hogy kinek azt maga sem tudja, hisz továbbra is meg van győződve arról, hogy ő most láthatatlan.*
- De nyugodtan egyél, ha te éhes vagy. Én... ilyenkor már amúgy is ritkán szoktam enni.
*Újabb hazugság, ami jól leírja azt, hogy új életébe még mindig nem sikerült teljesen beletanulnia. Hisz, aki hasonlóan szegényes cipőben jár, mint ő maga az jól tudja, hogy az evés, a jóllakottság ritka nagy kiváltság és minden alkalmat meg kell ragadni, ami pár falathoz juttat.*
- Téged unni? A piac óta mást sem okozol csak izgalmakat.
*Mosolyodik el pimaszul, hangjába pedig belecsempész egy jó adag csipkelődést. Igyekszik forrongó vérét a háttérbe zavarni, s nagyjából régi önmaga lenni. Persze nem az évekkel ezelőtti leányra törekszik újból hasonlítani. Megelégszik pár órával ezelőtti önmagával is. Azzal, aki nem akart meggyulladni azoktól a fürkésző kék szemektől. Aki nem jött zavarba a rum ízű csók emlékétől, az eső illatától.*
- Én egy alapos mosakodásra vágyom. Sár illatom van.
*Húzza el a száját kényeskedve, de ebben is érezni, hogy hiába igyekszik ismét felvenni az elkényeztetett kisasszony szerepét, ez túlságosan mesterkélt a jelen helyzetben.*
1619. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-06 14:18:32
Üzenet elküldve: 2024-09-06 14:18:32
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 105
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 105
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
*Arthenior történelme az elmúlt pár évben igen mozgalmas lehetett. A városban érdeklődve sok érdekes beszámolót hall. Furcsa, hogy ennek ellenére még mindig ilyen sokan látogatják a várost. Látszik, hogy a lakosok kiállnak lakóhelyükért. Régen mikor erre jártak csak szegényes házakat és főleg szegény embereket lehetett találni. Most, a nevéhez híven, vagyonosabb és szegényebb lakos is megtalálható. Sok építkezést is lát erre. Nem valami fényes rezidenciának tűnik, mégis aki benne fog lakni az büszke lehet majd rá, az biztos. Neki csak egy egyszerű, fából készült háza van, de az tartós is és tökéletesen megfelel számára. De ki tudja? Talán majd egyszer ő is épített egy csinosabb lakást magának. Lehet itt Artheniorban, de lehet Lihanechet fogja kinézni magának. Mondjuk ettől még távol van, céljait még maga előtt is tisztáznia kell.*
1618. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-06 09:13:28
Üzenet elküldve: 2024-09-06 09:13:28
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 39
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 39
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
*A Polgárnegyed. A mai napjának kiinduló pontja. Erre felé találkozott egy vagyonosabb kereskedő feleségével, aki most éppen nem volt otthon. Talán munkaügy, talán nem, ezt nem tudhatja. A feleség úgy gondolja, hogy a férj megcsalja, ezért ő maga is megcsinálhatja ugyanezt. Neki kellett egy kellemes hely az éjszakára és fogadót nem akart kifizetni, így ez egy jó opciónként jelent meg előtte. Na meg az éjszakát is egy nő társaságában tölthette. Innen kapott egy kis elemózsiát is az útra, ami jó fizetségnek tűnt és annak is bizonyult. Továbbra is át kell vergődnie magát a koldulókon. Mindig sajnálattal tölti el ezeknek az embereknek a sorsa. Ő maga is bármikor kerülhet ilyen helyzetbe. Még mondhatja, hogy abban is van. Nincs otthona egy ideje. Pontosan maga sem tudja, hogy miért hagyta ott Lihanechet. Talán az emlékek lehetnek azok, amik arra ösztönözték, hogy elhagyja a várost és szerencsét próbáljon valahol máshol. Nem tudja, hogy lesz-e bátorsága visszamenni, vagy hogy egyáltalán vissza akar menni. Ez még a jövő zenéje, majd kiderül, hogy mire lehet számíthat.*
1617. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-06 07:07:27
Üzenet elküldve: 2024-09-06 07:07:27
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Hová, hová, aranyom? - Zárás//
//Morthimer ház//
*Azért megvan az előnye annak is, ha az ember lánya nincs még hozzászokva a jóhoz. A hideg fürdő mit sem hátráltatja abban, hogy a tisztálkodás, smink, szép ruha szentháromságának köszönhetően kisvártatva ismét teljes fényében díszelegve csatlakozzon a kereskedőhöz.
Buta ötletei ugyan nem szoktak lenni, de Orthus megint csak helyesen gondolkozik előre azzal kapcsolatban, hogy Merlana kíváncsisága előbb vagy utóbb, de fel fog ébredni. Ugyan, most még eszébe sem jutott volna a ház urának személyes tárgyai között kutakodni, de az tény, hogy a körbevezetés alkalmával több mindenre is felfigyelt, amit azért megvizsgálna közelebbről. Lesz még rá alkalma, ebben biztos.*
- Rendben, köszönöm szépen! *Elfogadja a neki nyújtott kezet, melybe most már a lépcsőnél is csak formalitásból kapaszkodik. Egyenes háttal, kecsesen és elegánsan képes már magassarkúban is, a szabad kezével hosszú szoknyáját egy hangyányit megemelve lelépkedni a lépcsőfokokon, ahogy az egy igazi hölgytől elvárható.
Az udvarra érve újra átélheti milyen, ha mások helyette dolgoznak, őt pedig csak kiszolgálják ezúttal Japher személyében, aki előkészíti neki a lovat.*
- Azt hiszem, Gyémántnak fogom hívni őt. *Mondja mosolyogva, mikor előkerül a paripa, Orthus segítségét pedig most is örömmel veszi, hogy fel tudjon ülni a nyeregbe. Kényelmesen elhelyezkedik, de mielőtt elindulna, még váltanak pár szót a férfivel.*
- Természetesen! Ne féltsen engem! Éveket éltem túl korábban a kikötőben, tudok vigyázni magamra. *Jelenti ki magabiztosan, de persze azt is tudja, hogy a kikötő mindig tartogat meglepetéseket, úgyhogy teljesen biztos akkor sem lehet a dolgában, ha hisz magában.*
- Akkor hát, Morthimer úr, Japher úr! Köszönök mindent! A viszontlátásra! *Köszön el illedelmesen mindkét férfitől, majd a kapun még lépésben vezeti ki Gyémántot, de azt követően lassú ügetésre váltva hagyja maga mögött a Morthimer házat.*
//Morthimer ház//
*Azért megvan az előnye annak is, ha az ember lánya nincs még hozzászokva a jóhoz. A hideg fürdő mit sem hátráltatja abban, hogy a tisztálkodás, smink, szép ruha szentháromságának köszönhetően kisvártatva ismét teljes fényében díszelegve csatlakozzon a kereskedőhöz.
Buta ötletei ugyan nem szoktak lenni, de Orthus megint csak helyesen gondolkozik előre azzal kapcsolatban, hogy Merlana kíváncsisága előbb vagy utóbb, de fel fog ébredni. Ugyan, most még eszébe sem jutott volna a ház urának személyes tárgyai között kutakodni, de az tény, hogy a körbevezetés alkalmával több mindenre is felfigyelt, amit azért megvizsgálna közelebbről. Lesz még rá alkalma, ebben biztos.*
- Rendben, köszönöm szépen! *Elfogadja a neki nyújtott kezet, melybe most már a lépcsőnél is csak formalitásból kapaszkodik. Egyenes háttal, kecsesen és elegánsan képes már magassarkúban is, a szabad kezével hosszú szoknyáját egy hangyányit megemelve lelépkedni a lépcsőfokokon, ahogy az egy igazi hölgytől elvárható.
Az udvarra érve újra átélheti milyen, ha mások helyette dolgoznak, őt pedig csak kiszolgálják ezúttal Japher személyében, aki előkészíti neki a lovat.*
- Azt hiszem, Gyémántnak fogom hívni őt. *Mondja mosolyogva, mikor előkerül a paripa, Orthus segítségét pedig most is örömmel veszi, hogy fel tudjon ülni a nyeregbe. Kényelmesen elhelyezkedik, de mielőtt elindulna, még váltanak pár szót a férfivel.*
- Természetesen! Ne féltsen engem! Éveket éltem túl korábban a kikötőben, tudok vigyázni magamra. *Jelenti ki magabiztosan, de persze azt is tudja, hogy a kikötő mindig tartogat meglepetéseket, úgyhogy teljesen biztos akkor sem lehet a dolgában, ha hisz magában.*
- Akkor hát, Morthimer úr, Japher úr! Köszönök mindent! A viszontlátásra! *Köszön el illedelmesen mindkét férfitől, majd a kapun még lépésben vezeti ki Gyémántot, de azt követően lassú ügetésre váltva hagyja maga mögött a Morthimer házat.*
1616. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 20:57:16
Üzenet elküldve: 2024-09-05 20:57:16
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 418
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 418
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Megfontolt
//Hová, hová, aranyom?//
//Morthimer ház//
*Amikor kilép a fürdőből, kedvtelve méri végig a leányzót, majd a kérését hallva így szól.*
- Természetesen kedves. Attól tartok, a fürdő már kihült, de így is élvezetes lehet.
*teszi hozzá és hagyja, hogy Merlana rendbe szedje magát. Az alatt viszont a szobájában marad, és ő maga is rendezkedik. Azért még nem akarja a lányt magára hagyni abban a helyiségben, ami talán a leginkább az övé. Merlana kíváncsi természet, még a végén az a butácska ötlete támadna, hogy kutakodjon patrónusa holmijai között.
Természetesen a leány jóval hosszabb ideig van benn a fürdőben, mint ő, de aki tudja, hogy mire számítson, az nem bosszankodik emiatt. Mikor kilép, Merlana már ismét az a tüneményes, kifogástalan külsejű ifjú hölgy, akinek az egész városnak látnia kell.*
- Nem, úgy hiszem, mindent megbeszéltünk, amit kell. Jöjjön, kikísérem!
*mondja, és kezét nyújtja a leányzónak, akit csakugyan lekísér az emeletről, ki egészen a hátsó udvarhoz. Közben egyetlen szolgálója se kerül elő, csak az istállónál Japher. Őt Orthus utasítja, hogy szerszámozza fel és hozza elő Merlana lovát, és amikor ez megtörténik, akkor felsegíti ágyasát a nyeregbe.*
- Sok sikert a kikötői útján, de ne feledje az intelmeimet! Legyen óvatos, ott nincs, aki megvédje!
*búcsúzik el Merlanától, akinek majd Japher nyitja ki a kaput, mert a kalmár most már csakugyan dolga után néz.
Jó ötlet volt Merlanát marasztalnia estére. A sok nyűg közepette sikerült kissé kiengednie a fáradt gőzt. Arról nem is beszélve, hogy mennyire elégedett Merlana fejlődésével. Még a végén tényleg lesz belőle valami. Orthus, ha szép és készséges nőkről van szó, hajlamos túlzottan nagyvonalú lenni. De már-már kezd bízni benne, hogy Merlana valóban eléri a céljait. És akkor valóban sokkal hasznosabb lesz, mint sima ágyasként.*
//Morthimer ház//
*Amikor kilép a fürdőből, kedvtelve méri végig a leányzót, majd a kérését hallva így szól.*
- Természetesen kedves. Attól tartok, a fürdő már kihült, de így is élvezetes lehet.
*teszi hozzá és hagyja, hogy Merlana rendbe szedje magát. Az alatt viszont a szobájában marad, és ő maga is rendezkedik. Azért még nem akarja a lányt magára hagyni abban a helyiségben, ami talán a leginkább az övé. Merlana kíváncsi természet, még a végén az a butácska ötlete támadna, hogy kutakodjon patrónusa holmijai között.
Természetesen a leány jóval hosszabb ideig van benn a fürdőben, mint ő, de aki tudja, hogy mire számítson, az nem bosszankodik emiatt. Mikor kilép, Merlana már ismét az a tüneményes, kifogástalan külsejű ifjú hölgy, akinek az egész városnak látnia kell.*
- Nem, úgy hiszem, mindent megbeszéltünk, amit kell. Jöjjön, kikísérem!
*mondja, és kezét nyújtja a leányzónak, akit csakugyan lekísér az emeletről, ki egészen a hátsó udvarhoz. Közben egyetlen szolgálója se kerül elő, csak az istállónál Japher. Őt Orthus utasítja, hogy szerszámozza fel és hozza elő Merlana lovát, és amikor ez megtörténik, akkor felsegíti ágyasát a nyeregbe.*
- Sok sikert a kikötői útján, de ne feledje az intelmeimet! Legyen óvatos, ott nincs, aki megvédje!
*búcsúzik el Merlanától, akinek majd Japher nyitja ki a kaput, mert a kalmár most már csakugyan dolga után néz.
Jó ötlet volt Merlanát marasztalnia estére. A sok nyűg közepette sikerült kissé kiengednie a fáradt gőzt. Arról nem is beszélve, hogy mennyire elégedett Merlana fejlődésével. Még a végén tényleg lesz belőle valami. Orthus, ha szép és készséges nőkről van szó, hajlamos túlzottan nagyvonalú lenni. De már-már kezd bízni benne, hogy Merlana valóban eléri a céljait. És akkor valóban sokkal hasznosabb lesz, mint sima ágyasként.*
1615. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 20:13:33
Üzenet elküldve: 2024-09-05 20:13:33
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Ahogy a lányt nézi a félhomály fátylán át, az végül elárulja magát neki. Az talán nem is tud róla, sőt, szinte biztos, hogy nem. Az az apró mozdulat árulja el őt, amivel beleharap az alsó ajkába. A felismerés és a megértés úgy csap át felette, mint egy hullám a folyóban. Hirtelen máshogy látja az előbbi suta, bátortalan csókot, már összeáll a fejében a kép. Egyszerre nyugszik meg ettől, és feszül meg benne valami, mint egy meghúzott húr. Megint a poharakra néz, igyekszik arcára közömbösséget erőltetni, hogy ő viszont ne árulja el magát. Mégis elmosolyodik, amikor a lány azt mondja, hogy nem kell menekülnie. Nem is érzi feltétlenül úgy, hogy akarna. Az ablak felé pislant megint.*
- Aha.. rám.
*De nem mond többet. Valahogy nem akaródzik neki felállni, visszavenni a vizes inget, és elindulni. Most nem vonzza a saját bérelt szobája magánya. Ha őszinte akar lenni, inkább maradna itt, a lánnyal. Most olyan izgalmat érez a zsigereiben, amit nehezen tudna illő módon megmagyarázni. Szerencsére nem is kell. Viszont nem tudja, hogy a lány mennyire szeretné, hogy maradjon, vagy hogy elmenjen. Talán fáradt a mai nap után. Meg emlékszik rá, hogy amikor régen kapta el ez a fajta ájulás, utána nem ritkán egy napot is az ágyban töltött. Lehet, hogy most is arra vágyna inkább.. Megpróbálja fenntartani a faarcot arra a gondolatra, hogy a száját harapó lány az ágyába vágyik. Visszafordul a zöld szemek felé, még egész jól kiveszi az arcot. Hogy a lány az ember szemeivel mennyire tisztán látja az övét, azt nem tudja.*
- L'szka? *-szólal meg halkan, mintha a sötétben nem lehetne, csak halkan beszélni. -* Mondd.. van mit enned?
*Nem is érti, miért nem jutott ez hamarabb az eszébe. Hiszen a lány kosara kint maradt az esőben. Talán már rég el is lopta valaki.*
- Én.. *-a tarisznya felé néz, amit valamikor, érzése szerint négy és fél hónapja a fésülködő asztal előtt álló szék támlájára akasztott-* ..én épp kenyeret és sajtot venni voltam a piacon. Ha.. gondolod, szívesen megosztom veled.
*Azzal ráér később is törődni, hogy mit eszik a következő pár napban. Most sokkal fontosabbnak érzi azt, hogy tudjon még lopni magának egy kis időt a lány társaságában. Talán még egy csókot is lophat a sötétben. Egy másodikat, úgy, hogy már jobban látja az összképet.*
- Persze, csak ha nem tartalak fel. Vagy nem unod a társaságot.
*Ahogy a lányt nézi a félhomály fátylán át, az végül elárulja magát neki. Az talán nem is tud róla, sőt, szinte biztos, hogy nem. Az az apró mozdulat árulja el őt, amivel beleharap az alsó ajkába. A felismerés és a megértés úgy csap át felette, mint egy hullám a folyóban. Hirtelen máshogy látja az előbbi suta, bátortalan csókot, már összeáll a fejében a kép. Egyszerre nyugszik meg ettől, és feszül meg benne valami, mint egy meghúzott húr. Megint a poharakra néz, igyekszik arcára közömbösséget erőltetni, hogy ő viszont ne árulja el magát. Mégis elmosolyodik, amikor a lány azt mondja, hogy nem kell menekülnie. Nem is érzi feltétlenül úgy, hogy akarna. Az ablak felé pislant megint.*
- Aha.. rám.
*De nem mond többet. Valahogy nem akaródzik neki felállni, visszavenni a vizes inget, és elindulni. Most nem vonzza a saját bérelt szobája magánya. Ha őszinte akar lenni, inkább maradna itt, a lánnyal. Most olyan izgalmat érez a zsigereiben, amit nehezen tudna illő módon megmagyarázni. Szerencsére nem is kell. Viszont nem tudja, hogy a lány mennyire szeretné, hogy maradjon, vagy hogy elmenjen. Talán fáradt a mai nap után. Meg emlékszik rá, hogy amikor régen kapta el ez a fajta ájulás, utána nem ritkán egy napot is az ágyban töltött. Lehet, hogy most is arra vágyna inkább.. Megpróbálja fenntartani a faarcot arra a gondolatra, hogy a száját harapó lány az ágyába vágyik. Visszafordul a zöld szemek felé, még egész jól kiveszi az arcot. Hogy a lány az ember szemeivel mennyire tisztán látja az övét, azt nem tudja.*
- L'szka? *-szólal meg halkan, mintha a sötétben nem lehetne, csak halkan beszélni. -* Mondd.. van mit enned?
*Nem is érti, miért nem jutott ez hamarabb az eszébe. Hiszen a lány kosara kint maradt az esőben. Talán már rég el is lopta valaki.*
- Én.. *-a tarisznya felé néz, amit valamikor, érzése szerint négy és fél hónapja a fésülködő asztal előtt álló szék támlájára akasztott-* ..én épp kenyeret és sajtot venni voltam a piacon. Ha.. gondolod, szívesen megosztom veled.
*Azzal ráér később is törődni, hogy mit eszik a következő pár napban. Most sokkal fontosabbnak érzi azt, hogy tudjon még lopni magának egy kis időt a lány társaságában. Talán még egy csókot is lophat a sötétben. Egy másodikat, úgy, hogy már jobban látja az összképet.*
- Persze, csak ha nem tartalak fel. Vagy nem unod a társaságot.
1614. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 18:38:02
Üzenet elküldve: 2024-09-05 18:38:02
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*A légzése lassan csillapodik, vele együtt pedig a kavargó gondolatok is. Noha így is van bőséggel ami között rendet kell tennie, de már átláthatóbbnak tűnik a nagyja. Mégis, mint egy megszeppent kislány, csak némán ül, miközben már vörösre gyűrte az ujjait. Hát ideje, hogy azokat most már kicsit megkímélje. Olyan szívesen mondana valamit. Bármit, aminek értelme van.
Végül erőt vesz magán, lassan, óvatosan pillant vissza a férfira. Ám a szétgombolt ing látványa, azok a kék szemek ismét forralni kezdik vérét. Ahogy a zöldek lassan siklanak le a fedetlen mellkason, majd vissza a férfi arcára, nagyot nyelve harapja be alsó ajkát. Egy pillanat alatt hatalmába keríti az érzés, mintha lángra gyúlna. Csoda, hogy az alatta nyugvó szék nem perzselődik meg tőle. Újra ajkain érzi a másikét, ismét eltelíti a levegőt a rummal kevert eső illata. Újra érezni akarja az ajkait, az érintését. De nem egy előzőhöz hasonló röpke pillanatra.
A kérdés most olyan tompán jut el a füléig, hogy először fel sem fogja azt.*
- Hogy ki?
*Megszeppenten pislog párat, majd zavartan felnevet, ahogy végre célba ér nála a dolog.*
- Ja, hogy ő. *Bólogat, majd a torkát köszörülve vonja meg a vállait.* Ma biztos nem.
*Gyakran utazik. Van, hogy napokra, hatokra is távol marad. Most ez a második napja, hogy egyedül éjszakázik a viskóban. Talán holnap kap levelet, hogy mikorra tervez apja hazatérni, így még egy szabad napja bizonyosan lesz. Noha nem hajlik még vén korba a férfi, már jócskán nem fiatal, így ezek az utazások sem zajlanak le olyan gyorsan.*
- Szóval ne aggódj, nem kell menekülőre fogni.
*Lassan viszont észbe kap. Istenek tudhatják mennyi idő telhetett el a piac óta. Az ablak felé fordul, már épphogy vöröslik az ég alja.*
- Ah, egek! Rád sötétedik.
*Szinte bűnbánón pillant a másikra, de akkor sem tudja kimondani, hogy ha idejét látja, akkor induljon haza nyugodtan. Talán ez az utolsó alkalom, hogy láthatja, hogy érezheti a közelségét. Bár nem annyira közel, mint forrongó vére most azt megkívánja. Szíve szerint, a teste türelmetlen parancsára szinte követelni akarja, hogy újra hozzá érjen a másik. Hogy az ujjai részletesebben térképezhessék fel a fedetlen mellkast. A zöldekben most olyan perzselő tűz ég, amit talán jobb is, ha elfed a félhomály. Pedig az imént még gondolt arra, hogy gyertyát gyújtson. De azt talán majd csak akkor, ha már magára maradt a kis viskóban.*
*A légzése lassan csillapodik, vele együtt pedig a kavargó gondolatok is. Noha így is van bőséggel ami között rendet kell tennie, de már átláthatóbbnak tűnik a nagyja. Mégis, mint egy megszeppent kislány, csak némán ül, miközben már vörösre gyűrte az ujjait. Hát ideje, hogy azokat most már kicsit megkímélje. Olyan szívesen mondana valamit. Bármit, aminek értelme van.
Végül erőt vesz magán, lassan, óvatosan pillant vissza a férfira. Ám a szétgombolt ing látványa, azok a kék szemek ismét forralni kezdik vérét. Ahogy a zöldek lassan siklanak le a fedetlen mellkason, majd vissza a férfi arcára, nagyot nyelve harapja be alsó ajkát. Egy pillanat alatt hatalmába keríti az érzés, mintha lángra gyúlna. Csoda, hogy az alatta nyugvó szék nem perzselődik meg tőle. Újra ajkain érzi a másikét, ismét eltelíti a levegőt a rummal kevert eső illata. Újra érezni akarja az ajkait, az érintését. De nem egy előzőhöz hasonló röpke pillanatra.
A kérdés most olyan tompán jut el a füléig, hogy először fel sem fogja azt.*
- Hogy ki?
*Megszeppenten pislog párat, majd zavartan felnevet, ahogy végre célba ér nála a dolog.*
- Ja, hogy ő. *Bólogat, majd a torkát köszörülve vonja meg a vállait.* Ma biztos nem.
*Gyakran utazik. Van, hogy napokra, hatokra is távol marad. Most ez a második napja, hogy egyedül éjszakázik a viskóban. Talán holnap kap levelet, hogy mikorra tervez apja hazatérni, így még egy szabad napja bizonyosan lesz. Noha nem hajlik még vén korba a férfi, már jócskán nem fiatal, így ezek az utazások sem zajlanak le olyan gyorsan.*
- Szóval ne aggódj, nem kell menekülőre fogni.
*Lassan viszont észbe kap. Istenek tudhatják mennyi idő telhetett el a piac óta. Az ablak felé fordul, már épphogy vöröslik az ég alja.*
- Ah, egek! Rád sötétedik.
*Szinte bűnbánón pillant a másikra, de akkor sem tudja kimondani, hogy ha idejét látja, akkor induljon haza nyugodtan. Talán ez az utolsó alkalom, hogy láthatja, hogy érezheti a közelségét. Bár nem annyira közel, mint forrongó vére most azt megkívánja. Szíve szerint, a teste türelmetlen parancsára szinte követelni akarja, hogy újra hozzá érjen a másik. Hogy az ujjai részletesebben térképezhessék fel a fedetlen mellkast. A zöldekben most olyan perzselő tűz ég, amit talán jobb is, ha elfed a félhomály. Pedig az imént még gondolt arra, hogy gyertyát gyújtson. De azt talán majd csak akkor, ha már magára maradt a kis viskóban.*
1613. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 18:02:02
Üzenet elküldve: 2024-09-05 18:02:02
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Végül nem rá hárul, hogy megtörje a pillanatot. Még érzi a homlokán és az arcán a másik bőrének érintését, az ujjai simítását a kezén, utána ismét megnő a távolság közöttük. Talán nem is baj. Talán nem is lenne szabad most azonnal többet akarni, mint aminek így is a birtokába kerültek.
Marad ott állva ahol eddig is volt, mélyeket lélegzik, csitítja lüktető vérét. Már leplezetlenül fordítja fejét a lány után, nézi ahogy leül, ahogy ül. Látja rajta, hogy valami mintha bántaná. Szívesen rákérdezne hogy mi az, de úgy sejti, hogy ő csinált valamit. Úgy dönt, hogy inkább nem is töri meg a csöndet. A földön heverő székhez lép, amit még a lány döntött fel. Egek, mintha egy nappal ezelőtt történt volna. Felállítja, leül rá, de megint csak úgy, mintha arra készülne, hogy menekülni kell. A poharakat nézi, az üreset ami előtte van, és a félig telit, ami most a lány előtt. A poharakat nézi, de nem igazán azokat látja. Talán nem is igen lát semmit maga előtt. Inkább csak a semmibe bámul, benne is az előbbi pillanatok elevenednek meg újra és újra. Még mindig nem tudja, hogy mit mondjon. Kissé megborzong a hátára terített ing alatt, erről eszébe jut, hogy hol is van tulajdonképpen. Az ablak felé néz. Kint talán még egy fertályóra, és beáll az est. Halkan megköszörüli a torkát.*
- Apád mikor tér haza? *-talán nem ezeket a szavakat várja a lány. De ez igazából tényleg fontos kérdés. Úgy érzi, hogy jelenleg még a vak is látná rajtuk azt a vibrálást, amit az előbb váltottak ki egymásból.-* Nem akarok bajt.
*Sem a lánynak, sem magának. Neki már egy életre kijutott a pálcából és a derékszíjból, és azt sem kívánja, hogy a lány igya meg a levét ennek a.. ennek. Az egyre gyűlő félhomályban a lányra néz, még nagyon jól látja ahogy az az ujjait gyűri. Sokat megadna azért, ha belelátna a fejébe. Csak egy pillanatra. Hogy tudja, az valóban annyira bánja-e ami történt, mint ahogy kinéz.*
*Végül nem rá hárul, hogy megtörje a pillanatot. Még érzi a homlokán és az arcán a másik bőrének érintését, az ujjai simítását a kezén, utána ismét megnő a távolság közöttük. Talán nem is baj. Talán nem is lenne szabad most azonnal többet akarni, mint aminek így is a birtokába kerültek.
Marad ott állva ahol eddig is volt, mélyeket lélegzik, csitítja lüktető vérét. Már leplezetlenül fordítja fejét a lány után, nézi ahogy leül, ahogy ül. Látja rajta, hogy valami mintha bántaná. Szívesen rákérdezne hogy mi az, de úgy sejti, hogy ő csinált valamit. Úgy dönt, hogy inkább nem is töri meg a csöndet. A földön heverő székhez lép, amit még a lány döntött fel. Egek, mintha egy nappal ezelőtt történt volna. Felállítja, leül rá, de megint csak úgy, mintha arra készülne, hogy menekülni kell. A poharakat nézi, az üreset ami előtte van, és a félig telit, ami most a lány előtt. A poharakat nézi, de nem igazán azokat látja. Talán nem is igen lát semmit maga előtt. Inkább csak a semmibe bámul, benne is az előbbi pillanatok elevenednek meg újra és újra. Még mindig nem tudja, hogy mit mondjon. Kissé megborzong a hátára terített ing alatt, erről eszébe jut, hogy hol is van tulajdonképpen. Az ablak felé néz. Kint talán még egy fertályóra, és beáll az est. Halkan megköszörüli a torkát.*
- Apád mikor tér haza? *-talán nem ezeket a szavakat várja a lány. De ez igazából tényleg fontos kérdés. Úgy érzi, hogy jelenleg még a vak is látná rajtuk azt a vibrálást, amit az előbb váltottak ki egymásból.-* Nem akarok bajt.
*Sem a lánynak, sem magának. Neki már egy életre kijutott a pálcából és a derékszíjból, és azt sem kívánja, hogy a lány igya meg a levét ennek a.. ennek. Az egyre gyűlő félhomályban a lányra néz, még nagyon jól látja ahogy az az ujjait gyűri. Sokat megadna azért, ha belelátna a fejébe. Csak egy pillanatra. Hogy tudja, az valóban annyira bánja-e ami történt, mint ahogy kinéz.*
1612. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 16:52:44
Üzenet elküldve: 2024-09-05 16:52:44
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Kínzás ez vagy a múlt tréfája? Vagy valami jó, értékes? Az igazság? Temérdek választ kapott már ma, de azok újabb kérdéseket hagynak maguk után. A leginkább kínzó és égető a "Miért pont most?". Feltehetné, de a két tanácstalan kölyök közül ugyan ki fogja megválaszolni?
Amúgy sem esik jól neki megtörni ezt az egészet. Az eső illatát, az ízt, ami azt a fertelmes rumot is mézédessé varázsolta mostanra. Ahogy elszakad a másiktól szinte fájdalmában nyög fel, mintha otthagyott volna magából egy darabot. A homlokát a másikénak dönti, még ad maguknak pár pillanatot. Rövidet, ami mégis egy örökkévalóságnak hat. Végül elhúzza kezeit, hogy újból rá tudjon pillantani. A meglátásra halovány mosolyba húzódnak ajkai, miközben helyeslőn bólint.*
- Úgy hiszem ebben már egészen biztosak lehetünk.
*Pihegi rekedtesen, miközben finoman simít a haját tartó kézre. Mintha még egyszer utoljára akarna magának kinyerni valamit az érintésből. Valami értékeset. Azután lassan elhúzódik. Még mindig szaporán veszi a levegőt, pillanatok alatt felizzó részei sem nyugszanak. Pár lépést elhátrál, majd sóhajtva rogy vissza a székére. Zavartan, kissé idegesen, mint gyermek, akit csintalanságon kaptak. Az ujjait tördeli, s rendületlenül bámulja. Közben újból szavakat keres, de talán már nincs is mit mondania. Fejében torlódnak, egymást tapossák az elmúlt pillanatok kimondott szavai, az események emlékképei. Melyek hatására újból és újból nagyot dobban a szíve. Noha izgatott, talán sosem érezte még magát ilyen nyugodtnak. És teljesen biztos abban, hogy ehhez nem a második pohár rum segítette.
Valahogy bonyolultabbnak érzi most kettejük helyzetét, mint akkor a piacon.*
*Kínzás ez vagy a múlt tréfája? Vagy valami jó, értékes? Az igazság? Temérdek választ kapott már ma, de azok újabb kérdéseket hagynak maguk után. A leginkább kínzó és égető a "Miért pont most?". Feltehetné, de a két tanácstalan kölyök közül ugyan ki fogja megválaszolni?
Amúgy sem esik jól neki megtörni ezt az egészet. Az eső illatát, az ízt, ami azt a fertelmes rumot is mézédessé varázsolta mostanra. Ahogy elszakad a másiktól szinte fájdalmában nyög fel, mintha otthagyott volna magából egy darabot. A homlokát a másikénak dönti, még ad maguknak pár pillanatot. Rövidet, ami mégis egy örökkévalóságnak hat. Végül elhúzza kezeit, hogy újból rá tudjon pillantani. A meglátásra halovány mosolyba húzódnak ajkai, miközben helyeslőn bólint.*
- Úgy hiszem ebben már egészen biztosak lehetünk.
*Pihegi rekedtesen, miközben finoman simít a haját tartó kézre. Mintha még egyszer utoljára akarna magának kinyerni valamit az érintésből. Valami értékeset. Azután lassan elhúzódik. Még mindig szaporán veszi a levegőt, pillanatok alatt felizzó részei sem nyugszanak. Pár lépést elhátrál, majd sóhajtva rogy vissza a székére. Zavartan, kissé idegesen, mint gyermek, akit csintalanságon kaptak. Az ujjait tördeli, s rendületlenül bámulja. Közben újból szavakat keres, de talán már nincs is mit mondania. Fejében torlódnak, egymást tapossák az elmúlt pillanatok kimondott szavai, az események emlékképei. Melyek hatására újból és újból nagyot dobban a szíve. Noha izgatott, talán sosem érezte még magát ilyen nyugodtnak. És teljesen biztos abban, hogy ehhez nem a második pohár rum segítette.
Valahogy bonyolultabbnak érzi most kettejük helyzetét, mint akkor a piacon.*
1611. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 16:15:19
Üzenet elküldve: 2024-09-05 16:15:19
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Szavaira csak a csönd a válasz. Nem is baj. Nem is akarna mást. Ha most a lány megszólalna, függetlenül attól, hogy mit mondana, a szavait kierőszakoltnak érezné. Mert ugyan, mit lehetne válaszolni erre? Szinte nevethetnékje támad. Nemrég még hagymát és almát dobtak hozzá, és most orrhegynyi távolságra állnak egymástól, veszekedéstől és igazságoktól felhevülve. Fura játékot tud űzni az élet. Ők ketten már évekkel ezelőtt is állhattak volna pont ugyanígy. Talán. De valaki hazugságot csöpögtetett egy kislány fülébe, hogy megakadályozza azt, hogy az barátsággal forduljon egy értéktelen, senkiházi félvér irányába. Csodás terv volt. Működött, egy perccel ezelőttig.
A lány tenyereit melegnek érzi az arcán. Sosem ért még hozzá így. Ugyanolyan zavarba jön ettől az érintéstől is, mint azoktól, amik aközben érték miközben a lány az ingét gombolta ki. Az mikor is volt? Eónokkal ezelőtt, talán. De most most van, és most a zöld szemek csapongását látja maga előtt.
Aztán már azt sem.
Puha, meleg, ügyetlen rum-íz. Mint két kamasz, titokban, valami táncház után a sötétben. Nem is sokkal többek most. Érzi a torkában dobogó szívét, a lány közelségét, és ennyi - ezen kívül nincs is most más. Talán néhány másodpercig állnak csak így, a köztük lévő távolságot -átvitt értelműt és szó szerintit egyaránt- teljesen leküzdve, mégis olyan módon zihálva szívja be a levegőt mikor elválnak egymástól, mintha a város egyik végétől a másikig futott volna el.
Nem tudja, hogy mit mondjon, vagy mit csináljon most. Olyan dolgot nyert, kapott, amire nem számított és soha nem is gondolt. Úgy érzi, ha most megszólalna, akkor elrontana és összetörne valamit. Csak azt nem tudná megnevezni, hogy mit. Lépjen arrébb? Maradjon így? Nézze meg megint, hogy milyen ízt hagyott a rum a lány ajkain?
Nem tudja. Nem tud semmit. Talán csak egy dolgot.*
- Ostobák vagyunk. Mind a ketten. *-ezt az igazságot nagyon halkan mondja csak ki, mintha azt próbálgatná, hogy szavait el tudja-e rejteni az elállófélben lévő eső neszezésében. Végigsimít egy vörös tincsen, kíváncsi rá, hogy az olyan tapintású-e, mint képzeli. Nem olyan. Valóságos. Akkor ez azt jelenti, hogy az előbb kimondott szavak, és azt azt követő néma, de nem üres csönd is valóságos volt. A gondolatra megint nagyot üt a szíve.*
*Szavaira csak a csönd a válasz. Nem is baj. Nem is akarna mást. Ha most a lány megszólalna, függetlenül attól, hogy mit mondana, a szavait kierőszakoltnak érezné. Mert ugyan, mit lehetne válaszolni erre? Szinte nevethetnékje támad. Nemrég még hagymát és almát dobtak hozzá, és most orrhegynyi távolságra állnak egymástól, veszekedéstől és igazságoktól felhevülve. Fura játékot tud űzni az élet. Ők ketten már évekkel ezelőtt is állhattak volna pont ugyanígy. Talán. De valaki hazugságot csöpögtetett egy kislány fülébe, hogy megakadályozza azt, hogy az barátsággal forduljon egy értéktelen, senkiházi félvér irányába. Csodás terv volt. Működött, egy perccel ezelőttig.
A lány tenyereit melegnek érzi az arcán. Sosem ért még hozzá így. Ugyanolyan zavarba jön ettől az érintéstől is, mint azoktól, amik aközben érték miközben a lány az ingét gombolta ki. Az mikor is volt? Eónokkal ezelőtt, talán. De most most van, és most a zöld szemek csapongását látja maga előtt.
Aztán már azt sem.
Puha, meleg, ügyetlen rum-íz. Mint két kamasz, titokban, valami táncház után a sötétben. Nem is sokkal többek most. Érzi a torkában dobogó szívét, a lány közelségét, és ennyi - ezen kívül nincs is most más. Talán néhány másodpercig állnak csak így, a köztük lévő távolságot -átvitt értelműt és szó szerintit egyaránt- teljesen leküzdve, mégis olyan módon zihálva szívja be a levegőt mikor elválnak egymástól, mintha a város egyik végétől a másikig futott volna el.
Nem tudja, hogy mit mondjon, vagy mit csináljon most. Olyan dolgot nyert, kapott, amire nem számított és soha nem is gondolt. Úgy érzi, ha most megszólalna, akkor elrontana és összetörne valamit. Csak azt nem tudná megnevezni, hogy mit. Lépjen arrébb? Maradjon így? Nézze meg megint, hogy milyen ízt hagyott a rum a lány ajkain?
Nem tudja. Nem tud semmit. Talán csak egy dolgot.*
- Ostobák vagyunk. Mind a ketten. *-ezt az igazságot nagyon halkan mondja csak ki, mintha azt próbálgatná, hogy szavait el tudja-e rejteni az elállófélben lévő eső neszezésében. Végigsimít egy vörös tincsen, kíváncsi rá, hogy az olyan tapintású-e, mint képzeli. Nem olyan. Valóságos. Akkor ez azt jelenti, hogy az előbb kimondott szavak, és azt azt követő néma, de nem üres csönd is valóságos volt. A gondolatra megint nagyot üt a szíve.*
1610. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 15:14:53
Üzenet elküldve: 2024-09-05 15:14:53
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Az enyhülő eső kopogása elhalkul, majd megszűnik létezni. Kérdés, hogy vajon valóban elállt e vagy csak szíve dörömböl oly hevesen, hogy az már szinte a fülében lüktet. A minimálisra csökkent távolság kettejük között, azok az őrjítő kékek, a férfiból áramló eső illata minden érzékszervét betölti. Szavai végeztével pedig már csak ennyi marad. A nedves illatú semmi. Ahogy megérzi kezén a másik érintését a gyerekes bökdösés nyomban abbamarad. A lassan, nyugodtan érkező kérdések eleinte tompán érkeznek. Hosszú pillanatoknak kell eltelnie, hogy értelmet is nyerjenek, hisz belekerült egy olyan áthatolhatatlannak tűnő ködbe, ahol még annak a pocsék rumnak is most kívánatosan édes illata van.
A valóság most gyengédebben kér utat magának, szinte jólnevelten. Ám a válaszokat kutatva újból kezd elhatalmasodni rajta a tanácstalanság. Úgy tűnik mindketten megszenvedték az elmúlt éveket. Ugyan annyira, csak kicsit másként. Most mégis arra törekszik, hogy bizonygassa, hogy neki rosszabb? Hogy az egészben ő a szegény, sajnálatra méltó áldozat? Eszében sincs mártírt avanzsálni magából, de akkor mégis miért köt a kákára csomót? Szeretne könnyedén felelni a kérdésekre, mind a sajátjára, mind pedig a férfiéra. De őszintén talán maga sem tudja mit akar. Nem. Arról szó sincs, hogy sajnálatra vágyna. Meg sem érdemli, de az amúgy is csak a gyengeségét bizonygatná. Akkor mit akar hallani? Miről akar megbizonyosodni? Szinte minden kérdésére megkapta a választ, de mintha mégis lenne még valami. Valami, amit talán nem is a férfitől vár, hanem neki kéne kimondania.
Lebandzsít orruk hegyére, majd a sóhajuk között fickándozó vörös szálakra, de azok sajnos nem fognak neki válasszal szolgálni. A kék szemekre hiába néz vissza, azok csak borzongással szolgálnak. Bár meg kell hagyni a libabőr ellenére kellemessel.
A benne tomboló vihar viszont ismét lecsap, s egy újabb villám képében hasít bele porcikáiba. A szavak hangos dörgéssel találnak utat a füléhez. Vagy ez újból a szíve? Fene tudja, de most mocskosul fáj a mellkasa. Ilyet utoljára azon alkalmakkor érzett, mikor megleste a fiút. Mikor a csigákat gyűjtögette. Mikor lerángatták róla az inget. Mikor elindult neki azért a nyomorult kalácsért.
Mozdulatai lehetnének akár ösztönösek is, de sosem volt még ilyen közelségben egyetlen férfival sem. Egyszerűen érzi a vágyat, válaszolni akar, de a torkában megragadó gombóctól egyetlen hangot sem tud kipréselni ajkain.
Szerette? Volt egy a többi között, aki mindezek ellenére valahol képes volt erre? Képes volt ugyan azt érezni, mint az az elnyomott naiv lány? Hát ezt akarta hallani?
Kezei önkéntelenül mozdulnak, hogy a férfi arcát közrefogja vele. Egy utolsó halk sóhaj, még egy tétova pillantás, végül a méregszín szemek elbújnak a kék pillantások elől. Az ügyetlen, tanulatlan ajkak pedig vágyakozva törnek utat a másikéhoz, hogy szavak nélkül válaszolja meg a kérdéseket. Örül. És az a múltbéli lány is szeretett akkor régen.*
*Az enyhülő eső kopogása elhalkul, majd megszűnik létezni. Kérdés, hogy vajon valóban elállt e vagy csak szíve dörömböl oly hevesen, hogy az már szinte a fülében lüktet. A minimálisra csökkent távolság kettejük között, azok az őrjítő kékek, a férfiból áramló eső illata minden érzékszervét betölti. Szavai végeztével pedig már csak ennyi marad. A nedves illatú semmi. Ahogy megérzi kezén a másik érintését a gyerekes bökdösés nyomban abbamarad. A lassan, nyugodtan érkező kérdések eleinte tompán érkeznek. Hosszú pillanatoknak kell eltelnie, hogy értelmet is nyerjenek, hisz belekerült egy olyan áthatolhatatlannak tűnő ködbe, ahol még annak a pocsék rumnak is most kívánatosan édes illata van.
A valóság most gyengédebben kér utat magának, szinte jólnevelten. Ám a válaszokat kutatva újból kezd elhatalmasodni rajta a tanácstalanság. Úgy tűnik mindketten megszenvedték az elmúlt éveket. Ugyan annyira, csak kicsit másként. Most mégis arra törekszik, hogy bizonygassa, hogy neki rosszabb? Hogy az egészben ő a szegény, sajnálatra méltó áldozat? Eszében sincs mártírt avanzsálni magából, de akkor mégis miért köt a kákára csomót? Szeretne könnyedén felelni a kérdésekre, mind a sajátjára, mind pedig a férfiéra. De őszintén talán maga sem tudja mit akar. Nem. Arról szó sincs, hogy sajnálatra vágyna. Meg sem érdemli, de az amúgy is csak a gyengeségét bizonygatná. Akkor mit akar hallani? Miről akar megbizonyosodni? Szinte minden kérdésére megkapta a választ, de mintha mégis lenne még valami. Valami, amit talán nem is a férfitől vár, hanem neki kéne kimondania.
Lebandzsít orruk hegyére, majd a sóhajuk között fickándozó vörös szálakra, de azok sajnos nem fognak neki válasszal szolgálni. A kék szemekre hiába néz vissza, azok csak borzongással szolgálnak. Bár meg kell hagyni a libabőr ellenére kellemessel.
A benne tomboló vihar viszont ismét lecsap, s egy újabb villám képében hasít bele porcikáiba. A szavak hangos dörgéssel találnak utat a füléhez. Vagy ez újból a szíve? Fene tudja, de most mocskosul fáj a mellkasa. Ilyet utoljára azon alkalmakkor érzett, mikor megleste a fiút. Mikor a csigákat gyűjtögette. Mikor lerángatták róla az inget. Mikor elindult neki azért a nyomorult kalácsért.
Mozdulatai lehetnének akár ösztönösek is, de sosem volt még ilyen közelségben egyetlen férfival sem. Egyszerűen érzi a vágyat, válaszolni akar, de a torkában megragadó gombóctól egyetlen hangot sem tud kipréselni ajkain.
Szerette? Volt egy a többi között, aki mindezek ellenére valahol képes volt erre? Képes volt ugyan azt érezni, mint az az elnyomott naiv lány? Hát ezt akarta hallani?
Kezei önkéntelenül mozdulnak, hogy a férfi arcát közrefogja vele. Egy utolsó halk sóhaj, még egy tétova pillantás, végül a méregszín szemek elbújnak a kék pillantások elől. Az ügyetlen, tanulatlan ajkak pedig vágyakozva törnek utat a másikéhoz, hogy szavak nélkül válaszolja meg a kérdéseket. Örül. És az a múltbéli lány is szeretett akkor régen.*
1609. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 14:31:15
Üzenet elküldve: 2024-09-05 14:31:15
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Ahogy visszatelepszik közéjük a csönd, fura nyugodtságot érez. Olyasfajta megkönnyebbülés ez, mint mikor egy régóta cipelt terhet rak le valaki, hogy aztán kinyújtóztassa a derekát. De abba a nyugodtságba belekeveredik benne minden más is, amit kimondott, amit nem mondott ki, amit kimondhatott volna. Szeme sarkából nézi, ahogy a vöröshajú lány az asztalhoz lép, újratölti a poharakat és iszik. Biztosra veszi magában, hogy ő is csak a csöndet akarja nyújtani. Hogy épp úgy forgatja szájában a szavait, ahogy azt a pocsék rumot. Az egyetlen különbség az, hogy a rumot le fogja tudni nyelni, a szavait nem. Ebben egészen biztos.
És igaza is van. A lány újra megszólal, nem kell felé fordulnia hogy tisztán értse a szavait. Csak akkor néz újra rá, amikor kettejük között már csak a szék alkot védvonalat, ebben a felemás hangulatú, régóta érő, sosem várt, sosem akart, de most megkapott apró csatában, amiben talán nem is az a céljuk, hogy legyőzzék a másikat. Hanem csak az, hogy igazságot tegyenek. Maguk előtt, a másik részére. Megint közelről néz a zöld szemekbe. Arra gondol, hogy talán most sötétebbek, mint mikor tulajdonosuk még jóval fiatalabb volt. Ezt eddig észre sem vette. A mellkasába bökő ujj nem fáj, de megérzi, hogy az az ujj az, ami most hangsúlyozza a szavakat. Azokat a szavakat, amik így is, saját maguktól is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Azokat a szavakat, amelyek végigperzselik, noha nem úgy, mint a régen kimondott szavak.
Ahogy a lány közelebb hajol, megérzi a rum illatát rajta. Érzi mellette a levendulát, mandulát és tearózsát is. Ezt az elegyet így még sosem érezte ezelőtt. De nem tud az illatra koncentrálni, most, hogy a lány szemei még közelebbről néznek az övéibe. Mély levegőt vesz, és nagyon lassan fújja ki azt az orrán keresztül. Felemeli jobbját, ujjait szinte gyengéden simítja a másik, folyamatosan bökdöső kézfejére. Gyengéden, de határozottan. Ahogy a lány egyre jobban belelovallta magát a mondandójába, a körme úgy merült mélyebbre és mélyebbre mellkasa bőrébe.*
- Hogy fogalmam sincs arról, hogy mi a gyötrelem? *-kérdez vissza halkan.-* Erről sokáig tudnánk beszélgetni. De csak hogy tudd: nagyon is jól tudom, hogy mi az.
*Lejjebb hajtja a fejét, orruk hegye szinte összeér. Ilyen közelről már nem is lát mást, csak a zöld szemeket, és a fekete szembogarakat. De ez épp elég most neki.*
- Ha nem értetted volna meg, épp arról beszéltem neked, hogy nagyon is jó ismerősöm volt. Vagy éppen hogy értetted, de úgy hiszed, hogy a te gyötrelmed nagyobb volt? Mit szeretnél, L'szka? Megsajnáljalak? *-elengedi a lány kezét, de nem engedi le a sajátját. Ujjhegye arrébsimít egy vörös hajszálat, ami a lány arca előtt lebeg kettejük légvételeinek ritmusára.-* Vagy mit szeretnél, mit mondjak ki? Hm?
*Kissé összehúzza a szemeit, orrát betölti a lány illata, olyan erősen, mint még sosem. Majdhogynem részegítőbb, mint a rum a pohárban.*
- Gyűlöltem azt a lányt. *-mondja végül, hangjából már elillant a keménység, inkább csak halk, majdnem lágy.-* De nem csak gyűlöltem. Szerettem is. Hallod ezt, L'szka? Na, örülsz? Kimondtam. Szerettelek.
*Ahogy visszatelepszik közéjük a csönd, fura nyugodtságot érez. Olyasfajta megkönnyebbülés ez, mint mikor egy régóta cipelt terhet rak le valaki, hogy aztán kinyújtóztassa a derekát. De abba a nyugodtságba belekeveredik benne minden más is, amit kimondott, amit nem mondott ki, amit kimondhatott volna. Szeme sarkából nézi, ahogy a vöröshajú lány az asztalhoz lép, újratölti a poharakat és iszik. Biztosra veszi magában, hogy ő is csak a csöndet akarja nyújtani. Hogy épp úgy forgatja szájában a szavait, ahogy azt a pocsék rumot. Az egyetlen különbség az, hogy a rumot le fogja tudni nyelni, a szavait nem. Ebben egészen biztos.
És igaza is van. A lány újra megszólal, nem kell felé fordulnia hogy tisztán értse a szavait. Csak akkor néz újra rá, amikor kettejük között már csak a szék alkot védvonalat, ebben a felemás hangulatú, régóta érő, sosem várt, sosem akart, de most megkapott apró csatában, amiben talán nem is az a céljuk, hogy legyőzzék a másikat. Hanem csak az, hogy igazságot tegyenek. Maguk előtt, a másik részére. Megint közelről néz a zöld szemekbe. Arra gondol, hogy talán most sötétebbek, mint mikor tulajdonosuk még jóval fiatalabb volt. Ezt eddig észre sem vette. A mellkasába bökő ujj nem fáj, de megérzi, hogy az az ujj az, ami most hangsúlyozza a szavakat. Azokat a szavakat, amik így is, saját maguktól is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Azokat a szavakat, amelyek végigperzselik, noha nem úgy, mint a régen kimondott szavak.
Ahogy a lány közelebb hajol, megérzi a rum illatát rajta. Érzi mellette a levendulát, mandulát és tearózsát is. Ezt az elegyet így még sosem érezte ezelőtt. De nem tud az illatra koncentrálni, most, hogy a lány szemei még közelebbről néznek az övéibe. Mély levegőt vesz, és nagyon lassan fújja ki azt az orrán keresztül. Felemeli jobbját, ujjait szinte gyengéden simítja a másik, folyamatosan bökdöső kézfejére. Gyengéden, de határozottan. Ahogy a lány egyre jobban belelovallta magát a mondandójába, a körme úgy merült mélyebbre és mélyebbre mellkasa bőrébe.*
- Hogy fogalmam sincs arról, hogy mi a gyötrelem? *-kérdez vissza halkan.-* Erről sokáig tudnánk beszélgetni. De csak hogy tudd: nagyon is jól tudom, hogy mi az.
*Lejjebb hajtja a fejét, orruk hegye szinte összeér. Ilyen közelről már nem is lát mást, csak a zöld szemeket, és a fekete szembogarakat. De ez épp elég most neki.*
- Ha nem értetted volna meg, épp arról beszéltem neked, hogy nagyon is jó ismerősöm volt. Vagy éppen hogy értetted, de úgy hiszed, hogy a te gyötrelmed nagyobb volt? Mit szeretnél, L'szka? Megsajnáljalak? *-elengedi a lány kezét, de nem engedi le a sajátját. Ujjhegye arrébsimít egy vörös hajszálat, ami a lány arca előtt lebeg kettejük légvételeinek ritmusára.-* Vagy mit szeretnél, mit mondjak ki? Hm?
*Kissé összehúzza a szemeit, orrát betölti a lány illata, olyan erősen, mint még sosem. Majdhogynem részegítőbb, mint a rum a pohárban.*
- Gyűlöltem azt a lányt. *-mondja végül, hangjából már elillant a keménység, inkább csak halk, majdnem lágy.-* De nem csak gyűlöltem. Szerettem is. Hallod ezt, L'szka? Na, örülsz? Kimondtam. Szerettelek.
1608. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 13:45:00
Üzenet elküldve: 2024-09-05 13:45:00
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Különös dolog olyan miatt sértettséget érezni, amiről nem ők tehetnek, közben pedig mégis. A régen ki nem mondott érzések, a most felszínre törő sérelmek, az oda-vissza vagdosott szavak eddig olyan feleslegesnek tűntek. Most pedig életében először érzi magát ennyire megkönnyebbültnek. Annak ellenére, hogy saját szavai ugyan úgy felzaklatják, mint a többi másik, amit a férfitől hall. Pedig tényleg bizsereg a tenyere annak gondolatától, hogy milyen szívesen képelné fel. De háborgásának végeztével lassan alábbhagynak ezek az érzések. Azt nem mondhatná, hogy teljes mértékben megnyugszik, de végre képes befogni a száját. Bár pár pillanat múlva már bánni kezdi, hogy hagyta szóhoz jutni a férfit. Maga sem észleli mikor volt az a pillanat, hogy amaz előtte termett. Már csak akkor eszmél fel, mikor farkasszemet néz azokkal a fürkésző, kék pillantásokkal. Hallja a szavakat, tisztán és érthetően eljut minden a tudatáig. Hitetlenkedő arca árulkodik is róla, hogy betűről-betűre követi le az egészet. Ám elnyíló ajkakkal, elképedt tekintettel csakis a kékekbe tud meredni, mintha bújtatva valami delejező átkot szórtak volna rá. Mellkasa szaporán mozdul fel és le, a szíve szinte dübörög mellkasának mélyén, a vére forr, akár a tűzhelyen felejtett lábosnyi víz. Ennek ellenére nem lát mást csupán csak két tisztavízű tavat, ami most hullámokat vet a vihar közepén. Ő pedig úgy tűnik, hogy készül fejest ugrani, hogy azután belefulladjon.
Észhez csupán csak akkor tér, mikor azok a szemek távozóra fogják. Aprókat nyeldekelve figyeli az alakját, ahogy visszasétál a székhez, majd a zöldek a háttámlát markoló kezekre vándorolnak. Pár józanító pillanatot enged magának, majd lassú léptekkel indul vissza az asztalhoz. Ismét felkapja az üveget, a poharakat újból megtölti, s ahogy az előző adag is eltűnt a vörös ajkak között, úgy ez sem várat magára sokáig. A hatás ugyan az, de valamivel már elviselhetőbb, ahogy az éhes gyomorban erősebben fejtődik ki az előzőnek a hatása. Tompuló elméjét muszáj lesz még egy kicsit megkínoznia, mert máskülönben úgy érzi, hogy ha továbbra is józan marad, akkor abba fog tényleg beleőrülni. Corad szavai kegyetlen gyorsasággal cikáznak a fejében. Az egyik újból kiváltja a haragot, míg a másik azt elfojtja a bűntudattal, apránként pedig pislákolni kezd valami újnak hitt érzés, amit kislányként még azelőtt igyekezett eltemetni, mielőtt teljesen kifejlődött volna. Az egyik emlék bukik felszínre, rögtön követi a másik, majd egy újabb, míg végül minden említett alkalmat felidéz magában. Az összeset, amikor olyan rohadék volt vele, miközben bármit megadott volna azért, hogy közelebb kerülhessen hozzá. De az a rohadt makacsság, az értelmetlen gőg minduntalan útját állta. Az emlékképek végén pedig ismét megjelenik az elmaszatolt képű fiú. Az az oltalmazó, majd pillanatok múltán rávillannak azok a kék szemek. A felismerés pedig villámcsapásként perzseli végig az egész testét.*
- Cifrát akarsz hallani?
*Inog meg kissé, ahogy a pohár ismét koppan az asztalon. Már halkabban, nyugodtabban, csak kissé ügyetlenül, köszönve a második kör rumnak.*
- Bántottalak. Minden alkalommal, amikor esélyem nyílt rá. Ha pedig nem, hát csináltam rá alkalmat. Mert az elnyomott, ártatlan, francos kislánynak fontos voltál. Amitől féltem. Rettegtem és el akartam pusztítani. El akartalak pusztítani magamban, mert igazat adtam másoknak. Elhittem, hogy bántani fogsz. Mindezek ellenére mégis te voltál, te vagy, aki tényleg vigyáz rám.
*Zavartan felnevetve túrja hátra kusza tincseit, majd a férfi felé fordul. Arca pillanatok alatt komorodik el, ahogy lassan megindítja lépteit. Kettejük között csak a szék ver éket.*
- És tudd meg, hogy ez igazságtalan.
*Mered újból egyenesen a kékekbe, miközben szemrebbenés nélkül bök a mellkasa közepébe.*
- Kurvára nem ér ilyeneket mondanod.
*Húzza össze a szemeit, ahogy ismét megböki.*
- Minden rohadt nappal próbáltalak kiverni a fejemből. Amikor eszembe jutottál az emlékedet belefojtottam abba, hogy minden igaz volt, amit rólad mondtak. Hogy minden igaz volt, amit nekem mondtál. Megelégedtem azzal, hogy gyűlölsz.
*Mutatóujja újból és újból a mellkasába fúródik, a hangja időnként megbicsaklik, néhol megremeg. A benne gyűlő feszültség hatására lassan a hangereje is növekszik. Akár gyerekként, mikor pillanatok választották el attól, hogy egy újabb hisztiben törjön ki.*
- Most pedig be akarod mesélni nekem, hogy én is ottmaradtam veled ezek után is, ahogy te is a fejemben ragadtál? Neeeeem. Neked fogalmad sincs arról Corad, hogy milyen gyötrelem úgy leélni egy gyerekkort, hogy abból minden percét veled akartam tölteni, mégis azon ügyködtem, hogy megutálj.
*Áthajol a széken, hogy arcukat szinte csak egy sóhajtásnyi üres tér választja el. Noha zöldjeit haragosan húzza össze, abban mégis valami reménykedő csillogás bújik meg. Hallani akarja, hogy talán mégis fontos volt valakinek? Valaki olyannak, aki titokban neki is kedves volt éveken keresztül? Mintha ez változtatna bármin is. Mintha ezzel vissza lehetne fordítani egy elvesztegetett gyerekkort.
Újabbakat bök, szinte minden szavát nyomatékosítva ezzel.*
- Gyűlölted azt a lányt. Ne hitegess azzal, hogy ez mégsem volt így.
*Csuklik el a hangja, közben szabad kezével ő maga is a szerencsétlen bútordarab háttámlájára markol, közvetlenül a férfi egyik keze mellett. Közben pillantásai pedig a másikéba fúródnak, mintha kötelezően ki akarná belőle olvasni a hamisságot.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Különös dolog olyan miatt sértettséget érezni, amiről nem ők tehetnek, közben pedig mégis. A régen ki nem mondott érzések, a most felszínre törő sérelmek, az oda-vissza vagdosott szavak eddig olyan feleslegesnek tűntek. Most pedig életében először érzi magát ennyire megkönnyebbültnek. Annak ellenére, hogy saját szavai ugyan úgy felzaklatják, mint a többi másik, amit a férfitől hall. Pedig tényleg bizsereg a tenyere annak gondolatától, hogy milyen szívesen képelné fel. De háborgásának végeztével lassan alábbhagynak ezek az érzések. Azt nem mondhatná, hogy teljes mértékben megnyugszik, de végre képes befogni a száját. Bár pár pillanat múlva már bánni kezdi, hogy hagyta szóhoz jutni a férfit. Maga sem észleli mikor volt az a pillanat, hogy amaz előtte termett. Már csak akkor eszmél fel, mikor farkasszemet néz azokkal a fürkésző, kék pillantásokkal. Hallja a szavakat, tisztán és érthetően eljut minden a tudatáig. Hitetlenkedő arca árulkodik is róla, hogy betűről-betűre követi le az egészet. Ám elnyíló ajkakkal, elképedt tekintettel csakis a kékekbe tud meredni, mintha bújtatva valami delejező átkot szórtak volna rá. Mellkasa szaporán mozdul fel és le, a szíve szinte dübörög mellkasának mélyén, a vére forr, akár a tűzhelyen felejtett lábosnyi víz. Ennek ellenére nem lát mást csupán csak két tisztavízű tavat, ami most hullámokat vet a vihar közepén. Ő pedig úgy tűnik, hogy készül fejest ugrani, hogy azután belefulladjon.
Észhez csupán csak akkor tér, mikor azok a szemek távozóra fogják. Aprókat nyeldekelve figyeli az alakját, ahogy visszasétál a székhez, majd a zöldek a háttámlát markoló kezekre vándorolnak. Pár józanító pillanatot enged magának, majd lassú léptekkel indul vissza az asztalhoz. Ismét felkapja az üveget, a poharakat újból megtölti, s ahogy az előző adag is eltűnt a vörös ajkak között, úgy ez sem várat magára sokáig. A hatás ugyan az, de valamivel már elviselhetőbb, ahogy az éhes gyomorban erősebben fejtődik ki az előzőnek a hatása. Tompuló elméjét muszáj lesz még egy kicsit megkínoznia, mert máskülönben úgy érzi, hogy ha továbbra is józan marad, akkor abba fog tényleg beleőrülni. Corad szavai kegyetlen gyorsasággal cikáznak a fejében. Az egyik újból kiváltja a haragot, míg a másik azt elfojtja a bűntudattal, apránként pedig pislákolni kezd valami újnak hitt érzés, amit kislányként még azelőtt igyekezett eltemetni, mielőtt teljesen kifejlődött volna. Az egyik emlék bukik felszínre, rögtön követi a másik, majd egy újabb, míg végül minden említett alkalmat felidéz magában. Az összeset, amikor olyan rohadék volt vele, miközben bármit megadott volna azért, hogy közelebb kerülhessen hozzá. De az a rohadt makacsság, az értelmetlen gőg minduntalan útját állta. Az emlékképek végén pedig ismét megjelenik az elmaszatolt képű fiú. Az az oltalmazó, majd pillanatok múltán rávillannak azok a kék szemek. A felismerés pedig villámcsapásként perzseli végig az egész testét.*
- Cifrát akarsz hallani?
*Inog meg kissé, ahogy a pohár ismét koppan az asztalon. Már halkabban, nyugodtabban, csak kissé ügyetlenül, köszönve a második kör rumnak.*
- Bántottalak. Minden alkalommal, amikor esélyem nyílt rá. Ha pedig nem, hát csináltam rá alkalmat. Mert az elnyomott, ártatlan, francos kislánynak fontos voltál. Amitől féltem. Rettegtem és el akartam pusztítani. El akartalak pusztítani magamban, mert igazat adtam másoknak. Elhittem, hogy bántani fogsz. Mindezek ellenére mégis te voltál, te vagy, aki tényleg vigyáz rám.
*Zavartan felnevetve túrja hátra kusza tincseit, majd a férfi felé fordul. Arca pillanatok alatt komorodik el, ahogy lassan megindítja lépteit. Kettejük között csak a szék ver éket.*
- És tudd meg, hogy ez igazságtalan.
*Mered újból egyenesen a kékekbe, miközben szemrebbenés nélkül bök a mellkasa közepébe.*
- Kurvára nem ér ilyeneket mondanod.
*Húzza össze a szemeit, ahogy ismét megböki.*
- Minden rohadt nappal próbáltalak kiverni a fejemből. Amikor eszembe jutottál az emlékedet belefojtottam abba, hogy minden igaz volt, amit rólad mondtak. Hogy minden igaz volt, amit nekem mondtál. Megelégedtem azzal, hogy gyűlölsz.
*Mutatóujja újból és újból a mellkasába fúródik, a hangja időnként megbicsaklik, néhol megremeg. A benne gyűlő feszültség hatására lassan a hangereje is növekszik. Akár gyerekként, mikor pillanatok választották el attól, hogy egy újabb hisztiben törjön ki.*
- Most pedig be akarod mesélni nekem, hogy én is ottmaradtam veled ezek után is, ahogy te is a fejemben ragadtál? Neeeeem. Neked fogalmad sincs arról Corad, hogy milyen gyötrelem úgy leélni egy gyerekkort, hogy abból minden percét veled akartam tölteni, mégis azon ügyködtem, hogy megutálj.
*Áthajol a széken, hogy arcukat szinte csak egy sóhajtásnyi üres tér választja el. Noha zöldjeit haragosan húzza össze, abban mégis valami reménykedő csillogás bújik meg. Hallani akarja, hogy talán mégis fontos volt valakinek? Valaki olyannak, aki titokban neki is kedves volt éveken keresztül? Mintha ez változtatna bármin is. Mintha ezzel vissza lehetne fordítani egy elvesztegetett gyerekkort.
Újabbakat bök, szinte minden szavát nyomatékosítva ezzel.*
- Gyűlölted azt a lányt. Ne hitegess azzal, hogy ez mégsem volt így.
*Csuklik el a hangja, közben szabad kezével ő maga is a szerencsétlen bútordarab háttámlájára markol, közvetlenül a férfi egyik keze mellett. Közben pillantásai pedig a másikéba fúródnak, mintha kötelezően ki akarná belőle olvasni a hamisságot.*
1607. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 12:33:01
Üzenet elküldve: 2024-09-05 12:33:01
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A rum fejbekólintó hatását az asztalon koppanó pohár hangja töri meg. Egy pillanatig értetlenül néz a pohárra, majd a haragtól lángoló zöld szemekbe. Azonnal megérti, hogy mi volt az a két szó, ami újraszította a lány haragját. Nem szándékosan mondta úgy, amit mondott, de talán nem is teljesen véletlenül. És tessék, valahol igaza is volt: most megint az a régi lány ül vele szemben, aki egy pillanat alatt felcsattan, ha olyat hall, ami nem tetszik neki. Érzi, hogy a heg egy pillanatra mintha bizseregni kezdene az alsó ajka alatt. Ó, igen, emlékszik rá, hogy mi történhet akkor, ha olyat mond, ami nem tetszik a másiknak. Tekintete a poharat markoló kézre siklik, úgy érzi, hogy most nem tudja elviselni a smaragd lángokat. Látja az elfehéredő ujjakat, arra gondol, hogy ha a lány így fogja szorítani szerencsétlen poharat, akkor az el fog roppanni az ujjai között. Legszívesebben odanyúlna, hogy lazítson a szorításon, de nem mozdul.
Csak újra a lány arcára néz, amikor az dühösen nekiszegezi a kérdését. Talán egy, vagy inkább két szívdobbanásnyi idő alatt meg is találja a választ. Persze nincs lehetősége megszólalni, mert a lány már a régi rutin szerint viselkedik, szavai csapásoknak érződnek. Amikor a másik széke feldől, maga alá húzza a lábait, mintha maga is arra készülne, hogy bármikor felpattanhasson. Talán tényleg így is van. De még ülve marad, csak kicsit előrébb dől, úgy keresi most a zöld szempár figyelmét, és ha sikerül elcsípnie azt, akkor el sem engedi tekintetével. Pár légvételnyi időt ad a lánynak, hogy az lecsillapodjon, és észrevegye magát: „látsz itt valakit, aki büntetésből majd megbotoz?”, kérdezte épp az előbb, olyan hangsúllyal, ami arról árulkodik, hogy ő maga tenné ezt meg legszívesebben. Csak akkor szólal meg, amikor már úgy érzi, hogy neki nem kell kiabálnia.*
- Hogy ki vagy nekem? *-kérdez vissza-* Senki. Mert téged nem ismerlek. Hogy ki voltál nekem? Olyan valaki, aki körül a nappalom és az éjszakám forgott. Olyan valaki, aki.. aki jól ismert engem, annyira jól, hogy pontosan tudta hogy hova üssön úgy, hogy fájjon.
*Észre sem veszi, hogy mikor áll fel, csak az tűnik fel neki, hogy már nem alulról néz azokba a zöld szemekbe, hanem felülről.*
- Hogy ki vagy most? Nem tudom, mert téged nem ismerlek. Azt tudom, hogy nem az vagy, aki voltál, még ha most úgy is viselkedsz. *-észre sem veszi, hogy mikor lép közelebb, csak az tűnik fel neki, hogy már mennyire közelről néz azokba a zöld szemekbe-* Nevezz hazug disznónak, ha az esik jól. Nevezz csak sértett kölyöknek. Ugyan már, tudsz te ennél cifrábbakat is, nevezz csak aminek akarsz.
*Érzi, ahogy a rum langyosan dobolni kezd a fejében.*
- De nem fog érdekelni. Mert te, nekem.. *-egy pillanatra elhallgat, keresi a megfelelő szavakat-* ..hogy ki vagy nekem? Te az a lány vagy nekem, akihez odamentem minden reggel, hogy megkérdezzem, hogy mit szeretne aznap. Akihez nem azért mentem oda, mert fizettek érte, hanem akihez oda akartam menni. Tudod miért gyűlöltelek, baszd meg? Azért, mert átnéztél rajtam, mert megvetettél. Én meg olyan hülye voltam, hogy ha csettintettél, elmentem kurva csigákat szedni, vagy elmentem éjjel a pékhez kalácsért, csak hogy neked jó legyen. Azért gyűlöltelek, mert hiába csináltam bármit, egyszerűen láthatatlan maradtam neked, valaki, akin rohadt jól elszórakozol. Tudni akarod, hogy ki vagy te nekem, L'szka? Olyan valaki, akit kurvára nem tudtam kiverni a fejemből azóta, hogy hátat fordítottam neki az ajtóban. Olyan valaki, akit azóta is látok az álmaimban. Ez vagy nekem, cseszd meg!
*Hangosan fújtat egyet, hátralép, az illő-kötelező-megszokott két lépés távolságba, és megmarkolja a szék háttámláját. Na tessék. Újabb igazság hagyta el a száját, olyan, amit még soha, senkinek nem mondott el. Olyan igazság, amit talán maga elől is titkolt. Az asztalra néz, a két pohárra, sok mindenre gondol egyszerre, és sok mindent érez egyszerre. Tessék. Ha őszintésdit játszanak, akkor őszinte lesz.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A rum fejbekólintó hatását az asztalon koppanó pohár hangja töri meg. Egy pillanatig értetlenül néz a pohárra, majd a haragtól lángoló zöld szemekbe. Azonnal megérti, hogy mi volt az a két szó, ami újraszította a lány haragját. Nem szándékosan mondta úgy, amit mondott, de talán nem is teljesen véletlenül. És tessék, valahol igaza is volt: most megint az a régi lány ül vele szemben, aki egy pillanat alatt felcsattan, ha olyat hall, ami nem tetszik neki. Érzi, hogy a heg egy pillanatra mintha bizseregni kezdene az alsó ajka alatt. Ó, igen, emlékszik rá, hogy mi történhet akkor, ha olyat mond, ami nem tetszik a másiknak. Tekintete a poharat markoló kézre siklik, úgy érzi, hogy most nem tudja elviselni a smaragd lángokat. Látja az elfehéredő ujjakat, arra gondol, hogy ha a lány így fogja szorítani szerencsétlen poharat, akkor az el fog roppanni az ujjai között. Legszívesebben odanyúlna, hogy lazítson a szorításon, de nem mozdul.
Csak újra a lány arcára néz, amikor az dühösen nekiszegezi a kérdését. Talán egy, vagy inkább két szívdobbanásnyi idő alatt meg is találja a választ. Persze nincs lehetősége megszólalni, mert a lány már a régi rutin szerint viselkedik, szavai csapásoknak érződnek. Amikor a másik széke feldől, maga alá húzza a lábait, mintha maga is arra készülne, hogy bármikor felpattanhasson. Talán tényleg így is van. De még ülve marad, csak kicsit előrébb dől, úgy keresi most a zöld szempár figyelmét, és ha sikerül elcsípnie azt, akkor el sem engedi tekintetével. Pár légvételnyi időt ad a lánynak, hogy az lecsillapodjon, és észrevegye magát: „látsz itt valakit, aki büntetésből majd megbotoz?”, kérdezte épp az előbb, olyan hangsúllyal, ami arról árulkodik, hogy ő maga tenné ezt meg legszívesebben. Csak akkor szólal meg, amikor már úgy érzi, hogy neki nem kell kiabálnia.*
- Hogy ki vagy nekem? *-kérdez vissza-* Senki. Mert téged nem ismerlek. Hogy ki voltál nekem? Olyan valaki, aki körül a nappalom és az éjszakám forgott. Olyan valaki, aki.. aki jól ismert engem, annyira jól, hogy pontosan tudta hogy hova üssön úgy, hogy fájjon.
*Észre sem veszi, hogy mikor áll fel, csak az tűnik fel neki, hogy már nem alulról néz azokba a zöld szemekbe, hanem felülről.*
- Hogy ki vagy most? Nem tudom, mert téged nem ismerlek. Azt tudom, hogy nem az vagy, aki voltál, még ha most úgy is viselkedsz. *-észre sem veszi, hogy mikor lép közelebb, csak az tűnik fel neki, hogy már mennyire közelről néz azokba a zöld szemekbe-* Nevezz hazug disznónak, ha az esik jól. Nevezz csak sértett kölyöknek. Ugyan már, tudsz te ennél cifrábbakat is, nevezz csak aminek akarsz.
*Érzi, ahogy a rum langyosan dobolni kezd a fejében.*
- De nem fog érdekelni. Mert te, nekem.. *-egy pillanatra elhallgat, keresi a megfelelő szavakat-* ..hogy ki vagy nekem? Te az a lány vagy nekem, akihez odamentem minden reggel, hogy megkérdezzem, hogy mit szeretne aznap. Akihez nem azért mentem oda, mert fizettek érte, hanem akihez oda akartam menni. Tudod miért gyűlöltelek, baszd meg? Azért, mert átnéztél rajtam, mert megvetettél. Én meg olyan hülye voltam, hogy ha csettintettél, elmentem kurva csigákat szedni, vagy elmentem éjjel a pékhez kalácsért, csak hogy neked jó legyen. Azért gyűlöltelek, mert hiába csináltam bármit, egyszerűen láthatatlan maradtam neked, valaki, akin rohadt jól elszórakozol. Tudni akarod, hogy ki vagy te nekem, L'szka? Olyan valaki, akit kurvára nem tudtam kiverni a fejemből azóta, hogy hátat fordítottam neki az ajtóban. Olyan valaki, akit azóta is látok az álmaimban. Ez vagy nekem, cseszd meg!
*Hangosan fújtat egyet, hátralép, az illő-kötelező-megszokott két lépés távolságba, és megmarkolja a szék háttámláját. Na tessék. Újabb igazság hagyta el a száját, olyan, amit még soha, senkinek nem mondott el. Olyan igazság, amit talán maga elől is titkolt. Az asztalra néz, a két pohárra, sok mindenre gondol egyszerre, és sok mindent érez egyszerre. Tessék. Ha őszintésdit játszanak, akkor őszinte lesz.*
1606. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 11:52:20
Üzenet elküldve: 2024-09-05 11:52:20
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Fogalma sincs, hogy szavai után mit akar hallani. Semmit és mindent. Az biztos, hogy továbbra sem remél, nem is vár bocsánatot. De akkor mégis mit? Talán itt kéne lezárni az egészet, ahelyett, hogy körömmel kapargatja bőrén a vart, hogy az megint frissen vérző sebbé váljon. De úgy érzi még mindig lenne mit mondania, csak valahol fölöslegesnek tartja. Vagy inkább fél a ki nem mondott gondolatok hatásától. De most újból a férfin a sor, s figyel, mintha csak ítélethirdetésre várna. Néhol szóra nyitja a száját, de végül türelmesen préseli össze ajkait. Hallgat. Ide-oda szédeleg a kimondott szavak közt. Némelyikkel harcba szállna, a másikban érzi az igazságot.*
- Nem számít, hogy mit mondtak nekem. Ti nem tehettetek az egészről, s mégis ti szenvedtétek meg.
*Szól végül közbe, ám sóhajtva gyorsan ismét elhallgat.
Ismét hajlik afelé, hogy teljes mértékben igazat adjon a férfinak, ám a végére, az utolsó pár szó éles tőrként hasít a mellkasába. Talán a múlt miatt, de egy pillanatra megint a dühös inasfiút látja szemben ülni. "Pont neked...?!" Visszhangoznak a szavak a fejében, amitől újból felizzik a csalódottság, a harag. Hisz az előbb még azzal hitegette, hogy már nem annak a lánynak látja, aki egykor volt. Most mégis úgy beszél vele. Szinte hallja a múltból visszacsendülni annak a fiúnak a hangját, élesen és bántón.
A pohár talpa hangosan koppan az asztallapon, mikor a lány visszapakolja azt. Már régóta bontogatták az egymás között felhúzott falakat, ám Corad most rossz fogást talált az egyik téglán.
A szemeit összehúzva fürkészi az arcát, igyekezve kiolvasni, hogy pontosan mire is gondolhatott a másik. Nem akar megint egy esetleges félreértésbe burkolódzni. De ezt mégis hogyan érthetné másként. Ujjainak végei elfehérednek, ahogy a szerencsétlen pohárra markol.*
- Az ég szerelmére te idióta...
*Préseli össze az ajkait, miközben mély levegőt vesz.*
- Hogy pont nekem? Mert ugyan ki vagyok én, hm? Ki vagyok neked Corad?
*A hangja ingerültté válik, amibe ismét beleszökik a bántódás. Heves természetének hála megint felizzik benne valami, amit már olyan régóta sikerült eltemetnie. Azt hitte, hogy a piac óta többet elő sem fog jönni, de az őszintét megvallva most tényleg szívesen fejbe dobná egy rohadt hagymával.*
- Ha szerinted nem az a lány vagyok, ugyan miért ne mondhatnál ellent? Látsz itt valakit, aki büntetésből majd megbotoz? Egy hazug disznó vagy. Nem látsz te semmit sem másként, csak játszod a sértett kölyköt, aki hiteget, majd mikor lanyhul a figyelmem belém mártod a kést.
*Csap az asztalra, ahogy hirtelen felkel, a lendülettől pedig még a szerencsétlen szék is hanyatt esik. Megint dühös, borzalmasan haragos. De nem a férfi a célpontja ennek a haragnak, még akkor sem, ha most épp vele perlekedik. Sajnos saját magával nem lenne túl normális dolog veszekedni.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Fogalma sincs, hogy szavai után mit akar hallani. Semmit és mindent. Az biztos, hogy továbbra sem remél, nem is vár bocsánatot. De akkor mégis mit? Talán itt kéne lezárni az egészet, ahelyett, hogy körömmel kapargatja bőrén a vart, hogy az megint frissen vérző sebbé váljon. De úgy érzi még mindig lenne mit mondania, csak valahol fölöslegesnek tartja. Vagy inkább fél a ki nem mondott gondolatok hatásától. De most újból a férfin a sor, s figyel, mintha csak ítélethirdetésre várna. Néhol szóra nyitja a száját, de végül türelmesen préseli össze ajkait. Hallgat. Ide-oda szédeleg a kimondott szavak közt. Némelyikkel harcba szállna, a másikban érzi az igazságot.*
- Nem számít, hogy mit mondtak nekem. Ti nem tehettetek az egészről, s mégis ti szenvedtétek meg.
*Szól végül közbe, ám sóhajtva gyorsan ismét elhallgat.
Ismét hajlik afelé, hogy teljes mértékben igazat adjon a férfinak, ám a végére, az utolsó pár szó éles tőrként hasít a mellkasába. Talán a múlt miatt, de egy pillanatra megint a dühös inasfiút látja szemben ülni. "Pont neked...?!" Visszhangoznak a szavak a fejében, amitől újból felizzik a csalódottság, a harag. Hisz az előbb még azzal hitegette, hogy már nem annak a lánynak látja, aki egykor volt. Most mégis úgy beszél vele. Szinte hallja a múltból visszacsendülni annak a fiúnak a hangját, élesen és bántón.
A pohár talpa hangosan koppan az asztallapon, mikor a lány visszapakolja azt. Már régóta bontogatták az egymás között felhúzott falakat, ám Corad most rossz fogást talált az egyik téglán.
A szemeit összehúzva fürkészi az arcát, igyekezve kiolvasni, hogy pontosan mire is gondolhatott a másik. Nem akar megint egy esetleges félreértésbe burkolódzni. De ezt mégis hogyan érthetné másként. Ujjainak végei elfehérednek, ahogy a szerencsétlen pohárra markol.*
- Az ég szerelmére te idióta...
*Préseli össze az ajkait, miközben mély levegőt vesz.*
- Hogy pont nekem? Mert ugyan ki vagyok én, hm? Ki vagyok neked Corad?
*A hangja ingerültté válik, amibe ismét beleszökik a bántódás. Heves természetének hála megint felizzik benne valami, amit már olyan régóta sikerült eltemetnie. Azt hitte, hogy a piac óta többet elő sem fog jönni, de az őszintét megvallva most tényleg szívesen fejbe dobná egy rohadt hagymával.*
- Ha szerinted nem az a lány vagyok, ugyan miért ne mondhatnál ellent? Látsz itt valakit, aki büntetésből majd megbotoz? Egy hazug disznó vagy. Nem látsz te semmit sem másként, csak játszod a sértett kölyköt, aki hiteget, majd mikor lanyhul a figyelmem belém mártod a kést.
*Csap az asztalra, ahogy hirtelen felkel, a lendülettől pedig még a szerencsétlen szék is hanyatt esik. Megint dühös, borzalmasan haragos. De nem a férfi a célpontja ennek a haragnak, még akkor sem, ha most épp vele perlekedik. Sajnos saját magával nem lenne túl normális dolog veszekedni.*
1605. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 11:16:32
Üzenet elküldve: 2024-09-05 11:16:32
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Nem érti mi történik, talán nem is először a nap folyamán. Hiszen amíg beszél, amíg megszabadulni igyekszik a sebbe ragadt mocsoktól, a lány tovább bontja a gombokat az ingen. Próbál nem foglalkozni ezzel. Próbál arra gondolni, hogy mindez csak azért történik, mert a lány segíteni akar rajta, ha ő maga egyszerűen nem foglalkozik az átázott ruhával. Próbál erre gondolni, de nagyon nehéz, mert az ujjak, a tenyér minduntalan hozzá-hozzáérnek az ing anyagán keresztül.
Ha őszinte akar lenni, maga sem tudja, hogy mire számít. Semmire. Sok mindenre. Valahol biztos benne, hogy a szavaival belemart a lányba, még ha nem is az volt a szándéka most; és hogy ezt a sebzést az tízszeres erővel viszonozza majd. Arra készül, hogy az talán megint meg is üti majd. De semmi ilyen nem történik. Csak az ingujj vág a hónaljába, ahogy a lány meghúzza az anyagot. Engedelmeskedik a ki nem mondott jelzésnek; szemérmeskedés és pirulás nélkül. Nincs mit szégyellni. Büszkének sincs mire lenni. A szeme sarkából nézi, ahogy a nedves ing a szekrény felé repül. Nem mozdul meg, mert nem tudja, hogy mire számíthat most. A lány szavai nem árulkodnak feszültségről, viszont nem tudja hova tenni őket. Bár a hátára terített ing száraz, ő mégis megborzong kicsit.
Csöndben marad. Ő már elmondta, amit el akart. És úgy fest, hogy a szavai most valamiféle választ csalnak elő a lányból. És a lány szavain keresztül a történetnek, amit eddig ismert, egy új oldalára vetül fény. Az fel sem merül benne, hogy amaz hazudhat. Miért tenné? Semmit sem érne el vele. És a szavakból keserűséget hall ki, mélyen odamaródott keserűséget, ami az olyan igazság sajátja, amit valaki nagyon sokáig hagyott kimondatlanul. A poharat nézi az asztalon, nem fordul meg. Nincs rá szüksége. Anélkül is tudja, hogy a lány távolságot ékel kettejük közé ahogy beszél, talán azért, hogy messze tudjon kerülni a múlttól is. Talán azért, hogy tőle kerüljön messze. Érzi, hogy az ölében fekvő ujjai összeszorulnak a szavak némelyikétől, amiket nem érez igaznak. De összeszorítja a száját is, nem szakítja félbe a történetet.
Akkor sem mozdul meg, amikor a lány visszalép az asztalhoz, a pohárért nyúl, és iszik. Úgy érzi, hogy ő most hiába próbálná lenyelni az italt, az nem jutna túl összeszorult torkán. Akkor rezzen csak fel, amikor a lány viccelni próbál. Máskor, más körülmények között valószínűleg nevetne ezen, de most erre is képtelen. Hátradől a székben, érzi, hogy válla ellazul. Nahát, mégis csak sikerült feladni a fél fenéken ülést. Már nem érzi úgy, hogy lenne mitől tartania. A szemét törölgető lányt nézi, nyelvén érzi a kitódulni kívánó szavakat, sok szó jönne megint, most még válogatni is tud közülük. De nem tudja melyik szavak legyenek az elsők, amiket kiejt.*
- Én.. *-kezdi, de elakad. Újra a pohárra néz. Nem lesz jobb. Visszanéz a lányra. Így se jó. De már így marad.-* Nem tudtam. Nem tudtam, hogy ilyeneket mondtak neked. Néhányan persze tényleg csak a pénzért voltak ott, pláne a végén, amikor már hetente jöttek-mentek az újak. De te sem lehetsz olyan bolond, hogy azt hidd, hogy annyit fizettek pont nekem, hogy megérje az egész. Így utólag belegondolva viszont tényleg nem értem, mi tartott ott. Talán.. hm.
*Elhallgat, ujjai közé veszi a poharat, úgy nézi az ital felszínét, mintha ott lenne az elharapott mondat másik fele. Persze az nincs ott.*
- Tudod, *-szólal meg aztán újra, még mindig a pohárba bámulva-* szerintem tévedsz. Tévedsz is, meg nem is. Lehet, hogy neked van igazad, és nincs két kép. Viszont nem vagy már az a kislány. Ha az lennél, most nem beszélgetnénk. Hanem.. hát, szerintem üvöltöznénk egymással. Feltűnt? Szerintem sosem beszéltünk egymással ennyit nyugodtan. Sosem.
*Felnéz a lányra.*
- Abban sem vagyok biztos, hogy gyűlöllek-e még. Akkor tűnt fel először, amikor majdnem elestél, én meg gondolkozás nélkül megtartottalak. Te segítenél annak, akit gyűlölsz? Aztán akkor, mikor felszedtelek a sárból. Ott is hagyhattalak volna. Senki se tudta volna meg sosem. De én hazahoztalak. *-megvonja a vállát-* De lehet, hogy neked van igazad. Nem tudom. Ha úgy gondolod, hogy csak az időmet vesztegetem veled, hogy jövök én ahhoz, hogy ellent mondjak, pont neked..?! Egészségedre!
*Megemeli a poharat, és lenyeli az italt. Borzasztó, egyszerre édeskés, kissé maró, kellemetlen aromájú rum. Az íz eltelíti a száját, felüt az orrába, érzi, hogy neki is könnyet csal a szemébe a pocsék pia. Halkan felhorkant, megrázkódik, igyekszik nem visszaöklendezni az egészet.*
- Föeh.. *-szakad ki belőle egy nyögés-* Ez tényleg vacak.
*Nem érti mi történik, talán nem is először a nap folyamán. Hiszen amíg beszél, amíg megszabadulni igyekszik a sebbe ragadt mocsoktól, a lány tovább bontja a gombokat az ingen. Próbál nem foglalkozni ezzel. Próbál arra gondolni, hogy mindez csak azért történik, mert a lány segíteni akar rajta, ha ő maga egyszerűen nem foglalkozik az átázott ruhával. Próbál erre gondolni, de nagyon nehéz, mert az ujjak, a tenyér minduntalan hozzá-hozzáérnek az ing anyagán keresztül.
Ha őszinte akar lenni, maga sem tudja, hogy mire számít. Semmire. Sok mindenre. Valahol biztos benne, hogy a szavaival belemart a lányba, még ha nem is az volt a szándéka most; és hogy ezt a sebzést az tízszeres erővel viszonozza majd. Arra készül, hogy az talán megint meg is üti majd. De semmi ilyen nem történik. Csak az ingujj vág a hónaljába, ahogy a lány meghúzza az anyagot. Engedelmeskedik a ki nem mondott jelzésnek; szemérmeskedés és pirulás nélkül. Nincs mit szégyellni. Büszkének sincs mire lenni. A szeme sarkából nézi, ahogy a nedves ing a szekrény felé repül. Nem mozdul meg, mert nem tudja, hogy mire számíthat most. A lány szavai nem árulkodnak feszültségről, viszont nem tudja hova tenni őket. Bár a hátára terített ing száraz, ő mégis megborzong kicsit.
Csöndben marad. Ő már elmondta, amit el akart. És úgy fest, hogy a szavai most valamiféle választ csalnak elő a lányból. És a lány szavain keresztül a történetnek, amit eddig ismert, egy új oldalára vetül fény. Az fel sem merül benne, hogy amaz hazudhat. Miért tenné? Semmit sem érne el vele. És a szavakból keserűséget hall ki, mélyen odamaródott keserűséget, ami az olyan igazság sajátja, amit valaki nagyon sokáig hagyott kimondatlanul. A poharat nézi az asztalon, nem fordul meg. Nincs rá szüksége. Anélkül is tudja, hogy a lány távolságot ékel kettejük közé ahogy beszél, talán azért, hogy messze tudjon kerülni a múlttól is. Talán azért, hogy tőle kerüljön messze. Érzi, hogy az ölében fekvő ujjai összeszorulnak a szavak némelyikétől, amiket nem érez igaznak. De összeszorítja a száját is, nem szakítja félbe a történetet.
Akkor sem mozdul meg, amikor a lány visszalép az asztalhoz, a pohárért nyúl, és iszik. Úgy érzi, hogy ő most hiába próbálná lenyelni az italt, az nem jutna túl összeszorult torkán. Akkor rezzen csak fel, amikor a lány viccelni próbál. Máskor, más körülmények között valószínűleg nevetne ezen, de most erre is képtelen. Hátradől a székben, érzi, hogy válla ellazul. Nahát, mégis csak sikerült feladni a fél fenéken ülést. Már nem érzi úgy, hogy lenne mitől tartania. A szemét törölgető lányt nézi, nyelvén érzi a kitódulni kívánó szavakat, sok szó jönne megint, most még válogatni is tud közülük. De nem tudja melyik szavak legyenek az elsők, amiket kiejt.*
- Én.. *-kezdi, de elakad. Újra a pohárra néz. Nem lesz jobb. Visszanéz a lányra. Így se jó. De már így marad.-* Nem tudtam. Nem tudtam, hogy ilyeneket mondtak neked. Néhányan persze tényleg csak a pénzért voltak ott, pláne a végén, amikor már hetente jöttek-mentek az újak. De te sem lehetsz olyan bolond, hogy azt hidd, hogy annyit fizettek pont nekem, hogy megérje az egész. Így utólag belegondolva viszont tényleg nem értem, mi tartott ott. Talán.. hm.
*Elhallgat, ujjai közé veszi a poharat, úgy nézi az ital felszínét, mintha ott lenne az elharapott mondat másik fele. Persze az nincs ott.*
- Tudod, *-szólal meg aztán újra, még mindig a pohárba bámulva-* szerintem tévedsz. Tévedsz is, meg nem is. Lehet, hogy neked van igazad, és nincs két kép. Viszont nem vagy már az a kislány. Ha az lennél, most nem beszélgetnénk. Hanem.. hát, szerintem üvöltöznénk egymással. Feltűnt? Szerintem sosem beszéltünk egymással ennyit nyugodtan. Sosem.
*Felnéz a lányra.*
- Abban sem vagyok biztos, hogy gyűlöllek-e még. Akkor tűnt fel először, amikor majdnem elestél, én meg gondolkozás nélkül megtartottalak. Te segítenél annak, akit gyűlölsz? Aztán akkor, mikor felszedtelek a sárból. Ott is hagyhattalak volna. Senki se tudta volna meg sosem. De én hazahoztalak. *-megvonja a vállát-* De lehet, hogy neked van igazad. Nem tudom. Ha úgy gondolod, hogy csak az időmet vesztegetem veled, hogy jövök én ahhoz, hogy ellent mondjak, pont neked..?! Egészségedre!
*Megemeli a poharat, és lenyeli az italt. Borzasztó, egyszerre édeskés, kissé maró, kellemetlen aromájú rum. Az íz eltelíti a száját, felüt az orrába, érzi, hogy neki is könnyet csal a szemébe a pocsék pia. Halkan felhorkant, megrázkódik, igyekszik nem visszaöklendezni az egészet.*
- Föeh.. *-szakad ki belőle egy nyögés-* Ez tényleg vacak.
1604. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 10:06:10
Üzenet elküldve: 2024-09-05 10:06:10
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A kéretlen ujjak által kiváltott reakciót szinte érezte, látta maga előtt. Ez segíti hozzá, hogy az ő keze is azonnal mozduljon egy határozott, mégis gyenge ütés képében. Ám azt hitte, hogy amaz azonnal visszacsap, majd a székről felpattanva vág valami pergament nem tűrőt a fejéhez. Őszintén meglepődik, hogy ezzel szemben keze minden további akadály nélkül haladhat tovább, s ő bizony nem rest folytatni dolgát. A gombok készségesen engednek a vékony, fürge ujjaknak, lassan fedve fel az alatta nyugvó nedves bőrt. Ám figyelme teljes mértékben a félvér szavaira irányul. Amíg hallgat arcára semmi érzelem nem merészkedik ki. Sem meglepődés, sem harag, még csak a bűnbánat apró szikrája sem. Noha fejében minden egyes képet felpakol a saját polcára, s kritikusokat megszégyenítő módon vizsgálja meg egytől-egyig alaposan. Mire a férfi a végére ér ő maga is végez a gombokkal. Finoman a gyűrött anyagra simít, majd kiegyenesedve kezdi lehúzni róla.*
- Hárpiák. Persze.
*Hümmög bólogatva, majd sóhajtva húz egy aprót a nedves rongyon, hogy arra ösztökélje a félvért, hogy kibújjon belőle.*
- Szerencsétlenségedre nincs más. És azt hiszem, ha nem szeretnél a közeljövőben lázasan vergődni az ágyadban, akkor muszáj leszel rám hagyatkozni. Mivel magadtól nem vagy hajlandó.
*Mosolyodik el pimaszul, végül hosszabban sóhajt fel, miután a hallottakat nehezen, de megemészti magában. Mit mondjon? Mentegetőzzön? Fölösleges, hisz a sok gonoszkodásra nem igen találhatna elfogadható magyarázatot. De a valós okokat, az igazságot talán feltárhatná előtte. Persze nem azzal a céllal, hogy megharcoljon a megbocsájtásért. Pusztán úgy érzi, hogy annak a fiúnak tartozik ennyivel. Nem ennek a férfinak. Őt nem ismeri. Az érett férfi vadidegen a számára. De azért az inasfiúért a mai napig fáj a szíve, annak ellenére, hogy a többiekkel együtt árulta el őt.*
- Szerettem a csigákat.
*Jelenti ki egyszerűen, ahogy a nedves ruhát átdobja a szekrényre, majd a szárazat kézbe véve teríti a férfi hátára. Amióta a vizes ing lekerült tekintete már képtelen annak gazdáját fürkészni, így a zöldek az apró szoba különböző részeit figyelik. Mintha eddig nem figyelte volna már meg annyiszor azokat a repedéseket a falon.*
- Aznap meg akartam mutatni, hogy milyen vicces őket versenyeztetni.
*Noha hall mindent. Tisztán eljut a fejébe minden szó az utálatról, a gyűlöletről. Felizzik benne is mindaz, amit a végén ő is érzett a fiú iránt. Bár kettőjük között a nagy különbség az, hogy ezekért teljes mértékben az az elkényeztetett kisasszony tehet. Mégis hangjából egyelőre csak pajkos játszadozás hallatszik ki. Szinte olyan felhőtlen, békés gyermeki hang, ami akkor kellett volna őt jellemeznie. Akkor talán tényleg lehettek volna akár barátok is, ez a viszontlátás pedig most lehetne örömteli, nem pedig egy kényelmetlen helyen tátongó, fekélyes sebhely.*
- Aznap reggel apámnak vendégei voltak. Üzlettárs és a fia. Oda készülődtem, amikor a csigákat szedted. De titokban meg akartam szökni, hogy megmutassam neked a versenyt. Csak, hát lebuktam és jött a fejmosás. A fejmosás arról, hogy mégis mit képzelek, hogy én a cselédséggel akarok barátkozni.
*A kezeit lassan elhúzva lép el mögüle, majd sóhajtva vesz kézbe egy vörös tincset, hogy a szavak után kutatva, idegességében azt kezdje el tekergetéssel gyötörni.*
- Én láttam azt a kedves fiút, aki a lelkét kidolgozza a boldogulásért. A kitartását, az erejét. Szerettem volna a barátja lenni, de kinevették az ötletem. Akkor mondtak mindenfélét, amit akkor egy naiv lány persze, hogy elhitt. Hogy gúnyoltok a hátam mögött. Hogy mindenkinek csak egy értékes erszény vagyok tömve arannyal.
*Vonja meg a vállait egyszerűen, mert ennyi év után az egész még ostobábban hangzik.*
- Utána már nem akartam mást csak bántani titeket. Bosszút állni, mert elhittem azt, amit mondtak. Hogy ennyit látnak bennem. A végén pedig észre sem vettem, hogy valóban azzá a lánnyá váltam. De tudod többet már akkor nem sírtam a takaró alatt. Elégedettnek éreztem magam, hogy képes vagyok erre. Hogy bánthatlak titeket és ti nem tehettek ellene semmit. Még a bűntudattal is könnyebb volt szembenézni. Azt hittem végre én is utállak, győzködtem magam, hogy már nem tetszel, mert nem szabad. Hogy mélyre rugdostam magamban a naiv leányálmokat. Az estén, amikor a többiekkel együtt elmentél borzalmasan csalódott voltam, de végre tudtalak őszintén gyűlölni, mert világossá vált, hogy minden okítás igaz volt. Mindenkinek, neked is egy zsák arany voltam, ami mikor kiürült már csak egy eldobható szemétté vált. Egy pillanatra sem fordult meg bennem az, hogy ha évekig kedves lettem volna talán páran maradnak. Talán te maradsz.
*Az ő polca bizony meginog a rengeteg rápakolt tehertől. Magában kiszortíroz lassan mindent, hogy könnyítsen a súlyon, ám amint egy valami lekerül egy újabb, súlyosabb pakolódik a helyére. Végezetül pedig már önnön gyermekkori arcképével néz farkasszemet. A bájos, mosolygós leánnyal, akit a külcsínnel ellentétben belülről férgek rágnak. A polcot tartó szegek pedig lassan engednek, hogy az a kép a polccal együtt hulljon a földre többi terhe mellé.
A hátát a szekrénynek veti, miközben a gyűrött, összekócolódott tincset fürkészi. Mintha attól várna valamit, egy szót, mondatot, amivel az egészen enyhíthetne egy kicsit. Ám tudja jól, hogy megérdemelten harcolta ki ezt az iránta érzett gyűlöletet.*
- De senki sem maradt. Csak az a lány és a nagy büdös semmi. Itt nincs két kép Corad.
*Emeli végül vissza a zöldeket a férfira.*
- Itt nincs másik lány. Anlyeska van. Csak azok a zavaró hangok vesztek el a múltban. Én csináltam a sok gonoszságot, én mondtam ki azokat a szavakat, engem gyűlölsz. Te jószívű fiú vagy, aki látja a gyengeséget, az elesettséget, aki mindig segíteni akar. De kár lenne arra vesztegetned az idődet, hogy a virágoskertet öntözz egy olyan jelenben, aminek a múltja egy felperzselt parlag.
*Mosolyodik el keserűen, majd ellöki magát a szekrénytől, hogy felkapja az asztalon árválkodó poharat. Egy kósza mozdulattal emeli meg a férfi felé.*
- Egészségedre!
*Mondja végszónak, majd egyszerű mozdulattal, mintha csak almalé lenne, ajkai közé önti az egészet. A keserű, égető ital szinte végig marja száját, majd nyelőcsövét, végül gyomrába érve kegyetlenül megkínozza azt is. Akár róla is elnevezhetnék ezt az italt, olyan keserves ízt hagy a szájában.*
- Amúgy meg, tényleg szarul célzok. *Nyöszörgi, miközben igyekszik megküzdeni a gyilkos nedüvel.* De csak, hogy ne legyen félreértés lejjebb céloztam. Jóval lejjebb. Szerettem volna egy tökre pontos dobást véghez vinni.
*Vigyorodik el, miközben a szemeibe szökő könnyeket kezdi el kitörölgetni. Szerencsére ezt most az italra foghatja. De ezekkel a kósza cseppekkel már küzdött egy ideje.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A kéretlen ujjak által kiváltott reakciót szinte érezte, látta maga előtt. Ez segíti hozzá, hogy az ő keze is azonnal mozduljon egy határozott, mégis gyenge ütés képében. Ám azt hitte, hogy amaz azonnal visszacsap, majd a székről felpattanva vág valami pergament nem tűrőt a fejéhez. Őszintén meglepődik, hogy ezzel szemben keze minden további akadály nélkül haladhat tovább, s ő bizony nem rest folytatni dolgát. A gombok készségesen engednek a vékony, fürge ujjaknak, lassan fedve fel az alatta nyugvó nedves bőrt. Ám figyelme teljes mértékben a félvér szavaira irányul. Amíg hallgat arcára semmi érzelem nem merészkedik ki. Sem meglepődés, sem harag, még csak a bűnbánat apró szikrája sem. Noha fejében minden egyes képet felpakol a saját polcára, s kritikusokat megszégyenítő módon vizsgálja meg egytől-egyig alaposan. Mire a férfi a végére ér ő maga is végez a gombokkal. Finoman a gyűrött anyagra simít, majd kiegyenesedve kezdi lehúzni róla.*
- Hárpiák. Persze.
*Hümmög bólogatva, majd sóhajtva húz egy aprót a nedves rongyon, hogy arra ösztökélje a félvért, hogy kibújjon belőle.*
- Szerencsétlenségedre nincs más. És azt hiszem, ha nem szeretnél a közeljövőben lázasan vergődni az ágyadban, akkor muszáj leszel rám hagyatkozni. Mivel magadtól nem vagy hajlandó.
*Mosolyodik el pimaszul, végül hosszabban sóhajt fel, miután a hallottakat nehezen, de megemészti magában. Mit mondjon? Mentegetőzzön? Fölösleges, hisz a sok gonoszkodásra nem igen találhatna elfogadható magyarázatot. De a valós okokat, az igazságot talán feltárhatná előtte. Persze nem azzal a céllal, hogy megharcoljon a megbocsájtásért. Pusztán úgy érzi, hogy annak a fiúnak tartozik ennyivel. Nem ennek a férfinak. Őt nem ismeri. Az érett férfi vadidegen a számára. De azért az inasfiúért a mai napig fáj a szíve, annak ellenére, hogy a többiekkel együtt árulta el őt.*
- Szerettem a csigákat.
*Jelenti ki egyszerűen, ahogy a nedves ruhát átdobja a szekrényre, majd a szárazat kézbe véve teríti a férfi hátára. Amióta a vizes ing lekerült tekintete már képtelen annak gazdáját fürkészni, így a zöldek az apró szoba különböző részeit figyelik. Mintha eddig nem figyelte volna már meg annyiszor azokat a repedéseket a falon.*
- Aznap meg akartam mutatni, hogy milyen vicces őket versenyeztetni.
*Noha hall mindent. Tisztán eljut a fejébe minden szó az utálatról, a gyűlöletről. Felizzik benne is mindaz, amit a végén ő is érzett a fiú iránt. Bár kettőjük között a nagy különbség az, hogy ezekért teljes mértékben az az elkényeztetett kisasszony tehet. Mégis hangjából egyelőre csak pajkos játszadozás hallatszik ki. Szinte olyan felhőtlen, békés gyermeki hang, ami akkor kellett volna őt jellemeznie. Akkor talán tényleg lehettek volna akár barátok is, ez a viszontlátás pedig most lehetne örömteli, nem pedig egy kényelmetlen helyen tátongó, fekélyes sebhely.*
- Aznap reggel apámnak vendégei voltak. Üzlettárs és a fia. Oda készülődtem, amikor a csigákat szedted. De titokban meg akartam szökni, hogy megmutassam neked a versenyt. Csak, hát lebuktam és jött a fejmosás. A fejmosás arról, hogy mégis mit képzelek, hogy én a cselédséggel akarok barátkozni.
*A kezeit lassan elhúzva lép el mögüle, majd sóhajtva vesz kézbe egy vörös tincset, hogy a szavak után kutatva, idegességében azt kezdje el tekergetéssel gyötörni.*
- Én láttam azt a kedves fiút, aki a lelkét kidolgozza a boldogulásért. A kitartását, az erejét. Szerettem volna a barátja lenni, de kinevették az ötletem. Akkor mondtak mindenfélét, amit akkor egy naiv lány persze, hogy elhitt. Hogy gúnyoltok a hátam mögött. Hogy mindenkinek csak egy értékes erszény vagyok tömve arannyal.
*Vonja meg a vállait egyszerűen, mert ennyi év után az egész még ostobábban hangzik.*
- Utána már nem akartam mást csak bántani titeket. Bosszút állni, mert elhittem azt, amit mondtak. Hogy ennyit látnak bennem. A végén pedig észre sem vettem, hogy valóban azzá a lánnyá váltam. De tudod többet már akkor nem sírtam a takaró alatt. Elégedettnek éreztem magam, hogy képes vagyok erre. Hogy bánthatlak titeket és ti nem tehettek ellene semmit. Még a bűntudattal is könnyebb volt szembenézni. Azt hittem végre én is utállak, győzködtem magam, hogy már nem tetszel, mert nem szabad. Hogy mélyre rugdostam magamban a naiv leányálmokat. Az estén, amikor a többiekkel együtt elmentél borzalmasan csalódott voltam, de végre tudtalak őszintén gyűlölni, mert világossá vált, hogy minden okítás igaz volt. Mindenkinek, neked is egy zsák arany voltam, ami mikor kiürült már csak egy eldobható szemétté vált. Egy pillanatra sem fordult meg bennem az, hogy ha évekig kedves lettem volna talán páran maradnak. Talán te maradsz.
*Az ő polca bizony meginog a rengeteg rápakolt tehertől. Magában kiszortíroz lassan mindent, hogy könnyítsen a súlyon, ám amint egy valami lekerül egy újabb, súlyosabb pakolódik a helyére. Végezetül pedig már önnön gyermekkori arcképével néz farkasszemet. A bájos, mosolygós leánnyal, akit a külcsínnel ellentétben belülről férgek rágnak. A polcot tartó szegek pedig lassan engednek, hogy az a kép a polccal együtt hulljon a földre többi terhe mellé.
A hátát a szekrénynek veti, miközben a gyűrött, összekócolódott tincset fürkészi. Mintha attól várna valamit, egy szót, mondatot, amivel az egészen enyhíthetne egy kicsit. Ám tudja jól, hogy megérdemelten harcolta ki ezt az iránta érzett gyűlöletet.*
- De senki sem maradt. Csak az a lány és a nagy büdös semmi. Itt nincs két kép Corad.
*Emeli végül vissza a zöldeket a férfira.*
- Itt nincs másik lány. Anlyeska van. Csak azok a zavaró hangok vesztek el a múltban. Én csináltam a sok gonoszságot, én mondtam ki azokat a szavakat, engem gyűlölsz. Te jószívű fiú vagy, aki látja a gyengeséget, az elesettséget, aki mindig segíteni akar. De kár lenne arra vesztegetned az idődet, hogy a virágoskertet öntözz egy olyan jelenben, aminek a múltja egy felperzselt parlag.
*Mosolyodik el keserűen, majd ellöki magát a szekrénytől, hogy felkapja az asztalon árválkodó poharat. Egy kósza mozdulattal emeli meg a férfi felé.*
- Egészségedre!
*Mondja végszónak, majd egyszerű mozdulattal, mintha csak almalé lenne, ajkai közé önti az egészet. A keserű, égető ital szinte végig marja száját, majd nyelőcsövét, végül gyomrába érve kegyetlenül megkínozza azt is. Akár róla is elnevezhetnék ezt az italt, olyan keserves ízt hagy a szájában.*
- Amúgy meg, tényleg szarul célzok. *Nyöszörgi, miközben igyekszik megküzdeni a gyilkos nedüvel.* De csak, hogy ne legyen félreértés lejjebb céloztam. Jóval lejjebb. Szerettem volna egy tökre pontos dobást véghez vinni.
*Vigyorodik el, miközben a szemeibe szökő könnyeket kezdi el kitörölgetni. Szerencsére ezt most az italra foghatja. De ezekkel a kósza cseppekkel már küzdött egy ideje.*
1603. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 08:40:32
Üzenet elküldve: 2024-09-05 08:40:32
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Nem ül le a felkínált székre. Úgy érzi, hogy ha leülne, akkor csak lassabban és körülményesebben lenne képes elmenekülni, amikor idebent is lecsap majd a vihar, haragvó megtorlásként a szavaira. De a korbácsütésként csattanó nevetés késik, vagy nem is jön talán. Helyette egy visszakérdezést kap, de nem a régi lány hangján. Felnéz a pohárról, ekkor szembesül vele, hogy a másik tekintete egyenesen rá szegeződik, de abban nem lát ellenségességet. Mosolyt lát. De ez most ez sem ragadozómosoly. A makacsságára vonatkozó megjegyzésen egy pillanatra felpöffen magában, de tudja, hogy a lánynak tulajdonképpen igaza van. Igen, makacs – ez a tulajdonsága segítette már túl pár nehéz helyzeten. Kissé megvonja a vállait, mintha csak azt üzenné a mozdulat, hogy „rajtakaptál”.
Végül csak leül, a székláb nyikkan egyet. Még nem érzi úgy, hogy teljesen el tudna lazulni. Talán nem is fog. Ujjai hegyével megérinti a pohár talpát, de nem emeli fel azt. Keze ott marad, tenyérrel az asztal fájára simulva. Nézi, ahogy a lány feláll, a zöld ruha mozgását figyeli ahogy az megint megindul a házban, és közben a hangját hallgatja.*
- Emlékszek. *-válaszol halkan a kérdésre, de nem akarja megzavarni a másik mondandóját. Szavait csak a margóra szánja. Persze, hogy emlékszik a nevelőnőre. Ő mindig kedves volt vele, természetéből fakadón, mintha ő is csak a saját gyereke lett volna. Mawide volt az, aki nem egyszer beszélt értelmet és lelket belé, amikor már kezdte úgy érezni, hogy fel akarja adni a szolgálatot abban a szép házban. Azóta, hogy eljöttek onnan mind, csak egyszer, futólag találkozott vele. Azóta nem látta. Pedig ha még egyszer találkoznának, talán köszönetet kéne neki mondania.*
- Hárpiák. *-néz fel a lányra, ahogy az visszaér-* Hárpiák voltak.
*Már emlékszik arra, amit a lány mesél. Ez még az után nem sokkal történt, talán tényleg csak egy hattal vagy kettővel később, hogy megtették őt férfiinasnak. Akkor még nem tudta kezelni sem a lányt, sem azokat az indulatokat, amiket az kiváltott belőle. Azt majd csak jóval később sikerült megtanulnia. Ott, kint, régen az esőben hárpiákkal harcolt, és a hárpiák vörös hajú királynőjével. Emlékszik rá, hogy egy bottal vert valamit, talán egy zsák krumplit, összes erejét beleadva, vicsorogva, és egyre fáradtabban. Azért is ellenkezett annyira, amikor Mawide be akarta hívni. Még nem adta ki az összes haragját. De a néne valószínűleg nagyon is jól tudhatta hogy mit művel, és azért akarta megszakítani a „játékot”, hogy annak a hevében nehogy olyat kiabáljon a krumpliszsákra, amiből aztán azonnal kiderül a játék valódi természete.
Gondolatai közül a cukkolás rántja ki. Erre érzékeny füle azonnal hallja, hogy ezeket a szavakat nem a régi lány mondja ki, és önkéntelenül is halkan felnevet. Szeretné azt válaszolni, hogy bolondnak tartja a lányt, de a szó ismét a torkán akad, ahogy az a válla fölött átnyúlva megérinti a felső inggombot. Gondolkozás nélkül emeli fel kezét hogy arrébb söpörje azokat a fehér ujjakat, de a mozdulatot azonnal megtorlás követi. Keze szárnyszegett madárként hullik vissza ölébe, halk, kérdő hangon mordul fel. Kissé félrebillenti a fejét. Érti, hogy mit akar csinálni a lány, csak azt nem érti, hogy miért. Ez is egy olyan dolog, amit arra a polcra kéne feltennie ahol azok a hangsúlyok, mozdulatok és szavak vannak, amiket nem tud vele kapcsolatban hová tenni. De az a polc már kezd megtelni.*
- Lehet. *-bólint végül a kérdésre, ami igazából nem is volt kérdés.-* De azt sosem gondoltam volna, hogy pont te akarsz majd egyszer segíteni ebben.
*Nyel egyet. Érzi, hogy torka és állkapcsa megfeszül, ahogy további szavak törnének elő belőle, és tudja, hogy nem fogja megállni, hogy ne szólaljon meg. Talán nem is szabad.*
- Tudod, akkor, *-hangja halk, meglehet: tétova is kicsit-* kint az esőben nem csak magammal harcoltam. Hanem veled is. Ez azután történt, hogy egész délelőtt csigákat szedettél velem. Aznap egész nap esett. Mikor végre elmehettem enni és leülni kicsit, akkor az összes csigát beleborítottad az ágyamba. Erre is emlékszel? Azt hiszem, akkor éreztem azt először, hogy utállak.
*Az utolsó szó keményen koppan a csöndben, mintha jég keveredett volna az esőbe. Egy pillanatra megfeszül a válla, de megérti, hogy miért buknak ki ezek a szavak belőle most így. Ma, kint, a piacon felszakadt egy régi seb. Most lehetőséget kapott rá, hogy kiszívja a mérget abból a sebből, és messzire köpje azt. Ha a seb nem is fog soha szépen begyógyulni, legalább már nem lesz semmi alatta, ami gennyes fekélyt okozna. Mély levegőt vesz, hogy tovább szívja és köpje a mérget. Hangja még mindig nyugodt, sokkal nyugodtabb mint odakint volt, inkább mélázó.*
- Utána sem igen voltál velem kedvesebb, soha. Persze akkor már én sem foglalkoztam azzal, hogy neked mi hogy esik. Hoztam a kötelezőt, tettem amit kellett, de egyébként..? Egymást gerjesztettük bele az ostobaságokba. És ahogy telt az idő, az utálatból lassan, azt hiszem, gyűlölet lett. Azután, hogy utoljára találkoztunk, még sokáig éreztem is magamban. Mint egy betokozódott tüskét. Évekbe telt, mire sikerült elnyomnom magamban. Érted? Évekbe. És sokáig azt hittem, hogy sikerült is. Aztán ma, ott kint, mikor megláttalak, egy pillanat alatt előjött az egész. Így. *-aprót csettint-* Elég volt csak az, hogy megláttalak, és hallottam a hangodat. Ahogy nekiálltál ott abajogni velem. Szarul dobsz, különben. Én a helyedben a fejemet céloztam volna. Mindegy. Ott kint, esküszöm, eszembe jutott, hogy a hajadnál fogva húzlak végig a földön. De aztán.. Tudod, van az, amikor egy üveglapra korommal rajzolnak, és a kép akkor látszódik a falon, ha gyertyát tartanak az üveglap mögé..? Láttál már ilyet, nem? Na. Ott kint ilyen voltál te is, de nem csak egy rajzolt üveggel, hanem kettővel. Mind a két üvegen ugyanaz a rajz van, de nem pontosan ugyanúgy megrajzolva. És ha a két üveget egymás mögé tartják, és a gyertyafényben mozgatják, hol az egyik, hol a másik rajz lesz élesebb. Pont ilyennek láttalak akkor kint. Azért jöttem veled, azt hiszem. Mert hol azt a régi kislányt látom, aki voltál, és hol.. egy másik lányt.. aki talán most vagy. Mert ha az a másik üveglap vet erősebb árnyat a falra, akkor az egy teljesen másik lány rajza. És amikor azt a másik lányt látom, nem a régit, akkor a bennem lévő régi dolgok, meg a régi düh sem olyan erős. Mert én nem arra a másik lányra vagyok mérges.
*Vállat von. Talán két hat alatt beszél máskor ennyit. De a mérget kiszívta.*
- Nem tudom, mennyire van ennek értelme neked. Talán semennyire. De beledögöltem volna, ha nem mondom ki. És ha most azt mondod, hogy igyam meg a rumot amit kiöntöttél nekem, aztán takarodjak ki az ajtón, akkor megiszom a rumot, és eltakarodok. Az lesz az utolsó alkalom, hogy engedelmeskedek neked.
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Nem ül le a felkínált székre. Úgy érzi, hogy ha leülne, akkor csak lassabban és körülményesebben lenne képes elmenekülni, amikor idebent is lecsap majd a vihar, haragvó megtorlásként a szavaira. De a korbácsütésként csattanó nevetés késik, vagy nem is jön talán. Helyette egy visszakérdezést kap, de nem a régi lány hangján. Felnéz a pohárról, ekkor szembesül vele, hogy a másik tekintete egyenesen rá szegeződik, de abban nem lát ellenségességet. Mosolyt lát. De ez most ez sem ragadozómosoly. A makacsságára vonatkozó megjegyzésen egy pillanatra felpöffen magában, de tudja, hogy a lánynak tulajdonképpen igaza van. Igen, makacs – ez a tulajdonsága segítette már túl pár nehéz helyzeten. Kissé megvonja a vállait, mintha csak azt üzenné a mozdulat, hogy „rajtakaptál”.
Végül csak leül, a székláb nyikkan egyet. Még nem érzi úgy, hogy teljesen el tudna lazulni. Talán nem is fog. Ujjai hegyével megérinti a pohár talpát, de nem emeli fel azt. Keze ott marad, tenyérrel az asztal fájára simulva. Nézi, ahogy a lány feláll, a zöld ruha mozgását figyeli ahogy az megint megindul a házban, és közben a hangját hallgatja.*
- Emlékszek. *-válaszol halkan a kérdésre, de nem akarja megzavarni a másik mondandóját. Szavait csak a margóra szánja. Persze, hogy emlékszik a nevelőnőre. Ő mindig kedves volt vele, természetéből fakadón, mintha ő is csak a saját gyereke lett volna. Mawide volt az, aki nem egyszer beszélt értelmet és lelket belé, amikor már kezdte úgy érezni, hogy fel akarja adni a szolgálatot abban a szép házban. Azóta, hogy eljöttek onnan mind, csak egyszer, futólag találkozott vele. Azóta nem látta. Pedig ha még egyszer találkoznának, talán köszönetet kéne neki mondania.*
- Hárpiák. *-néz fel a lányra, ahogy az visszaér-* Hárpiák voltak.
*Már emlékszik arra, amit a lány mesél. Ez még az után nem sokkal történt, talán tényleg csak egy hattal vagy kettővel később, hogy megtették őt férfiinasnak. Akkor még nem tudta kezelni sem a lányt, sem azokat az indulatokat, amiket az kiváltott belőle. Azt majd csak jóval később sikerült megtanulnia. Ott, kint, régen az esőben hárpiákkal harcolt, és a hárpiák vörös hajú királynőjével. Emlékszik rá, hogy egy bottal vert valamit, talán egy zsák krumplit, összes erejét beleadva, vicsorogva, és egyre fáradtabban. Azért is ellenkezett annyira, amikor Mawide be akarta hívni. Még nem adta ki az összes haragját. De a néne valószínűleg nagyon is jól tudhatta hogy mit művel, és azért akarta megszakítani a „játékot”, hogy annak a hevében nehogy olyat kiabáljon a krumpliszsákra, amiből aztán azonnal kiderül a játék valódi természete.
Gondolatai közül a cukkolás rántja ki. Erre érzékeny füle azonnal hallja, hogy ezeket a szavakat nem a régi lány mondja ki, és önkéntelenül is halkan felnevet. Szeretné azt válaszolni, hogy bolondnak tartja a lányt, de a szó ismét a torkán akad, ahogy az a válla fölött átnyúlva megérinti a felső inggombot. Gondolkozás nélkül emeli fel kezét hogy arrébb söpörje azokat a fehér ujjakat, de a mozdulatot azonnal megtorlás követi. Keze szárnyszegett madárként hullik vissza ölébe, halk, kérdő hangon mordul fel. Kissé félrebillenti a fejét. Érti, hogy mit akar csinálni a lány, csak azt nem érti, hogy miért. Ez is egy olyan dolog, amit arra a polcra kéne feltennie ahol azok a hangsúlyok, mozdulatok és szavak vannak, amiket nem tud vele kapcsolatban hová tenni. De az a polc már kezd megtelni.*
- Lehet. *-bólint végül a kérdésre, ami igazából nem is volt kérdés.-* De azt sosem gondoltam volna, hogy pont te akarsz majd egyszer segíteni ebben.
*Nyel egyet. Érzi, hogy torka és állkapcsa megfeszül, ahogy további szavak törnének elő belőle, és tudja, hogy nem fogja megállni, hogy ne szólaljon meg. Talán nem is szabad.*
- Tudod, akkor, *-hangja halk, meglehet: tétova is kicsit-* kint az esőben nem csak magammal harcoltam. Hanem veled is. Ez azután történt, hogy egész délelőtt csigákat szedettél velem. Aznap egész nap esett. Mikor végre elmehettem enni és leülni kicsit, akkor az összes csigát beleborítottad az ágyamba. Erre is emlékszel? Azt hiszem, akkor éreztem azt először, hogy utállak.
*Az utolsó szó keményen koppan a csöndben, mintha jég keveredett volna az esőbe. Egy pillanatra megfeszül a válla, de megérti, hogy miért buknak ki ezek a szavak belőle most így. Ma, kint, a piacon felszakadt egy régi seb. Most lehetőséget kapott rá, hogy kiszívja a mérget abból a sebből, és messzire köpje azt. Ha a seb nem is fog soha szépen begyógyulni, legalább már nem lesz semmi alatta, ami gennyes fekélyt okozna. Mély levegőt vesz, hogy tovább szívja és köpje a mérget. Hangja még mindig nyugodt, sokkal nyugodtabb mint odakint volt, inkább mélázó.*
- Utána sem igen voltál velem kedvesebb, soha. Persze akkor már én sem foglalkoztam azzal, hogy neked mi hogy esik. Hoztam a kötelezőt, tettem amit kellett, de egyébként..? Egymást gerjesztettük bele az ostobaságokba. És ahogy telt az idő, az utálatból lassan, azt hiszem, gyűlölet lett. Azután, hogy utoljára találkoztunk, még sokáig éreztem is magamban. Mint egy betokozódott tüskét. Évekbe telt, mire sikerült elnyomnom magamban. Érted? Évekbe. És sokáig azt hittem, hogy sikerült is. Aztán ma, ott kint, mikor megláttalak, egy pillanat alatt előjött az egész. Így. *-aprót csettint-* Elég volt csak az, hogy megláttalak, és hallottam a hangodat. Ahogy nekiálltál ott abajogni velem. Szarul dobsz, különben. Én a helyedben a fejemet céloztam volna. Mindegy. Ott kint, esküszöm, eszembe jutott, hogy a hajadnál fogva húzlak végig a földön. De aztán.. Tudod, van az, amikor egy üveglapra korommal rajzolnak, és a kép akkor látszódik a falon, ha gyertyát tartanak az üveglap mögé..? Láttál már ilyet, nem? Na. Ott kint ilyen voltál te is, de nem csak egy rajzolt üveggel, hanem kettővel. Mind a két üvegen ugyanaz a rajz van, de nem pontosan ugyanúgy megrajzolva. És ha a két üveget egymás mögé tartják, és a gyertyafényben mozgatják, hol az egyik, hol a másik rajz lesz élesebb. Pont ilyennek láttalak akkor kint. Azért jöttem veled, azt hiszem. Mert hol azt a régi kislányt látom, aki voltál, és hol.. egy másik lányt.. aki talán most vagy. Mert ha az a másik üveglap vet erősebb árnyat a falra, akkor az egy teljesen másik lány rajza. És amikor azt a másik lányt látom, nem a régit, akkor a bennem lévő régi dolgok, meg a régi düh sem olyan erős. Mert én nem arra a másik lányra vagyok mérges.
*Vállat von. Talán két hat alatt beszél máskor ennyit. De a mérget kiszívta.*
- Nem tudom, mennyire van ennek értelme neked. Talán semennyire. De beledögöltem volna, ha nem mondom ki. És ha most azt mondod, hogy igyam meg a rumot amit kiöntöttél nekem, aztán takarodjak ki az ajtón, akkor megiszom a rumot, és eltakarodok. Az lesz az utolsó alkalom, hogy engedelmeskedek neked.
1602. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-05 06:48:57
Üzenet elküldve: 2024-09-05 06:48:57
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Mire az italok a pohárba kerülnek ismét társaságul szegődik a férfi. Kiegyenesedve pillant rá, majd az egyik székre mutat, s az asztalon odatolja az egyik poharat.*
- Inkább csak nem sokat. Azért már nem akkora a pocakja.
*Mosolyodik el kissé miközben leül a másik székre. Kézbe veszi a poharat, s csak annak tartalmát figyeli csendesen. Persze apját is gyötri a változás, de főleg az, hogy igyekszik kilábalni az egészből. Sokat van úton. Próbál üzleteket kötni, ám kevés az, aki hajlandó vele szóba állni. A megannyi út, a temérdek visszautasítás pedig nyomot hagy az idős emberen is.
Ahogy az italt lögyböli úgy tűnik fel neki is a bőrén csúfolkodó sár. Sóhajtva teszi le a poharat, majd nekilát ledörzsölni a koszfoltokat. Dolga végeztével pedig vakon ezt arcával is megteszi. Bár valószínűleg kevés sikerrel, de majd később a vizes tál fölött jobban orvosolja a problémát.
A rájuk ülő csendben az enyhülő eső kopogása is ordításnak hat. Gondolataiban szavakat keres, amivel megtörhetné ezt a zavaró némaságot. De ugyan mit mondhatna? Alig tud valamit a férfiról. Még gyermekkorukban sem volt hajlandó megismerni, amióta pedig eltűntek egymás életéből semmit sem hallott róla.
Szerencsére a félvérbe több mersz szorult. Lassan pillant fel rá, mikor meghallja a hangját. Közben szinte észre sem veszi, hogy a viseltes, de még puha anyagra simít.*
- Úgy gondolod?
*Vonja fel a szemöldökeit, majd halványan elmosolyodva fürkészi ismét a másik tekintetét. Hiába kerüli amaz az övét, a zöldek most egyenesen az arcára szegeződnek.*
- Te pedig ugyan olyan makacs vagy, mint gyerekként.
*Sóhajtja, majd egy újabb mosoly kíséretében kel fel, s sétál vissza az ingért.*
- Van egy emlékem rólad. Mikor Mawide néni megszidott. Emlékszel a nevelőmre?
*Szól ki a szobából, ahogy felmarkolja az inget.*
- Kint voltál az udvaron, az esőben. Épp nem volt dolgod, így azt játszottad, hogy sárkányokkal küzdő lovag vagy. Vagy griffek voltak?
*Pillant fel kérdőn a férfira, mikor visszaér az inggel.*
- Mindegy is. Tiszta víz voltál és sár. A néni rángatott be a fülednél fogva. De se mosakodni, se átöltözni nem voltál hajlandó. Ő rángatta le rólad a folyosó közepén a koszos inget, átdörzsölt egy ronggyal és belebújtatott a tiszta ingbe.
*Nevet fel halkan, ahogy eszébe jut az a sértődött, felfújt kis pofi, amivel a nénit illette. Pedig az csak jót akart, bár kicsit erélyes eszközökkel érte el a célt. Lassan megáll a férfi mögött, ha amaz már leült a székre, az inget pedig az asztal szélére rakja. Akkor is a fiú után leskelődött. Először az ablakon át, majd a résnyire nyitott ajtaja mögött bujkálva. Akkor látta először félmeztelenül a fiút, s talán akkor jött először igazán zavarba.*
- Lehet, hogy pusztán csak ügyetlen vagy, hogy magadtól átöltözz?
*Piszkálódik, ám hangjából nem az a régi lány szól. Ebben nincs szándék a bántásra, pusztán gyerekes heccelődés. Szemei is csak pajkos csillogással fürkészik a másik arcát, miközben keze már mozdul, hogy az első gombot szétszedje a másik ingén. Ha a férfi odakap szemrebbenés nélkül csap a kezére, miközben zavartalanul folytatja tovább a munkát. Persze nem olyan vérmes ő, mint régen volt nevelője. Ha Corad menekülőre akarja fogni valószínűleg könnyű szerrel talál majd kibúvót.*
*Mire az italok a pohárba kerülnek ismét társaságul szegődik a férfi. Kiegyenesedve pillant rá, majd az egyik székre mutat, s az asztalon odatolja az egyik poharat.*
- Inkább csak nem sokat. Azért már nem akkora a pocakja.
*Mosolyodik el kissé miközben leül a másik székre. Kézbe veszi a poharat, s csak annak tartalmát figyeli csendesen. Persze apját is gyötri a változás, de főleg az, hogy igyekszik kilábalni az egészből. Sokat van úton. Próbál üzleteket kötni, ám kevés az, aki hajlandó vele szóba állni. A megannyi út, a temérdek visszautasítás pedig nyomot hagy az idős emberen is.
Ahogy az italt lögyböli úgy tűnik fel neki is a bőrén csúfolkodó sár. Sóhajtva teszi le a poharat, majd nekilát ledörzsölni a koszfoltokat. Dolga végeztével pedig vakon ezt arcával is megteszi. Bár valószínűleg kevés sikerrel, de majd később a vizes tál fölött jobban orvosolja a problémát.
A rájuk ülő csendben az enyhülő eső kopogása is ordításnak hat. Gondolataiban szavakat keres, amivel megtörhetné ezt a zavaró némaságot. De ugyan mit mondhatna? Alig tud valamit a férfiról. Még gyermekkorukban sem volt hajlandó megismerni, amióta pedig eltűntek egymás életéből semmit sem hallott róla.
Szerencsére a félvérbe több mersz szorult. Lassan pillant fel rá, mikor meghallja a hangját. Közben szinte észre sem veszi, hogy a viseltes, de még puha anyagra simít.*
- Úgy gondolod?
*Vonja fel a szemöldökeit, majd halványan elmosolyodva fürkészi ismét a másik tekintetét. Hiába kerüli amaz az övét, a zöldek most egyenesen az arcára szegeződnek.*
- Te pedig ugyan olyan makacs vagy, mint gyerekként.
*Sóhajtja, majd egy újabb mosoly kíséretében kel fel, s sétál vissza az ingért.*
- Van egy emlékem rólad. Mikor Mawide néni megszidott. Emlékszel a nevelőmre?
*Szól ki a szobából, ahogy felmarkolja az inget.*
- Kint voltál az udvaron, az esőben. Épp nem volt dolgod, így azt játszottad, hogy sárkányokkal küzdő lovag vagy. Vagy griffek voltak?
*Pillant fel kérdőn a férfira, mikor visszaér az inggel.*
- Mindegy is. Tiszta víz voltál és sár. A néni rángatott be a fülednél fogva. De se mosakodni, se átöltözni nem voltál hajlandó. Ő rángatta le rólad a folyosó közepén a koszos inget, átdörzsölt egy ronggyal és belebújtatott a tiszta ingbe.
*Nevet fel halkan, ahogy eszébe jut az a sértődött, felfújt kis pofi, amivel a nénit illette. Pedig az csak jót akart, bár kicsit erélyes eszközökkel érte el a célt. Lassan megáll a férfi mögött, ha amaz már leült a székre, az inget pedig az asztal szélére rakja. Akkor is a fiú után leskelődött. Először az ablakon át, majd a résnyire nyitott ajtaja mögött bujkálva. Akkor látta először félmeztelenül a fiút, s talán akkor jött először igazán zavarba.*
- Lehet, hogy pusztán csak ügyetlen vagy, hogy magadtól átöltözz?
*Piszkálódik, ám hangjából nem az a régi lány szól. Ebben nincs szándék a bántásra, pusztán gyerekes heccelődés. Szemei is csak pajkos csillogással fürkészik a másik arcát, miközben keze már mozdul, hogy az első gombot szétszedje a másik ingén. Ha a férfi odakap szemrebbenés nélkül csap a kezére, miközben zavartalanul folytatja tovább a munkát. Persze nem olyan vérmes ő, mint régen volt nevelője. Ha Corad menekülőre akarja fogni valószínűleg könnyű szerrel talál majd kibúvót.*
1601. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-04 21:09:27
Üzenet elküldve: 2024-09-04 21:09:27
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Még mindig az a fránya ablak. Lassan kezdi úgy érezni, hogy elnyomja a falnak támaszkodó vállát. Odakint még mindig remegnek a tócsák az esőcseppektől, de ő nem a tócsákat látja. Nem egészen. Zöld szemeket lát a víztükörben, vörös szálakat a fűcsomók között, finom vonalú fehér vállat a felhő szürke formáiban. Még jó, hogy az ablak felé van fordulva, így az sem látszik, hogy somolyog.
Amikor a lány megszólal, szinte hálásan mozdul meg. Rendezi arcvonásait, és úgy fordul a szoba felé. Végre, már az összes tócsát megszámolta, kétszer. Most már mást lát mint az előbb, de ez talán még lenyűgözőbb így. Annyira leköti a figyelmét a zöld anyagon játszó fény, hogy elsőre fel sem fogja, hogy a lány arról az ingről beszél, amit neki hozott. Elszakítja tekintetét a másiktól, és az asztalra rakott holmira pislant.*
- Hm.. *-apró hang csupán-* Igen, emlékszem. Apád nem volt filigrán alkat. Akkor ez nem is változott.
*Nem kérdez, kijelenti a következtetés eredményét. Attól függetlenül nem nyúl a ruhadarabért. Nem hiányzik neki, hogy az öreg arra jöjjön haza váratlanul, hogy ő a ruhájában parádézik, miközben a lányával issza a rumját. Egy ilyen helyzet kényes feltételezéseket szülhetne. És bár már nem lenne kötelessége megválaszolni a gyanúsítást, valahogy a mai napig tiszteli annyira volt mesterét, hogy ne akarjon előtte ilyen helyzetbe kerülni.
Figyeli, ahogy a lány megfordul és tesz-vesz. Nézi a mozdulatait. Mintha egy idegent látna. Az a régi lány sosem vett volna elő poharat, pláne nem neki. Talán nem is lenne baj, ha egy idegen lányt nézne. Akkor meg tudná állapítani magában, hogy annak az idegen lánynak milyen szép vonalú a csípője. A régi lányról sosem gondolt ilyet. Bár tulajdonképpen ez nem igaz így. Csak magának se akarja beismerni ezt. Nézi, ahogy előkerül az üveg, és ahogy italt tölt a pohárba az a két fehér kéz, aminek a körme alatt még ott a piac sara-mocska. Nem tud elszakadni a gondolattól, hogy másvalaki mozdulatait nézi, nem a régi lányét. Valamiért nagyon szeretné, hogy ez így legyen. Akkor minden sokkal-sokkal egyszerűbb lenne. Eszébe jut, hogy talán mondania kéne valamit. De nem tudja mi lenne illő, vagy mit mondhatna úgy, hogy az ne hangozzon mesterkélten és idegenül.*
- Régen is sokszor hordtál zöldet. *-szólal meg végül. Ezt találta egyedül: a közös múltjukat. Ha ahhoz nyúl, akkor tud úgy beszélni, hogy szavai ne legyenek hamisak. A trükk abban van, hogy olyan dolgot találjon, amivel nem szítja újra azt a tüzet, amivel egymást perzselték odakint. Nehéz trükk. Nem tudja, beválik-e, vagy ugyanolyan feszültségben válnak-e el, ahogy ma találkoztak.-* Mindig úgy gondoltam, hogy illik hozzád.
*Nem néz a lányra, a poharakon van a tekintete. Úgy érzi, ha most a zöld szemekbe kéne néznie, akkor megint a régi lány áll majd vele szemben, aki harsányan kineveti majd a szavaiért. Pedig nem akart ő rosszat velük. Talán kicsit már bánja is, hogy megszólalt.*
*Még mindig az a fránya ablak. Lassan kezdi úgy érezni, hogy elnyomja a falnak támaszkodó vállát. Odakint még mindig remegnek a tócsák az esőcseppektől, de ő nem a tócsákat látja. Nem egészen. Zöld szemeket lát a víztükörben, vörös szálakat a fűcsomók között, finom vonalú fehér vállat a felhő szürke formáiban. Még jó, hogy az ablak felé van fordulva, így az sem látszik, hogy somolyog.
Amikor a lány megszólal, szinte hálásan mozdul meg. Rendezi arcvonásait, és úgy fordul a szoba felé. Végre, már az összes tócsát megszámolta, kétszer. Most már mást lát mint az előbb, de ez talán még lenyűgözőbb így. Annyira leköti a figyelmét a zöld anyagon játszó fény, hogy elsőre fel sem fogja, hogy a lány arról az ingről beszél, amit neki hozott. Elszakítja tekintetét a másiktól, és az asztalra rakott holmira pislant.*
- Hm.. *-apró hang csupán-* Igen, emlékszem. Apád nem volt filigrán alkat. Akkor ez nem is változott.
*Nem kérdez, kijelenti a következtetés eredményét. Attól függetlenül nem nyúl a ruhadarabért. Nem hiányzik neki, hogy az öreg arra jöjjön haza váratlanul, hogy ő a ruhájában parádézik, miközben a lányával issza a rumját. Egy ilyen helyzet kényes feltételezéseket szülhetne. És bár már nem lenne kötelessége megválaszolni a gyanúsítást, valahogy a mai napig tiszteli annyira volt mesterét, hogy ne akarjon előtte ilyen helyzetbe kerülni.
Figyeli, ahogy a lány megfordul és tesz-vesz. Nézi a mozdulatait. Mintha egy idegent látna. Az a régi lány sosem vett volna elő poharat, pláne nem neki. Talán nem is lenne baj, ha egy idegen lányt nézne. Akkor meg tudná állapítani magában, hogy annak az idegen lánynak milyen szép vonalú a csípője. A régi lányról sosem gondolt ilyet. Bár tulajdonképpen ez nem igaz így. Csak magának se akarja beismerni ezt. Nézi, ahogy előkerül az üveg, és ahogy italt tölt a pohárba az a két fehér kéz, aminek a körme alatt még ott a piac sara-mocska. Nem tud elszakadni a gondolattól, hogy másvalaki mozdulatait nézi, nem a régi lányét. Valamiért nagyon szeretné, hogy ez így legyen. Akkor minden sokkal-sokkal egyszerűbb lenne. Eszébe jut, hogy talán mondania kéne valamit. De nem tudja mi lenne illő, vagy mit mondhatna úgy, hogy az ne hangozzon mesterkélten és idegenül.*
- Régen is sokszor hordtál zöldet. *-szólal meg végül. Ezt találta egyedül: a közös múltjukat. Ha ahhoz nyúl, akkor tud úgy beszélni, hogy szavai ne legyenek hamisak. A trükk abban van, hogy olyan dolgot találjon, amivel nem szítja újra azt a tüzet, amivel egymást perzselték odakint. Nehéz trükk. Nem tudja, beválik-e, vagy ugyanolyan feszültségben válnak-e el, ahogy ma találkoztak.-* Mindig úgy gondoltam, hogy illik hozzád.
*Nem néz a lányra, a poharakon van a tekintete. Úgy érzi, ha most a zöld szemekbe kéne néznie, akkor megint a régi lány áll majd vele szemben, aki harsányan kineveti majd a szavaiért. Pedig nem akart ő rosszat velük. Talán kicsit már bánja is, hogy megszólalt.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2020-2039