Arthenior - Polgárnegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Arthenior főtere (új) Wegtoreni Kalmár (új) Kaszárnya (új) | Polgárnegyed | Templom (új) Romváros és Meredély (új) Piactér (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 82 (1621. - 1640. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1640. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-12 09:39:17
Üzenet elküldve: 2024-09-12 09:39:17
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Hattyúvágta//
*Borzalmasan esetlennek érzi magát. Kicsit olyan, mint amikor apja először adott engedélyt, hogy részt vehessen egy bálon. Amikor először ismerhette meg a vagyonosok társasági életét. Emlékszik a borgőzös levegőre, az oldalt húzódó hosszú asztalra, ami rogyásig volt megpakolva sültekkel, gyümölcstálakkal, süteményekkel. Jól emlékszik rá mennyire izgult, amikor először kérték fel táncolni. Mennyire félt attól, hogy egy lábra tapos vagy megbotlik a hosszú ruhában. Arra is jól emlékszik, hogy le sem tudta venni a szemét az estén felszolgálóvá avanzsált inasfiúról. Benne van a kép, amikor elképzelte milyen lehetne az, ha a keringő alatt az a fiú lenne a partnere. Milyen lehet ahogy testével a másikéhoz simul. Noha egész este más suhancok ujjai közé kellett csúsztatnia vékony kis kezét, ő jól emlékszik, hogy belül bizony ő csak egyvalakivel táncolta át az éjszakát. Az inasfiúval. S lám, amilyen kegyetlen volt hozzájuk a múlt, az idő évek múltán engedékenyebbé vált, s végre engedte, hogy a félhomályos szoba parkettjén azzal az inasfiúval lejthesse el az első táncát. Egy sokkal szenvedélyesebb, bensőségesebb táncot. Ez a bál csak kettejüknek szól. Itt pedig most nem kell áhítoznia az egykori inas után, hiszen ő áll előtte a félhomályos bálteremben. A teste a másikénak feszül, ujjai, ajkai pedig megízlelhetnek minden apró részletet, minden porcikát. Végre nem csak titkon merenghet róla, mert ez itt most valós. Ez nem csak egy fiatalkori ábránd, hanem annak a vágyálomnak a beteljesülése. S hiába a zavar, a szégyenlősség, nem akarja ezt veszni hagyni. A követelődző ajkak, ujjainak gyengéd, kíváncsi és kissé türelmetlen munkálatai mind azon ügyködnek, hogy végre kiteljesedhessen és odaadhassa magát a férfinak. Amiért cserébe pedig ő készül elvenni tőle mindent. Minden egyes csókot, minden finom érintést. Meg akar tanulni mindent, hogy ő legyen a legjobb, s talán az egyetlen partnere ebben a túlfűtött keringőben.
Ahogy Corad visszakérdez nehéz lenne tagadnia, hogy nem jön még inkább zavarba. Már csak attól is, hogy mindentől újra meg újra megszeppen. Idegen neki a helyzet, a megannyi érzelem, a vágy beteljesülése felé vezető út. De különös mód nem érez csalódottságot azért, hogy most csak egyedül ő az, aki mindenféle tapasztalat nélkül áll itt. A válaszon igazán meg sem lepődik, mert felülírja az egészet az, hogy a férfinek mit sem számított az egész. Mert most Ők. Senki más.
Apró mosollyal bólint a szavaira, ahogy kezei a szalaghoz nyúlnak, ám az ujjak még az elején megtorpannak. Először értetlenül fürkészi a másik arcát, de engedelmeskedik a szavaknak, így a kezét el is húzza nyomban. Ahogy a bakancsok, majd a nadrág is gyorsan, türelmetlenül kerülnek le róla nem tudja megállni kuncogás nélkül. Persze arca újból skarlátszínben pompázik a látványtól, mégis érzi, hogy egyre felszabadultabb és fesztelen.
Végül halkan elneveti magát, ahogy visszatér hozzá a férfi. A kezeit kissé feltartva mosolyodik el.*
- Csak tessék. A tiéd.
*Válaszolja halkan, miközben ismét az arcára simít, majd átcirógat a tarkójára, hogy végül a vékony ujjak a szőke tincsek közé fésülve állapodjanak meg.*
*Borzalmasan esetlennek érzi magát. Kicsit olyan, mint amikor apja először adott engedélyt, hogy részt vehessen egy bálon. Amikor először ismerhette meg a vagyonosok társasági életét. Emlékszik a borgőzös levegőre, az oldalt húzódó hosszú asztalra, ami rogyásig volt megpakolva sültekkel, gyümölcstálakkal, süteményekkel. Jól emlékszik rá mennyire izgult, amikor először kérték fel táncolni. Mennyire félt attól, hogy egy lábra tapos vagy megbotlik a hosszú ruhában. Arra is jól emlékszik, hogy le sem tudta venni a szemét az estén felszolgálóvá avanzsált inasfiúról. Benne van a kép, amikor elképzelte milyen lehetne az, ha a keringő alatt az a fiú lenne a partnere. Milyen lehet ahogy testével a másikéhoz simul. Noha egész este más suhancok ujjai közé kellett csúsztatnia vékony kis kezét, ő jól emlékszik, hogy belül bizony ő csak egyvalakivel táncolta át az éjszakát. Az inasfiúval. S lám, amilyen kegyetlen volt hozzájuk a múlt, az idő évek múltán engedékenyebbé vált, s végre engedte, hogy a félhomályos szoba parkettjén azzal az inasfiúval lejthesse el az első táncát. Egy sokkal szenvedélyesebb, bensőségesebb táncot. Ez a bál csak kettejüknek szól. Itt pedig most nem kell áhítoznia az egykori inas után, hiszen ő áll előtte a félhomályos bálteremben. A teste a másikénak feszül, ujjai, ajkai pedig megízlelhetnek minden apró részletet, minden porcikát. Végre nem csak titkon merenghet róla, mert ez itt most valós. Ez nem csak egy fiatalkori ábránd, hanem annak a vágyálomnak a beteljesülése. S hiába a zavar, a szégyenlősség, nem akarja ezt veszni hagyni. A követelődző ajkak, ujjainak gyengéd, kíváncsi és kissé türelmetlen munkálatai mind azon ügyködnek, hogy végre kiteljesedhessen és odaadhassa magát a férfinak. Amiért cserébe pedig ő készül elvenni tőle mindent. Minden egyes csókot, minden finom érintést. Meg akar tanulni mindent, hogy ő legyen a legjobb, s talán az egyetlen partnere ebben a túlfűtött keringőben.
Ahogy Corad visszakérdez nehéz lenne tagadnia, hogy nem jön még inkább zavarba. Már csak attól is, hogy mindentől újra meg újra megszeppen. Idegen neki a helyzet, a megannyi érzelem, a vágy beteljesülése felé vezető út. De különös mód nem érez csalódottságot azért, hogy most csak egyedül ő az, aki mindenféle tapasztalat nélkül áll itt. A válaszon igazán meg sem lepődik, mert felülírja az egészet az, hogy a férfinek mit sem számított az egész. Mert most Ők. Senki más.
Apró mosollyal bólint a szavaira, ahogy kezei a szalaghoz nyúlnak, ám az ujjak még az elején megtorpannak. Először értetlenül fürkészi a másik arcát, de engedelmeskedik a szavaknak, így a kezét el is húzza nyomban. Ahogy a bakancsok, majd a nadrág is gyorsan, türelmetlenül kerülnek le róla nem tudja megállni kuncogás nélkül. Persze arca újból skarlátszínben pompázik a látványtól, mégis érzi, hogy egyre felszabadultabb és fesztelen.
Végül halkan elneveti magát, ahogy visszatér hozzá a férfi. A kezeit kissé feltartva mosolyodik el.*
- Csak tessék. A tiéd.
*Válaszolja halkan, miközben ismét az arcára simít, majd átcirógat a tarkójára, hogy végül a vékony ujjak a szőke tincsek közé fésülve állapodjanak meg.*
1639. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-12 08:13:51
Üzenet elküldve: 2024-09-12 08:13:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Csak ők vannak. Ők ketten.
A Világ erre a kis szobára szűkült, a lámpás fénykörére, és ők vannak benne, ketten. Nem fér már el mellettük senki és semmi más. Sem a lány apja, sem a régi nevelőnő, sem az öreg suszter. De nem fér ide a múlt, sem a jövő, mert most csak az a pillanat van, amit éppen egymással osztanak meg. És ez így van rendjén. Miért is gondolkoznának most máson, minek törődnének azzal, hogy valamikor valaki mit mondott nekik és miért; miért törődnének azzal, hogy most mit mondana nekik bárki is? Hiszen nincs a világon talán senki, aki pontosan tudná, hogy mi zajlik most bennük. Hogy miért is olyan különleges az, hogy míg a kettejük között eddig feszülő húrokon a Sors komor és sötét dallamot játszott, most fogást váltva rajtuk valami egészen más módon szólaltatja meg őket, vadul, forrón és dobogón, épp úgy, ahogy a szívük ver.
Ha csókot követelnek tőle, akkor ő megadja azt, és nem csak megadja, de egyúttal el is veszi ami neki jár. Ez már nem az a tapogatózó-óvatos szájrapuszi; ujjai a vörös tincsek alatt a lány tarkójára simulnak ahogy kíváncsian, és már egyáltalán nem finomkodón csókol, még talán tapasztalatlanul, de bátran. Halk, mordulásszerű hang tör fel a torkáról ahogy megérzi a hasán végigsimító ujjakat, egy pillanatra levegőért kap ahogy a lány elhúzódik tőle. Szinte úgy érzi, hogy bőre bizsereg ahogy a másik hozzáér. Elgyönyörködik és elmerül azokban a zöld szemekben egy pillanatra, több ideje nincs is, hiszen a lány ujjai határozottan oldják az övet és a gombokat, és csupán pár pillanat kérdése, hogy már csak egyetlen, legutolsó ruhadarab fedje őt – az épp csak felvett inget nem számítva.
Ezután a lány mintha megszeppenne, vagy meggondolná magát; az érintése okozta bizsergés elmúlik a bőréről, csupán a szemei maradnak vele, azokból pedig sokat ki tud most olvasni, nagyon sokat. Látja benne a vágyat, de látja benne a bizonytalanságot is. Ez utóbbit erősítik meg a szavak is.*
- Én már.. mi? *-kérdez vissza, még mindig L'szka tekintetét kutatva. Nem kell sokáig gondolkoznia míg rájön, hogy mi lett volna a kérdés vége.-* Ó..! Igen. De az nem számít, mert.. mi most..
*Végigsimít a lány arcán, komolyan is gondolja amit mondott. Az az alkalom tényleg nem számított. Megtörtént, elmondhatja, hogy megtörtént, de ennyi. Emiatt a lánynak nem kellene rosszul éreznie magát szerinte. Érzi ahogy L'szka kezei megmozdulnak hogy megoldják a ruháján a fűzőket, saját keze gondolkodás nélkül mozdul vele együtt. Ujjai finoman simulnak rá a lány kezeire.*
- Várj, *-kéri-* hadd' én.. csak.. várj.
*Kicsit hátrébb csusszan, lehajol, gyors mozdulattal oldja meg bakancsait, majd szinte türelmetlen mozdulattal taposva-rúgva szabadul meg azoktól, és a bokái köré hullott nadrágjától is. Talán nincs öt másodperc az egész. Tud nagyon, nagyon gyors is lenni, ha akar.*
- No.. *-még egy utolsó mozdulat, ahogy végleg arrébb takarítja az útból a nadrágot, és már ugyanott, ugyanúgy áll, ahogy és ahol az előbb.-* Szóval.. én szeretném.
*És ha időközben L'szka nem oldotta ki és bontotta szét teljesen a szalagot, akkor szinte engedélykérően óvatos mozdulattal most ő nyúl hozzá, hogy befejezhesse, amit a lány elkezdett. Ő akarja ezt. Talán azóta, mióta először fordult meg a fejében, még sihederkorában, hogy vajon milyen lehet szétoldani ezeket a szalagokat, amik a lány ruháját tartják.*
*Csak ők vannak. Ők ketten.
A Világ erre a kis szobára szűkült, a lámpás fénykörére, és ők vannak benne, ketten. Nem fér már el mellettük senki és semmi más. Sem a lány apja, sem a régi nevelőnő, sem az öreg suszter. De nem fér ide a múlt, sem a jövő, mert most csak az a pillanat van, amit éppen egymással osztanak meg. És ez így van rendjén. Miért is gondolkoznának most máson, minek törődnének azzal, hogy valamikor valaki mit mondott nekik és miért; miért törődnének azzal, hogy most mit mondana nekik bárki is? Hiszen nincs a világon talán senki, aki pontosan tudná, hogy mi zajlik most bennük. Hogy miért is olyan különleges az, hogy míg a kettejük között eddig feszülő húrokon a Sors komor és sötét dallamot játszott, most fogást váltva rajtuk valami egészen más módon szólaltatja meg őket, vadul, forrón és dobogón, épp úgy, ahogy a szívük ver.
Ha csókot követelnek tőle, akkor ő megadja azt, és nem csak megadja, de egyúttal el is veszi ami neki jár. Ez már nem az a tapogatózó-óvatos szájrapuszi; ujjai a vörös tincsek alatt a lány tarkójára simulnak ahogy kíváncsian, és már egyáltalán nem finomkodón csókol, még talán tapasztalatlanul, de bátran. Halk, mordulásszerű hang tör fel a torkáról ahogy megérzi a hasán végigsimító ujjakat, egy pillanatra levegőért kap ahogy a lány elhúzódik tőle. Szinte úgy érzi, hogy bőre bizsereg ahogy a másik hozzáér. Elgyönyörködik és elmerül azokban a zöld szemekben egy pillanatra, több ideje nincs is, hiszen a lány ujjai határozottan oldják az övet és a gombokat, és csupán pár pillanat kérdése, hogy már csak egyetlen, legutolsó ruhadarab fedje őt – az épp csak felvett inget nem számítva.
Ezután a lány mintha megszeppenne, vagy meggondolná magát; az érintése okozta bizsergés elmúlik a bőréről, csupán a szemei maradnak vele, azokból pedig sokat ki tud most olvasni, nagyon sokat. Látja benne a vágyat, de látja benne a bizonytalanságot is. Ez utóbbit erősítik meg a szavak is.*
- Én már.. mi? *-kérdez vissza, még mindig L'szka tekintetét kutatva. Nem kell sokáig gondolkoznia míg rájön, hogy mi lett volna a kérdés vége.-* Ó..! Igen. De az nem számít, mert.. mi most..
*Végigsimít a lány arcán, komolyan is gondolja amit mondott. Az az alkalom tényleg nem számított. Megtörtént, elmondhatja, hogy megtörtént, de ennyi. Emiatt a lánynak nem kellene rosszul éreznie magát szerinte. Érzi ahogy L'szka kezei megmozdulnak hogy megoldják a ruháján a fűzőket, saját keze gondolkodás nélkül mozdul vele együtt. Ujjai finoman simulnak rá a lány kezeire.*
- Várj, *-kéri-* hadd' én.. csak.. várj.
*Kicsit hátrébb csusszan, lehajol, gyors mozdulattal oldja meg bakancsait, majd szinte türelmetlen mozdulattal taposva-rúgva szabadul meg azoktól, és a bokái köré hullott nadrágjától is. Talán nincs öt másodperc az egész. Tud nagyon, nagyon gyors is lenni, ha akar.*
- No.. *-még egy utolsó mozdulat, ahogy végleg arrébb takarítja az útból a nadrágot, és már ugyanott, ugyanúgy áll, ahogy és ahol az előbb.-* Szóval.. én szeretném.
*És ha időközben L'szka nem oldotta ki és bontotta szét teljesen a szalagot, akkor szinte engedélykérően óvatos mozdulattal most ő nyúl hozzá, hogy befejezhesse, amit a lány elkezdett. Ő akarja ezt. Talán azóta, mióta először fordult meg a fejében, még sihederkorában, hogy vajon milyen lehet szétoldani ezeket a szalagokat, amik a lány ruháját tartják.*
1638. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-11 21:32:26
Üzenet elküldve: 2024-09-11 21:32:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Hattyúvágta//
*A múlt árnyai kezdenek a háttérbe szorulni, ezzel adva helyet annak a jelennek, ahol most csak ők ketten léteznek. Ahol a gyenge kis parázsból apránként máglya sarjad, lassan pedig úgy érzi, hogy képes lenne a férfival együtt az egész világot felperzselni. Valahol hátul, messze persze hallja az elégedetlen szavakat, azokét akik miatt egykor lemondott valamiről, ami gyerekként talán nem is tűnt fontosnak, ám ebben a pillanatban úgy érzi, hogy a legfontosabb részétől fosztották meg akkor. De ez már tényleg csak egy ködös, elfeketedett emlék. Kár időt és energiát fordítani arra, hogy tovább őrlődjön miatta. Hisz ők ketten most vannak itt. Ahogy mondják az élet kiszámíthatatlan. Talán a holnapi nap első sugarai a sötétséggel együtt fogják ezt szétoszlatni, de ez maradjon a másnap gondja. Ujjai most érinthetik meg, ajkai is ebben a pillanatban ízlelhetik, a teste most feszül a másikéhoz. Ebben a jelenben nincs már sem múlt, sem jövő, csak most van. S végre minden bűntudat, szemérem és szégyenérzet nélkül akarja kiélvezni.
Fejét megemelve nyújtózik az ajkaihoz, hogy egy újabb csókot követeljen. Akár az alkohol mámorának függője, olyan elánnal forr újból az ajkaira. A rum aromája, az eső illata erősebben vegyül a levegőbe, elméjét szinte teljesen elködösítve. Már nem lát sem kétséget, nincs benne bizonytalanság. Csak magukat látja. Csak ők ketten léteznek, s füleiben rendületlenül dübörög a vágy. Az illemet egykor jól megtanuló leány végre az egészet besöpörheti az ágy alá, hogy a szemérem utolsó darabját is levesse magáról. Lehet, hogy a férfi képes türelmet gyakorolni, ám a lányban izzó szenvedély és kíváncsiság nem ösztökéli nyugalomra. Minden porcikája lángol, vágyakozik azután, hogy a másiké legyen, hogy az utolsó hajszáláig birtokolja, uralja.
Ujjai gyengéden siklanak le a fedetlen bőrön, a nadrág szegéjénél állapodva meg, miközben lassan elszakad az ajkaitól. A smaragdszín szemek újra megmutatják magukat, ahogy lassan az arcára pillant. Mintha engedélyre várna, egy apró rezdülésre, bármire, ami megerősíti abban, hogy amit csinál az jó. Ezzel szemben ujjai már a darabot oldják szét, hogy az utolsó akadályt is eltüntethesse. Ám a magabiztosság abban a pillanatban válik semmivé, ahogy az anyag halk susogással csúszik a földre.
Pihegve kutakodik a kékek után, a kezeit közben lassan elhúzza, mint a rossz gyerek, aki tiltott útra készül lépni. Pedig tudja, hallotta a férfi szájából, hogy jó az, amit csinál. Ám a tudománya híján van, a szemérmesség pedig egy erős bokán rúgással jelzi, hogy még mindig jelen van. Mit meg nem adna azért, ha most is olyan talpraesett tudna lenni, mint alig pár órája a piacon. De a neki feszülő testből érzi, hogy valóban hatással van a másikra. Persze ez hiúságát fényezi, de egyúttal elülteti benne a félelmet, hogy esetleg csalódást fog okozni.*
- Corad... Te már...?
*Mély levegőt vesz, de a kérdés mégis befejezetlen marad. Ajkait összepréselve hallgat tüntetőlegesen, mintha attól tartana, hogy valami nagy ostobaságot fog kérdezni. Mintha szégyellnie kéne azt, hogy ő még soha senkinek sem adta oda magát. Mert fiatal volt, mert nem volt lehetősége, mert nem akarta. Azokkal nem. Aki jelentett neki bármit is az pedig idő és a lehetőségek előtt elment. Most pedig villámcsapásként érkezett vissza az életébe, a lány pedig tapasztalatlan fruskaként nehezen tud mit kezdeni a helyzettel.
Végül zavartan felnyögve ráz aprót a fején, majd szemeit lesütve simít a zöld anyagra, hogy a fűző viseltes szalagját kioldja, majd meglazítva bontsa lassan szét.
Nem akar esélyt adni magának a menekülésre, mert ha ennél jobban elbizonytalanodik, akkor bizony ma estére tényleg csak a sajt marad és a kenyér.*
*A múlt árnyai kezdenek a háttérbe szorulni, ezzel adva helyet annak a jelennek, ahol most csak ők ketten léteznek. Ahol a gyenge kis parázsból apránként máglya sarjad, lassan pedig úgy érzi, hogy képes lenne a férfival együtt az egész világot felperzselni. Valahol hátul, messze persze hallja az elégedetlen szavakat, azokét akik miatt egykor lemondott valamiről, ami gyerekként talán nem is tűnt fontosnak, ám ebben a pillanatban úgy érzi, hogy a legfontosabb részétől fosztották meg akkor. De ez már tényleg csak egy ködös, elfeketedett emlék. Kár időt és energiát fordítani arra, hogy tovább őrlődjön miatta. Hisz ők ketten most vannak itt. Ahogy mondják az élet kiszámíthatatlan. Talán a holnapi nap első sugarai a sötétséggel együtt fogják ezt szétoszlatni, de ez maradjon a másnap gondja. Ujjai most érinthetik meg, ajkai is ebben a pillanatban ízlelhetik, a teste most feszül a másikéhoz. Ebben a jelenben nincs már sem múlt, sem jövő, csak most van. S végre minden bűntudat, szemérem és szégyenérzet nélkül akarja kiélvezni.
Fejét megemelve nyújtózik az ajkaihoz, hogy egy újabb csókot követeljen. Akár az alkohol mámorának függője, olyan elánnal forr újból az ajkaira. A rum aromája, az eső illata erősebben vegyül a levegőbe, elméjét szinte teljesen elködösítve. Már nem lát sem kétséget, nincs benne bizonytalanság. Csak magukat látja. Csak ők ketten léteznek, s füleiben rendületlenül dübörög a vágy. Az illemet egykor jól megtanuló leány végre az egészet besöpörheti az ágy alá, hogy a szemérem utolsó darabját is levesse magáról. Lehet, hogy a férfi képes türelmet gyakorolni, ám a lányban izzó szenvedély és kíváncsiság nem ösztökéli nyugalomra. Minden porcikája lángol, vágyakozik azután, hogy a másiké legyen, hogy az utolsó hajszáláig birtokolja, uralja.
Ujjai gyengéden siklanak le a fedetlen bőrön, a nadrág szegéjénél állapodva meg, miközben lassan elszakad az ajkaitól. A smaragdszín szemek újra megmutatják magukat, ahogy lassan az arcára pillant. Mintha engedélyre várna, egy apró rezdülésre, bármire, ami megerősíti abban, hogy amit csinál az jó. Ezzel szemben ujjai már a darabot oldják szét, hogy az utolsó akadályt is eltüntethesse. Ám a magabiztosság abban a pillanatban válik semmivé, ahogy az anyag halk susogással csúszik a földre.
Pihegve kutakodik a kékek után, a kezeit közben lassan elhúzza, mint a rossz gyerek, aki tiltott útra készül lépni. Pedig tudja, hallotta a férfi szájából, hogy jó az, amit csinál. Ám a tudománya híján van, a szemérmesség pedig egy erős bokán rúgással jelzi, hogy még mindig jelen van. Mit meg nem adna azért, ha most is olyan talpraesett tudna lenni, mint alig pár órája a piacon. De a neki feszülő testből érzi, hogy valóban hatással van a másikra. Persze ez hiúságát fényezi, de egyúttal elülteti benne a félelmet, hogy esetleg csalódást fog okozni.*
- Corad... Te már...?
*Mély levegőt vesz, de a kérdés mégis befejezetlen marad. Ajkait összepréselve hallgat tüntetőlegesen, mintha attól tartana, hogy valami nagy ostobaságot fog kérdezni. Mintha szégyellnie kéne azt, hogy ő még soha senkinek sem adta oda magát. Mert fiatal volt, mert nem volt lehetősége, mert nem akarta. Azokkal nem. Aki jelentett neki bármit is az pedig idő és a lehetőségek előtt elment. Most pedig villámcsapásként érkezett vissza az életébe, a lány pedig tapasztalatlan fruskaként nehezen tud mit kezdeni a helyzettel.
Végül zavartan felnyögve ráz aprót a fején, majd szemeit lesütve simít a zöld anyagra, hogy a fűző viseltes szalagját kioldja, majd meglazítva bontsa lassan szét.
Nem akar esélyt adni magának a menekülésre, mert ha ennél jobban elbizonytalanodik, akkor bizony ma estére tényleg csak a sajt marad és a kenyér.*
1637. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-09 07:59:45
Üzenet elküldve: 2024-09-09 07:59:45
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*A múlt mindig velük marad majd. Az már belevésődött mindkettőjükbe, vissza nem fordítható módon. Ha lenne ideje és lehetősége gondolkodni ilyen dolgokon, valószínűleg arra jutna, hogy ha a mai nap és éjjel után továbbra is összetartozónak akarják majd tekinteni magukat, biztos lesznek előbukkanó árnyak, haragos-hangos szavak, vagy konok hallgatások. De most nincs ideje és lehetősége ilyenen gondolkodni. Mert most ők ketten, a maguk esetlenségével épp azon vannak, hogy feloldozzák egymást, hogy olyan abszolúciót kaphassanak, amilyenre az életben talán ha egyszer van csak lehetőség. És erre mindkettőjüknek szüksége is van. A feloldozásra, a másik közelségére, hogy jóvá tehessék az érdemtelenül odavágott szavakat, a gyermeki aljasságot; hogy felperzseljék és megsemmisítsék mindazt amire már nincs szükség, és így megtisztulva állhassanak majd egymással szemben. Vagy egymás mellett.
Megérzi a rezzenést ami az érintésére válasz, de nem gondolja úgy, hogy az azt jelentené, hogy a lánynak ellenére lenne már csak ez is. Hiszen tudja, hogy most annak idegen terepen mozognak, és emiatt valóban türelemmel van irányában. Minek is siessen? Minek sürgessen valamit, ami amúgy is megtörténne? Inkább csak baljával átöleli L'szka derekát ahogy az a nyaka köré fonja a karjait. Érzi, ahogy combjuk, csípőjük, hasuk és mellkasuk összesimul. Ez most neki is új. Hiszen amikor ő esett át saját tűzkeresztségén, nem volt sem lehetőség sem szükség hasonlóra. Az gyakorlatilag üzlet volt, nem több, és emiatt idegen, zavaró és hazug. De most, az arcát érintő ajkakat igaznak érzi, még ha egyelőre félénknek is. Jól esik neki a másik kedveskedése, érzi, ahogy a saját zavara is enyhül. Hiszen egyébként nincs is miért zavarban lennie. Régóta, nagyon is régóta ismeri ezt a lányt -még ha, mint kiderült, nem is jól-, nem idegen neki a közelsége, az illata. Ami új, az az, hogy már tudja: annak bőre sima a vállán, már tudja, hogy kezeivel szinte átérné a derekát, már ismeri ajkainak puhaságát és melegét. Lám, máris mennyi új dolgot tanult róla! És ez még csak a kezdet. Hiszen most még csak a konyhaasztal mellett állnak összesimulva. Mennyi mindent tanulhat még róla később – vagy épp nem is olyan sokára.. Hagyja, hogy épp annyi helyet kapjon a lány, amennyi elég neki ahhoz, hogy ő is új felfedezéseket tegyen. Hagyja, mert az apró csókok, az ajkak forró, nedves érintése a bőrén jól esik neki, tetszik neki, és hatással van rá. Hirtelen eszébe jut, hogy mivel cukkolták egymást alig pár perce: amikor a lány azt mondta, hogy még ügyesebb is tud lenni az izgalom felkeltésében, és hogy ő azt válaszolta erre, hogy nem kétli. Fogalmuk sem volt róla, hogy mennyire igazat beszéltek már akkor. Bal keze továbbra is a lány derekát öleli, még ha lazábban is, hogy annak legyen tere a saját felfedezéseihez, míg jobbjával előbb lentről felfelé, majd visszafelé is végigsimítja annak hátát. Ujjai elidőznek a formákon, most ő is ismerkedik: eddig hiába látta már több százszor, ha nem ezerszer ezt az alakot, így felfedezni egészen más.*
- Ez jó.. *-suttogja halkan, ahogy egy-egy pillanatra megborzong az apró érintésektől, amiket ő kap. Bár sziklaszilárdan tartja magát ahhoz az elhatározásához, hogy türelmet tanúsít, vannak olyan dolgok, amiket nem tud uralma alatt tartani. Hiszen a teste reagál a másik szoros közelségére, és bár ezt korábban talán elrejtette volna a lány elől, erre most, ebben az összesimult ölelésben nincs lehetősége. És, ami azt illeti, nem is akarja rejtegetni a valóságot. Miért is tenné? Hiszen ez most nem illetlenség, hanem a lehető legőszintébb reakció, amit csak adhat.*
*A múlt mindig velük marad majd. Az már belevésődött mindkettőjükbe, vissza nem fordítható módon. Ha lenne ideje és lehetősége gondolkodni ilyen dolgokon, valószínűleg arra jutna, hogy ha a mai nap és éjjel után továbbra is összetartozónak akarják majd tekinteni magukat, biztos lesznek előbukkanó árnyak, haragos-hangos szavak, vagy konok hallgatások. De most nincs ideje és lehetősége ilyenen gondolkodni. Mert most ők ketten, a maguk esetlenségével épp azon vannak, hogy feloldozzák egymást, hogy olyan abszolúciót kaphassanak, amilyenre az életben talán ha egyszer van csak lehetőség. És erre mindkettőjüknek szüksége is van. A feloldozásra, a másik közelségére, hogy jóvá tehessék az érdemtelenül odavágott szavakat, a gyermeki aljasságot; hogy felperzseljék és megsemmisítsék mindazt amire már nincs szükség, és így megtisztulva állhassanak majd egymással szemben. Vagy egymás mellett.
Megérzi a rezzenést ami az érintésére válasz, de nem gondolja úgy, hogy az azt jelentené, hogy a lánynak ellenére lenne már csak ez is. Hiszen tudja, hogy most annak idegen terepen mozognak, és emiatt valóban türelemmel van irányában. Minek is siessen? Minek sürgessen valamit, ami amúgy is megtörténne? Inkább csak baljával átöleli L'szka derekát ahogy az a nyaka köré fonja a karjait. Érzi, ahogy combjuk, csípőjük, hasuk és mellkasuk összesimul. Ez most neki is új. Hiszen amikor ő esett át saját tűzkeresztségén, nem volt sem lehetőség sem szükség hasonlóra. Az gyakorlatilag üzlet volt, nem több, és emiatt idegen, zavaró és hazug. De most, az arcát érintő ajkakat igaznak érzi, még ha egyelőre félénknek is. Jól esik neki a másik kedveskedése, érzi, ahogy a saját zavara is enyhül. Hiszen egyébként nincs is miért zavarban lennie. Régóta, nagyon is régóta ismeri ezt a lányt -még ha, mint kiderült, nem is jól-, nem idegen neki a közelsége, az illata. Ami új, az az, hogy már tudja: annak bőre sima a vállán, már tudja, hogy kezeivel szinte átérné a derekát, már ismeri ajkainak puhaságát és melegét. Lám, máris mennyi új dolgot tanult róla! És ez még csak a kezdet. Hiszen most még csak a konyhaasztal mellett állnak összesimulva. Mennyi mindent tanulhat még róla később – vagy épp nem is olyan sokára.. Hagyja, hogy épp annyi helyet kapjon a lány, amennyi elég neki ahhoz, hogy ő is új felfedezéseket tegyen. Hagyja, mert az apró csókok, az ajkak forró, nedves érintése a bőrén jól esik neki, tetszik neki, és hatással van rá. Hirtelen eszébe jut, hogy mivel cukkolták egymást alig pár perce: amikor a lány azt mondta, hogy még ügyesebb is tud lenni az izgalom felkeltésében, és hogy ő azt válaszolta erre, hogy nem kétli. Fogalmuk sem volt róla, hogy mennyire igazat beszéltek már akkor. Bal keze továbbra is a lány derekát öleli, még ha lazábban is, hogy annak legyen tere a saját felfedezéseihez, míg jobbjával előbb lentről felfelé, majd visszafelé is végigsimítja annak hátát. Ujjai elidőznek a formákon, most ő is ismerkedik: eddig hiába látta már több százszor, ha nem ezerszer ezt az alakot, így felfedezni egészen más.*
- Ez jó.. *-suttogja halkan, ahogy egy-egy pillanatra megborzong az apró érintésektől, amiket ő kap. Bár sziklaszilárdan tartja magát ahhoz az elhatározásához, hogy türelmet tanúsít, vannak olyan dolgok, amiket nem tud uralma alatt tartani. Hiszen a teste reagál a másik szoros közelségére, és bár ezt korábban talán elrejtette volna a lány elől, erre most, ebben az összesimult ölelésben nincs lehetősége. És, ami azt illeti, nem is akarja rejtegetni a valóságot. Miért is tenné? Hiszen ez most nem illetlenség, hanem a lehető legőszintébb reakció, amit csak adhat.*
1636. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-09 06:04:52
Üzenet elküldve: 2024-09-09 06:04:52
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Hattyúvágta//
*Szíve szerint a világba ordította volna mit is szeretne. Olyan könnyűnek tűnik, ha kívülről nézi magát, ám így, hogy magának kell a helyzettel megküzdenie már semmi sem olyan egyszerű. Félt attól, hogy csak visszautasítást nyer mindazok után is, hogy ennyire őszintén megnyíltak egymás előtt. Hisz közös múltjuk fertőző gócként lapult meg. Noha sikerült egy éles késsel kivágni azt, mégis rettegett a gondolatától, hogy valami visszamaradt belőle, s újra méregként fog szétterjedni. De a férfi utáni vágy, a gyermekként elfojtott érzelmek megerősítették. Tudta mit akar, s mit szeretne mindennél jobban elkerülni. Akarja az előtte álló férfit, mindennél jobban. A gyűlöletet már a feledés marcangolja, a kettejüket elválasztó határ pedig teljesen elmosódott. Ezt pedig nem akarja megkockáztatni, hogy a semmibe vesszen. Meg akarja valósítani az álmát. Azt a vágyat, amit kiskorában rákényszerítettek, hogy elnyomjon. Ehhez pedig minden bátorságát össze kellett szednie. Megmutatta, elmondta, hogy hogyan érez valójában, mit akar a másiktól. Az pedig nem távolodott el, nem hagyta magára. Ahogy felpillant rá mosolyt lát, ami pillanatokon belül megnyugtatja a benne háborgó tengert. Az elméjéből végre kiszökik minden kínzó gondolat, hogy csak egyetlen egy szó pulzáljon benne szüntelen: Akarlak!
Már nem riad vissza, hogy ezt kimutassa, mert megbizonyosodott arról, hogy nem csak ő érez így. Nem csak az ő gyermekded álma volt az, ami végre most valós alakot ölt.
Elnyerte a bizalmát, sőt talán sosem bízott senkiben sem így, mint most a férfiban. Már nem új ruhába öltöztetett kisasszony nagy vagyonnal a háta mögött, Corad mégis itt van vele. Újra. A távozásának emléke szinte már csak egy rossz álomnak hat. Mintha meg sem történt volna. Mintha mindig is ezzel a tűzzel tartoztak volna egymáshoz.*
- Másra nem is bíznám. Rajtad kívül senkiben sem tudnék megbízni.
*Suttogja a félhomályba, miközben a zöld szemek már bátrabban keresik a tengerszíneket. Azt akarja, hogy látszódjon rajta, hogy kész odaadni azt, amit oly vigyázva őrzött a mai napig. Amit tudat alatt talán éppen neki tartogatott.
Az érintésre aprót rezzen, de erről pusztán az tehet, hogy az egész helyzet idegen a számára. De nem akar újból kétségeket ébreszteni a férfiban, így karjait lassan a nyaka köré fonja, hogy ha kettejük között mégis akadt volna akár egy leheletnyi hely is, azt végérvényesen megszüntesse. Puha ajkaival apró csókot lehel az arcára, majd azt egy újabb követi. Bátortalan, csenevész csókok ezek, de lassan segít leküzdeni a benne uralkodó félszt, hogy az ajkak lassan felbátorodva ízlelhessék, ismerhessék meg a forró bőrt. Finoman, gyengéden haladva át a nyakára, miközben kezeit felszabadítva túrja el az inget, ami most kellemetlenül útban van. Így ajkainak az út szabaddá válik a vállakon át lassan le a mellkasára. Minden porcikájával, minden egyes érzékszervével meg akarja ismerni a másikat. Teljesen a magáénak akarja tudni.*
*Szíve szerint a világba ordította volna mit is szeretne. Olyan könnyűnek tűnik, ha kívülről nézi magát, ám így, hogy magának kell a helyzettel megküzdenie már semmi sem olyan egyszerű. Félt attól, hogy csak visszautasítást nyer mindazok után is, hogy ennyire őszintén megnyíltak egymás előtt. Hisz közös múltjuk fertőző gócként lapult meg. Noha sikerült egy éles késsel kivágni azt, mégis rettegett a gondolatától, hogy valami visszamaradt belőle, s újra méregként fog szétterjedni. De a férfi utáni vágy, a gyermekként elfojtott érzelmek megerősítették. Tudta mit akar, s mit szeretne mindennél jobban elkerülni. Akarja az előtte álló férfit, mindennél jobban. A gyűlöletet már a feledés marcangolja, a kettejüket elválasztó határ pedig teljesen elmosódott. Ezt pedig nem akarja megkockáztatni, hogy a semmibe vesszen. Meg akarja valósítani az álmát. Azt a vágyat, amit kiskorában rákényszerítettek, hogy elnyomjon. Ehhez pedig minden bátorságát össze kellett szednie. Megmutatta, elmondta, hogy hogyan érez valójában, mit akar a másiktól. Az pedig nem távolodott el, nem hagyta magára. Ahogy felpillant rá mosolyt lát, ami pillanatokon belül megnyugtatja a benne háborgó tengert. Az elméjéből végre kiszökik minden kínzó gondolat, hogy csak egyetlen egy szó pulzáljon benne szüntelen: Akarlak!
Már nem riad vissza, hogy ezt kimutassa, mert megbizonyosodott arról, hogy nem csak ő érez így. Nem csak az ő gyermekded álma volt az, ami végre most valós alakot ölt.
Elnyerte a bizalmát, sőt talán sosem bízott senkiben sem így, mint most a férfiban. Már nem új ruhába öltöztetett kisasszony nagy vagyonnal a háta mögött, Corad mégis itt van vele. Újra. A távozásának emléke szinte már csak egy rossz álomnak hat. Mintha meg sem történt volna. Mintha mindig is ezzel a tűzzel tartoztak volna egymáshoz.*
- Másra nem is bíznám. Rajtad kívül senkiben sem tudnék megbízni.
*Suttogja a félhomályba, miközben a zöld szemek már bátrabban keresik a tengerszíneket. Azt akarja, hogy látszódjon rajta, hogy kész odaadni azt, amit oly vigyázva őrzött a mai napig. Amit tudat alatt talán éppen neki tartogatott.
Az érintésre aprót rezzen, de erről pusztán az tehet, hogy az egész helyzet idegen a számára. De nem akar újból kétségeket ébreszteni a férfiban, így karjait lassan a nyaka köré fonja, hogy ha kettejük között mégis akadt volna akár egy leheletnyi hely is, azt végérvényesen megszüntesse. Puha ajkaival apró csókot lehel az arcára, majd azt egy újabb követi. Bátortalan, csenevész csókok ezek, de lassan segít leküzdeni a benne uralkodó félszt, hogy az ajkak lassan felbátorodva ízlelhessék, ismerhessék meg a forró bőrt. Finoman, gyengéden haladva át a nyakára, miközben kezeit felszabadítva túrja el az inget, ami most kellemetlenül útban van. Így ajkainak az út szabaddá válik a vállakon át lassan le a mellkasára. Minden porcikájával, minden egyes érzékszervével meg akarja ismerni a másikat. Teljesen a magáénak akarja tudni.*
1635. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 20:38:13
Üzenet elküldve: 2024-09-08 20:38:13
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Talán azért volt ennyire óvatos, ezért akarta hallani kimondva, hogy mit akar a lány, hogy bizonyosságot kapjon. Arról, hogy most már nincsenek a múltba ragadva, arról, hogy a csókok és érintések valódik, és az is az, ami mögöttük van. Nem akarta félreérteni a helyzetet, nem akarta beleélni magát olyanba, ami csak az ő fejében létezik. És a lány valahogy megérezte ezt a bizonytalanságát, és a szavaival nem hogy ledöntötte volna ami eddig épült, hanem csak megerősítette azt. Ha bármit is ledöntött, akkor az a túlzó óvatosság volt, amivel a helyzetet kezelte. És nem csak ledöntötte azt, de leöntötte azt is a lámpaolajjal, hogy aztán fel is gyújtsa az egészet. És ő ezért tulajdonképpen roppant hálás.
Érzi ahogy L'szka megmozdul és elhúzódik, teret ad a mozdulatnak. Nem kívánja korlátozni őt, noha egy lopott órára uralkodna felette. Ez a gondolat érdekesen új és izgató a számara. Lazít a karjain, és hagyja, hogy a lány felálljon. Nem lép hátrébb, mert megérti a szándékot; érzi a hozzásimuló testet, érzi, ahogy a lány lélegzik. A szoba és a világ hirtelen nagyon pici lesz, nem is fér el benne más, csak ők ketten.*
- Hm..*-a halk sóhaj a válasz a szavakra, amik bizonyítást kérnek. Tenyerei a lány derekára simulnak, onnan siklanak le, a csípője hajlatáig. Régen elképzelte, milyen érzés lehet ez. A valóság jobb bárminél, mint amit kitalált. A következő szavak viszont meghaladnak mindent, amit valaha is csak elképzelt. Belemosolyog az aranyszínűvé mosott félhomályba, és ebben a mosolyban benne van minden. Talán sokkal több is, mint amit szavakkal ki lehet fejezni.*
- Akkor az enyém leszel, *-súgja halkan a lány fülébe, ajkai szinte érik a bőrt-* én meg a tiéd.
*És szavait egy lehetnyi csókkal zárja, amit a lány fülére ad. Sosem puszilta még meg senki fülét. Egész kellemesnek találja.
Elvonja kezeit a lány csípőjéről, negyed lépésnyit hátrébb lép. Ujjai L'szka kezét keresik, és ha megtalálja, gyengéden szorít rá az ujjaira.*
- Bízd rám magad. *-kéri halkan, miközben a zöld szemeket keresi. Nem akarja sem lerohanni sem meggyötörni a lányt, mert még mindig ott van benne a sejtése, hogy hiába magabiztosság, a lánynak ez itt, most lesz az első alkalom mindenre. Nem zavarja a dolog. Csak türelmet kell gyakorolnia.
Tenyerei visszasimulnak a lány derekára, majd lassan, hogy az megszokhassa az érintést, végjgsimít lefelé, megint a csípőhajlatig. Ott megáll pár szívdobbanásnyi ideig, majd csupán a jobb tenyerével tovább indulva ujjait annak domborulatára simítja, majd ott hagyja kezét. Nem markolászik, nem gyömöszköl, nem közönségeskedik. Az érintés határozott de könnyű, mintha csak egy tapogatózó lépés lenne azon az úton, amin most elindulnak együtt.*
*Talán azért volt ennyire óvatos, ezért akarta hallani kimondva, hogy mit akar a lány, hogy bizonyosságot kapjon. Arról, hogy most már nincsenek a múltba ragadva, arról, hogy a csókok és érintések valódik, és az is az, ami mögöttük van. Nem akarta félreérteni a helyzetet, nem akarta beleélni magát olyanba, ami csak az ő fejében létezik. És a lány valahogy megérezte ezt a bizonytalanságát, és a szavaival nem hogy ledöntötte volna ami eddig épült, hanem csak megerősítette azt. Ha bármit is ledöntött, akkor az a túlzó óvatosság volt, amivel a helyzetet kezelte. És nem csak ledöntötte azt, de leöntötte azt is a lámpaolajjal, hogy aztán fel is gyújtsa az egészet. És ő ezért tulajdonképpen roppant hálás.
Érzi ahogy L'szka megmozdul és elhúzódik, teret ad a mozdulatnak. Nem kívánja korlátozni őt, noha egy lopott órára uralkodna felette. Ez a gondolat érdekesen új és izgató a számara. Lazít a karjain, és hagyja, hogy a lány felálljon. Nem lép hátrébb, mert megérti a szándékot; érzi a hozzásimuló testet, érzi, ahogy a lány lélegzik. A szoba és a világ hirtelen nagyon pici lesz, nem is fér el benne más, csak ők ketten.*
- Hm..*-a halk sóhaj a válasz a szavakra, amik bizonyítást kérnek. Tenyerei a lány derekára simulnak, onnan siklanak le, a csípője hajlatáig. Régen elképzelte, milyen érzés lehet ez. A valóság jobb bárminél, mint amit kitalált. A következő szavak viszont meghaladnak mindent, amit valaha is csak elképzelt. Belemosolyog az aranyszínűvé mosott félhomályba, és ebben a mosolyban benne van minden. Talán sokkal több is, mint amit szavakkal ki lehet fejezni.*
- Akkor az enyém leszel, *-súgja halkan a lány fülébe, ajkai szinte érik a bőrt-* én meg a tiéd.
*És szavait egy lehetnyi csókkal zárja, amit a lány fülére ad. Sosem puszilta még meg senki fülét. Egész kellemesnek találja.
Elvonja kezeit a lány csípőjéről, negyed lépésnyit hátrébb lép. Ujjai L'szka kezét keresik, és ha megtalálja, gyengéden szorít rá az ujjaira.*
- Bízd rám magad. *-kéri halkan, miközben a zöld szemeket keresi. Nem akarja sem lerohanni sem meggyötörni a lányt, mert még mindig ott van benne a sejtése, hogy hiába magabiztosság, a lánynak ez itt, most lesz az első alkalom mindenre. Nem zavarja a dolog. Csak türelmet kell gyakorolnia.
Tenyerei visszasimulnak a lány derekára, majd lassan, hogy az megszokhassa az érintést, végjgsimít lefelé, megint a csípőhajlatig. Ott megáll pár szívdobbanásnyi ideig, majd csupán a jobb tenyerével tovább indulva ujjait annak domborulatára simítja, majd ott hagyja kezét. Nem markolászik, nem gyömöszköl, nem közönségeskedik. Az érintés határozott de könnyű, mintha csak egy tapogatózó lépés lenne azon az úton, amin most elindulnak együtt.*
1634. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 19:48:34
Üzenet elküldve: 2024-09-08 19:48:34
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Hattyúvágta//
*Egy örökkévalóság s még eggyel több. Ilyen soknak érzi ezt az időt. Talán csak pár perc, esetleg egy fertályóra, mégis mintha éveket öregedett volna. Amikor pedig hajlandó szóra nyitni a száját biztos benne, hogy vége az egésznek. Olyan óvatosan kezdték leporolni a romokat, hogy valami újat építsenek. Valami szebbet és erősebbet. Valamit, ami csak kettejüké. Amiben kizárhatják a külvilágot, az ártó múltat. Amiben csak ők vannak, senki más. De most biztos abban, hogy az általa emelt fal le fog omlani, s reménykedik benne, hogy inkább maga alá temeti. Nem akarta magukat oda hajszolni, hogy a férfi inkább menekülőre fogja. Nem akar egyedül maradni. Most már főleg nem. Szüksége van a férfira, s nem csak egyre, hanem arra, aki most itt áll előtte, akinek a mellkasába temeti az arcát. Akinek még mindig bódító eső illata van.
Végül ahelyett, hogy újból megérezné a kínzó távolságot közöttük épp ellenkezőjére fordul minden. Megérzi a köré fonódó karokat, s ez pillanatok alatt megnyugvással tölti el. Ad magának még pár röpke pillanatot, hogy kiélvezze a hirtelen ránehezedő béke édes súlyát, de sokáig nem éri be ennyivel. Kezei lassan eleresztik a meggyötört inget, az ölelő karokból pedig lassan elhúzódik. Tétova mozdulatokkal kel fel a székről, ám azt nem tolja hátrébb, így kénytelen testével a másikéhoz simulni. Na, mintha bánná, s nem pedig ez lett volna a cél valahol tudat alatt. Csak azt sajnálja, hogy a finom ruha anyagán keresztül nem érezheti a másik bőrének tapintását. Corad szavai megnyugtatják, de ezzel egy időben szenvedélyének tüzére csak szórja a tűzifát, a rönköket, míg végül az máglyává dagad.*
- Szeretném tudni.
*Suttogja a félhomályba, miközben tenyereivel ismét a fedetlen bőrre simít. Pillantásai kíváncsian fürkészik a kék tekintetet. Talán most már neki sincs szüksége szavakra. A tenyere alatt érzi szívének heves ritmusát. Szinte mintha csak a sajátja lenne. Ez elég is lehetne, hogy teljességgel megbizonyosodjon arról, hogy ugyan az a vágy marja őt is. Ám még valami utolsó kell. Egy apró morzsa is elég.*
- Annyira, mint én? A tiéd akarok lenni.
*Gyermeki szívét egykor beborító jégpáncél már olvadozott egy ideje, de a tűz, ami most körbeveszi azt megrepesztette, s ezernyi jégszilánkká válva hull a feledésbe. Ő ezzel megadta a biztos talajt. Már képtelen ennél nyíltabb lenni. Próbálta esetlen gesztusokkal mindezt a férfi tudtára adni, de néhány kósza szónak most úgy tűnik nagyobb ereje van. Akarja, hogy maradjon. S, ha ehhez minden gátlását le kellett vetkőznie, hát ő boldogan megtette.*
*Egy örökkévalóság s még eggyel több. Ilyen soknak érzi ezt az időt. Talán csak pár perc, esetleg egy fertályóra, mégis mintha éveket öregedett volna. Amikor pedig hajlandó szóra nyitni a száját biztos benne, hogy vége az egésznek. Olyan óvatosan kezdték leporolni a romokat, hogy valami újat építsenek. Valami szebbet és erősebbet. Valamit, ami csak kettejüké. Amiben kizárhatják a külvilágot, az ártó múltat. Amiben csak ők vannak, senki más. De most biztos abban, hogy az általa emelt fal le fog omlani, s reménykedik benne, hogy inkább maga alá temeti. Nem akarta magukat oda hajszolni, hogy a férfi inkább menekülőre fogja. Nem akar egyedül maradni. Most már főleg nem. Szüksége van a férfira, s nem csak egyre, hanem arra, aki most itt áll előtte, akinek a mellkasába temeti az arcát. Akinek még mindig bódító eső illata van.
Végül ahelyett, hogy újból megérezné a kínzó távolságot közöttük épp ellenkezőjére fordul minden. Megérzi a köré fonódó karokat, s ez pillanatok alatt megnyugvással tölti el. Ad magának még pár röpke pillanatot, hogy kiélvezze a hirtelen ránehezedő béke édes súlyát, de sokáig nem éri be ennyivel. Kezei lassan eleresztik a meggyötört inget, az ölelő karokból pedig lassan elhúzódik. Tétova mozdulatokkal kel fel a székről, ám azt nem tolja hátrébb, így kénytelen testével a másikéhoz simulni. Na, mintha bánná, s nem pedig ez lett volna a cél valahol tudat alatt. Csak azt sajnálja, hogy a finom ruha anyagán keresztül nem érezheti a másik bőrének tapintását. Corad szavai megnyugtatják, de ezzel egy időben szenvedélyének tüzére csak szórja a tűzifát, a rönköket, míg végül az máglyává dagad.*
- Szeretném tudni.
*Suttogja a félhomályba, miközben tenyereivel ismét a fedetlen bőrre simít. Pillantásai kíváncsian fürkészik a kék tekintetet. Talán most már neki sincs szüksége szavakra. A tenyere alatt érzi szívének heves ritmusát. Szinte mintha csak a sajátja lenne. Ez elég is lehetne, hogy teljességgel megbizonyosodjon arról, hogy ugyan az a vágy marja őt is. Ám még valami utolsó kell. Egy apró morzsa is elég.*
- Annyira, mint én? A tiéd akarok lenni.
*Gyermeki szívét egykor beborító jégpáncél már olvadozott egy ideje, de a tűz, ami most körbeveszi azt megrepesztette, s ezernyi jégszilánkká válva hull a feledésbe. Ő ezzel megadta a biztos talajt. Már képtelen ennél nyíltabb lenni. Próbálta esetlen gesztusokkal mindezt a férfi tudtára adni, de néhány kósza szónak most úgy tűnik nagyobb ereje van. Akarja, hogy maradjon. S, ha ehhez minden gátlását le kellett vetkőznie, hát ő boldogan megtette.*
1633. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 19:05:26
Üzenet elküldve: 2024-09-08 19:05:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Igen, talán pont olyanok, mint két esetlen kölyök. Mintha borostyánkőbe ragadtak volna valamikor régen, mikor még fiatalabbak voltak, és kötötték őket a pénz, a hagyomány és hasonló dolgok. Épp ugyanúgy szenvednek most egymással, mintha fogalmuk sem lenne az életről. Talán sok fogalmuk tényleg nincs is. Hiszen hiába tapasztaltabb talán mint a lány, mégis képtelen rá, hogy megtegye azt a lépést, amit a másik is vár. Csak hát, mivel ezen a téren pont tapasztalatlan ő is, ezért nem fogja fel, hogy a lány is vár. Rá. Pedig ez egészen tisztán kiolvasható a szeméből, és ha nem érezné úgy valami miatt, hogy vannak dolgok amiket talán tisztázni és kimondani kell, akkor az a pillantás, ami rá vetül, pont elég engedély lenne. Bármire.
Érzi a lányban gyűlő feszültséget, de nem tudja hová tenni. Csak nagyjából sejti, hogy ő váltotta ki azt. Hiszen szinte rá is ripakodik, amiért ilyen szerencsétlenül makog. Tényleg mennyivel könnyebb lenne, ha lehetne olvasni a másik gondolatai között.. vagy ha nem lett volna ennyire hányattatott közös múltjuk, ha jobban ismernék egymást, mármint tényleg ismernék egymást.. akkor nem is kellenének a szavak, mert csupán a mozdulatok és a pillantások is megtennék. De nem így van.
Végül valami elpattan L'szkában, mert megragadja őt, és három olyan szót ejt ki, ami szinte kupán vágja. Hirtelen csap át felette egy tónyi érzés, nagy részét megnevezni sem képes. És még magához sem tér szinte, a lány feje már mellkasához feszül, mintha elbújni akarna, és kimond még egy, negyedik szót is. Olyan érzés, mintha valóban kapott volna egy ütést.. de.. jó értelemben. Nehéz körül írni. Nem is akarja. Érzi ahogy térde szinte megremeg kicsit.
Felemeli kezeit, és magához öleli a lányt. Mozdulata egyszerre óvatos és óvó, keverve a benne is feszülő akarattal és vággyal.*
- Nem hagylak itt. *-súgja a vörös tincsek közé, ahogy orrában ismét a levendulát érzi.-* Nem foglak.
*Lazít az ölelésen, de csak hogy végigsimíthasson a lány hátán. Önző: érezni akarja őt a keze alatt. Mert már nincs semmi, ami megakadályozza ebben.*
- Én is téged, L'szka. *-bár mondana még mást is, hogy mennyire is akarja őt, és hasonló dolgokat, de érzi, hogy itt már nincs szükség a szavakra. Azok innentől feleslegessé válnak egy időre. És ettől a béklyótól megszabadulni csodás érzés.-* Ha tudnád mennyire..
*Igen, talán pont olyanok, mint két esetlen kölyök. Mintha borostyánkőbe ragadtak volna valamikor régen, mikor még fiatalabbak voltak, és kötötték őket a pénz, a hagyomány és hasonló dolgok. Épp ugyanúgy szenvednek most egymással, mintha fogalmuk sem lenne az életről. Talán sok fogalmuk tényleg nincs is. Hiszen hiába tapasztaltabb talán mint a lány, mégis képtelen rá, hogy megtegye azt a lépést, amit a másik is vár. Csak hát, mivel ezen a téren pont tapasztalatlan ő is, ezért nem fogja fel, hogy a lány is vár. Rá. Pedig ez egészen tisztán kiolvasható a szeméből, és ha nem érezné úgy valami miatt, hogy vannak dolgok amiket talán tisztázni és kimondani kell, akkor az a pillantás, ami rá vetül, pont elég engedély lenne. Bármire.
Érzi a lányban gyűlő feszültséget, de nem tudja hová tenni. Csak nagyjából sejti, hogy ő váltotta ki azt. Hiszen szinte rá is ripakodik, amiért ilyen szerencsétlenül makog. Tényleg mennyivel könnyebb lenne, ha lehetne olvasni a másik gondolatai között.. vagy ha nem lett volna ennyire hányattatott közös múltjuk, ha jobban ismernék egymást, mármint tényleg ismernék egymást.. akkor nem is kellenének a szavak, mert csupán a mozdulatok és a pillantások is megtennék. De nem így van.
Végül valami elpattan L'szkában, mert megragadja őt, és három olyan szót ejt ki, ami szinte kupán vágja. Hirtelen csap át felette egy tónyi érzés, nagy részét megnevezni sem képes. És még magához sem tér szinte, a lány feje már mellkasához feszül, mintha elbújni akarna, és kimond még egy, negyedik szót is. Olyan érzés, mintha valóban kapott volna egy ütést.. de.. jó értelemben. Nehéz körül írni. Nem is akarja. Érzi ahogy térde szinte megremeg kicsit.
Felemeli kezeit, és magához öleli a lányt. Mozdulata egyszerre óvatos és óvó, keverve a benne is feszülő akarattal és vággyal.*
- Nem hagylak itt. *-súgja a vörös tincsek közé, ahogy orrában ismét a levendulát érzi.-* Nem foglak.
*Lazít az ölelésen, de csak hogy végigsimíthasson a lány hátán. Önző: érezni akarja őt a keze alatt. Mert már nincs semmi, ami megakadályozza ebben.*
- Én is téged, L'szka. *-bár mondana még mást is, hogy mennyire is akarja őt, és hasonló dolgokat, de érzi, hogy itt már nincs szükség a szavakra. Azok innentől feleslegessé válnak egy időre. És ettől a béklyótól megszabadulni csodás érzés.-* Ha tudnád mennyire..
1632. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 18:30:03
Üzenet elküldve: 2024-09-08 18:30:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Hattyúvágta//
*A szavaknak hatalmas ereje van, legyenek azok kedvesek vagy kegyetlenek. A szavak képesek építeni, de rombolni is. Jelentésük hatalmas súllyal bír, azzal szemben, hogy egyet-egyet milyen egyszerű kimondani. Ha megnevezne egy érzést, ha hangosan kimondaná valahogy úgy érzi, hogy azzal minden jelentése porrá válna. Ám a meghitt félhomályban minden egyes kimondatlan szó értékesebbnek tűnik, hatalommal bír. Csak nehéz vele megküzdeni. Pedig milyen egyszerű is lenne, mennyire megkönnyítené a dolgát, ha egyetlen szót képes lenne kipréselni az ajkain. Akarlak! Kimondatlanul olyan erősen hangzik, de fél attól, hogy ha mégis kiejti ezt az egyszerű kis semmiséget annak nem érződik ki az alapja, mindaz, ami most a szívében háborog. Parázsló ajkaival, ujjainak tétova érintéseivel viszont úgy érzi hegyeket tudna megmozgatni.
A vágyakozás lassan reményt szül, hogy a múltból kísértő gyűlölet nemhogy enyhül, a lámpás gyenge fényében foszlik szét. Nem akarja elmondani, hogy mit érez, hogy mekkora tűzként lobog benne a sóvárgás. Minden apró, még ártatlannak tűnő érintésével megmutatni szándékozik. Végérvényesen el akarja tiporni kettejük között a kétségeket, a bizonytalanságot. Érzi, hogy képes rá. Van hatalma szavak nélkül felelni.*
- Hm?
*Megtorpanva pillant fel a kék lélektükrökbe. Milyen érdekes, hogy egy ideje már ez a megnevezés sem idegesíti. Talán eddig is édesnek hatott, így, hogy csakis Corad szájából hallotta. A lámpás fényének tükröződése mellett már más is kivehető azokban a zöldekben. Az őszinte epekedés, leküzdhetetlen vágy.*
- Meg én is.
*Sóhajtja halkan, majd elmosolyodva húzza el a kezeit, hogy azokkal gyengéden fogja közre a férfi arcát.*
- Mi.
*Kedve lenne elnevetnie magát. Hiába nőttek fel, most mégis olyanok, akár két esetlen kölyök. Hát nem volt elég világos az epekedése? A második csók sem elég arra, hogy tisztán lásson a férfi? Nem húzódott el, nem pattant fel, hogy rémülten menekülőre fogja. Meg van szeppenve ez való igaz, de melyik lány ne lenne az ő helyében. Ismeretlen vízben evezve készül egy idegen partra lépni. Nem ismeri a járást, a megfelelő viselkedést. Bosszantóan fogalma sincs arról, hogy hogyan adhatná a tudtára mindazt, amitől most olyan nehéz a szíve. Csak hallgatja a másik szavait, igyekszik megérteni mindent, de ismét falba ütközik. Hiába fúrja tekintetét a másikéba, olyan, mintha egy üresnek tűnő könyvet lapozgatna, amiben tudja, hogy minden válasz benne van, de azt valami varázsigével eltűntették előle.*
- Te? Minden istenre... te?
*Feszült, ami kétségbeesést eredményez. Most fogja kimondani? Biztos, hogy elmegy. Elrontotta az egészet. A zöldek szinte szélsebesen cikáznak végig az arcán. Mit kéne még tennie, hogy marasztalja? Fél. Mondania kell valamit. Bármit, amivel kisöpri annak lehetőségét, hogy elváljanak. Olyan ügyesen tudták a szavakat egymás fejéhez vágni a piacon. Most akkor miért ennyire szerencsétlen? Milyen hatással van rá? Mégis utálja. Megunta, hogy ilyen szerencsétlen, tudatlan kis fruska. Görcsbe rándul a gyomra, a szíve dübörög a mellkasában.*
- Ne hagyj itt!
*Nyögi kissé elcsukló hangon, ahogy két kezével ismét a mellkasára simít, ám gyengéd cirógatások helyett most görcsösen markol az ing anyagába. Végül sóhajtva süti le a szemeit, majd inkább össze is szorítja azokat, ahogy utat talál a kezek között és a mellkasába fúrja a fejét.*
- Akarlak...
*Suttogja végül elfojtva, bele a bőrébe, szégyenlősen, sután. Mégsem bánta meg egy pillanatra sem, pedig lehet, hogy a férfi meg sem értette. Mégis egy szemvillanás alatt érzi magát könnyebbnek, még ha nyugodtnak már egyáltalán nem.*
*A szavaknak hatalmas ereje van, legyenek azok kedvesek vagy kegyetlenek. A szavak képesek építeni, de rombolni is. Jelentésük hatalmas súllyal bír, azzal szemben, hogy egyet-egyet milyen egyszerű kimondani. Ha megnevezne egy érzést, ha hangosan kimondaná valahogy úgy érzi, hogy azzal minden jelentése porrá válna. Ám a meghitt félhomályban minden egyes kimondatlan szó értékesebbnek tűnik, hatalommal bír. Csak nehéz vele megküzdeni. Pedig milyen egyszerű is lenne, mennyire megkönnyítené a dolgát, ha egyetlen szót képes lenne kipréselni az ajkain. Akarlak! Kimondatlanul olyan erősen hangzik, de fél attól, hogy ha mégis kiejti ezt az egyszerű kis semmiséget annak nem érződik ki az alapja, mindaz, ami most a szívében háborog. Parázsló ajkaival, ujjainak tétova érintéseivel viszont úgy érzi hegyeket tudna megmozgatni.
A vágyakozás lassan reményt szül, hogy a múltból kísértő gyűlölet nemhogy enyhül, a lámpás gyenge fényében foszlik szét. Nem akarja elmondani, hogy mit érez, hogy mekkora tűzként lobog benne a sóvárgás. Minden apró, még ártatlannak tűnő érintésével megmutatni szándékozik. Végérvényesen el akarja tiporni kettejük között a kétségeket, a bizonytalanságot. Érzi, hogy képes rá. Van hatalma szavak nélkül felelni.*
- Hm?
*Megtorpanva pillant fel a kék lélektükrökbe. Milyen érdekes, hogy egy ideje már ez a megnevezés sem idegesíti. Talán eddig is édesnek hatott, így, hogy csakis Corad szájából hallotta. A lámpás fényének tükröződése mellett már más is kivehető azokban a zöldekben. Az őszinte epekedés, leküzdhetetlen vágy.*
- Meg én is.
*Sóhajtja halkan, majd elmosolyodva húzza el a kezeit, hogy azokkal gyengéden fogja közre a férfi arcát.*
- Mi.
*Kedve lenne elnevetnie magát. Hiába nőttek fel, most mégis olyanok, akár két esetlen kölyök. Hát nem volt elég világos az epekedése? A második csók sem elég arra, hogy tisztán lásson a férfi? Nem húzódott el, nem pattant fel, hogy rémülten menekülőre fogja. Meg van szeppenve ez való igaz, de melyik lány ne lenne az ő helyében. Ismeretlen vízben evezve készül egy idegen partra lépni. Nem ismeri a járást, a megfelelő viselkedést. Bosszantóan fogalma sincs arról, hogy hogyan adhatná a tudtára mindazt, amitől most olyan nehéz a szíve. Csak hallgatja a másik szavait, igyekszik megérteni mindent, de ismét falba ütközik. Hiába fúrja tekintetét a másikéba, olyan, mintha egy üresnek tűnő könyvet lapozgatna, amiben tudja, hogy minden válasz benne van, de azt valami varázsigével eltűntették előle.*
- Te? Minden istenre... te?
*Feszült, ami kétségbeesést eredményez. Most fogja kimondani? Biztos, hogy elmegy. Elrontotta az egészet. A zöldek szinte szélsebesen cikáznak végig az arcán. Mit kéne még tennie, hogy marasztalja? Fél. Mondania kell valamit. Bármit, amivel kisöpri annak lehetőségét, hogy elváljanak. Olyan ügyesen tudták a szavakat egymás fejéhez vágni a piacon. Most akkor miért ennyire szerencsétlen? Milyen hatással van rá? Mégis utálja. Megunta, hogy ilyen szerencsétlen, tudatlan kis fruska. Görcsbe rándul a gyomra, a szíve dübörög a mellkasában.*
- Ne hagyj itt!
*Nyögi kissé elcsukló hangon, ahogy két kezével ismét a mellkasára simít, ám gyengéd cirógatások helyett most görcsösen markol az ing anyagába. Végül sóhajtva süti le a szemeit, majd inkább össze is szorítja azokat, ahogy utat talál a kezek között és a mellkasába fúrja a fejét.*
- Akarlak...
*Suttogja végül elfojtva, bele a bőrébe, szégyenlősen, sután. Mégsem bánta meg egy pillanatra sem, pedig lehet, hogy a férfi meg sem értette. Mégis egy szemvillanás alatt érzi magát könnyebbnek, még ha nyugodtnak már egyáltalán nem.*
1631. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 17:21:54
Üzenet elküldve: 2024-09-08 17:21:54
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Erre kérték, hát nem gondolja túl a dolgokat. Nem gondolja túl a második csók után maradt forróságot, ami most az ereiben kezd el vágtatni, mintha vérének valamely alkotóeleme lángra gyúlt volna. Nem gondolja túl a szorítást a kezén. Nem gondolja túl a forró tenyér érintését a mellkasán. Nem gondolja túl L'szka gyorsabbá vált légvételeit. Elfogadja mindezt annak, ami: ők, most. Rögös és kacskaringós volt az út amíg ide jutottak; a két gyerek a szép házból, az egyik egy kisasszony, a másik egy inasfiú. Nehéz, sötét, és elnyomott érzelmekkel tüskéssé tett út. De az utak jellemzője, hogy vezetnek valahová. Őket, most épp ide. Azt nem tudja, hogy merre vezet majd tovább az út. Nem tudja, hogy akármerre is vezet majd, külön-külön járják majd holnaptól, vagy együtt. Nem tudja, de mivel erre kérték, hát nem gondolja túl a dolgokat.
Szívesen mondana most valamit. Bármit. De a szavak, úgy fest, ott hagyták mára. Nem tudja elmondani, hogy mit érez most, azt, hogy úgy érzi, hogy a múltat hajlandó a megbocsájtás puha leplébe burkolni. Nem tudja elmondani, hogy úgy érzi magát, ahogy még sosem. Hogy olyat kíván és úgy, amit legutóbb sok-sok évvel ezelőtt, de az akkor még elérhetetlen és obszcén vágy volt, míg most nagyon is valóságos és kézzelfogható. De nem tudja ezeket elmondani. Nyelvét gúzsba köti valami, ami sokkal ősibb mint ők ketten, és ami azután is ott lesz, hogy őket már régen elfelejtették.*
- Aha.. *-sóhajtja, vagy majdnem nyögi csak a szót-* Mi most.
*Tenyere elmozdul a lány nyakáról, végigsimít a vállán, ujjheggyel cirógatja a felkart. Ismerkedik a testtel, ahol még talán nem illetlen és túl közvetlen az érintés. A forró tenyértől a mellkasán úgy érzi, hogy szívesen ismerkedne a másik testével ott is, ahol már talán illetlen, és túl közvetlen lenne az érintés. De nem tudja, igazából nem tudja, hogy a lány szeretné-e ezt. A sóhajtozás, a csók, a közelség nem válasz erre a kérdésre. Nem teljesen.*
- L'szka? *-keresi a zöld szempárt, a lámpás aranyszínű fényében most megint más árnyalatúnak látja. Szeretné megkérdezni, hogy a lány mit szeretne, hogy mit akar, de a szavak még mindig kerülik. Ez kezdi kicsit bosszantani. Már bánja, hogy egyáltalán megszólalt. Felegyenesedik, de nem célja távolságot idézni kettejük közé. Ujjai továbbra is a lány vállát cirógatják.-* Mi most.. legalábbis én.. hm.
*Bosszankodva húzza össze a szemöldökeit, idiótának érzi magát. Hiszen annyi mindent mondtak már ki egymásnak és egymás előtt, hogy már nem nagyon lehetne találni olyat, amit ne lehetne még kimondani. A gondolatra szinte kedve lenne elnevetni magát, hiszen most mégis a szavakkal küzd. Úgy csinál, mintha egy riadt galambot akarna megfogni. Holott, és ezt nagyon jól tudja, a lány nem egy riadt galamb.*
- Eh.. *-pislant le a zöld szempár felé-* Elvitte a cica a nyelvem.
*Újra a lány arcára siklanak a cirógató ujjak, megtalálják a jóval korábban elkent sárfolt helyét.*
- És ez miattad van. Ilyen hatással vagy rám. *-kicsit félrebillenti a fejét, hogy jobban lássa a lány arcát a lámpás fényében.-* És.. egészen másmilyen hatással is. Tudod, én..
*De nem fejezi be a mondatot. Nem találja a megfelelő szót, ami nem lenne nyers vagy közönséges most. Úgy érzi, hogy muszáj lenne tudnia, hogy mit akar a lány, egyszerűen muszáj; mert ezen múlik, hogy csöndes, átbeszélgetett este áll előttük, vagy egy olyan, ami ugyan csöndes, de cseppet sem.. hm.*
*Erre kérték, hát nem gondolja túl a dolgokat. Nem gondolja túl a második csók után maradt forróságot, ami most az ereiben kezd el vágtatni, mintha vérének valamely alkotóeleme lángra gyúlt volna. Nem gondolja túl a szorítást a kezén. Nem gondolja túl a forró tenyér érintését a mellkasán. Nem gondolja túl L'szka gyorsabbá vált légvételeit. Elfogadja mindezt annak, ami: ők, most. Rögös és kacskaringós volt az út amíg ide jutottak; a két gyerek a szép házból, az egyik egy kisasszony, a másik egy inasfiú. Nehéz, sötét, és elnyomott érzelmekkel tüskéssé tett út. De az utak jellemzője, hogy vezetnek valahová. Őket, most épp ide. Azt nem tudja, hogy merre vezet majd tovább az út. Nem tudja, hogy akármerre is vezet majd, külön-külön járják majd holnaptól, vagy együtt. Nem tudja, de mivel erre kérték, hát nem gondolja túl a dolgokat.
Szívesen mondana most valamit. Bármit. De a szavak, úgy fest, ott hagyták mára. Nem tudja elmondani, hogy mit érez most, azt, hogy úgy érzi, hogy a múltat hajlandó a megbocsájtás puha leplébe burkolni. Nem tudja elmondani, hogy úgy érzi magát, ahogy még sosem. Hogy olyat kíván és úgy, amit legutóbb sok-sok évvel ezelőtt, de az akkor még elérhetetlen és obszcén vágy volt, míg most nagyon is valóságos és kézzelfogható. De nem tudja ezeket elmondani. Nyelvét gúzsba köti valami, ami sokkal ősibb mint ők ketten, és ami azután is ott lesz, hogy őket már régen elfelejtették.*
- Aha.. *-sóhajtja, vagy majdnem nyögi csak a szót-* Mi most.
*Tenyere elmozdul a lány nyakáról, végigsimít a vállán, ujjheggyel cirógatja a felkart. Ismerkedik a testtel, ahol még talán nem illetlen és túl közvetlen az érintés. A forró tenyértől a mellkasán úgy érzi, hogy szívesen ismerkedne a másik testével ott is, ahol már talán illetlen, és túl közvetlen lenne az érintés. De nem tudja, igazából nem tudja, hogy a lány szeretné-e ezt. A sóhajtozás, a csók, a közelség nem válasz erre a kérdésre. Nem teljesen.*
- L'szka? *-keresi a zöld szempárt, a lámpás aranyszínű fényében most megint más árnyalatúnak látja. Szeretné megkérdezni, hogy a lány mit szeretne, hogy mit akar, de a szavak még mindig kerülik. Ez kezdi kicsit bosszantani. Már bánja, hogy egyáltalán megszólalt. Felegyenesedik, de nem célja távolságot idézni kettejük közé. Ujjai továbbra is a lány vállát cirógatják.-* Mi most.. legalábbis én.. hm.
*Bosszankodva húzza össze a szemöldökeit, idiótának érzi magát. Hiszen annyi mindent mondtak már ki egymásnak és egymás előtt, hogy már nem nagyon lehetne találni olyat, amit ne lehetne még kimondani. A gondolatra szinte kedve lenne elnevetni magát, hiszen most mégis a szavakkal küzd. Úgy csinál, mintha egy riadt galambot akarna megfogni. Holott, és ezt nagyon jól tudja, a lány nem egy riadt galamb.*
- Eh.. *-pislant le a zöld szempár felé-* Elvitte a cica a nyelvem.
*Újra a lány arcára siklanak a cirógató ujjak, megtalálják a jóval korábban elkent sárfolt helyét.*
- És ez miattad van. Ilyen hatással vagy rám. *-kicsit félrebillenti a fejét, hogy jobban lássa a lány arcát a lámpás fényében.-* És.. egészen másmilyen hatással is. Tudod, én..
*De nem fejezi be a mondatot. Nem találja a megfelelő szót, ami nem lenne nyers vagy közönséges most. Úgy érzi, hogy muszáj lenne tudnia, hogy mit akar a lány, egyszerűen muszáj; mert ezen múlik, hogy csöndes, átbeszélgetett este áll előttük, vagy egy olyan, ami ugyan csöndes, de cseppet sem.. hm.*
1630. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 16:25:55
Üzenet elküldve: 2024-09-08 16:25:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Hattyúvágta//
*Milyen hasznos képesség lenne, ha belelátnának egymás szívébe, gondolataiba. Mennyi félreértést, ezáltal időt spórolhatnának meg maguknak. Milyen jókat tudnának nevetni, ha kiderülne a kimondott szavak mögött megbújó tartalom. Nem pedig az, amit hallás után, oktondi mód társítanak hozzá. Hisz egy egyszerű kis piszkálódásról, egy ártatlan tréfának tűnő megjegyzésről ki gondolná, hogy viharos gondolatokat ébreszt a másik fejében. Hisz melyik az a férfi, aki nem örül annak, hogy a legnemesebb pontra célzott dobás végül jócskán mellé talál?
Ám jeges fuvallatként érzi a lány a pillanatnyi változást. Hogy miből arról fogalma sincs. Talán egy apró rezdülésből, ami szinte fel sem tűnik, amit talán a férfi sem vett észre. Vagy a férfi kimondott meglátásaiba kever bele ő maga is olyat, ami nincs is. Mindenesetre megszeppenten fürkészi az arcát, újból felidézve azokat az általa kimondott szavakat. Keresve, hogy esetleg mi rosszat felelhetett.*
- Nem tudom megmagyarázni, amire gondolok, de próbáld meg nem túlgondolni.
*Sóhajtja az ujjaira az intelmet, aminek a vége igazából mindkettőjüknek is szólhat most. Zöldjei most bátrabban pillantanak az arcára. Az ujjak simítása mentén nyelvét végig vezeti ajka vonalán, mintha az érintés édes nedűt hagyott volna maga után, s ő minden cseppjét a magáénak akarja tudni.*
- Mi most?
*Kérdez vissza nyomban, őszinte kíváncsisággal, de a válasz beleveszik a félhomályba. Ahogy ajkaira forr úgy érzi, mintha eddig törött darabokban hevert volna a padlón, s most vált végre egésszé. A levegő a tüdejébe szorul, elsőre még viszonozni sem képes. Egy elfojtott nyögéssel szorít erősebben az ujjai közt nyugvó kézre, ám szíve és józan esze talán a mai estén, ha nem életében először végre összehangolt táncba kezd. Szemeit lehunyva nyitja el ajkait, szabad kezével pedig az ing alá simít, hogy amaz a fedetlen bőrön pihenhessen meg. Az előbbi tétovaságot mélyre ássa magában, igyekszik határozottabb lenni. Meg akarja mutatni, hogy valójában hogyan is érez most, hogy itt van vele a férfi. Át akarja itatni ezt a rövid csókot azzal a szenvedéllyel, ami belülről marcangolja. Minden mozdulatával, akár lélegzetvételével is készül a másik tudtára adni, hogy minden így tökéletes most, ahogy van, ahogy kettejük között történik. Így talán saját kétségeit is végre képes lesz leküzdeni. Hisz mitől fél? A gyermekkorát árnyékoló falak már rég leomlottak. Már senki nem fog rosszalló pillantást vetni rá, mert ő éppen megleste az udvaron harcoló inasfiút. Most senki sem veheti el tőle. Itt vannak ketten együtt. Végre minden rossz száj, s saját elnyomott érzelmeik terhe nélkül. Most csak az övé lehet, így megpróbálkozik ezt az egészet átadni egyetlen egy csókkal. A végén pedig esze ágában sincs elhúzódni. Kész beleveszni a férfi közelségébe. Corad halk zihálása, a saját izgatott levegővétele most édes zene a füleinek.*
*Milyen hasznos képesség lenne, ha belelátnának egymás szívébe, gondolataiba. Mennyi félreértést, ezáltal időt spórolhatnának meg maguknak. Milyen jókat tudnának nevetni, ha kiderülne a kimondott szavak mögött megbújó tartalom. Nem pedig az, amit hallás után, oktondi mód társítanak hozzá. Hisz egy egyszerű kis piszkálódásról, egy ártatlan tréfának tűnő megjegyzésről ki gondolná, hogy viharos gondolatokat ébreszt a másik fejében. Hisz melyik az a férfi, aki nem örül annak, hogy a legnemesebb pontra célzott dobás végül jócskán mellé talál?
Ám jeges fuvallatként érzi a lány a pillanatnyi változást. Hogy miből arról fogalma sincs. Talán egy apró rezdülésből, ami szinte fel sem tűnik, amit talán a férfi sem vett észre. Vagy a férfi kimondott meglátásaiba kever bele ő maga is olyat, ami nincs is. Mindenesetre megszeppenten fürkészi az arcát, újból felidézve azokat az általa kimondott szavakat. Keresve, hogy esetleg mi rosszat felelhetett.*
- Nem tudom megmagyarázni, amire gondolok, de próbáld meg nem túlgondolni.
*Sóhajtja az ujjaira az intelmet, aminek a vége igazából mindkettőjüknek is szólhat most. Zöldjei most bátrabban pillantanak az arcára. Az ujjak simítása mentén nyelvét végig vezeti ajka vonalán, mintha az érintés édes nedűt hagyott volna maga után, s ő minden cseppjét a magáénak akarja tudni.*
- Mi most?
*Kérdez vissza nyomban, őszinte kíváncsisággal, de a válasz beleveszik a félhomályba. Ahogy ajkaira forr úgy érzi, mintha eddig törött darabokban hevert volna a padlón, s most vált végre egésszé. A levegő a tüdejébe szorul, elsőre még viszonozni sem képes. Egy elfojtott nyögéssel szorít erősebben az ujjai közt nyugvó kézre, ám szíve és józan esze talán a mai estén, ha nem életében először végre összehangolt táncba kezd. Szemeit lehunyva nyitja el ajkait, szabad kezével pedig az ing alá simít, hogy amaz a fedetlen bőrön pihenhessen meg. Az előbbi tétovaságot mélyre ássa magában, igyekszik határozottabb lenni. Meg akarja mutatni, hogy valójában hogyan is érez most, hogy itt van vele a férfi. Át akarja itatni ezt a rövid csókot azzal a szenvedéllyel, ami belülről marcangolja. Minden mozdulatával, akár lélegzetvételével is készül a másik tudtára adni, hogy minden így tökéletes most, ahogy van, ahogy kettejük között történik. Így talán saját kétségeit is végre képes lesz leküzdeni. Hisz mitől fél? A gyermekkorát árnyékoló falak már rég leomlottak. Már senki nem fog rosszalló pillantást vetni rá, mert ő éppen megleste az udvaron harcoló inasfiút. Most senki sem veheti el tőle. Itt vannak ketten együtt. Végre minden rossz száj, s saját elnyomott érzelmeik terhe nélkül. Most csak az övé lehet, így megpróbálkozik ezt az egészet átadni egyetlen egy csókkal. A végén pedig esze ágában sincs elhúzódni. Kész beleveszni a férfi közelségébe. Corad halk zihálása, a saját izgatott levegővétele most édes zene a füleinek.*
1629. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 15:08:49
Üzenet elküldve: 2024-09-08 15:08:49
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*"szerintem ennek te jobban örülsz, mint én" - mire gondolhatott vajon a lány, amikor ezt mondta? Arra, hogy az izgalom és a vágy csupán egy oldalú lenne, és ezzel a mondattal próbálta volna figyelmeztetni, hogy ne lovallja bele magát semmibe? Arra gondolt volna vajon, hogy neki kellemetlen és kényelmetlen a helyzet? Ezért tördelte volna az ujjait, és ült volna úgy, mint aki nem érzi magát helyén? A gondolat, a kimondott szavak egy pillanat alatt hűtenek a fején és engedik lazábbra a benne megfeszített húrt. "szerintem ennek te jobban örülsz, mint én" - én nem örülök neki annyira, hogy itt vagy".*
- A jelen gyógyír a jövő.. sebeire? *-nem tudja hova tenni a szavakat. Hirtelen úgy érzi, hogy mindaz amit eddig gondolt vagy hitt arról, hogy mit csinálnak itt ők ketten, foszlani kezd, mint a reggeli pára.-* Én nem tudom, milyen sebeket tartogat a jövő. Csak azt, hogy.. hogy tanulni lehet és kell a múltból, hogy ne legyenek többé sebek. Nem? Vagy ez.. butaság..?
*Utolsó szavait szinte már csak leheli, ahogy a lány puha ajkait most az ujjain érzi. Sosem gondolta volna, hogy ez ilyen érzés. Egyszerre jön zavarba és nyugszik meg tőle. Talán mégis csak rosszul értette volna azt a mondatot? Talán a lány is épp annyira örül, hogy látja őt? Ujjai tétován mozdulnak meg, hogy végigsimítsanak a száj ívén. Igen, talán félreértés történt.*
- Lehet, hogy a múlt mindig velünk marad majd. *-mondja alig hallhatóan-* De nekünk nem kell ugyanannak lennünk. Nem kell ugyanazt csinálnunk. Hiszen mi most..
*Nem tudja, hogyan fejezze be a mondatot. A szavak, amik mögé bújva eddig el tudta rejteni saját vágyait, zavarát és édeskés kínját, most cserben hagyják. De ez most nem dühíti fel. Inkább csak vesz egy mély levegőt, előre hajol, és ujjait saját ajkaira cseréli a másik ajkain. És most, hogy nem a veszekedés hevében történik ez, a csók is másmilyen ízű talán. Ha a lány nem taszítja el magától, akkor gyengéden és szavak nélkül fejezi be a mondatot. Az ujjai finoman cirógatják közben végig a lány haját, hogy aztán annak tarkójára, nyakára simuljanak, mintegy némán közölt vágyként, hogy legszívesebben végigsimítana a lány bőrén, mindenhol, még ott is, ahol azelőtt soha, senki. Halkan zihálva engedi végül el a lányt, de még mindig előre hajolva marad. Jól esik most neki annak a közelsége, a forróság ami belőle árad, és az a gerincvelőn végigfutó borzongás is, amit a sima bőr érintése vált ki.*
*"szerintem ennek te jobban örülsz, mint én" - mire gondolhatott vajon a lány, amikor ezt mondta? Arra, hogy az izgalom és a vágy csupán egy oldalú lenne, és ezzel a mondattal próbálta volna figyelmeztetni, hogy ne lovallja bele magát semmibe? Arra gondolt volna vajon, hogy neki kellemetlen és kényelmetlen a helyzet? Ezért tördelte volna az ujjait, és ült volna úgy, mint aki nem érzi magát helyén? A gondolat, a kimondott szavak egy pillanat alatt hűtenek a fején és engedik lazábbra a benne megfeszített húrt. "szerintem ennek te jobban örülsz, mint én" - én nem örülök neki annyira, hogy itt vagy".*
- A jelen gyógyír a jövő.. sebeire? *-nem tudja hova tenni a szavakat. Hirtelen úgy érzi, hogy mindaz amit eddig gondolt vagy hitt arról, hogy mit csinálnak itt ők ketten, foszlani kezd, mint a reggeli pára.-* Én nem tudom, milyen sebeket tartogat a jövő. Csak azt, hogy.. hogy tanulni lehet és kell a múltból, hogy ne legyenek többé sebek. Nem? Vagy ez.. butaság..?
*Utolsó szavait szinte már csak leheli, ahogy a lány puha ajkait most az ujjain érzi. Sosem gondolta volna, hogy ez ilyen érzés. Egyszerre jön zavarba és nyugszik meg tőle. Talán mégis csak rosszul értette volna azt a mondatot? Talán a lány is épp annyira örül, hogy látja őt? Ujjai tétován mozdulnak meg, hogy végigsimítsanak a száj ívén. Igen, talán félreértés történt.*
- Lehet, hogy a múlt mindig velünk marad majd. *-mondja alig hallhatóan-* De nekünk nem kell ugyanannak lennünk. Nem kell ugyanazt csinálnunk. Hiszen mi most..
*Nem tudja, hogyan fejezze be a mondatot. A szavak, amik mögé bújva eddig el tudta rejteni saját vágyait, zavarát és édeskés kínját, most cserben hagyják. De ez most nem dühíti fel. Inkább csak vesz egy mély levegőt, előre hajol, és ujjait saját ajkaira cseréli a másik ajkain. És most, hogy nem a veszekedés hevében történik ez, a csók is másmilyen ízű talán. Ha a lány nem taszítja el magától, akkor gyengéden és szavak nélkül fejezi be a mondatot. Az ujjai finoman cirógatják közben végig a lány haját, hogy aztán annak tarkójára, nyakára simuljanak, mintegy némán közölt vágyként, hogy legszívesebben végigsimítana a lány bőrén, mindenhol, még ott is, ahol azelőtt soha, senki. Halkan zihálva engedi végül el a lányt, de még mindig előre hajolva marad. Jól esik most neki annak a közelsége, a forróság ami belőle árad, és az a gerincvelőn végigfutó borzongás is, amit a sima bőr érintése vált ki.*
1628. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 12:50:52
Üzenet elküldve: 2024-09-08 12:50:52
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Hattyúvágta//
*Eddig zavarta az a pókháló. Borzalmasan, de lusta volt leszedni onnan. Most ebben a pillanatban viszont igen szimpatikusnak tűnik. Még annak apró lakója is, pedig a hideg kirázza a pókoktól. De most fáradt elméjét jólesik nyugtatni azon, ahogy figyeli miként terebélyesedik az a háló a nyolc láb szorgos munkája által. De sokáig csak nem nyugszik. Az érzelmek közötti hullámzásban továbbra is hánykolódik.*
- Ühm. Valami ilyesmi, igen. Csak a sok kis apróság között már olyan nehéz nagyot álmodni. Mint a ház. *Húzza fintorba a száját.* Amikor egy falat kenyér fontosabbá válik, mint hogy újra szép házam legyen... Elkeserítő.
*De valami mélyen megmozdul. A felismerés, amihez éppen saját szavai juttatták. Ha mindene megmarad, akkor elérhetetlenné válik valami értékesnek tűnő, valami, amit régen is szeretett volna, de éppen helyzete miatt nem kaphatta meg. S egyszeriben ez a vágy most csupán egy asztalnyi távolságra van tőle. Persze az már más, hogy nem meri megmarkolni a lehetőséget. Pillanatokon belül, amíg ő a pókba és a felé intézett szavakba merül az a vágy már vele néz farkasszemet.*
- Fogadni? Őszintén? Arra, hogy egyszer biztos, hogy ágyékon doblak egy hagymával.
*Mosolyodik el pimaszul. Továbbra is menekül, mélyen bele a magabiztosságba. Annak ellenére, hogy szíve most készül kiszakadni a mellkasából. Mégis állja a kék tekintetet.
Széttárja karjait kuncogva.*
- Látod nem jött be. De szerintem ennek te jobban örülsz, mint én.
*Nevet fel halkan, ám az érintéstől megdermedve hangja azonnal elhal. Aprót nyelve rezzen meg, majd halk sóhajjal fog tétován a kezére.*
- A múlt az mindig is az volt. Csak megfertőzi a jelent Corad. De a jelen lehet gyógyír a jövő sebeire.
*Mosolyodik el végül, ahogy ujjait a keze köré fonja, majd állát megemelve hint apró csókot az ujjaira. Érdes az ő megkímélt, puha bőréhez képest. Milyen más egy igazi, dolgos kéz tapintása. Mennyire megadna mindent, odaadná azt a keveset is, hogy az éjszaka hátralevő részében adhassa magát is újabb és újabb ilyen érintésnek.*
*Eddig zavarta az a pókháló. Borzalmasan, de lusta volt leszedni onnan. Most ebben a pillanatban viszont igen szimpatikusnak tűnik. Még annak apró lakója is, pedig a hideg kirázza a pókoktól. De most fáradt elméjét jólesik nyugtatni azon, ahogy figyeli miként terebélyesedik az a háló a nyolc láb szorgos munkája által. De sokáig csak nem nyugszik. Az érzelmek közötti hullámzásban továbbra is hánykolódik.*
- Ühm. Valami ilyesmi, igen. Csak a sok kis apróság között már olyan nehéz nagyot álmodni. Mint a ház. *Húzza fintorba a száját.* Amikor egy falat kenyér fontosabbá válik, mint hogy újra szép házam legyen... Elkeserítő.
*De valami mélyen megmozdul. A felismerés, amihez éppen saját szavai juttatták. Ha mindene megmarad, akkor elérhetetlenné válik valami értékesnek tűnő, valami, amit régen is szeretett volna, de éppen helyzete miatt nem kaphatta meg. S egyszeriben ez a vágy most csupán egy asztalnyi távolságra van tőle. Persze az már más, hogy nem meri megmarkolni a lehetőséget. Pillanatokon belül, amíg ő a pókba és a felé intézett szavakba merül az a vágy már vele néz farkasszemet.*
- Fogadni? Őszintén? Arra, hogy egyszer biztos, hogy ágyékon doblak egy hagymával.
*Mosolyodik el pimaszul. Továbbra is menekül, mélyen bele a magabiztosságba. Annak ellenére, hogy szíve most készül kiszakadni a mellkasából. Mégis állja a kék tekintetet.
Széttárja karjait kuncogva.*
- Látod nem jött be. De szerintem ennek te jobban örülsz, mint én.
*Nevet fel halkan, ám az érintéstől megdermedve hangja azonnal elhal. Aprót nyelve rezzen meg, majd halk sóhajjal fog tétován a kezére.*
- A múlt az mindig is az volt. Csak megfertőzi a jelent Corad. De a jelen lehet gyógyír a jövő sebeire.
*Mosolyodik el végül, ahogy ujjait a keze köré fonja, majd állát megemelve hint apró csókot az ujjaira. Érdes az ő megkímélt, puha bőréhez képest. Milyen más egy igazi, dolgos kéz tapintása. Mennyire megadna mindent, odaadná azt a keveset is, hogy az éjszaka hátralevő részében adhassa magát is újabb és újabb ilyen érintésnek.*
1627. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 12:05:56
Üzenet elküldve: 2024-09-08 12:05:56
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Vágy: kívánni valamit. Tárgyat, pénzt, utazást, egy finom falatot, egy bizonyos személyt, annak a személynek az érintését.. Nem ismeretlen ez neki. Fiatal korában szinte másból sem állt, mint vágyakból. Aztán megtanulta, hogy hogyan lehet elnyomni a vágyakat, összehangolni őket a valósággal, hogy legyen ami a beteljesülésével örömet okoz, és ne legyen túl sok olyan, ami a beteljesületlenséggel pedig csak kínozza. De hiába a több évnyi önmagát sanyargató kiképzés, most, itt, ebben a kis házban nem tudja sarka alá parancsolni a vágyait. Ha tehetné, szívesen végigsimítana a lány vállán, nem óvatosan es futólag, hanem rendesen, hogy érezze a bőrét a tenyere alatt. Ha tehetné, beletúrna, talán bele is markolna a vörös tincsekbe. Ha tehetné, elvenné a lánytól azt, ami még az övé maradt, hogy cserébe adhasson neki valamit, ami pedig az övé. Vágyak. Nem újak, ezek régi ismerősök. Csak most, a levendula és tearózsa illatában ülve, ajkán a rum ízének emlékével nagyon nehéz kordában tartani őket.
Kissé félrehajtja a fejét, úgy figyeli a lányt. Látja rajta, hogy most őszinte, ennek megfelelően is hallgatja a szavakat.*
- Ha az embernek nincs semmije, akkor az a kicsi is, amihez hozzájut, hirtelen nagyon értékes lesz. *-a cipóról és a sajtról beszél vajon, vagy a csókról?-* Ez tényleg így van.
*A lány további szavaira eltűnődik. Korábban is játszott már a gondolattal, hogy mi lett volna, ha..? Ha a ház fennmarad, ha ő ott marad, ha úgy értek volna nővé és férfivá..? Az ujjai egy pillanatra megszorítják a poharat. Nagyon jól tudja, mi lett volna, ha.*
- És lehet, hogy az inas sem akarta volna látni a kisasszonyát. *-bólint végül. Nem könnyű kimondani ezeket. Sem neki, és ha jól nézi, a lánynak sem.-* De most itt vagyunk.
*Elengedi a poharat.*
- Egy nem annyira szép házban. A kisasszony, aki már nem kisasszony, és az inas, aki már nem inas. *-feláll-* De tudod, szerintem ez nem baj. A feldobott érme is leesik valamelyik oldalára. Jóra vagy rosszra? Az azon múlik, hogy mire fogadtál. Te mire fogadtál?
*Egyetlen lépéssel tünteti el a kettejük közötti távolságot, ha a lány ülve maradt, akkor most lehajtott fejjel néz rá, térdeik között akkora hellyel, hogy ott már egy macska is sak bajosan ugrana fel.*
- Én arra fogadtam, hogy többet nem látlak. És fel lett dobva az érme, leesett az érme. És most itt vagyok. *-elege lett abból, hogy egy asztalnyi távolságra van tőle, amikor most akár meg is érintheti. Hogy pofont kap ezért, vagy elfogadják a közelségét - az másik érme.-* És az inas fiú, aki már nem inas fiú többet, örül annak hogy lát.
*Felemeli a jobbját, végigsimít vele a lány arcán. Ujjhegye finoman érinti a bőrt, mintha csak kíváncsi lenne annak a tapintására.*
- Mit szólnál hozzá, ha a múlt.. múlt lenne?
*Vágy: kívánni valamit. Tárgyat, pénzt, utazást, egy finom falatot, egy bizonyos személyt, annak a személynek az érintését.. Nem ismeretlen ez neki. Fiatal korában szinte másból sem állt, mint vágyakból. Aztán megtanulta, hogy hogyan lehet elnyomni a vágyakat, összehangolni őket a valósággal, hogy legyen ami a beteljesülésével örömet okoz, és ne legyen túl sok olyan, ami a beteljesületlenséggel pedig csak kínozza. De hiába a több évnyi önmagát sanyargató kiképzés, most, itt, ebben a kis házban nem tudja sarka alá parancsolni a vágyait. Ha tehetné, szívesen végigsimítana a lány vállán, nem óvatosan es futólag, hanem rendesen, hogy érezze a bőrét a tenyere alatt. Ha tehetné, beletúrna, talán bele is markolna a vörös tincsekbe. Ha tehetné, elvenné a lánytól azt, ami még az övé maradt, hogy cserébe adhasson neki valamit, ami pedig az övé. Vágyak. Nem újak, ezek régi ismerősök. Csak most, a levendula és tearózsa illatában ülve, ajkán a rum ízének emlékével nagyon nehéz kordában tartani őket.
Kissé félrehajtja a fejét, úgy figyeli a lányt. Látja rajta, hogy most őszinte, ennek megfelelően is hallgatja a szavakat.*
- Ha az embernek nincs semmije, akkor az a kicsi is, amihez hozzájut, hirtelen nagyon értékes lesz. *-a cipóról és a sajtról beszél vajon, vagy a csókról?-* Ez tényleg így van.
*A lány további szavaira eltűnődik. Korábban is játszott már a gondolattal, hogy mi lett volna, ha..? Ha a ház fennmarad, ha ő ott marad, ha úgy értek volna nővé és férfivá..? Az ujjai egy pillanatra megszorítják a poharat. Nagyon jól tudja, mi lett volna, ha.*
- És lehet, hogy az inas sem akarta volna látni a kisasszonyát. *-bólint végül. Nem könnyű kimondani ezeket. Sem neki, és ha jól nézi, a lánynak sem.-* De most itt vagyunk.
*Elengedi a poharat.*
- Egy nem annyira szép házban. A kisasszony, aki már nem kisasszony, és az inas, aki már nem inas. *-feláll-* De tudod, szerintem ez nem baj. A feldobott érme is leesik valamelyik oldalára. Jóra vagy rosszra? Az azon múlik, hogy mire fogadtál. Te mire fogadtál?
*Egyetlen lépéssel tünteti el a kettejük közötti távolságot, ha a lány ülve maradt, akkor most lehajtott fejjel néz rá, térdeik között akkora hellyel, hogy ott már egy macska is sak bajosan ugrana fel.*
- Én arra fogadtam, hogy többet nem látlak. És fel lett dobva az érme, leesett az érme. És most itt vagyok. *-elege lett abból, hogy egy asztalnyi távolságra van tőle, amikor most akár meg is érintheti. Hogy pofont kap ezért, vagy elfogadják a közelségét - az másik érme.-* És az inas fiú, aki már nem inas fiú többet, örül annak hogy lát.
*Felemeli a jobbját, végigsimít vele a lány arcán. Ujjhegye finoman érinti a bőrt, mintha csak kíváncsi lenne annak a tapintására.*
- Mit szólnál hozzá, ha a múlt.. múlt lenne?
1626. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 11:12:16
Üzenet elküldve: 2024-09-08 11:12:16
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Hattyúvágta//
*Vágyak és álmok? Most éppen azokkal küzd. Egy olyan álommal, ami gyerekként fellobbant, azután már csak sistergő parázs és bűzös füst maradt mikor leöntötték egy hordó vízzel. Vágy, ami most újra és újra lobban. Egy verem, amibe belezuhant és most a szélén kapaszkodva igyekszik kihúzni magát belőle, de kezek nyúlnak utána, hogy minden egyes pillanattal mélyebbre rángassák. Egy álom, ami nem fehér paripán érkezett, nem viselt élére vasalt inget, selyemnadrágot és aranyszín fonallal ékesített széleket. Csak egyszerű, viseltes inget, gyűrött nadrágot. Az a vágy volt gyűlölete tárgya. Akit igyekezett megvetni, lenézni, tönkre tenni, eltaposni. Aki összetörte a szívét. Egy álom a múltból, ami most olyan, mint egy varázsital a gennyes sebre. Ami mellett még a saját ház utáni reménykedés is eltörpül. Ami bosszantja, mert miatta érzi magát ilyen sutának. Az a vágy még arra sem képes, hogy azt a rohadt inget begombolja magán. A fürkésző pillantások pedig minduntalan ott köröznek, akár a molylepke a lámpás fénye körül. Ez a felgyülemlő frusztráltság pedig borzalmasan bosszantja. Úgy megverné. De tényleg érzi, hogy lesújtana egy nyaklevessel. Hogy nézze meg mit művel vele.
Szerencsére elterelődnek a szavak, így sodródnak vele gondolatai. A bosszúság pedig apránként fordul keserűségbe. Noha igyekszik a napos oldalt is észre venni, s tényleg vidámabb a néni gondolatától, de valóban nem volt egyszerű út odáig eljutni, hogy időnként már őszintén nevessen a vele történteken. És az útnak még koránt sincs a végén.*
- De... persze. Valóra váltani...
*Sóhajtja, ahogy tekintete nehezen, de ismét megállapodik a férfin. A szemein, ahogy abban a lámpás fénye táncot jár. A kócos, szőke tincseken.*
- Őszinte legyek? Sokáig én is bántam. Egy egész világot gyűlöltem miatta.
*Veti hátát a széknek, majd kínjában inkább hátra dönti a fejét, hogy szemei a mennyezeten és a pókhálókon állapodjon meg.*
- De most valahogy ez elmúlt. Persze zavar. Hiányzik a selyem. Az új ruha illata. A rózsalugas a kertben. A friss étel az asztalon. De szerintem most a kenyérnek és a sajtnak sokkal finomabb az íze. Meg a rumé.
*Sóhajtja ahogy ismét felrémlik benne az az óvatos, bátortalan csók.*
- Mi ketten? Hidd el nekem, hogy az a lány abban a szép házban... többé nem látta volna az inasférfit.
*Nyögi kínjában, ahogy ujjaival a vörös tincsek közé túr, majd finoman beléjük markol. Az a lány már bizonyosan valami karót nyelt piperkőc asszonya lenne, aki üzleti útra hivatkozva hatokon keresztül csalná meg mindenféle szajhával. A lány pedig nem nem bánná, mert addig sem kéne odahaza elviselnie.*
*Vágyak és álmok? Most éppen azokkal küzd. Egy olyan álommal, ami gyerekként fellobbant, azután már csak sistergő parázs és bűzös füst maradt mikor leöntötték egy hordó vízzel. Vágy, ami most újra és újra lobban. Egy verem, amibe belezuhant és most a szélén kapaszkodva igyekszik kihúzni magát belőle, de kezek nyúlnak utána, hogy minden egyes pillanattal mélyebbre rángassák. Egy álom, ami nem fehér paripán érkezett, nem viselt élére vasalt inget, selyemnadrágot és aranyszín fonallal ékesített széleket. Csak egyszerű, viseltes inget, gyűrött nadrágot. Az a vágy volt gyűlölete tárgya. Akit igyekezett megvetni, lenézni, tönkre tenni, eltaposni. Aki összetörte a szívét. Egy álom a múltból, ami most olyan, mint egy varázsital a gennyes sebre. Ami mellett még a saját ház utáni reménykedés is eltörpül. Ami bosszantja, mert miatta érzi magát ilyen sutának. Az a vágy még arra sem képes, hogy azt a rohadt inget begombolja magán. A fürkésző pillantások pedig minduntalan ott köröznek, akár a molylepke a lámpás fénye körül. Ez a felgyülemlő frusztráltság pedig borzalmasan bosszantja. Úgy megverné. De tényleg érzi, hogy lesújtana egy nyaklevessel. Hogy nézze meg mit művel vele.
Szerencsére elterelődnek a szavak, így sodródnak vele gondolatai. A bosszúság pedig apránként fordul keserűségbe. Noha igyekszik a napos oldalt is észre venni, s tényleg vidámabb a néni gondolatától, de valóban nem volt egyszerű út odáig eljutni, hogy időnként már őszintén nevessen a vele történteken. És az útnak még koránt sincs a végén.*
- De... persze. Valóra váltani...
*Sóhajtja, ahogy tekintete nehezen, de ismét megállapodik a férfin. A szemein, ahogy abban a lámpás fénye táncot jár. A kócos, szőke tincseken.*
- Őszinte legyek? Sokáig én is bántam. Egy egész világot gyűlöltem miatta.
*Veti hátát a széknek, majd kínjában inkább hátra dönti a fejét, hogy szemei a mennyezeten és a pókhálókon állapodjon meg.*
- De most valahogy ez elmúlt. Persze zavar. Hiányzik a selyem. Az új ruha illata. A rózsalugas a kertben. A friss étel az asztalon. De szerintem most a kenyérnek és a sajtnak sokkal finomabb az íze. Meg a rumé.
*Sóhajtja ahogy ismét felrémlik benne az az óvatos, bátortalan csók.*
- Mi ketten? Hidd el nekem, hogy az a lány abban a szép házban... többé nem látta volna az inasférfit.
*Nyögi kínjában, ahogy ujjaival a vörös tincsek közé túr, majd finoman beléjük markol. Az a lány már bizonyosan valami karót nyelt piperkőc asszonya lenne, aki üzleti útra hivatkozva hatokon keresztül csalná meg mindenféle szajhával. A lány pedig nem nem bánná, mert addig sem kéne odahaza elviselnie.*
1625. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 10:16:14
Üzenet elküldve: 2024-09-08 10:16:14
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*A fiúknak más. A fiúknak tulajdonképpen sokszor sok minden könnyebb és egyszerűbb. Nem nagyon tartják őket félhomályban ha az élet dolgairól van szó, és sokkal könnyebben is szereznek meg bizonyos tapasztalatokat. Nekik senki se mondja, hogy "majd megtudod!", rájuk nem különösebben kényszerít mindenféle hagyomány és illendőség béklyót. Ez különösen igaz azokra, akik a társadalom pereme felé helyezkednek el, akik igazából nem sokat számítanak. Ez rá is igaz. Talán, sőt, valószínűleg tapasztaltabbnak számít, mint a lány. Hogy sokkal tapasztaltabb-e? Nos, ez attól függ, hogy sok tapasztalatnak számít-e az, hogy ha valaki, kíváncsiságból két napi bérét nem ételre költi, hanem olyan szolgáltatásra, amit egy ekkora városban bárki könnyen megszerezhet. Persze azt a légyottot mísznek és épp ezért kifejezetten kellemetlennek élte meg, noha már legalább tisztában volt ezzel is. És hogy miért nem kereste ezt őszintébb helyen? Valahogy sosem hitte volna, hogy összeakadna bárkivel, aki.. aki úgy tudna megmozgatni benne valamit, mint.. mint.. a fenébe is, mint az a régi vöröshajú lány, a ráigazított ruhájával és puhára fésült hajával. És hiába nem akar most erre gondolni, tisztességből és tapintatból talán, de menthetetlenül erre terelődnek a gondolatai. Ezért jó, hogy kenyeret vághat, ezért jó, hogy sajtot szeletelhet, ezért jó, hogy beszélhet. Mert addig is van mivel foglalkoznia.
De nem tud a végtelenségig vagdosni, előbb-utóbb elfogy a felvágandó sajt is. Akkor leteszi a bicskát, leül a székre, és hallgat. Hallgatja a lány szavait, megérzi a mögöttük lévő kétségbe esést, amit az élet ekkora változása okozott, és felfogja, hogy nekik -a lánynak és az apjának- már sosem lesz semmi olyan könnyű, mint azelőtt. A lány nevetése és szavai, amivel megpróbálja elviccelni a komoly dolgokat, az ő ajkaira is halvány mosolyt csalnak. Arra gondol, hogy a lány már kezdi felfedezni, hogy mivel lehet a legjobban elfelejteni pár pillanatig az élet nehézségeit. A humorral, nevetéssel. Arra gondol, hogy ezt nem egyszerű megtanulni, neki sem volt az. Kicsit megsajnálja a lányt. Nem azért, mert annak kikerült az ezüstkanál a szájából, hanem csak azért, mert ezt tulajdonképp egyedül kellett átvészelnie.*
- Saját ház. *-visszhangozza mélán a szót-* Az jó lehet.
*A lányra pislant.*
- Azt sose felejtsd el, L'szka, hogy ha az embernek vágyai és álmai vannak, akkor azokat néha érdemes valóra váltani. *-tekintete végigsiklik a lány ajkain, a nyaka ívén, majd inkább a rumospohárra néz, mielőtt valami egészen mást is végigmérne-* Mert hát mit ér az élet, ha néha nem válik valóra valami.. nem?
*A pohárért nyúl, mintha bele akarna inni, de csak az ujjai maradnak ott, nem emeli meg azt. Igazából nem kíván több rumot. Az már úgy sem lenne töredékében sem olyan ízű, mint amilyennek a lány ajkain érezte azt.*
- Azért sajnálom, hogy így alakult nektek. *-mondja aztán, halkan, ahogy a félhomályban azt szokás talán-* Sajnálom is, meg nem is. Mert ha nem így történik, ki tudja, hogy mi ketten valaha.. hát.. tudod.
A hozzászólás írója (Corad Ymitt) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.08 10:17:05
*A fiúknak más. A fiúknak tulajdonképpen sokszor sok minden könnyebb és egyszerűbb. Nem nagyon tartják őket félhomályban ha az élet dolgairól van szó, és sokkal könnyebben is szereznek meg bizonyos tapasztalatokat. Nekik senki se mondja, hogy "majd megtudod!", rájuk nem különösebben kényszerít mindenféle hagyomány és illendőség béklyót. Ez különösen igaz azokra, akik a társadalom pereme felé helyezkednek el, akik igazából nem sokat számítanak. Ez rá is igaz. Talán, sőt, valószínűleg tapasztaltabbnak számít, mint a lány. Hogy sokkal tapasztaltabb-e? Nos, ez attól függ, hogy sok tapasztalatnak számít-e az, hogy ha valaki, kíváncsiságból két napi bérét nem ételre költi, hanem olyan szolgáltatásra, amit egy ekkora városban bárki könnyen megszerezhet. Persze azt a légyottot mísznek és épp ezért kifejezetten kellemetlennek élte meg, noha már legalább tisztában volt ezzel is. És hogy miért nem kereste ezt őszintébb helyen? Valahogy sosem hitte volna, hogy összeakadna bárkivel, aki.. aki úgy tudna megmozgatni benne valamit, mint.. mint.. a fenébe is, mint az a régi vöröshajú lány, a ráigazított ruhájával és puhára fésült hajával. És hiába nem akar most erre gondolni, tisztességből és tapintatból talán, de menthetetlenül erre terelődnek a gondolatai. Ezért jó, hogy kenyeret vághat, ezért jó, hogy sajtot szeletelhet, ezért jó, hogy beszélhet. Mert addig is van mivel foglalkoznia.
De nem tud a végtelenségig vagdosni, előbb-utóbb elfogy a felvágandó sajt is. Akkor leteszi a bicskát, leül a székre, és hallgat. Hallgatja a lány szavait, megérzi a mögöttük lévő kétségbe esést, amit az élet ekkora változása okozott, és felfogja, hogy nekik -a lánynak és az apjának- már sosem lesz semmi olyan könnyű, mint azelőtt. A lány nevetése és szavai, amivel megpróbálja elviccelni a komoly dolgokat, az ő ajkaira is halvány mosolyt csalnak. Arra gondol, hogy a lány már kezdi felfedezni, hogy mivel lehet a legjobban elfelejteni pár pillanatig az élet nehézségeit. A humorral, nevetéssel. Arra gondol, hogy ezt nem egyszerű megtanulni, neki sem volt az. Kicsit megsajnálja a lányt. Nem azért, mert annak kikerült az ezüstkanál a szájából, hanem csak azért, mert ezt tulajdonképp egyedül kellett átvészelnie.*
- Saját ház. *-visszhangozza mélán a szót-* Az jó lehet.
*A lányra pislant.*
- Azt sose felejtsd el, L'szka, hogy ha az embernek vágyai és álmai vannak, akkor azokat néha érdemes valóra váltani. *-tekintete végigsiklik a lány ajkain, a nyaka ívén, majd inkább a rumospohárra néz, mielőtt valami egészen mást is végigmérne-* Mert hát mit ér az élet, ha néha nem válik valóra valami.. nem?
*A pohárért nyúl, mintha bele akarna inni, de csak az ujjai maradnak ott, nem emeli meg azt. Igazából nem kíván több rumot. Az már úgy sem lenne töredékében sem olyan ízű, mint amilyennek a lány ajkain érezte azt.*
- Azért sajnálom, hogy így alakult nektek. *-mondja aztán, halkan, ahogy a félhomályban azt szokás talán-* Sajnálom is, meg nem is. Mert ha nem így történik, ki tudja, hogy mi ketten valaha.. hát.. tudod.
A hozzászólás írója (Corad Ymitt) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.08 10:17:05
1624. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 09:20:07
Üzenet elküldve: 2024-09-08 09:20:07
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Hattyúvágta//
*Szeretett mindig nagyon okos lenni olyan dolgokban is, amiről még csak halovány fogalma, ha volt. Hiába a nevelők remek okítása, azért bőven akad olyan terület, aminek ő csak a felszínén lépdel óvatosan, ahelyett, hogy már magabiztosan ásna a mélyére. Ilyen például a férfi. Tudja jól, hogy közte és közöttük mi a különbség, tudja jól, hogy természetükből fakadóan miért van szükségük egymásra. Hallott már a vágyakozásról, a szenvedélyről, de gyermekként ezeket még nem tapasztalta, s még fiatalnak titulálták, mikor kérdéseket tett fel. Azt mondták még korai, hogy válaszokat kapjon. Pedig ő aztán minden szemérem nélkül tette fel a kérdéseit. Nevelője pedig jól tudta, hogy hamarosan elérkezik a napja, hogy ezeket meg kell válaszolnia. Hisz az anya nélküli leánynak csak ő maradt ebben segítségére. Mert Lyeska bizony megleste a kamrában megbújó cselédlányt a lovásszal. Akkor egyszer, de nagyon szidta meg érte nevelője, miután elrángatta őt a résnyire tárt ajtótól. Ám a gyermek hiába tette fel a kérdéseit, attól a naptól az asszony kíméletlenül kerülte a témát. A leány akkor próbálkozott újra, mikor megsűrűsödtek az ifjoncok látogatásai, s mikor a gondolataiba teljesen beleitta magát az a bolond inasfiú. Ám a válasz eztán is csak annyi volt, hogy hamarosan mindent meg fog tudni. De nem így lett. Mire eljött volna az idő magukra maradtak. Vagyon fogytán, szolgálók nélkül, így már Mawide néni sem volt többé, hogy segítségére legyen. Akkor már nem is volt rá szükség, hisz senkinek sem kellett.
Most viszont bármit megadna azért, hogy szót válthasson a nénivel. Itt áll esetlenül, tanácstalanul és kétségbeesetten. Nem tudja mit kezdjen a helyzetével. Egy része hagyná, hogy elmenjen a férfi, neki pedig ne kelljen itt gyötrődnie. Fél attól, hogy a viselkedésével akaratlanul fogja elüldözni a másikat. De a benne küzdő nagyobb rész ragaszkodik ahhoz, hogy ne maradjon egyedül. S érzi, hogy ehhez nem jó akárki. Corad közelében akar maradni mára, hisz lehet, hogy csak ez az egy nap, ez az egy este adatik meg rá.*
- Helyes!
*Vágja rá határozottan és egyszerűen. Igyekszik mellőzni azt, hogy ez tovább legyen firtatva. Megelégszik azzal, hogy a férfi nem kételkedik a szavaiban. Bár valahol érzi azt, hogy ezt csak azért mondja a másik, hogy a leány lelke nyugodjon. Vagy csak tudja jól, hogy a nagy szavak mögött igazából semmi érdemi nincs. Pusztán a szája nagyobb a kelleténél, mint ahogy azt már sokan megszokhatták tőle.
Mindenesetre a kölcsönös, finom piszkálódás végre kizökkenti valamelyest abból a zavarba ejtő veremből, amibe belebotlott. Ha nem is teljesen, de részben könnyedebbnek érzi magát, így jön is az ötlet, amivel ártatlanul marasztalhatja még a másikat. Az evés.*
- Ugyan már! Mi lehet a legrosszabb? A bőrömmel együtt sikálod le a sarat?
*Legyinti le játékosan a férfit, miközben elindul a dolgára. Ami félállásban inkább csak pótcselekvés, hogy végre ne az ajkait rágja véresre, s ujjait sanyargassa. De azért kellemesebb, hogy nem az elsötétedő szobában ücsörögnek, hanem a hangulatos félhomályban, amit a lámpás fénye nyújt. Innentől viszont igyekezete megnő aziránt, hogy a küzdés érzelmeinek elnyomásával már ne üljön ki az arcára. Hisz, amit a sötétség jótékonyan elfed, azt most talán a gyenge fény kétszeresére nagyítja.
A vállát szinte égeti a másik érintése. Aprót nyelve pillant utána, ahogy a tarisznyáért indul. Ám rögvest sarkon is fordul, mikor ismét feltűnik a szoba ajtajában. Kiveszi a szekrényből a tányérokat, majd elhelyezi az asztalon őket. A poharakat pedig visszacseréli, hogy az üres legyen nála, a rumosat pedig újból a férfi kapja meg. A sajátjába tölt még pár kortynyit, azután visszaül a helyére. Onnantól pedig a férfit hallgatja, zöldjei viszont rendületlenül a kenyér és sajtszelés munkafolyamatát figyelik.*
- Tudod ez igazán remek hír. Lehet, hogy van egy lyukas csizmám a számodra.
*Nevet fel halkan, ahogy pillantása lopva ismét a férfin időzik el, de végül inkább a lámpásban megbújó apró lángon nyugszik meg.*
- Hogy én?
*Húzza el a száját, majd kissé megvonja a vállait.*
- Gondolom azzal nem mondok újdonságot, hogy az első pár hat, hónap úgy telt, hogy a mélységes önsajnálatba temetkeztem.
*Nyújtja ki a kezét, hogy megragadjon, majd maga elé húzzon egy elkallódott morzsadarabot, amit most ujjai között gurítgat, hogy az lassan apró golyó formáját öltse fel.*
- Apám igyekezett. Újra elkezdett utazni. Kereskedők mellé segédnek állni. Tudod az a terve, hogy apránként újra nevet szerez nekünk. Meg vagyont. De kérdem én... Aki képes volt egyszer a saját, s más vagyonát is elherdálni egy ostoba döntéssel, azzal ki állna komolyabban szóba? *Sóhajt fel halkan.* Idő közben pedig atyai rásegítéssel rájöttem, hogy csak az ő próbálkozásaival nem sokra megyünk.
*Az atyai rásegítés itt bizony annyit takar, hogy temérdek átvitázott estén vannak már túl. Ahol kis hercegnőből az apja szemében lassan egy mihasznává vált, egy élősködővé. S hiába a dac, a valóság lassan elfogadtatta vele, hogy neki is lépnie kell, ha boldogulni akarnak.*
- Ahogy elvették a házunkat annyi megmaradt belőle, hogy ezt kibéreljük. Persze valószínűleg ez sem fog örökké így maradni. Tudtad, hogy egyesek egy ilyen kis viskóért is mennyi aranyat képesek kérni?
*Szinte meglepetten pillant fel a férfira. Még mindig van mit tanulnia a palotán kívüli valóságról. Az uzsorásokról, azokról, akik mások szükségét és gyengeségét szemrebbenés nélkül képesek kihasználni. Itt élve, ebben a vacakban szembenézhetett saját régi önmagával. A kép pedig nem tetszik. Még mindig nehéz lenyelnie a keserű falatot.
Végül keserű, kissé kínos mosolyba húzódnak ajkai.*
- Elkezdtem dolgozni. Borzalmas volt. Semmihez nem értek. Gondolhatod, hogy sehol sem maradtam meg sokáig. De jött ez a néni, képzeld ő nem rúgott ki.
*Vált hirtelen izgatottabb hangszínre. A szemeibe is beköltözik az örömtelibb csillogás.*
- Tanítgatott. Már mosok. Meg tudok főzni. Hát nagyjából. Állítólag egész ehetően.
*Nevet fel halkan, majd az apró kenyérgolyót végül leporolja az ujjáról.*
- Hogy később mi lesz? Nem tudom. Egy saját ház talán, még ha ilyen kicsi is lesz, mint ez. De így nem hagyhatom itt apámat.
*Hiába a hirtelen feltörő öröm, a hangjából ismét keserűség csendül ki.*
*Szeretett mindig nagyon okos lenni olyan dolgokban is, amiről még csak halovány fogalma, ha volt. Hiába a nevelők remek okítása, azért bőven akad olyan terület, aminek ő csak a felszínén lépdel óvatosan, ahelyett, hogy már magabiztosan ásna a mélyére. Ilyen például a férfi. Tudja jól, hogy közte és közöttük mi a különbség, tudja jól, hogy természetükből fakadóan miért van szükségük egymásra. Hallott már a vágyakozásról, a szenvedélyről, de gyermekként ezeket még nem tapasztalta, s még fiatalnak titulálták, mikor kérdéseket tett fel. Azt mondták még korai, hogy válaszokat kapjon. Pedig ő aztán minden szemérem nélkül tette fel a kérdéseit. Nevelője pedig jól tudta, hogy hamarosan elérkezik a napja, hogy ezeket meg kell válaszolnia. Hisz az anya nélküli leánynak csak ő maradt ebben segítségére. Mert Lyeska bizony megleste a kamrában megbújó cselédlányt a lovásszal. Akkor egyszer, de nagyon szidta meg érte nevelője, miután elrángatta őt a résnyire tárt ajtótól. Ám a gyermek hiába tette fel a kérdéseit, attól a naptól az asszony kíméletlenül kerülte a témát. A leány akkor próbálkozott újra, mikor megsűrűsödtek az ifjoncok látogatásai, s mikor a gondolataiba teljesen beleitta magát az a bolond inasfiú. Ám a válasz eztán is csak annyi volt, hogy hamarosan mindent meg fog tudni. De nem így lett. Mire eljött volna az idő magukra maradtak. Vagyon fogytán, szolgálók nélkül, így már Mawide néni sem volt többé, hogy segítségére legyen. Akkor már nem is volt rá szükség, hisz senkinek sem kellett.
Most viszont bármit megadna azért, hogy szót válthasson a nénivel. Itt áll esetlenül, tanácstalanul és kétségbeesetten. Nem tudja mit kezdjen a helyzetével. Egy része hagyná, hogy elmenjen a férfi, neki pedig ne kelljen itt gyötrődnie. Fél attól, hogy a viselkedésével akaratlanul fogja elüldözni a másikat. De a benne küzdő nagyobb rész ragaszkodik ahhoz, hogy ne maradjon egyedül. S érzi, hogy ehhez nem jó akárki. Corad közelében akar maradni mára, hisz lehet, hogy csak ez az egy nap, ez az egy este adatik meg rá.*
- Helyes!
*Vágja rá határozottan és egyszerűen. Igyekszik mellőzni azt, hogy ez tovább legyen firtatva. Megelégszik azzal, hogy a férfi nem kételkedik a szavaiban. Bár valahol érzi azt, hogy ezt csak azért mondja a másik, hogy a leány lelke nyugodjon. Vagy csak tudja jól, hogy a nagy szavak mögött igazából semmi érdemi nincs. Pusztán a szája nagyobb a kelleténél, mint ahogy azt már sokan megszokhatták tőle.
Mindenesetre a kölcsönös, finom piszkálódás végre kizökkenti valamelyest abból a zavarba ejtő veremből, amibe belebotlott. Ha nem is teljesen, de részben könnyedebbnek érzi magát, így jön is az ötlet, amivel ártatlanul marasztalhatja még a másikat. Az evés.*
- Ugyan már! Mi lehet a legrosszabb? A bőrömmel együtt sikálod le a sarat?
*Legyinti le játékosan a férfit, miközben elindul a dolgára. Ami félállásban inkább csak pótcselekvés, hogy végre ne az ajkait rágja véresre, s ujjait sanyargassa. De azért kellemesebb, hogy nem az elsötétedő szobában ücsörögnek, hanem a hangulatos félhomályban, amit a lámpás fénye nyújt. Innentől viszont igyekezete megnő aziránt, hogy a küzdés érzelmeinek elnyomásával már ne üljön ki az arcára. Hisz, amit a sötétség jótékonyan elfed, azt most talán a gyenge fény kétszeresére nagyítja.
A vállát szinte égeti a másik érintése. Aprót nyelve pillant utána, ahogy a tarisznyáért indul. Ám rögvest sarkon is fordul, mikor ismét feltűnik a szoba ajtajában. Kiveszi a szekrényből a tányérokat, majd elhelyezi az asztalon őket. A poharakat pedig visszacseréli, hogy az üres legyen nála, a rumosat pedig újból a férfi kapja meg. A sajátjába tölt még pár kortynyit, azután visszaül a helyére. Onnantól pedig a férfit hallgatja, zöldjei viszont rendületlenül a kenyér és sajtszelés munkafolyamatát figyelik.*
- Tudod ez igazán remek hír. Lehet, hogy van egy lyukas csizmám a számodra.
*Nevet fel halkan, ahogy pillantása lopva ismét a férfin időzik el, de végül inkább a lámpásban megbújó apró lángon nyugszik meg.*
- Hogy én?
*Húzza el a száját, majd kissé megvonja a vállait.*
- Gondolom azzal nem mondok újdonságot, hogy az első pár hat, hónap úgy telt, hogy a mélységes önsajnálatba temetkeztem.
*Nyújtja ki a kezét, hogy megragadjon, majd maga elé húzzon egy elkallódott morzsadarabot, amit most ujjai között gurítgat, hogy az lassan apró golyó formáját öltse fel.*
- Apám igyekezett. Újra elkezdett utazni. Kereskedők mellé segédnek állni. Tudod az a terve, hogy apránként újra nevet szerez nekünk. Meg vagyont. De kérdem én... Aki képes volt egyszer a saját, s más vagyonát is elherdálni egy ostoba döntéssel, azzal ki állna komolyabban szóba? *Sóhajt fel halkan.* Idő közben pedig atyai rásegítéssel rájöttem, hogy csak az ő próbálkozásaival nem sokra megyünk.
*Az atyai rásegítés itt bizony annyit takar, hogy temérdek átvitázott estén vannak már túl. Ahol kis hercegnőből az apja szemében lassan egy mihasznává vált, egy élősködővé. S hiába a dac, a valóság lassan elfogadtatta vele, hogy neki is lépnie kell, ha boldogulni akarnak.*
- Ahogy elvették a házunkat annyi megmaradt belőle, hogy ezt kibéreljük. Persze valószínűleg ez sem fog örökké így maradni. Tudtad, hogy egyesek egy ilyen kis viskóért is mennyi aranyat képesek kérni?
*Szinte meglepetten pillant fel a férfira. Még mindig van mit tanulnia a palotán kívüli valóságról. Az uzsorásokról, azokról, akik mások szükségét és gyengeségét szemrebbenés nélkül képesek kihasználni. Itt élve, ebben a vacakban szembenézhetett saját régi önmagával. A kép pedig nem tetszik. Még mindig nehéz lenyelnie a keserű falatot.
Végül keserű, kissé kínos mosolyba húzódnak ajkai.*
- Elkezdtem dolgozni. Borzalmas volt. Semmihez nem értek. Gondolhatod, hogy sehol sem maradtam meg sokáig. De jött ez a néni, képzeld ő nem rúgott ki.
*Vált hirtelen izgatottabb hangszínre. A szemeibe is beköltözik az örömtelibb csillogás.*
- Tanítgatott. Már mosok. Meg tudok főzni. Hát nagyjából. Állítólag egész ehetően.
*Nevet fel halkan, majd az apró kenyérgolyót végül leporolja az ujjáról.*
- Hogy később mi lesz? Nem tudom. Egy saját ház talán, még ha ilyen kicsi is lesz, mint ez. De így nem hagyhatom itt apámat.
*Hiába a hirtelen feltörő öröm, a hangjából ismét keserűség csendül ki.*
1623. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 07:53:54
Üzenet elküldve: 2024-09-08 07:53:54
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Sajnos nagyon könnyű visszaülni a régi, megszokott ló hátán a régi, megszokott nyeregbe. Abba, ami már annyira hozzáidomult az ember testéhez, hogy szinte már kényelmesnek is érzi, rázzon bármennyire is a ló háta a rögös úton kaptatva. Nagyon könnyű visszatérni a régi szokásokhoz, nagyon könnyű, pláne olyankor, ha az új szokások még nem eresztettek gyökeret. Most nem foglalkozik túl sokat azzal, hogy füllentett-e neki a lány vagy sem, még ha meg is van erről a véleménye. Két gondolat-csíra kezdte csak bontogatni benne csupán apró leveleit. Az egyik egy elhatározás: hogy ő maga, míg csak tőle telik, őszinte lesz. Még akkor is, ha esetleg lesz olyan szó, amit nem lesz kényelmes kimondani, és jobban fog fájni, mint ha csak egy picit is, de elferdítené a valót. A másik gondolat pedig az, hogy reméli, hogy ahhoz a korábbi viselkedéshez, aminek az volt a célja hogy minél mélyebb sebet tépjenek a másikba, nem fog visszatérni egyikük sem. Sem szándékosan, sem véletlenül, oda sem figyelve. De ez a két gondolat-csíra annyira apró még, hogy tudatküszöbén vibrálnak csupán. Nem is tudná egyelőre megnevezni őket.
Kihallja a magabiztosságot a lány riposztjában, és szemöldökei kérdőn rándulnak meg. Most talán szerencse, hogy ez nem látszik. Nagyon, nagyon szívesen kérdezne vissza arra az állításra, egyszerre játékos-csúfolódó, és őszintén kíváncsi hangon, mintha csak arra akarná rávenni a lányt, hogy hát hajrá, bizonyítsa csak az ügyességét. De nagyon jól emlékszik még a tapogatózó csókra, emlékszik arra, hogy hogy morzsolgatta utána a lány az ujjait zavarában, hogy hogy ült ott, összeszorított térdekkel, arcát a haja mögé rejtve, száját harapva.*
- Valóban? *-kérdez vissza halkan, és úgy dönt, hogy nem feszíti túl a húrt azzal, ahogy folytatja.-* Nem kétlem, L'szka.
*És ez igaz is. A sűrű félhomályban, ami már az ő kevert véréből eredően picivel jobb látásának is egyre több akadályt állít, a kavargó sötét formákat von elé, melyek emlékeiből táplálkoznak. Régi, elnyomott-elfelejtett emlékei megelevenednek a tearózsa illatától, és most csomókban buknak a felszínre, mint a tavirózsa levelei. Emlékek arról, hogy milyennek látta a lányt régen, amikor még mindketten kamaszéveikben jártak, karjuk és lábuk pókláb-szerűen vékony volt, és még csak sejtették azt a végső formát, amit majd, felnőve elérhetnek. Emlékszik arra a régi, vöröshajú lányra, ahogy ráigazított, tulajdonképpen csinos ruhában állt a ház előtt az apja oldalán, vendéget várva. Eszébe jut az is, hogy mennyire utálta az ilyen vendégvárást. Hogy mennyire utálta azokat a jól fésült, tiszta kezű, öntelten mosolygó ficsúrokat, akiket teljesen egyértelműen azért vittek a házhoz annak szülei, mert afféle dolgot terveztek a fiatalokkal végrehajtani, amiket egy lótenyésztő tervez a kancájával, mikor messzibb földről keres csődört mellé. Undorította a dolog, nem értette, hogy ez miért jó. Mert akkor, régen úgy gondolta, hogy talán ő az, aki a legjobban ismeri azt a vöröshajú lányt. Hiszen ő látta őt azután nem sokkal hogy felébredt, ő tudta, hogy mikor épp mire van igénye, tudta, hogy mit szeret, és azt is, hogy mit nem. Igaz: ezt a tudását nem magától szedte fel, hanem a jobb-rosszabb tapasztalattal, de akkor is az övé volt. És ezzel a tudással a többiek nem rendelkeztek. És egy ilyen tudatlan ficsúr, ugyan, mit tudnak nyújtani akkor, amit ő nem..?!
Gondolatai közül ismét a lány hangja húzza ki, ahogy az az imént még kívánt mosdást odázná el. Elmosolyodik, csúfondárosan. De ez a mosoly most magának szól. Még hogy ismeri a lányt..?! Hiszen azt sem érti, hogy miért csapong ide-oda aközött hogy mit szeretne, és mit nem. Bár.. biztos nem érti? Ülve marad ahogy a lány felpattan, a sötétben körvonalként látott sziluettet nézi.*
- Az én.. büntetésem? *-kérdez vissza, hangjából kitűnik, hogy milyen jót szórakozik a gondolaton.-* Csak nehogy neked legyen büntetés a végén.
*Mert azt azért el tudja képzelni, hogy mit reagálna a lány arra, ha valóban végigcsutakolná a bőrét. Arról is van elképzelése, hogy ő maga hogy reagálna erre. De ezeket az elképzeléseket most butaság lenne megosztani a lánnyal. Figyeli a hangokat, ahogy a lány csörög a szekrénynél, és hamarosan már nem csak a füleire támaszkodhat, hanem lát is. A lámpás meleg fényudvart von köréjük, a láng imbolygó fénye újra felfedi azokat a részleteket, amiket a sötét már elrejtett. Figyeli, ahogy a lány ezután az ingével piszmog, és rácsodálkozik, hogy a halk motoszkálás a lámpás fényében szinte egészen otthonosan hat.*
- Azt hagyd, majd én idehozom. *-áll fel a székből, a mozdulattól majdnem lecsúszik róla a még mindig csak ráterített ing. Oda se figyelve bújik bele most már rendesen, de a gombokkal nem törődik sokat.-* Te hozz tányért.
*Baljával finoman megérinti a lány vállát, mintha ezzel az érintéssel fejezné be a kérést. A szoba nem nagy, hamar visszaér a székre rakott tarisznyával.*
- Én, azután hogy feladtam a szolgálatot nálatok, nem kallódtam sokáig. Hiszen nem volt hol laknom, sem ennem. Inas nem akartam még egyszer lenni sehol, túl biztonságos se lett volna. *-felnyitja a tarisznyát, kiveszi a cipót. Annak az eső párájától mostanra megpuhult a héja. Nem lesz az igazi, de aki éhes... A sajt meg sajt. Annak nem ártott a pára. De azt tudja, hogy holnap estére már az is odalenne.-* Akkoriban keresett maga mellé az öreg Nefer segítőt. A suszter a piactérnél..? Nem tudom, hogy ismered-e. Azóta nála vagyok. Olyan mogorvának tűnik az öreg, de mindig jól bánt velem. Eleinte csak egyszerűbb lóti-futi feladatokat adott, de aztán elkezdett tanítgatni. Nem hiszem, hogy valaha mesterlevelet kapnék, de azért bármikor kicserélem egy csizma talpát, ha kell.
*Ha időközben megkapa a tányérokat, akkor az egyikre a kenyeret teszi, a másikra a sajtot. Még egy dolgot vesz elő a tarisznyából, a zsebkését. A tarisznyát az inge mellé akasztja.*
- Azt nem mondanám, hogy túl sokat fizetne, ha ez érdekes. Arra épp elég, hogy egy kis szobát béreljek belőle, és hogy éppen legyen cipó és sajt. *-fanyarul elmosolyodik, míg a cipót szeli. Csúnya, fiús szeleteket vág, amit a bicska rövid pengéje csak enged.-* Néha pár garast félre tudok tenni. Talán.. talán arra gyűjtöm, hogy egy nap itt tudjam hagyni a várost. Azt hiszem, szeretnék többet is látni a világból, mint ezek az utcák. De ez lehet, hogy butaság.
*Vállat von, és a felvágott cipó tányérját eltolja maga elől, hogy most a sajt feküdjön a kés alá. Abból már könnyebben vág takaros szeleteket.*
- Na és, te? *-pislant fél szemmel a lány irányába.*
*Sajnos nagyon könnyű visszaülni a régi, megszokott ló hátán a régi, megszokott nyeregbe. Abba, ami már annyira hozzáidomult az ember testéhez, hogy szinte már kényelmesnek is érzi, rázzon bármennyire is a ló háta a rögös úton kaptatva. Nagyon könnyű visszatérni a régi szokásokhoz, nagyon könnyű, pláne olyankor, ha az új szokások még nem eresztettek gyökeret. Most nem foglalkozik túl sokat azzal, hogy füllentett-e neki a lány vagy sem, még ha meg is van erről a véleménye. Két gondolat-csíra kezdte csak bontogatni benne csupán apró leveleit. Az egyik egy elhatározás: hogy ő maga, míg csak tőle telik, őszinte lesz. Még akkor is, ha esetleg lesz olyan szó, amit nem lesz kényelmes kimondani, és jobban fog fájni, mint ha csak egy picit is, de elferdítené a valót. A másik gondolat pedig az, hogy reméli, hogy ahhoz a korábbi viselkedéshez, aminek az volt a célja hogy minél mélyebb sebet tépjenek a másikba, nem fog visszatérni egyikük sem. Sem szándékosan, sem véletlenül, oda sem figyelve. De ez a két gondolat-csíra annyira apró még, hogy tudatküszöbén vibrálnak csupán. Nem is tudná egyelőre megnevezni őket.
Kihallja a magabiztosságot a lány riposztjában, és szemöldökei kérdőn rándulnak meg. Most talán szerencse, hogy ez nem látszik. Nagyon, nagyon szívesen kérdezne vissza arra az állításra, egyszerre játékos-csúfolódó, és őszintén kíváncsi hangon, mintha csak arra akarná rávenni a lányt, hogy hát hajrá, bizonyítsa csak az ügyességét. De nagyon jól emlékszik még a tapogatózó csókra, emlékszik arra, hogy hogy morzsolgatta utána a lány az ujjait zavarában, hogy hogy ült ott, összeszorított térdekkel, arcát a haja mögé rejtve, száját harapva.*
- Valóban? *-kérdez vissza halkan, és úgy dönt, hogy nem feszíti túl a húrt azzal, ahogy folytatja.-* Nem kétlem, L'szka.
*És ez igaz is. A sűrű félhomályban, ami már az ő kevert véréből eredően picivel jobb látásának is egyre több akadályt állít, a kavargó sötét formákat von elé, melyek emlékeiből táplálkoznak. Régi, elnyomott-elfelejtett emlékei megelevenednek a tearózsa illatától, és most csomókban buknak a felszínre, mint a tavirózsa levelei. Emlékek arról, hogy milyennek látta a lányt régen, amikor még mindketten kamaszéveikben jártak, karjuk és lábuk pókláb-szerűen vékony volt, és még csak sejtették azt a végső formát, amit majd, felnőve elérhetnek. Emlékszik arra a régi, vöröshajú lányra, ahogy ráigazított, tulajdonképpen csinos ruhában állt a ház előtt az apja oldalán, vendéget várva. Eszébe jut az is, hogy mennyire utálta az ilyen vendégvárást. Hogy mennyire utálta azokat a jól fésült, tiszta kezű, öntelten mosolygó ficsúrokat, akiket teljesen egyértelműen azért vittek a házhoz annak szülei, mert afféle dolgot terveztek a fiatalokkal végrehajtani, amiket egy lótenyésztő tervez a kancájával, mikor messzibb földről keres csődört mellé. Undorította a dolog, nem értette, hogy ez miért jó. Mert akkor, régen úgy gondolta, hogy talán ő az, aki a legjobban ismeri azt a vöröshajú lányt. Hiszen ő látta őt azután nem sokkal hogy felébredt, ő tudta, hogy mikor épp mire van igénye, tudta, hogy mit szeret, és azt is, hogy mit nem. Igaz: ezt a tudását nem magától szedte fel, hanem a jobb-rosszabb tapasztalattal, de akkor is az övé volt. És ezzel a tudással a többiek nem rendelkeztek. És egy ilyen tudatlan ficsúr, ugyan, mit tudnak nyújtani akkor, amit ő nem..?!
Gondolatai közül ismét a lány hangja húzza ki, ahogy az az imént még kívánt mosdást odázná el. Elmosolyodik, csúfondárosan. De ez a mosoly most magának szól. Még hogy ismeri a lányt..?! Hiszen azt sem érti, hogy miért csapong ide-oda aközött hogy mit szeretne, és mit nem. Bár.. biztos nem érti? Ülve marad ahogy a lány felpattan, a sötétben körvonalként látott sziluettet nézi.*
- Az én.. büntetésem? *-kérdez vissza, hangjából kitűnik, hogy milyen jót szórakozik a gondolaton.-* Csak nehogy neked legyen büntetés a végén.
*Mert azt azért el tudja képzelni, hogy mit reagálna a lány arra, ha valóban végigcsutakolná a bőrét. Arról is van elképzelése, hogy ő maga hogy reagálna erre. De ezeket az elképzeléseket most butaság lenne megosztani a lánnyal. Figyeli a hangokat, ahogy a lány csörög a szekrénynél, és hamarosan már nem csak a füleire támaszkodhat, hanem lát is. A lámpás meleg fényudvart von köréjük, a láng imbolygó fénye újra felfedi azokat a részleteket, amiket a sötét már elrejtett. Figyeli, ahogy a lány ezután az ingével piszmog, és rácsodálkozik, hogy a halk motoszkálás a lámpás fényében szinte egészen otthonosan hat.*
- Azt hagyd, majd én idehozom. *-áll fel a székből, a mozdulattól majdnem lecsúszik róla a még mindig csak ráterített ing. Oda se figyelve bújik bele most már rendesen, de a gombokkal nem törődik sokat.-* Te hozz tányért.
*Baljával finoman megérinti a lány vállát, mintha ezzel az érintéssel fejezné be a kérést. A szoba nem nagy, hamar visszaér a székre rakott tarisznyával.*
- Én, azután hogy feladtam a szolgálatot nálatok, nem kallódtam sokáig. Hiszen nem volt hol laknom, sem ennem. Inas nem akartam még egyszer lenni sehol, túl biztonságos se lett volna. *-felnyitja a tarisznyát, kiveszi a cipót. Annak az eső párájától mostanra megpuhult a héja. Nem lesz az igazi, de aki éhes... A sajt meg sajt. Annak nem ártott a pára. De azt tudja, hogy holnap estére már az is odalenne.-* Akkoriban keresett maga mellé az öreg Nefer segítőt. A suszter a piactérnél..? Nem tudom, hogy ismered-e. Azóta nála vagyok. Olyan mogorvának tűnik az öreg, de mindig jól bánt velem. Eleinte csak egyszerűbb lóti-futi feladatokat adott, de aztán elkezdett tanítgatni. Nem hiszem, hogy valaha mesterlevelet kapnék, de azért bármikor kicserélem egy csizma talpát, ha kell.
*Ha időközben megkapa a tányérokat, akkor az egyikre a kenyeret teszi, a másikra a sajtot. Még egy dolgot vesz elő a tarisznyából, a zsebkését. A tarisznyát az inge mellé akasztja.*
- Azt nem mondanám, hogy túl sokat fizetne, ha ez érdekes. Arra épp elég, hogy egy kis szobát béreljek belőle, és hogy éppen legyen cipó és sajt. *-fanyarul elmosolyodik, míg a cipót szeli. Csúnya, fiús szeleteket vág, amit a bicska rövid pengéje csak enged.-* Néha pár garast félre tudok tenni. Talán.. talán arra gyűjtöm, hogy egy nap itt tudjam hagyni a várost. Azt hiszem, szeretnék többet is látni a világból, mint ezek az utcák. De ez lehet, hogy butaság.
*Vállat von, és a felvágott cipó tányérját eltolja maga elől, hogy most a sajt feküdjön a kés alá. Abból már könnyebben vág takaros szeleteket.*
- Na és, te? *-pislant fél szemmel a lány irányába.*
1622. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-08 06:15:06
Üzenet elküldve: 2024-09-08 06:15:06
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Hattyúvágta//
*Bűntudata támad. Szinte minden porcikájában úgy érzi, mintha megcsalt volna. Hirtelen szégyelli magát. Pedig kislányként olyan egyszerűen tudta azt hazudni a másiknak, hogy gyűlöli és még csak rosszul sem érezte magát miatta. Pedig akkor részben volt ez igaz. Most meg egyszerűen csak egy apró füllentéssel utasította vissza az ételt, s mégis szinte árulásnak érzi a szavait.
Szerencsére Corad hangjából nem érzi ki az esetleges kételkedést, ez pedig valamelyest könnyít a lelkén, hogy azután az újabb megjegyzés visszasodorja abba a zűrzavarba, amiből épp csak az imént sikerült kikecmeregnie.
Az a piszkos kis megjegyzés, ami lehet egészen ártatlan is, ám ő maga most képtelen bármire is ártatlanul tekinteni. Szapora pislogások mellé csak némán tátog, mint egy partra vetett hal. Időnként nagyokat nyel, és az újból felgyűlő zavarának hála most olyan erővel markol térdeinél a zöld anyagba, hogy szinte hallja annak fájdalmas sikolyait.*
- Ó és tudok én ennél még ügyesebb is lenni.
*Válaszolja magabiztosságot színlelve, minden igyekezetét összeszedve ahhoz, hogy hasonlóan zavarba ejtő legyen minden szava.
De a tettetett magabiztosságot sem tudja sokáig fenntartani. Az újabb kijelentés, a távozás lehetősége ismét megcsavarja szívét, ami riadtan sajdul bele. Mintha menni akarna. Hisz az előbb, amikor apja felől érdeklődött, most meg ez. Talán el kéne engednie? És, ha akkor ez az utolsó alkalom, hogy láthatja? Nem. Csakis akkor, ha a másik nyíltan kimondja, hogy menni akar. Ha így van, akkor ne kerteljen és keressen lehetőségeket. És önmaga se legyen olyan bolond, hogy állandóan megemlítsen valami menekülőútnak használható dolgot. Olyanok, mintha még mindig gyerekek lennének és egyikőjük sem tudná igazán eldönteni, hogy mit is akarnak úgy egymástól, mint saját maguktól. De sosem volt még ilyen helyzetben. Persze régen is volt férfiak, bah... Kisfiúk és oktondi suhancok társaságában. Apja üzlettársai előszeretettel hozták magukkal pelyhes állú fiaikat, remélve, hogy elnyerik a rőthajú tetszését, s a megfelelő kor érkeztével egy tökéletes szerződést köthetnek, amit csúf megfogalmazásban csak úgy neveznek, hogy elrendezett házasság. De persze az éretlen csitri számára senki sem volt megfelelő, mikorra meg már égető szükség lett volna arra, hogy apja bárkihez hozzá tudja adni, akinek akár egy kis vagyona is van, addigra már a leányt nem akarta a kutya sem. Bukásukban ez volt az egyetlen kedvező fordulat a leány számára. Az elején ő elképzelte magát az inasfiú feleségeként, s ehhez a balga, gyermeki álomhoz annyira ragaszkodott, hogy senki más nem tudott kedves lenni a számára.*
- Ugyan, dehogy. Nem olyan fontos az, ráér.
*Ismét sebtében pattan fel a székről, mintha készülne arra, hogy ha a másik is hasonlóan tesz, ha indulóra fogja, akkor ő bizony csökött kis erejével akkor is visszanyomja a székre. Ám újból zavarba ejti saját viselkedése. Annyira igyekszik elrejteni a férfi elől, de most is kétségbeesik a gondolattól, hogy menni akar.*
- Ha lassan rám kövesedik majd, akkor a te büntetésed lesz, hogy levakard rólam.
*Orvosolja iménti viselkedését egy újabb kuncogással, ahogy ellép az asztaltól, hogy lassan a szekrény felé induljon. Kicsit matat, kicsit zörög, pár pillanatig csörög, időnként egy-egy finomabb káromkodás kíséretében, ám hamarosan már halovány fény tölti meg az elsötétedő szobát. Végül pedig már egy kis lámpással a kezében fordul vissza, amit letesz az asztal közepére. A kék szemeket innentől viszont ismét kerüli, így vissza is fordul a szekrényhez, hogy a nedves inget vegye kézbe. Kirázza, elsimítgatja rajta a gyűrődéseket, közben pedig lassan újból a férfit veszi célba. Aprót nyelve lép annak széke mögé, a zöldek pedig nyugodtabban pillantanak végül egykori inasára. Noha be kell érnie a szőke hajzattal, de már annak látványa is mosolyt csal arcára, közben az inget a szék támlájára teríti, s finoman benyomkodja egy részét a férfi háta mögé, hogy az anyag ne csússzon vissza a földre. Akár saját székére is kiteríthette volna, de akkor nem érinthette volna meg futólag a másikat.*
- Ez még amúgy is tiszta víz. Kiterítem hagy száradjon.
*Köszörüli meg torkát, hogy az újból berontó vágyakozás ne csempéssze magát a hangjába.*
- Azután lehet, hogy igazad van és ennünk kéne pár falatot. Közben mesélhetnél, hogy mit csináltál eddig. Meg, hogy mit szeretnél a későbbiekben.
*Az ajkát beharapva nyúl a válla felé, de végül az utolsó pár centinél sóhajtva húzza vissza kezét.*
- Hol a táskád? Idehozom.
*Lép végül ki a férfi mellé, ám innentől szemeit újból lesüti, s szinte meredten bámul maga elé. Balszerencséjére a fedetlen mellkasra onnan igencsak remek a rálátás. Nagyot nyel. Óriásit. Hatalmasat. Azzal a torkában gyűlő gombóccal alaposan megküzd, de továbbra is igyekszik színlelni, hogy semmi különösebb hatással nincs rá a félvér. De az arcán uralkodó pír sajnos nem erről árulkodik. Bizonyára sokkal könnyebben tudná kezelni ezeket a dolgokat, érzéseket, ha a férfiak terén nem lenne ennyire tudatlan és elesett. Az a szóban forgó férfi pedig nem maga lenne gyermeki vágyálmainak egyetlen és kizárólagos tárgya. Akár a megtestesült gonosz, aki visszatért kísérteni és kínozni, csak a módszerei, ha gyötrelmesek is, mégis oly édesnek hatnak. Hogy lehet valaki annyira kegyetlen, hogy már azzal is lázítja vérét, hogy a leány pusztán hallja a hangját, akár csak annyit, ahogy levegőt vesz? Az az édes esőillat meg...*
*Bűntudata támad. Szinte minden porcikájában úgy érzi, mintha megcsalt volna. Hirtelen szégyelli magát. Pedig kislányként olyan egyszerűen tudta azt hazudni a másiknak, hogy gyűlöli és még csak rosszul sem érezte magát miatta. Pedig akkor részben volt ez igaz. Most meg egyszerűen csak egy apró füllentéssel utasította vissza az ételt, s mégis szinte árulásnak érzi a szavait.
Szerencsére Corad hangjából nem érzi ki az esetleges kételkedést, ez pedig valamelyest könnyít a lelkén, hogy azután az újabb megjegyzés visszasodorja abba a zűrzavarba, amiből épp csak az imént sikerült kikecmeregnie.
Az a piszkos kis megjegyzés, ami lehet egészen ártatlan is, ám ő maga most képtelen bármire is ártatlanul tekinteni. Szapora pislogások mellé csak némán tátog, mint egy partra vetett hal. Időnként nagyokat nyel, és az újból felgyűlő zavarának hála most olyan erővel markol térdeinél a zöld anyagba, hogy szinte hallja annak fájdalmas sikolyait.*
- Ó és tudok én ennél még ügyesebb is lenni.
*Válaszolja magabiztosságot színlelve, minden igyekezetét összeszedve ahhoz, hogy hasonlóan zavarba ejtő legyen minden szava.
De a tettetett magabiztosságot sem tudja sokáig fenntartani. Az újabb kijelentés, a távozás lehetősége ismét megcsavarja szívét, ami riadtan sajdul bele. Mintha menni akarna. Hisz az előbb, amikor apja felől érdeklődött, most meg ez. Talán el kéne engednie? És, ha akkor ez az utolsó alkalom, hogy láthatja? Nem. Csakis akkor, ha a másik nyíltan kimondja, hogy menni akar. Ha így van, akkor ne kerteljen és keressen lehetőségeket. És önmaga se legyen olyan bolond, hogy állandóan megemlítsen valami menekülőútnak használható dolgot. Olyanok, mintha még mindig gyerekek lennének és egyikőjük sem tudná igazán eldönteni, hogy mit is akarnak úgy egymástól, mint saját maguktól. De sosem volt még ilyen helyzetben. Persze régen is volt férfiak, bah... Kisfiúk és oktondi suhancok társaságában. Apja üzlettársai előszeretettel hozták magukkal pelyhes állú fiaikat, remélve, hogy elnyerik a rőthajú tetszését, s a megfelelő kor érkeztével egy tökéletes szerződést köthetnek, amit csúf megfogalmazásban csak úgy neveznek, hogy elrendezett házasság. De persze az éretlen csitri számára senki sem volt megfelelő, mikorra meg már égető szükség lett volna arra, hogy apja bárkihez hozzá tudja adni, akinek akár egy kis vagyona is van, addigra már a leányt nem akarta a kutya sem. Bukásukban ez volt az egyetlen kedvező fordulat a leány számára. Az elején ő elképzelte magát az inasfiú feleségeként, s ehhez a balga, gyermeki álomhoz annyira ragaszkodott, hogy senki más nem tudott kedves lenni a számára.*
- Ugyan, dehogy. Nem olyan fontos az, ráér.
*Ismét sebtében pattan fel a székről, mintha készülne arra, hogy ha a másik is hasonlóan tesz, ha indulóra fogja, akkor ő bizony csökött kis erejével akkor is visszanyomja a székre. Ám újból zavarba ejti saját viselkedése. Annyira igyekszik elrejteni a férfi elől, de most is kétségbeesik a gondolattól, hogy menni akar.*
- Ha lassan rám kövesedik majd, akkor a te büntetésed lesz, hogy levakard rólam.
*Orvosolja iménti viselkedését egy újabb kuncogással, ahogy ellép az asztaltól, hogy lassan a szekrény felé induljon. Kicsit matat, kicsit zörög, pár pillanatig csörög, időnként egy-egy finomabb káromkodás kíséretében, ám hamarosan már halovány fény tölti meg az elsötétedő szobát. Végül pedig már egy kis lámpással a kezében fordul vissza, amit letesz az asztal közepére. A kék szemeket innentől viszont ismét kerüli, így vissza is fordul a szekrényhez, hogy a nedves inget vegye kézbe. Kirázza, elsimítgatja rajta a gyűrődéseket, közben pedig lassan újból a férfit veszi célba. Aprót nyelve lép annak széke mögé, a zöldek pedig nyugodtabban pillantanak végül egykori inasára. Noha be kell érnie a szőke hajzattal, de már annak látványa is mosolyt csal arcára, közben az inget a szék támlájára teríti, s finoman benyomkodja egy részét a férfi háta mögé, hogy az anyag ne csússzon vissza a földre. Akár saját székére is kiteríthette volna, de akkor nem érinthette volna meg futólag a másikat.*
- Ez még amúgy is tiszta víz. Kiterítem hagy száradjon.
*Köszörüli meg torkát, hogy az újból berontó vágyakozás ne csempéssze magát a hangjába.*
- Azután lehet, hogy igazad van és ennünk kéne pár falatot. Közben mesélhetnél, hogy mit csináltál eddig. Meg, hogy mit szeretnél a későbbiekben.
*Az ajkát beharapva nyúl a válla felé, de végül az utolsó pár centinél sóhajtva húzza vissza kezét.*
- Hol a táskád? Idehozom.
*Lép végül ki a férfi mellé, ám innentől szemeit újból lesüti, s szinte meredten bámul maga elé. Balszerencséjére a fedetlen mellkasra onnan igencsak remek a rálátás. Nagyot nyel. Óriásit. Hatalmasat. Azzal a torkában gyűlő gombóccal alaposan megküzd, de továbbra is igyekszik színlelni, hogy semmi különösebb hatással nincs rá a félvér. De az arcán uralkodó pír sajnos nem erről árulkodik. Bizonyára sokkal könnyebben tudná kezelni ezeket a dolgokat, érzéseket, ha a férfiak terén nem lenne ennyire tudatlan és elesett. Az a szóban forgó férfi pedig nem maga lenne gyermeki vágyálmainak egyetlen és kizárólagos tárgya. Akár a megtestesült gonosz, aki visszatért kísérteni és kínozni, csak a módszerei, ha gyötrelmesek is, mégis oly édesnek hatnak. Hogy lehet valaki annyira kegyetlen, hogy már azzal is lázítja vérét, hogy a leány pusztán hallja a hangját, akár csak annyit, ahogy levegőt vesz? Az az édes esőillat meg...*
1621. hozzászólás ezen a helyszínen: Polgárnegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-07 22:20:37
Üzenet elküldve: 2024-09-07 22:20:37
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 56
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Bár az ő szemei valamennyivel jobbak, a sűrűsödő homály lassan kezdi elrejteni előle a lányt. Nem látja már azt, hogy pirul-e vagy sem, és szemeinek zöldjét is inkább csak meghatározhatatlan-sötétnek látja. De mindegy is ez, hiszen már így is nagyon jól sejti, hogy az iménti apró, bátortalan csók milyen hatással volt a másikra. Ha nem akarunk hazudni, és miért is akarnánk, őt sem hagyta hidegen. Az egyetlen különbség az, hogy őt jobban rejti a föléjük úszó alkony a másik elől. Karjait összefonja maga előtt, csak azért, hogy úgy érezze, hogy van valami a lány és őközötte. Ez segít neki abban, hogy légzése nyugodt legyen, még úgy is, hogy torkában érzi dobogni a szívét.
A lány válaszait hiszi is, meg nem is. Hallja a hangban megbúvó apró remegést, látja a legyezgetést, nem ostoba. De szeretné azt hinni, hogy túl vannak azon, hogy hazudnak egymásnak. Hogy azt az iménti csörtében maguk mögött hagyták, hogy elrejtsék a másik elől a valóságot. Hiszen ha hazudnak egymásnak, akkor minden, amit mondanak vagy tesznek, értéktelenné válik. Értéktelenné válik a szó, amit ő mondott a lánynak, és értéktelen lenne a válasz, amit a lány adott rá neki.*
- Jól van. *-bólint, de nem tudja, hogy amaz látja-e ezt. Hangja nem kérdőjelezi meg a lány szavait, csak elfogadás van benne. Majd ha éhes lesz, szól. Az ajánlatot fenntartja később is.
A játékos szavakra kicsit jobban felfigyel. A hangsúly miatt is, és a mögöttük húzódó sejtetésre is. Most már az apró mosolyát is elrejti az este.*
- Azért te sem panaszkodhatsz, ha izgatásról van szó. *-felel vissza a játékos szavakra, és ezúttal nem bírja ki, hogy saját szóhasználatával ne bökjön picit oda, ahol most sejtése szerint amúgy is érzékeny a lánynak. Persze ezt letagadná, ha bárki megkérdezné. A lány következő, kissé nyafogós szavait csönddel fogadja. Akkor most, gondolja, mit akarnak tőle? Menjen el? Maradjon? Hirtelen nem tudja hova tenni a mondatot.*
- Sár? *-kérdez vissza inkább, macskaként kerülgetve a kérdést-* Azt nem is érezni. Csak a levendulát.. mint régen.
*Mert régen is szinte mindig levendula illat volt a lány körül. Akárhányszor is érezte meg ezt az illatot még évek múltán is, ha más nem, csak egy tűnő pillanatig, de eszébe jutottak a vörös tincsek.*
- De persze, *-dől előre ültében, mintha a mozdulat is kérdezne. Ez még talán látszódik a homályban.-* ha mosakodni vágysz, nem tartalak fel benne.
*Nem mondja ki a kérdését, talán azért, mert tart a választól. Ha most elküldik, akkor elmegy. Akkor elfogadja a lány döntését. Az, hogy ő mit akar.. az, nos, más kérdés.*
*Bár az ő szemei valamennyivel jobbak, a sűrűsödő homály lassan kezdi elrejteni előle a lányt. Nem látja már azt, hogy pirul-e vagy sem, és szemeinek zöldjét is inkább csak meghatározhatatlan-sötétnek látja. De mindegy is ez, hiszen már így is nagyon jól sejti, hogy az iménti apró, bátortalan csók milyen hatással volt a másikra. Ha nem akarunk hazudni, és miért is akarnánk, őt sem hagyta hidegen. Az egyetlen különbség az, hogy őt jobban rejti a föléjük úszó alkony a másik elől. Karjait összefonja maga előtt, csak azért, hogy úgy érezze, hogy van valami a lány és őközötte. Ez segít neki abban, hogy légzése nyugodt legyen, még úgy is, hogy torkában érzi dobogni a szívét.
A lány válaszait hiszi is, meg nem is. Hallja a hangban megbúvó apró remegést, látja a legyezgetést, nem ostoba. De szeretné azt hinni, hogy túl vannak azon, hogy hazudnak egymásnak. Hogy azt az iménti csörtében maguk mögött hagyták, hogy elrejtsék a másik elől a valóságot. Hiszen ha hazudnak egymásnak, akkor minden, amit mondanak vagy tesznek, értéktelenné válik. Értéktelenné válik a szó, amit ő mondott a lánynak, és értéktelen lenne a válasz, amit a lány adott rá neki.*
- Jól van. *-bólint, de nem tudja, hogy amaz látja-e ezt. Hangja nem kérdőjelezi meg a lány szavait, csak elfogadás van benne. Majd ha éhes lesz, szól. Az ajánlatot fenntartja később is.
A játékos szavakra kicsit jobban felfigyel. A hangsúly miatt is, és a mögöttük húzódó sejtetésre is. Most már az apró mosolyát is elrejti az este.*
- Azért te sem panaszkodhatsz, ha izgatásról van szó. *-felel vissza a játékos szavakra, és ezúttal nem bírja ki, hogy saját szóhasználatával ne bökjön picit oda, ahol most sejtése szerint amúgy is érzékeny a lánynak. Persze ezt letagadná, ha bárki megkérdezné. A lány következő, kissé nyafogós szavait csönddel fogadja. Akkor most, gondolja, mit akarnak tőle? Menjen el? Maradjon? Hirtelen nem tudja hova tenni a mondatot.*
- Sár? *-kérdez vissza inkább, macskaként kerülgetve a kérdést-* Azt nem is érezni. Csak a levendulát.. mint régen.
*Mert régen is szinte mindig levendula illat volt a lány körül. Akárhányszor is érezte meg ezt az illatot még évek múltán is, ha más nem, csak egy tűnő pillanatig, de eszébe jutottak a vörös tincsek.*
- De persze, *-dől előre ültében, mintha a mozdulat is kérdezne. Ez még talán látszódik a homályban.-* ha mosakodni vágysz, nem tartalak fel benne.
*Nem mondja ki a kérdését, talán azért, mert tart a választól. Ha most elküldik, akkor elmegy. Akkor elfogadja a lány döntését. Az, hogy ő mit akar.. az, nos, más kérdés.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1670-1689