*A félhomályban feküdve, a plafont bámulva a férfi egyre csak próbálja erőszakolni magát, hogy aludjon el végre, hátha majd az álmok mindent megoldanak. A reggel talán szebben jön el, mint az este befejeződik, ám történhet akár sokkal rosszabbul. Talán ez az újabb veszekedés elvágott minden jó szálat, s már csak a negatívak maradtak - ami azt jelenti, hogy bármennyi időt is töltöttek együtt, bármilyen harcon is mentek keresztül, az már nem számít semmit, s Quae el fog menni. Mordach erősen győzködi magát arról, hogy nem érdekli az egész, haragudjon csak rá, és menjen csak el, kit érdekel?! Úgyis csak újabb veszekedések lennének, meg szemforgatások, ami meg... kinek hiányzik?! Mert Mordachnak biztos nem!
Akkor meg minek érzi mégis úgy, hogy túl erősen reagált? Pedig teljesen jogos volt a sok sértegetés, és oktalan felháborodás után. Nem igazán tudja, hogy mit érez most, vagy hogy mit kellene. Ő sokat küzdött a hölgyért, hogy jól meg legyenek, s hogy csak egy kis érzelmet tudjon kihozni belőle; rengetegszer hangsúlyozta már számtalan módon, hogy valójában milyen szép, kívülről és belülről egyaránt - eredménytelenül; többször próbált közelebb férkőzni hozzá, hiába; számtalanszor igyekezett vidáman viccelődni, sosem érte el a várt eredményt - ezek után ki lenne az a bolond, aki még remélne bármit is? Ki lenne az a balga, ki ezek után ne tűnne el örökre? Hát, Mordach...
Bár hallja a hölgyemény hangját, mégsem mozdul meg az ágyon. Végighallgatja türelmesen, s igazából most még inkább nem tudja, mit higgyen. Nem ez az első, hogy megbánta a hölgy a kifakadását, s lám, akkor nem ért semmit. Ezek a szavak vajon mennyire hitelesek? A vörösnek újra hinnie kellene vakon a betűkben, vagy pontot kellene raknia mindennek a végére? Azt sem tudja, hogy hogy vélekedik róla VALÓJÁBAN Quae, hogy táplál-e érzelmeket, vagy esetleg teljesen közömbös, vagy éppen a mérleg nyelve a negatív irányba billen, s kapcsolatát a férfivel inkább lehetne érdeknek nevezni, mint valósnak. Hiszen a hölgy egyedül van, s a jövő mégis biztosabb egy olyasvalaki társaságában, kire rá lehetne aggatni a 'világjáró' jelzőt, ki rengeteg mindent megélt már, s temérdek tapasztalattal rendelkezik.
Mordach nehézkesen emelkedik fel az ágyról ülő pozícióba, majd lassacskán feláll, s halkan az ajtóhoz megy. Odaérve nekibillenti fejét a falnak, s úgy hallgatja a hölgy szavait. Egyelőre nem szólal meg, s miután befejezte, akkor sem jön ki hang az ajtó mögül, elég hosszú ideig.
" Ezt még meg fogom bánni..."
Végül halk nyikorgással nyílik az ajtó, s a vörös kissé sajnálkozó, de határozott arccal tekint ki rajta.*
- Akkor miért csinálod ezt? Miért viselkedsz velem mindig úgy, ahogy? *vált megértő hangra, de még mindig komoly marad* Tudod te is, hogy ezt nem lehet a végtelenségig csinálni... Ott marsz belém, ahol csak tudsz. Én nem fogok olyasvalakiért küzdeni, ki nem viszonoz semmit, s akiben még egy halovány pislákolást sem látok. Kezdetben benned lobogó tüzet láttam, de ez lassacskán kezdett elaludni. A parazsak még izzanak, de nem tudom, meddig bírják még...
*Mondja kiábrándultan, de az ajtót szélesebbre nyitja, s biccent egyet befelé, hiszen ez a téma nem a folyosóra való, s hogy ne ácsorogjon így kint a hölgy.*
- Nem tudom, hogy jutottunk idáig, de ha valamit még akarunk egymástól, akkor ezt meg kell oldani.
*Jegyzi meg, majd ha Quae úgy dönt, hogy belép Mordach szobájába, akkor a férfi bezárja azt. A kulcsot az asztalra helyezi, majd visszavánszorog az ágyhoz, s leül rá.*
- Érdekes hölgy vagy, s bár nem szoktam ilyet mondani, de teljesen kiszámíthatatlan is egyben. Nálad a határok... Mindig vándorolnak.
*Ledob maga mellől egy kósza, ott maradt véres rongydarabot, hogy ha akar a hölgy, akkor üljön le mellé.*
- Az pedig, hogy nem szeretnél egyedül maradni... *gondolkodik, s keresi a megfelelő szavakat* Nem egyszer mutattad ennek az ellenkezőjét. Csak nem értem, hogy miért. Ha kicsit közelebb engedsz magadhoz, akkor megijedsz, s rögtön eltaszítasz, ami eléggé sikeres szokott lenni. *legyint egyet, majd óvatosan hátrafekszik* Én meg ilyen bolond vagyok, és kitartó... *mosolyodik el halványan, bár nem biztos, hogy Quae ezt látja* Látod, ha nem lennék ilyen, elég sok rossz pillanatot megspóroltunk volna magunknak. Bár, akkor itt sem lennénk, hanem te keletre, én nyugatra tartanék... *sóhajt egy nagyot* Egyszóval, csupa rejtély vagy számomra, s igazából nem tudom, hogy most hihetek-e a szavaidnak... Nincs záloga... Honnan tudjam, hogy a későbbiekben nem fogsz belém marni?