//A műtét//
*Nimeril megjegyzésére csak annyival felel, hogy jobbjának csonkja felé pillant, és picit megemeli azt. Élete legkomolyabb vérveszteségét ez az amputáció okozta, és az utána való lábadozás során a tartaléka egy részét a gyorsabb felépülésbe fektette.
Szerencsére senkit sem zavar, mikor ülve marad lefekvés helyett. Nimeriltől pedig egy kérdés kíséretében kapja kézhez a fadarabot. Szemei pár másodpercig áthatóan tanulmányozzák az orvost, mielőtt válaszolna.*
-Valahol a kettő között. Az igealkotás nem volt tudaton kívüli, ám a konkrét varázslás nem állt szándékomban.
*Persze mind a fájdalom, mind a komoly érzelem könnyedén elhomályosíthatják a vonalat a felkészület és a mágikus tett között, és beállítottságtól függően van, aki számára ösztönszerűvé is válik a varázshasználat, és szinte teljesen tudat alatt megy végbe.*
~Nem idegen számára a mágia.~
*Állapítja meg végül magában. Önmagában az, hogy amaz nem vágódik hanyatt egy ilyen egyszerű varázslat láttán, még nem jelent semmit, ám a természetesség, mellyel a mágia potenciális tudatalattiságát említi, már sokatmondóbb.*
~A mágia alapelveivel minimum tisztában van... talán többel is.~
*Ezt a megállapítást követően viszont leveszi tekintetét a doktorról, és inkább újra saját tanulmányaira fókuszál. Szívesen tulajdonítaná behatóbb mágiaelméleti tudásának a tényt, hogy egy olyan képességgel rendelkezik, melyet sok varázstudó sosem sajátít el. Ám amíg nem végez komolyabb kutatást ilyen téren - melynek az is része lenne, hogy megállapítja, képes-e tudatosan és megbízhatóan reprodukálni ezt a hatást - addig annak a lehetőségét is meg kell fontolnia, hogy veleszületett képessége van. Tekintve, hogy fiatalkora óta vonzódást érez a mágia felé, talán nagyobb ennek az esélye, mint gondolná.
Nem fog persze elmélyülni az ilyesféle kutatásban, amíg nem talált választ az előtte álló sürgősebb kérdésekre, ám amennyiben a műtétet követően megtörténik a Letur Manio tanácsossal való mágiatanulás, úgy talán alkalma nyílik majd ennek a kérdésnek a feltevésére is.
Nimeril sejtése jó, a katona valóban nem szándékozik itt maradni. Ennek nem csak a büszkesége az oka, habár kétségkívül szerepet vállal az is, hanem a jelentési kötelezettsége és az, hogy ígéretet tett valakinek, akit aggódásra hajlamos emberként ismer. Még akkor is küldene szót a Kaszárnyába, ha az orvosok úgy ítélnék meg, hogy muszáj maradnia, ám úgy, hogy nem ellenzik a felállást, nem is hezitál sokat.
Hagyja az orvosoknak, hogy ott álljanak mellette, ám ha a felállásban is konkrét segítséget akarnak nyújtani, akkor egyértelművé teszi, hogy egyedül szeretné ezt elvégezni - aztán ha megbotlik, és
elkapják, az ellen nem panaszkodik.
Megbotlik. Pontosabban mikor jobb lába mellé lehelyezi a balt is, egy pillanatra megbicsaklik a térde... nem a teherbírás hiánya miatt, hanem inkább egy érzéki csalódás az oka. Fájdalomra, merevségre, és a kompenzáció szükségére számít, ám a térde olyan hajlékony, amilyennek lennie kell, és ezzel egy pillanatra összezavarja az érzékeit.
Habár könnyen lehet, hogy az orvosok elkapják, gyorsan visszanyeri az egyensúlyát magától is, és egy pár másodpercig csak egy helyben áll, súlypontját egyik lábáról a másikra helyezve. Bal térde kicsit jobban be van hajlítva, mint a jobb, és nem tűnik teljesen természetesnek, hogy áll... a berögzült szokást és izommemóriát a műtét magától nem tünteti el, ahogy az izomzat maga is kissé aszimmetrikusan fejlődött ki. Ezen még dolgoznia kell... ám addig is állni képes, és mindjárt kiderül, hogy a járás is megy-e.
Egy óvatos, kimért, ám határozott lépés előre... majd még egy, majd még egy. Tényleg kissé féloldalas, ám ahogy odafigyel rá, elkezd korrigálni, és így ez a probléma egyre kevésbé észrevehető. Elsétál az ajtóig, ott az utazóbotjára pillant, majd megfordul, és visszasétál az ágyhoz. Látszik, hogy elszokott az egyszerű járástól, és egy darabig nem is tudja, mit kezdjen a bal kezével, majd szimplán a bal csípője mellé szorítja - ha fegyveröve fel lenne kötve, most azt fogná.
Megáll, némán és viszonylag kontrollált, kissé tűnődő arckifejezéssel, majd önállóan, kérés nélkül megpróbálkozik pár gyakorlattal. Harcállásba helyezkedik, hajlított térdekkel, bal láb elől, jobb láb hátul. Ismét csak a súlypontja áthelyezésével próbálkozik, és ahogy előrelép baljával, egy kitörést szimulálva, térde jelentősen behajlik... ám kissé ferde, oldalra tart ki, és ezt Gaerralos is észreveszi, egy apró grimasszal konstatálva azt, mielőtt visszaegyenesedik egy természetes, hétköznapi alapállásba.
Itt kissé megszédül, elhomályosodik a tekintete, és meg kell kapaszkodnia az ágyban pár másodpercig, amíg újra összeszedi magát, és csak itt fordul vissza az orvosokhoz.*
-Alkalmasnak érzem magam arra, hogy visszatérjek a Kaszárnyába. Van bármilyen gyakorlat, amit el szeretnének végeztetni velem, avagy bármiféle észrevétel az eddigiek alapján?
*Ha a válasz nemleges, úgy összeszedi a cókmókját, felölti tabardját és fegyverövét is, majd egy pillanatig egy kelletlen pillantást vet a botja felé... Habár különösebben nem kenyere a szimbolizmus vagy a szentimentalizmus, előbb aprítaná fel a botot tűzifának, mint hogy a műtét után, viszonylag egészséges térde ellenére is botra támaszkodva térjen vissza a Kaszárnyába.
Végül egy kompromisszum mellett dönt: felveszi a botot, ám egyik végét a hóna alá szorítva tartja azt úgy, hogy a másik vége a föld felé mutasson, akár csak egy vívórúddal lenne dolga.
Ha ezzel kész van, és az orvosok sem ellenkeznek, akkor ő nem áll útjában az indulásnak.*