//Második szál//
//Látogatóban//
- Nos, ha a szentély nincs szem előtt, akkor aki nem látja, nem tud róla. Ha valaki ennek ellenére mégis oda tévedne, akkor bízzunk benne, hogy valóban Eeyr vezette, nem pedig a lopási szándék.
*mutat rá. Vallás dolgában ő korántsem ennyire elkötelezett. Mondhatni abban hisz, hogy az ember a saját sorsának kovácsa. Amikor a nő azon értetlenkedik, hogy miért kell titkolni a vagyont és kerülni a feltűnést, így felel.*
- Kedves kisasszony, ez a szegénynegyed. Sok itt a nincstelen, kétségbeesett ember. És sok a gazfickó is. Éppen azért kell visszafogottnak lenni, mert ha azoknak, akiknek nincs, meglátják hogy másnak van, el fognak jönni érte. Gondolom nem látta túl gyakran járőrözni errefelé a városőrséget. Errefelé a bűnök nagyobb eséllyel maradhatnak következmények nélkül.
*fejti ki az álláspontját. Alenia idealizmusa meglepi. Egy nő, aki egykori gazdagsága romjai között nyomorog azokkal a népekkel körülvéve, akik őt ebbe a nyomorba kényszerítették, és akit korábban ki tudja, milyen szörnyűséges körülmények között megcsonkítottak, tényleg hisz ebben?*
- Kedvesem, meg kell értenie, hogy gazdagok és szegények mindig lesznek. A nemesség intézménye több emberöltőre megszilárdította, hogy kié lehet a vagyon és a hatalom és kié nem. De akinek kellő tehetége volt, még abban a korban is emelkedhetett. Nem egy nemes pedig születési előjoga ellenére is csak mímelte a gazdagságot, míg valójában igen szerény körülmények között, adósságokat halmozva tengődött. Most, hogy nincs többé nemesség, vagyon és hatalom vándorlása gyorsabb lesz és igazságosabb. De mindig lesznek gyengék, lusták. Mindig lesznek olyanok, akik nem élnek a lehetőséggel, és saját nyomorukért másokat hibáztatnak majd. És éppen ezek lesznek a leghangosabbak, amikor lázadásra kerül sor.
*fejti ki saját véleményét.*
- Továbbá, az se célunk, hogy a szegények számára élhető körülményeket teremtsünk. Tudom, ez így szívtelenül hangzik. Ám nekünk a hosszú távú célt kell néznünk: ha a Romvárosban a szegények számára elfogadhatóvá válnak a körülmények, nem akarnak majd elmenni. Zúgolódásuk elcsitul, a város vezetői pedig nem érzik majd szükségét, hogy kezdjenek valamit a helyzettel. Ami most még átmeneti állapot, idővel általánossá válik. E negyed soha többé nem lesz biztonságos, és a veszélyek, amiket korábban emlegettem, fennmaradnak.
Ellenben, ha a gazdag negyed nem marad végleges helye a szegényeknek, akkor őket is, és a várost is rá lehet venni, hogy Sárvárosba települjenek, számukra jobb körülmények közé. Mert lássuk be, ezek a kúriák nem arra épültek, hogy itt sok-sok szegény ember éljen. E házakban báltermek, könyvtárak lakosztályok sorakoznak. Olyan helyek, amiket sok embernek kell egymással megosztani, akik így együttélésre kényszerülnek olyanokkal, akikkel nem akarnának. Hatalmas termekben, melyeket nem tudnak befűteni télen. Szánalmas romok között. Akkor mi az igazi segítség? Otthonosabbá tenni nekik olyan házakat, amiket nem arra építettek, hogy ott tömegek éljenek együtt? Vagy új otthonokat építeni nekik máshol, amik szerényebbek bár, de nem romok, és ahol minden család saját otthonra lelhet?
Ami pedig a lassúság és fokozatosság ügyét illeti: semmi se jöhet túl könnyen. Mert ha egyik napról a másikra jön a kényelem, a jólét, a biztos élelem, akkor a népek csak a markukat tartják érte és természetesnek veszik, hogy ez nekik jár. Ha pedig nem kapják meg, zúgolódni kezdenek. Közben pedig igazából nem javul a helyzet. Ha elapad a támogatás, ha nem jön több ingyen ruha, élelem, egyszerűen visszazüllenek a korábbi állapotba. Ezért kell lassan haladni. Felébreszteni a vágyat a jobbra. Éreztetni, hogy amit kapnak, azért hálával tartoznak, az nem magától értetődő. Mert nem is az. Mindez rengeteg pénzbe kerül. Olyanok pénzébe, akik megdolgoztak érte, akik bölcsen bántak vele. Azoknak a pénze, akik éltek azzal a bizonyos lehetőséggel. Nem azért tették, hogy aztán szétszórják a vagyont az utcára. Kapniuk kell valamit a pénzükért cserébe. Egy nyugodtabb életet. Egy biztonságosabb várost. A romok felszámolását. Egy új gazdagnegyedet.
*mondja. Szinte már-már szónoklatot tart, de olykor elvész a saját bölcsességében és vízióiban. Egyszer megjegyezték neki, hogy született nemes. Tény, hogy van benne egy efféle arrogancia, ami olykor előjön.
Alenia az utolsó kérdésével témát vált, Orthus pedig kissé meglepődik. Valóban sokat bókol Aleniának, de ő általában sokat bókol elegáns hölgyeknek. Része a stílusának. Azonban ezt véletlenül se mondaná a hölgynek. Elvégre még mindig keresi a jövendőbelijét, és Aleniában nagyon sok megvan abból, amit ő keres. Ráadásul úgy érzi, jobb pillanataiban ő is kedvére van a nőnek, vagy legalábbis kivívott már némi tiszteletet, netalán csodálatot. Így, ha a nemes kisasszony feldobta a labdát, vétek lenne nem leütni.*
- Nos, khm... kissé kényelmetlen ez most nekem. Nem gondoltam, hogy fel fog tűnni kegyednek a ... csodálatom.
*feleli, némi zavartsággal a hangjában.*
- Szeretném hinni, hogy valamelyest engem, az embert is becsben tart, nem pusztán a nevemet és a rangomat. Ahogyan Ön is többet jelent számomra, mint pusztán egy szövetséges.
Kérem, bocsássa meg, ha túl sokat mondtam.
*szabadkozik aztán. Nem játssza túl a dolgot. Határozottan maga elé bámul, kerüli Alenia tekintetét. Hangjába is csak egy kevés tétovaság vegyül. Mint egy olyan férfi, akit céltudatosság és határozottság jellemez, de most idegen területre tévedt.*
A hozzászólás írója (Orthus Morthimer) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.04.06 20:35:39