//Háromláb mocsok alatt//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Dalaf a fejébe vette, hogy helyrebillenti a nő fejét, még akkor is, ha az már az elején is tudta, hogy nem lesz békés menet. Talán Sellőként nem a legokosabb ötlet igazságokat elárulni a saját életükről, sőt mintha ez valami kőbe vésett szabály is lenne a vörösnél, de hát ha egyszer az ordibáló nőnek rá kell jönnie nem körülötte forog a világ, akkor rá kell jönnie. *
- A történetem nem az öné, nem hasonlítanám hozzá, de garantálom, hogy nem áll erre készen. Nagyon szegény családból származom, olyanból, ahol kitették a testvéremet a templom ajtaja elé, mert hárman is állandóan éheztünk. Szinte még gyerek voltam amikor elkezdtem dolgozni. Akkoriban még semmi közöm nem volt ehhez az iparhoz. Minden kétkezi munkát elvállaltam amit csak tudtam. Tudok szabni, mezőn dolgozni, házat építeni, mosni és talán többet is, ha megfizetnek érte. Tinédzser korom végén azt hittem megtaláltam az igazit, nem látott még olyan őrülten szerelmes férfit, mint én voltam. Ő gyönyörű volt és vad, játékos, csupa mosoly nen beszélve arról mennyire lenyűgözött mindenkit akivel valaha is beszélt. Az a nő hosszú, hosszú évekig a feleségem volt és én mindent megteremtettem neki, mellette álltam és szerettem. A saját kezemmel építettem fel a házunkat, mellette dolgozni jártam, főztem amikor csak tudtam és gyermeket vállaltam vele. Soha nem éreztem olyan önfeledt boldogságot, mint abban a pillanatban, amikor a kezemben tartottam a világ legtisztább, legapróbb kis csodáját. Azonban feleségem elhagyott engem és a csecsemő korú lányunkat, mert idézem ő nem való anyának sem feleségnek. Oh és ha már itt tartunk, mindenemet elvette, mindent amiért valaha megdolgoztam az övé lett. Tudja mi a legnevetségesebb? Hogy nem érdekelt abból a pénzből semmi, ami az övé lett, engem az tört darabokra, hogy többé már nem volt másik felem. Mindazok után, ami történt a mai napig életem egyetlen szerelmének hívom őt, valószínűleg én sem vagyok normális. A fizetésem nem ért semmit, még akkor sem, ha legalább az anyám háza a fejünk felett maradt. Gondolom sosem lopott még tejet egy csecsemőnek, mert kirúgták azzal az indokkal, hogy nem tudott két napon át folyamatosan dolgozni? Azért lettem örömfiú, nem sokkal később egy olyan helyen, ami közel sem hasonlított ehhez, hogy eltarthassam a lányomat és az élete része lehessek, hogy megóvhassam őtés mindent megadhassak neki. A lányom már olvasni tud. Talán nekem nincsen efajta drága kabátom vagy lehetőségem, hogy tengeri csemegékre szórjam a pénzem, de jobb ember vagyok, mint akinek valaha is gondolhatott vagy egyáltalán képes lenne. Ideje megtanulnia, hogy az élet nem a csecsebecsékről szól, nem mindenki számára. Az élet piszok nehéz és senkit nem érdekel mi van veled, mert mindenki magával törődik és azzal ami boldoggá teszi. Soha nem érdekelt ez a sok díszes rongy ami mindkettőnkön virít. Tudja mi baromi érdekes így belegondolva? Elhagyott az egyetlen nő, akire vágytam és most abból élek, hogy más nők vágynak rám. Ez a szakma mindig emlékeztet arra, hogy legalább nekem az idejáró emberek többségével szemben van családom és hogy végül meztelenül senkinek sem számít a története. Nem vagyok, már kölyök Nixomia. A történetem pedig nem ér a tiédnél kevesebbet. Szerettem, túléltem, én is megmentetten egy életet, az évek során túl sokat áldoztam, önmagamból is és megtanultam milyen kiájulni egy ágyon szemernyi fajta nehéz nap után. Talán nem tart semmire, de már elkésett azzal, hogy ez érdekeljen. Engem már csak az érdekel, hogy az emberek őszinték legyenek, mert minden más másokat bánt és ideje végre rájönni, hogy hol rejtőzik a boldogság. Lehet, hogy több út is van hozzá, de szerintem te rossz úton jársz felé *A férfinak fogalma sincs mit is gondol róla ezekután a nő, idiótának tartja amiatt kit szeretett vagy tán lenézi mert a saját lányát tartja az élete egyetlen értékének. Szánja az élete, vagy gyűlöli a világnézete végett. Kitudja talán még az is megtörténhet, hogy elgondolkodott a mondottakon, becsüli már valamire a Sellőt. Dalaf az évek során teljesen más emberré vált, mint aki az esküvője napján volt. Az a férfi most sírna és üvöltözött volna, az aki viszont most ennél az asztalnál ül, csak kiüresedett tekintettel bámul maga elé. Nemsokára egy futó mosoly suhan át az arcán, mely az élete boldog pillanatainak szól. *