// Mesterfegyver nyomában //
//A Sellőház új gazdája//
*Hiába próbálkozik, a lánykából nem tud kihúzni semmit megértőnek látszó, de valójában lesajnáló pillantásokon kívül. Közben súlyos léptek közeledtét hallja. Limmen az, akinek tökéletesen elege lett abból, hogy olyasmit próbálnak csináltatni vele, amire alkalmatlan, és a haszna is kétséges. Pár rövid mondat után otthagyja a szerzetest a Sellőházzal együtt. Nawanthiri érzi, hogy mondania kellene valamit, mert sok mérföldet bejártak a mélységi fiúval, de nem találja a szavait. Csak néz kifejezéstelen arccal a távolodó, páncélos hát után, míg az el nem tűnik.
Visszafordul a jósnőhöz. Vet rá egy kérdő pillantást, hogy "akkor most mi lesz?" Semmi. A sellőt egyedül a kivágódó ajtó robaja zökkenti ki az önelégült somolygásból, attól viszont még a kártyák is kiesnek a kezéből. Zsoldosok, pillangók, és egy ébenbőrű, tengerkék szemű, félvér madám... mikor kiparancsolják a vendégeket a mulatóból, Nawanthiri vonakodik engedelmeskedni, hiszen minden cucca, de még a kabátja is fent van a szobájában. Annyi haladékot remélhetőleg kap az új vezetőségtől, míg magához veszi őket - amúgy sem akar itt maradni, hiába van már este.
Ha hagyják, néhány perc múlva már a Sellőház előtt ácsorog a zsákjaival meg a teherhordó rúddal (ha nem, akkor mihelyt a fogadó újra kinyit). Lábán a prémcsizmák, fején a viharvert, nagy szerzeteskalap, és épp a sálövét tekeri körbe magán, amikor előtte a sárban megcsillan a lámpafény valamin. Nawanthiri fél szemre hunyorítva fixírozza, míg az övét megköti, aztán lehajol, hogy megvizsgálja. Egy tőr az, markolata arannyal díszes, a pengéje pedig átlátszó, mint az üveg.*
~Ki hordhat ilyet...?~
*Megkocogtatja a Sellőház falán, tényleg üvegből van-e. A hangja alapján készülhetett akár abból is, de sokkal kevésbé törékeny. Az éle, mint a borotva. Talán nem is kopik soha el.
A lány némi törpenkedés után úgy dönt, nem érdemes megpróbálnia visszajuttatni a fegyvert a gazdájának. Részben, mert lehet, hogy rég elhajózott már, részben pedig azért, mert egy ilyen tőrt nem szoktak csak úgy elveszteni. Könnyen előfordulhat, hogy a tulajdonost érte valami, és nem tér vissza érte. Így aztán elcsomagolja abba a zsákba, amelyikben a medvebundát tartja.*
~És most hova?~
*Tanácstalanul tekint körbe. A Sellőház mögött a tenger hullámai simogatják a partot, és érzi, hogy hívják. Volna kedve elhajózni. Artheniorban sokat tanult ugyan, de nem talált olyan mestert, akinek a segítségével legyőzhetné a lelkében lappangó szörnyet. Hátha a nagy víz másik oldalán...*
~...vagy egy szigeten, mindentől távol!~
*Gyerekes gondolatnak tűnik, mégsem hagyja nyugodni. Egy sziget a tenger szívében. Az okát nem tudja, de érzi, hogy úgy kell lennie. Aztán megakad a szeme a sátoron, aminek a ponyváját feltekerte a teherhordó rúdra.*
~A Háztól kapott holmit vissza kell vinnem. És jelenteni Aztyannak, hogy jártam...~
*Ettől az utóbbitól összeszorul a gyomra, de aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni. Sok vesztenivalója amúgy sincs. Egy állás, ami ad pénzt és otthont, de egyebet nem. Pár ismerős.*
~Meg Ukrom.~
*Kiroppantja a nyakát. Igen, a szürkebőrűt nem hagyhatja el csak úgy. Legalább el kell köszönnie tőle. Adni neki valamit, amiről emlékezhet rá. Kérni tőle valamit, ugyanezért.
A szerzetes felveszi a málháját, és elindul az éjszakába, hogy még egyszer, talán utoljára visszatérjen Artheniorba.*