// Mesterfegyver nyomában //
* A sok próbálkozást végül sikertelenség koronázza, de ahogy hallja nem gond ez. A mező nyugalma és az emberek utáni zajok csak békét hoznak a mélységi lelkébe, sisakja halkan mozgolódik övén, miközben lépéseivel a szerzetes mellé ér. A dúdolás után énekszó hangzik fel a torkából, amit szótlanul hallgat, talán nem a legtökéletesebb a hangzása, de soha nem volt az énekszó ellen kifogása. Gyakran ő is nővérével szállítmányozás közben dalokat énekeltek, hogy azzal is mulattassák magukat és környezetüket. Egy idő után pedig teljes szótlanságba borul. Kellemesen kap bele a hajába a szél és Nawa hangján kívül csak a természet vagy éppen az állatok távoli zaja szűrődik csak ki. A hídon át kelve sem változik semmi, nyugodtan haladnak tovább, és a lány csak hangosabban dalolja a kívánt szólamot. Idővel észre veszi, hogy kis időkre becsukja szemét, hogy jobban tudjon figyelni a dallamra, végül ő is elkezdi azon a reszelős hangján dúdolni, de csak óvatosan, hogy a lány örömét ne rontsa el. ~ Ha boldog akkor minek köpnék a levesébe? ~ Gondolja, és továbbra is viszi előre a lába. Végül a lány dala elcsendesedik, míg teljesen el nem hallgat. A semmiből érkező szavai ki is billentik a nyugodt állapotból a mélységit, kissé furcsállja a lány megjegyzését, de egy morgással nyugtázza. Végül a kérdés hallatán csak egy mélyebbet mordul, de utána meg is adja magát. *
- Mire gondolsz?
* Kérdez rá, de már tudja jól, hogy ostoba kérdés ez. *
- Erre igazán van normális válasz?
* Tárja szét a kezeit, de utána hangja továbbra is nyugodt és csendes marad. *
- Tehetek róla, hogy kormosnak születtünk? Nem hinném, a vérmérsékletemet talán kezelhetném, de nem vagyok sem undorító, sem pedig szörnyeteg. Mégis úgy érzem annak kezelnek minket néhányan.
* A szeme előtt játszódik le a pillanat, ahogyan nővérét végig méri Yeza a tekintetével. Az undor teljesen kiült az arcára, de most haragja nem támad fel a vissza emlékezésre, csak egy mély sóhaj szabadul fel torkából. *
- Lillyss nem bántotta Yezát, de amint az asztalhoz ült olyan undorral mérte végig, hogy ha látta volna még ki is kérhette volna magának. * Egy pillanatra arcán szánalmas keseredett mosoly húzódik. * - Én láttam, és úgy ítélte el, hogy ő sokkal többet ad magára, mint a vöröske. Sőt! Sminkeli magát és mindig csinosítja is.
* Legyint egyet a levegőbe, továbbra is ugyanazzal a képpel az arcán. *
- Áhh. De már megszoktuk, hogy mindenki ferde szemmel néz ránk. Csak tudod néha elgondolkozok rajta, hogy...
* Akad el a szava, de utána ha nem helyettesítik be helyette, folytatja. *
- Ez a város talán más lesz...
* Sóhajt fel, de továbbra is nyugodtan és békésen halad a mezőn. *
- Én akartam letelepedni, és ő elfogadta.... * Gondolja végig a helyzetét. * - Talán sikerül kiharcolnunk a helyünket, majd meglátjuk.
* Rántja meg a vállát, de utána a lányra néz. Újra belekezdett a felesleges szó cséplésbe, úgy látszik a szerzetes igazán megnyugtató hatással van rá, de ezután már csak morog, vagy bólogat, kivéve ha ténylegesen választ várnak valamire. Különben meg szótlanul halad tovább az útján. *