//Vad helyett mire találsz?//
//Második szál//
*Lepillant a bakancsra, ami mintegy magának követeli a földön fekvő csillagot. Egy pillanatig időzik a tekintete az elfen, ahogy az felveszi a fémet levelek közül, mielőtt aztán elfordulna tőle. Kivételesen segített volna lehajolni érte, azért is indult a bozótba dobott csillag után, hogy segítsen, de némán veszi csak tudomásul a másik mozdulatát.
Nem vár beleegyezést a kijelentése után. A látszattal ellentétben a többesszám nem jelent valójában semmit – ő a földek felé megy, mert tudja, hogy ott tud a legkönnyebben nyulat fogni, hogy a nő követi-e, vagy sem, az ezúttal is, ahogy eddig, teljes mértékben rá van hagyva. A magány nem feltétlenül jelenti, hogy nincs jobb dolga mint valakivel feltétlenül kitölteni azt, de ezt ha tudná sem akarná elmagyarázni. Nagyon kevesen értenék, s még azoknak a fele is megpróbálná meggyőzni az ellenkezőjéről. Mindig megpróbálják. Mivel azonban nem látja a másik mosolyát, és nem is hallja annak gondolatait, így a magáéiba veszve, szótlanul teszi meg a maradék utat.
Végigpillant a mezőn, ahogy a gazos földút szélére sétál, a térdére ereszkedve a fák alatt. Reggeli nyugalom ül a tájon, madárcsicsergés és illatos szél, még közel sem a déli, a nyár közeledtével egyre tikkasztóbb, nyomott csöndesség. Ha Ril megkérdezné, hogy mit lát, az igazat mondaná: semmit.
Talán a tagjaira telepvő fáradtság teszi, de egy pillanatra ismét beleveszik az őket körülvevő természetbe. A fák között járó szelet hallgatja, ami a mostanra megszáradt tincseivel játszik, s mindennél boldogabbá teszi, hogy a tekintete szabadon futhat a tájon, anélkül, hogy emberekbe, vagy épített környezetbe ütközne. Minden mozgás érdekli, a leveleké, a magasabb gaz hullámzása, a felhők vonulása az égen, a meg-megrebbenő napfoltok a földön; a színek, az illatok. Sosem tudná megunni a világ bámulását. A nyúlvadászatnál unalmasabb elfoglaltságot keveset ismer, de nyugalmasabbat sem sokat. S talán, ha hallaná a nő gondolatait a megtalált nyugalomról, megejtene egy futó mosolyt.
Mozdulatlanul figyeli a tájat, olykor a fejét fordítva egy-egy kisebb nesz felé. Tudja, hogy hajnalban lett volna a legnagyobb esélyük egy nyúlra, amikor a szarvasokra is, vagy szürkületkor, de el lehet őket csípni néha nappal is, főleg a hideg hónapok utáni első napsütéses időkben. Mindennek tudatában, időérzékét vesztve, türelmesen hagyja dolgozni az érzékeit, de amikor az apródvad végül felbukkan, olyan csendben, észrevétlenül teszi, ahogyan csak egy zsákmányállat tud mozogni. A szeme sarkából veszi észre a mozgást, de az elf fülé ha élesebb, előbb is kiszúrhatja a fűben, fák közül közeledő kistestűt, mint ahogy az végül teljes valójában kilép a napsütésre az erdősáv takarásából, valamivel lejjebb az úton. Mindig meglepi, milyen meseszerű és valótlan érzés, amikor egy hosszú várakozás után felbukkan egy vad.
Mivel azonban nő van közelebb hozzá, és magának fel is kellene állnia a lövéshez, ezért nem mozdul, csupán a tekintetével figyeli az út közepére lassan kiugráló nyulat. A hosszúéletűre néz maga mellett. Ha ő is észrevette az állatot, akkor az állával bök csak felé, néma kérdéssel a mozdulatában: akarod te?*