Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 224 (4461. - 4480. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4539-4558
4480. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-21 19:03:10
Üzenet elküldve: 2024-08-21 19:03:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Farkasok, medve, mindegy, csak veszélyes legyen. Mint a falak, amiket megmászik. Mint, ahogy ugrál a köveken, vagy áll ki a szirt legszélére, ahol egy erősebb széllökés is elég lenne ahhoz, hogy kibillentse az egyensúlyát. Veszélyesebb, mint belegondolni bármibe igazán, hogy megkapja a saját válaszait, vagy netán boncolgatni kezdje. Ahogy az első mondatot hallja, csak leolvad arcáról az a tettrekészség, mert azonnal elutasításnak érzi. Szokása a másiknak, néha szavakkal, néha anélkül. Talán érdekelnie kéne, jobban az ilyen jelzés annál, mint ahogy. Mert ha csak egyszer érné el igazán az elméjét, akkor sarkon fordulhatna és elmehetne onnan, ahol nem akarják. Mert el lehet menni. El lehet küldeni. Nem kell még fájó lábbal sem, észérvek mentén mellette lenni. És a vihar sem volt elég indok. Semmi nem az. Mit keres itt? Alig telt el idő, a két mondat között, mégis megtöltötte az elméjét az a fajta csalódás, hogy nem vághat bele valami esztelenségbe. A terelések legjobbika lenne. Aztán fényt kap, megérti. *
- Ó. *Fut ki résnyire nyitott ajkai közül a hang, amibe bele lehet erőltetni minden rosszallását, nemtetszését. Ott cseng, egyetlen betű kimondásában.
Elnéz abba az irányba, ahol a másik szemei megállapodnak. Mintha a gyermek várta volna azt a szelet süteményt, de mire hozzájutott volna megette a mostohatestvére. De nincs sok idő beleveszni, majd talál mást. Mást, ami kirángatja az állapotból, amibe kerül. A város. Tökéletes. Tökéletes és borzalmas. A másik kérdésére már válaszolt. Előre, még az ajtóban állva. Nem tud tárgyakra gondolni. Festékre. Kit érdekel most? *
- Mit tudom én.
*Ocsúdik fel végül gyermeki csalódottságából, majd miután hallja a saját szavait visszhangozni a fejében, apró fintorral néz a másikra.*
- Vagyis akár vehetnék is dolgokat... amire szükségem van. De... *Tünteti el végül a fancsaliságot magáról.* - ... nem akarok a kikötőben lenni és itt sem. *Néz vissza a föld azon pontjára, ahová kiöntötte a másik a vérrel kevert vizet, majd a fa irányába, amiről a fátyolvirágot szedte. Egyértelműen utalva a korábbiakra.* - Ha tudsz jobbat... *Vonja meg végül a vállát a cseppet sem összeszedett mondatai közepette. Ha valami kitűnik, tényleg csak az lehet, hogy jó lenne ha vele tartana. Aminek semmi értelme. Nem hogy a félvér nem érti, ő sem. Lép egyet, hogy még közelebb legyen a korláthoz és ráhajol. Mered előre, s bár már eltüntette a felszínről az összes érzelem nyomát, mégsem ugyan az semmi. *
*Farkasok, medve, mindegy, csak veszélyes legyen. Mint a falak, amiket megmászik. Mint, ahogy ugrál a köveken, vagy áll ki a szirt legszélére, ahol egy erősebb széllökés is elég lenne ahhoz, hogy kibillentse az egyensúlyát. Veszélyesebb, mint belegondolni bármibe igazán, hogy megkapja a saját válaszait, vagy netán boncolgatni kezdje. Ahogy az első mondatot hallja, csak leolvad arcáról az a tettrekészség, mert azonnal elutasításnak érzi. Szokása a másiknak, néha szavakkal, néha anélkül. Talán érdekelnie kéne, jobban az ilyen jelzés annál, mint ahogy. Mert ha csak egyszer érné el igazán az elméjét, akkor sarkon fordulhatna és elmehetne onnan, ahol nem akarják. Mert el lehet menni. El lehet küldeni. Nem kell még fájó lábbal sem, észérvek mentén mellette lenni. És a vihar sem volt elég indok. Semmi nem az. Mit keres itt? Alig telt el idő, a két mondat között, mégis megtöltötte az elméjét az a fajta csalódás, hogy nem vághat bele valami esztelenségbe. A terelések legjobbika lenne. Aztán fényt kap, megérti. *
- Ó. *Fut ki résnyire nyitott ajkai közül a hang, amibe bele lehet erőltetni minden rosszallását, nemtetszését. Ott cseng, egyetlen betű kimondásában.
Elnéz abba az irányba, ahol a másik szemei megállapodnak. Mintha a gyermek várta volna azt a szelet süteményt, de mire hozzájutott volna megette a mostohatestvére. De nincs sok idő beleveszni, majd talál mást. Mást, ami kirángatja az állapotból, amibe kerül. A város. Tökéletes. Tökéletes és borzalmas. A másik kérdésére már válaszolt. Előre, még az ajtóban állva. Nem tud tárgyakra gondolni. Festékre. Kit érdekel most? *
- Mit tudom én.
*Ocsúdik fel végül gyermeki csalódottságából, majd miután hallja a saját szavait visszhangozni a fejében, apró fintorral néz a másikra.*
- Vagyis akár vehetnék is dolgokat... amire szükségem van. De... *Tünteti el végül a fancsaliságot magáról.* - ... nem akarok a kikötőben lenni és itt sem. *Néz vissza a föld azon pontjára, ahová kiöntötte a másik a vérrel kevert vizet, majd a fa irányába, amiről a fátyolvirágot szedte. Egyértelműen utalva a korábbiakra.* - Ha tudsz jobbat... *Vonja meg végül a vállát a cseppet sem összeszedett mondatai közepette. Ha valami kitűnik, tényleg csak az lehet, hogy jó lenne ha vele tartana. Aminek semmi értelme. Nem hogy a félvér nem érti, ő sem. Lép egyet, hogy még közelebb legyen a korláthoz és ráhajol. Mered előre, s bár már eltüntette a felszínről az összes érzelem nyomát, mégsem ugyan az semmi. *
4479. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-21 18:04:35
Üzenet elküldve: 2024-08-21 18:04:35
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Bántja a szemét a kinti fény. A terasz teteje adta árnyékban marad, ahogy a nő mellé lép, de még így is éles a rét felett feszülő ég világa. Szinte hunyorognia kell benne, de valójában észre sem veszi, hogy összehúzza a szemét, miközben beszél. Hogy miért egyáltalán, már nem is keresi rá a válaszokat. Réges-régen véget kellett volna érjen ez az egész, talán el sem kellett volna kezdődjön igazán, ha akkor hajnalban egyszerűen nem engedi, hogy kövesse az elf a szarvasok után. De ahogy akkor sem tudta, most sem tudja, hogyan mondhatna nemet, mit mondhatna azon kívül, amit mond. Különben is, ha akkor megtiltotta volna, hogy utánamenjen, vajon vissza tudta volna-e annyival egyáltalán tartani a hosszúéletűt, ha ő egyszer már elhatározta magát, hogy vele megy? Kétli. Amennyire ismeri a másikat, legalább olyan makacs, mint ő maga. Minden szó felesleges lenne, amivel lebeszélni próbálná. Lebeszélni próbálta volna.
Most azonban nem érti a maga indokait sem olyan tisztán, ahogyan szokta. Akkor nem volt ideje ezzel foglalkozni, most viszont nyugodtan mondhatná, hogy hagyja békén, dolga van, még a lába sem akadályozza benne, hogy a nő arra fogja, hogy bajba sodorná vele magát. Mégsem ezt mondja. S hogy a másik szeme felcsillan mellette, miközben válaszol valamire, amit nem is kérdezett tőle, csak több lesz a felhő a homlokán. Már nem is biztos benne, hogy a tisztánlátásával van baj.. A szokásos kifejezéstelenségben maradnak a vonásai, amikkel még egy darabon a maga mellett álló nő arcát fürkészi, talán csak távolságtartóbbak. Elfordul tőle végül, újra csak a szemközti fák vonalát kutatva, mielőtt válaszolna arra, ami nem is volt kérdés:*
- Lehet, hogy nem is fogsz.
*A korábban vizes ujjakkal hátratúrt tincsek hamar száradnak a szabad levegőn; elengedve a rájuk kényszerített formát hullik vissza néhány a homlokába.*
- Szerintem csak valami elkóborolt kutya volt a földekről.
*Teszi hozzá nyugodtan, mozdulatlanul figyelve a szélfútta levelek megtörő árnyait a lombok között, továbbra is karba font kézzel a helyén. Lehet ez az oka, lehet más, mégsem tűnik úgy egyelőre, hogy sietős lenne a dolga. S valóban nem is az. Feladatnak feladat, de nem sürgős, csak valami, amivel lefoglalhatja magát. Ki tudja meddig. Miért. A város viszont, még unaloműzésnek is borzasztó gondolat.*
- Mit akarsz a városban?
*Fordítja végül vissza az arcát a nő felé. Nem tudja összerakni a fejében. Arra számít, hogy festéket, hiszen az volna a leglogikusabb. De hogy ehhez továbbra is hogy jön ő, azt nem akarja megérteni. Mert nem tetszik neki, amerre a dolgok mennek. Azt hiszi csak látni.. Borúsan fut össze a szemöldöke.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.21 18:05:21
*Bántja a szemét a kinti fény. A terasz teteje adta árnyékban marad, ahogy a nő mellé lép, de még így is éles a rét felett feszülő ég világa. Szinte hunyorognia kell benne, de valójában észre sem veszi, hogy összehúzza a szemét, miközben beszél. Hogy miért egyáltalán, már nem is keresi rá a válaszokat. Réges-régen véget kellett volna érjen ez az egész, talán el sem kellett volna kezdődjön igazán, ha akkor hajnalban egyszerűen nem engedi, hogy kövesse az elf a szarvasok után. De ahogy akkor sem tudta, most sem tudja, hogyan mondhatna nemet, mit mondhatna azon kívül, amit mond. Különben is, ha akkor megtiltotta volna, hogy utánamenjen, vajon vissza tudta volna-e annyival egyáltalán tartani a hosszúéletűt, ha ő egyszer már elhatározta magát, hogy vele megy? Kétli. Amennyire ismeri a másikat, legalább olyan makacs, mint ő maga. Minden szó felesleges lenne, amivel lebeszélni próbálná. Lebeszélni próbálta volna.
Most azonban nem érti a maga indokait sem olyan tisztán, ahogyan szokta. Akkor nem volt ideje ezzel foglalkozni, most viszont nyugodtan mondhatná, hogy hagyja békén, dolga van, még a lába sem akadályozza benne, hogy a nő arra fogja, hogy bajba sodorná vele magát. Mégsem ezt mondja. S hogy a másik szeme felcsillan mellette, miközben válaszol valamire, amit nem is kérdezett tőle, csak több lesz a felhő a homlokán. Már nem is biztos benne, hogy a tisztánlátásával van baj.. A szokásos kifejezéstelenségben maradnak a vonásai, amikkel még egy darabon a maga mellett álló nő arcát fürkészi, talán csak távolságtartóbbak. Elfordul tőle végül, újra csak a szemközti fák vonalát kutatva, mielőtt válaszolna arra, ami nem is volt kérdés:*
- Lehet, hogy nem is fogsz.
*A korábban vizes ujjakkal hátratúrt tincsek hamar száradnak a szabad levegőn; elengedve a rájuk kényszerített formát hullik vissza néhány a homlokába.*
- Szerintem csak valami elkóborolt kutya volt a földekről.
*Teszi hozzá nyugodtan, mozdulatlanul figyelve a szélfútta levelek megtörő árnyait a lombok között, továbbra is karba font kézzel a helyén. Lehet ez az oka, lehet más, mégsem tűnik úgy egyelőre, hogy sietős lenne a dolga. S valóban nem is az. Feladatnak feladat, de nem sürgős, csak valami, amivel lefoglalhatja magát. Ki tudja meddig. Miért. A város viszont, még unaloműzésnek is borzasztó gondolat.*
- Mit akarsz a városban?
*Fordítja végül vissza az arcát a nő felé. Nem tudja összerakni a fejében. Arra számít, hogy festéket, hiszen az volna a leglogikusabb. De hogy ehhez továbbra is hogy jön ő, azt nem akarja megérteni. Mert nem tetszik neki, amerre a dolgok mennek. Azt hiszi csak látni.. Borúsan fut össze a szemöldöke.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.21 18:05:21
4478. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-21 15:21:53
Üzenet elküldve: 2024-08-21 15:21:53
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Olyan békés a szellő, ami éri az arcát, végigsimítva rajta nyugtatóan, mintha nem illene ide. Nem tűnik igaznak a jelzése, mert minden más, ami körülötte, ami benne van, az nem ilyen. Csak áll és behunyt szemmel érzékel. Keresi azt, amit mindig keres és amitől csak bosszúsabb lesz, ha nem találja. Hogy lehet az az első gondolata, hogy ki kell szakadni. Vele. Miért?
Ha elindult volna, ha nem tért volna le a másikkal a kunyhója felé, már hol tartana? Biztos úgy szedte volna a lábait, hogy nem érné meg belegondolni sem, hogy visszaforduljon. Hogy igazán eljöjjön. Gondolatokat mellőzve mennyire egyszerű a lét... Elindult, figyelte a növényeket, amiket be akart gyűjteni, csak mellékesként tudta, hogy hová szeretné vezetni az útja. Nem törődött miértekkel. Túl sok van belőle. Megkérdőjeleződik minden. A kimondott szavak benne épp úgy járnak fel, s alá, mint a másikban, csak másként. A jelentésüket érti egyáltalán? Csak kibukott belőle nézve a másikat. Azt is a kényelmetlen helyzet szülte, hogy nem hazudott valamit, mikor először kérdezte, hogy mit keres erre. Őt. Ostobaság. Keresi a bajt, meg is találja.
Csak akkor nyílnak újra a szemek, mikor meghallja az első léptet. Kyr lép mellé. Mert elhívta... a városba, vagy mindegy hova, de el. Tisztes távolság, sosem elég közel, de mégsem elég távol. De amit először mond, az felkelti az érdeklődését. Sokkal ésszerűbb lenne neki is a farkasok után menni, nyomot keresni, mert nem ért hozzá, s hátha fel akarja valami falni, széttépni, hogy ne saját magával tegye. Belül hiába vívódik, a tekintetére kiül a vágy, hogy utánuk menjen. Vele. Ostobaság. Mégis résnyire nyílik az ajka, mintha már kérni akarná. De a mondatok folytatódnak, feje oldalra biccen és csak keresi az ismerőst az ismeretlen bőrén. Menne vele. Miért? *
- Farkast?
*Nem ezt akarta mondani, de ez lett belőle. Nem tudja elengedni. Hiába a város. *
- Sosem láttam még farkast.
*Azért az nem akaródzik kiesni a fogak mögül, hogy vigye már magával, lehetőleg azonnal. Tudja mi lenne a válasz, de a szemei elszántan csillognak.
Az elismétlése a városnak neki puszta beleegyezés. Nem mond rá semmit, miért tenné, ha már elhívta? Pont a városba. A nap legbutább terve azon túl, hogy egyáltalán elindult a szántókra. A farkas ennél sokkal jobb. A szemek nem hagyják el a vonásokat, de nem kutatnak semmit végül. Nem is kellene érdekelje a beleegyezés. Követné, ahogyan először. Ha valami visszatartja, az csak a köztük megfeszülő frusztráló hidegség. Meg szeretné törni.*
*Olyan békés a szellő, ami éri az arcát, végigsimítva rajta nyugtatóan, mintha nem illene ide. Nem tűnik igaznak a jelzése, mert minden más, ami körülötte, ami benne van, az nem ilyen. Csak áll és behunyt szemmel érzékel. Keresi azt, amit mindig keres és amitől csak bosszúsabb lesz, ha nem találja. Hogy lehet az az első gondolata, hogy ki kell szakadni. Vele. Miért?
Ha elindult volna, ha nem tért volna le a másikkal a kunyhója felé, már hol tartana? Biztos úgy szedte volna a lábait, hogy nem érné meg belegondolni sem, hogy visszaforduljon. Hogy igazán eljöjjön. Gondolatokat mellőzve mennyire egyszerű a lét... Elindult, figyelte a növényeket, amiket be akart gyűjteni, csak mellékesként tudta, hogy hová szeretné vezetni az útja. Nem törődött miértekkel. Túl sok van belőle. Megkérdőjeleződik minden. A kimondott szavak benne épp úgy járnak fel, s alá, mint a másikban, csak másként. A jelentésüket érti egyáltalán? Csak kibukott belőle nézve a másikat. Azt is a kényelmetlen helyzet szülte, hogy nem hazudott valamit, mikor először kérdezte, hogy mit keres erre. Őt. Ostobaság. Keresi a bajt, meg is találja.
Csak akkor nyílnak újra a szemek, mikor meghallja az első léptet. Kyr lép mellé. Mert elhívta... a városba, vagy mindegy hova, de el. Tisztes távolság, sosem elég közel, de mégsem elég távol. De amit először mond, az felkelti az érdeklődését. Sokkal ésszerűbb lenne neki is a farkasok után menni, nyomot keresni, mert nem ért hozzá, s hátha fel akarja valami falni, széttépni, hogy ne saját magával tegye. Belül hiába vívódik, a tekintetére kiül a vágy, hogy utánuk menjen. Vele. Ostobaság. Mégis résnyire nyílik az ajka, mintha már kérni akarná. De a mondatok folytatódnak, feje oldalra biccen és csak keresi az ismerőst az ismeretlen bőrén. Menne vele. Miért? *
- Farkast?
*Nem ezt akarta mondani, de ez lett belőle. Nem tudja elengedni. Hiába a város. *
- Sosem láttam még farkast.
*Azért az nem akaródzik kiesni a fogak mögül, hogy vigye már magával, lehetőleg azonnal. Tudja mi lenne a válasz, de a szemei elszántan csillognak.
Az elismétlése a városnak neki puszta beleegyezés. Nem mond rá semmit, miért tenné, ha már elhívta? Pont a városba. A nap legbutább terve azon túl, hogy egyáltalán elindult a szántókra. A farkas ennél sokkal jobb. A szemek nem hagyják el a vonásokat, de nem kutatnak semmit végül. Nem is kellene érdekelje a beleegyezés. Követné, ahogyan először. Ha valami visszatartja, az csak a köztük megfeszülő frusztráló hidegség. Meg szeretné törni.*
4477. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 22:12:40
Üzenet elküldve: 2024-08-20 22:12:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 489
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Vakmerő
//Éber álmok//
*A vöröscsuklyás ember még csak meg sem kísérli eloszlatni magáról az a gyanút, ami az első megszólalása óta markánsan körüllengi. Az, hogy az egyébként bosszantóan talpasparaszt ember dühbe gurul a közönyös felelet hallatán, egy hangyányit sem lepi meg. Még ha haloványan is, de az őrmester szemöldökei is összevonódnak feszülten, s nem is bírja ki, hogy ne szóljon oda élesen.*
- Túl sok volt az ördögvigyor cimbora? Vagy netán egy hang a fejedben kérte, hogy gyere ide?
*Nem tud ezzel a válasszal megelégedni, mégis ki a franc mond ilyet? Még annyi esze sincsen, hogy hazudjon arról, hogy minek jött ide?
Akárki is ez a fickó, egyelőre jobb, ha rajta tartja mindig a szemét. Remélhetőleg nem kell sokáig élveznie a társaságát.
A vörös lányka végül beszélni kezd, látszik rajta, hogy arra a pár pillanatra, amíg a testvéréről mesél szeretetteljesen, legalább elfeledi az eltűnésének keserű tényét. Néhány pillanat csupán, amíg a kétségbeesés eltűnni látszik a szomorú tekintetből, s hamarosan félig megkönnyebbült öröm váltja fel helyét.
A kislány, melyet a különös fattyú hozott a karjaiban, - így hogy már van ideje néhány alaposabb pillantást vetni rá - valóban vacak állapotban van.
Továbbra is szigorú kékjei azonban máris bizalmatlanul mereven követik a sietve távozó fajtársát, majd állapodnak meg egy kicsit se barátságosabban a félelfen.
Ahhoz képest, hogy egy elveszettnek hitt eszméletlen kislányt hozott a karjaiban idág, finoman szólva sem ereszti bő lére a magyarázkodást. Ha nem volna egyedül, s nem kellene épp civilt játszania a tanács kérésére, bizonyosan nem hagyná ilyen könnyen távozni a párost, most azonban nem igazán tud ez ellen tenni. A fattyú elköszönő biccentését még viszonozza, bár az ő mozdulatában van valami fenyegető. Sejteti, hogyha bizony ismét beléjük fut nyomozása során, azt nem fogják megúszni ennyivel.
Még nézi a távolodó alakokat egy darabig, próbálja felidézni, elég alaposan megjegyezte-e a képüket későbbre, aztán máris a testvérpár felé lép. Túlzás volna azt állítani, hogy a készség munkál benne. Noha nem az a fajta, aki szó nélkül elsétálna egy sérült mellett, azért sokkalta inkább mozgatja most ez a különös eltűnés, amely nem kizárt, hogy szorosan kötődik ittlétének okához*
- Valamennyire én is értek hozzá. *felel a szűkszavú férfinak, akaratlanul némi éllel a hangjában. Ahelyett azonban, hogy rögvest elküldené a búsba, magában vesz egy mély lélegzetet. Akárhogy is, az idegen valahogy kapcsolódik valószínűleg ebbe a történetbe, így jobb, ha egyelőre marad.* - De több szem többet lát. *biccent iránymutatóan hát a sebesült felé, hadd nézze meg.*
- Van azért errefelé valami gyógyító, Gilas bácsi? *Nem akar megfeledkezni a parasztról sem, elvégre ő fogja tudni elvinni a hodaril-termesztőhöz.*
*A vöröscsuklyás ember még csak meg sem kísérli eloszlatni magáról az a gyanút, ami az első megszólalása óta markánsan körüllengi. Az, hogy az egyébként bosszantóan talpasparaszt ember dühbe gurul a közönyös felelet hallatán, egy hangyányit sem lepi meg. Még ha haloványan is, de az őrmester szemöldökei is összevonódnak feszülten, s nem is bírja ki, hogy ne szóljon oda élesen.*
- Túl sok volt az ördögvigyor cimbora? Vagy netán egy hang a fejedben kérte, hogy gyere ide?
*Nem tud ezzel a válasszal megelégedni, mégis ki a franc mond ilyet? Még annyi esze sincsen, hogy hazudjon arról, hogy minek jött ide?
Akárki is ez a fickó, egyelőre jobb, ha rajta tartja mindig a szemét. Remélhetőleg nem kell sokáig élveznie a társaságát.
A vörös lányka végül beszélni kezd, látszik rajta, hogy arra a pár pillanatra, amíg a testvéréről mesél szeretetteljesen, legalább elfeledi az eltűnésének keserű tényét. Néhány pillanat csupán, amíg a kétségbeesés eltűnni látszik a szomorú tekintetből, s hamarosan félig megkönnyebbült öröm váltja fel helyét.
A kislány, melyet a különös fattyú hozott a karjaiban, - így hogy már van ideje néhány alaposabb pillantást vetni rá - valóban vacak állapotban van.
Továbbra is szigorú kékjei azonban máris bizalmatlanul mereven követik a sietve távozó fajtársát, majd állapodnak meg egy kicsit se barátságosabban a félelfen.
Ahhoz képest, hogy egy elveszettnek hitt eszméletlen kislányt hozott a karjaiban idág, finoman szólva sem ereszti bő lére a magyarázkodást. Ha nem volna egyedül, s nem kellene épp civilt játszania a tanács kérésére, bizonyosan nem hagyná ilyen könnyen távozni a párost, most azonban nem igazán tud ez ellen tenni. A fattyú elköszönő biccentését még viszonozza, bár az ő mozdulatában van valami fenyegető. Sejteti, hogyha bizony ismét beléjük fut nyomozása során, azt nem fogják megúszni ennyivel.
Még nézi a távolodó alakokat egy darabig, próbálja felidézni, elég alaposan megjegyezte-e a képüket későbbre, aztán máris a testvérpár felé lép. Túlzás volna azt állítani, hogy a készség munkál benne. Noha nem az a fajta, aki szó nélkül elsétálna egy sérült mellett, azért sokkalta inkább mozgatja most ez a különös eltűnés, amely nem kizárt, hogy szorosan kötődik ittlétének okához*
- Valamennyire én is értek hozzá. *felel a szűkszavú férfinak, akaratlanul némi éllel a hangjában. Ahelyett azonban, hogy rögvest elküldené a búsba, magában vesz egy mély lélegzetet. Akárhogy is, az idegen valahogy kapcsolódik valószínűleg ebbe a történetbe, így jobb, ha egyelőre marad.* - De több szem többet lát. *biccent iránymutatóan hát a sebesült felé, hadd nézze meg.*
- Van azért errefelé valami gyógyító, Gilas bácsi? *Nem akar megfeledkezni a parasztról sem, elvégre ő fogja tudni elvinni a hodaril-termesztőhöz.*
4476. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 21:21:22
Üzenet elküldve: 2024-08-20 21:21:22
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Nem erre gondolt.*
~Hát mire..?~
*Nem kérdez. Az asztal kopott lapját figyeli maga előtt, továbbra is az oldalába kapaszkodva. Mintha átlátna rajta. A káoszra a fiók mélyén. Rendet kell raknia. Így nem maradhat. Mégsem mozdul. A háta mögül érkező szavakat hallgatja. Még kevesebb értelmük van, mint talán az övéinek. Akinek kardja van, az vívni szokott. Aki viszont bevallottan utálja a várost, az miért ajánlaná fel, hogy oda menjenek? Együtt. Mert látni akarta.. Összevonja a szemöldökét, de már nem annyira az indulatos, mint inkább töprengő ránccal a homlokán. A városba. Együtt. Felejteni. Nem érti. Az asztalt bámulja maga előtt lehajtott fejjel.
Nem reagál, ahogy a nő végül kilép a teraszra. Csak a szavai ismétlődnek a fejében. Egymás után kattognak, ahogy az értelmüket keresi, de képtelen mögéjük látni. Amit látna, azt nem akarja tudni. De legalább azt érzi, hogy fizikailag nyitott az útja kifele, ahogy a másik alakja eltűnik az ajtó keretéből. Ha máshogyan képtelen is szabadulni a helyzetből, elfutni legalább már el tudna. Az inger továbbra is ugyanolyan erős, csak a megmaradt racionalitása tartja vissza attól, hogy rohanjon. Mert nem old meg semmit.
Elengedi a bútor szélét, felegyenesedve pillantva ki újra a szemközti ablakon. Átgondolni. Mit lehet ezen átgondolni. Ha logikus is volna részéről talán, a szavakat sem találná hozzá, hogy elküldje a nőt. Karba fonja maga előtt a kezét. Elengedi a tekintete a kinti világot, csakhogy megforduljon, s az ajtón beszűrődő fényt nézze tovább, azon át a tornácot, amit lát belőle. A városba..
Szótlanul megy ki a hosszúéletű után a teraszra. Nem enged az indulat, ha nem is érzi éppen, tudja, hogy ott van. Mindig csak egy karnyújtásnyira a felszíntől. Ismeri. Alattomos játékot űz vele mindig, és sosem köszöni meg, ha egyszer kibukik. Nem engedi le a mellkasa előtt összefűzött karjait, ahogy az elf mellé lép, a megszokott távolságba maradva tőle. Átgondolni.*
- Egy környékbeli favágó azt mondta farkast látott két éjszakája az erdőben.
*A rét széli fák alját nézi, ahogy megszólal. Mintha még mindig számítana valamire a sűrűből. A történteket feledni mégsem olyan egyszerű. A reggel előrehaladtával élesedő fény a réten már éles a benti félhomály után. Összehúzza a szemét.*
- Ha vannak nyomok utánamegyek. *Folytatja nyugodtan.* - Ha nincsenek, akkor mehetünk.. A városba.
*Néz oldalra a nőre. Mintha csak azért ismételné el a célt, hogy megbizonyosodjon róla, jól értette. Valójában el tudja képzelni, de közben mégis idegenül hangzik. Az is, hogy idejött. Látni.. De a múltkor is festék kellett neki, s aztán ki tudja mennyi iszapszagú növényét használta el az ő lábára is. Az lenne a legkevesebb, ha cserébe elkísérné.. Mégsem érti és képtelen a megszokott módon figyelni a mellette állót. A bizalmatlanság, ami eddig engedett mintha magától engedett volna a másik közelében, most sötéten ül vissza a gondolatai közé, ahogy az aranyszemű arcot kutatja.*
*Nem erre gondolt.*
~Hát mire..?~
*Nem kérdez. Az asztal kopott lapját figyeli maga előtt, továbbra is az oldalába kapaszkodva. Mintha átlátna rajta. A káoszra a fiók mélyén. Rendet kell raknia. Így nem maradhat. Mégsem mozdul. A háta mögül érkező szavakat hallgatja. Még kevesebb értelmük van, mint talán az övéinek. Akinek kardja van, az vívni szokott. Aki viszont bevallottan utálja a várost, az miért ajánlaná fel, hogy oda menjenek? Együtt. Mert látni akarta.. Összevonja a szemöldökét, de már nem annyira az indulatos, mint inkább töprengő ránccal a homlokán. A városba. Együtt. Felejteni. Nem érti. Az asztalt bámulja maga előtt lehajtott fejjel.
Nem reagál, ahogy a nő végül kilép a teraszra. Csak a szavai ismétlődnek a fejében. Egymás után kattognak, ahogy az értelmüket keresi, de képtelen mögéjük látni. Amit látna, azt nem akarja tudni. De legalább azt érzi, hogy fizikailag nyitott az útja kifele, ahogy a másik alakja eltűnik az ajtó keretéből. Ha máshogyan képtelen is szabadulni a helyzetből, elfutni legalább már el tudna. Az inger továbbra is ugyanolyan erős, csak a megmaradt racionalitása tartja vissza attól, hogy rohanjon. Mert nem old meg semmit.
Elengedi a bútor szélét, felegyenesedve pillantva ki újra a szemközti ablakon. Átgondolni. Mit lehet ezen átgondolni. Ha logikus is volna részéről talán, a szavakat sem találná hozzá, hogy elküldje a nőt. Karba fonja maga előtt a kezét. Elengedi a tekintete a kinti világot, csakhogy megforduljon, s az ajtón beszűrődő fényt nézze tovább, azon át a tornácot, amit lát belőle. A városba..
Szótlanul megy ki a hosszúéletű után a teraszra. Nem enged az indulat, ha nem is érzi éppen, tudja, hogy ott van. Mindig csak egy karnyújtásnyira a felszíntől. Ismeri. Alattomos játékot űz vele mindig, és sosem köszöni meg, ha egyszer kibukik. Nem engedi le a mellkasa előtt összefűzött karjait, ahogy az elf mellé lép, a megszokott távolságba maradva tőle. Átgondolni.*
- Egy környékbeli favágó azt mondta farkast látott két éjszakája az erdőben.
*A rét széli fák alját nézi, ahogy megszólal. Mintha még mindig számítana valamire a sűrűből. A történteket feledni mégsem olyan egyszerű. A reggel előrehaladtával élesedő fény a réten már éles a benti félhomály után. Összehúzza a szemét.*
- Ha vannak nyomok utánamegyek. *Folytatja nyugodtan.* - Ha nincsenek, akkor mehetünk.. A városba.
*Néz oldalra a nőre. Mintha csak azért ismételné el a célt, hogy megbizonyosodjon róla, jól értette. Valójában el tudja képzelni, de közben mégis idegenül hangzik. Az is, hogy idejött. Látni.. De a múltkor is festék kellett neki, s aztán ki tudja mennyi iszapszagú növényét használta el az ő lábára is. Az lenne a legkevesebb, ha cserébe elkísérné.. Mégsem érti és képtelen a megszokott módon figyelni a mellette állót. A bizalmatlanság, ami eddig engedett mintha magától engedett volna a másik közelében, most sötéten ül vissza a gondolatai közé, ahogy az aranyszemű arcot kutatja.*
4475. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 19:52:23
Üzenet elküldve: 2024-08-20 19:52:23
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Valahogy más, mint amikor nála voltak. Másként nehezedik rá a tér. Akkor is érezte, hogy valami nincs rendben, de indoka is volt. Most is van, csakhogy ebben akár osztozhatnának is. Még beszélni sem kellene róla. Nézi a férfit, ahogy eljutnak hozzá a szavai és ahogy hangosan kerül a helyére a fiók. Mintha minden abba nehezedett volna bele. Csak egy hirtelen pislogás, ami jelezné, hogy nem volt felkészülve erre a zajra, de úgysem látja. Még csak meg sem fordul. Idegen érzés önti el, ahogy lépne beljebb, ezért sem teszi. Hártyaként húzódik a bőrére a hidegség, ahogy moccanna a lába. Jobb ott az ajtófélfának dőlve oldalasan és figyelve, átlátva azt, amit igazából nem is lehet átlátni. A szavak végül mégsem olyanok, mint a mozdulatok. Talán csak rendkívül ügyesen fogja vissza azt, amit Ril nem tudott. Belőle hamarább is szállt el, bár nem lehet nyomtalannak mondani. Lustán nézi az alakot, tetőtől talpig, oda és vissza. Nem érti, miért kell azonnal a toronyőrre gondolni, de nem lényeg. *
- Nem kell vívni, nem feltétlenül erre gondoltam.
*Szavai nyomán, mintha érezné azt, ami már teljesen hozzánőtt. A kard hüvelye végigfeszül a hátán, s elégedett is vele, hogy nem hagyta otthon. Megfogadta, hogy nem is történhet meg. Ma akár jól is jöhetett volna, de végül mindenki szerencséjére nem kellett használnia. Fogalma sincs viszont, hogy a másik mellett hogyan is lenne képes forgatni a pengét. Az túl sokat elárulna, még akkor is, ha vannak tőle sokkal jobbak is. Fegyverhasználatban legalábbis biztos. A mérgeit pedig már amaz is láthatta, mégis ez a kép bántja jobban, ha vetíti az elméjében.*
- Elmehetnénk valahova. Az erdőbe, a városba... Csak felejtsük ezt el.
*A reggelt, a haragot, az értetlenséget, az egymásban keresett célpontot, nem tudná megmondani melyiket, talán mindet. Talán valami teljesen mást.*
- Majd ha... végeztél a dolgoddal. Gondold át.
*Nem tudja mi lehet az a fontos dolog, mert csak egy fiókban turkált könyékig. Bár magából kiindulva ő a ládájába szokott fejest ugrani, ha terelni akar, s tette is amíg amaz kint aludt a párkányon. De nem társítja össze a kettőt. Csak az van, amit lát, amit érteni vél, de el is akar tüntetni. Nem vár sokáig válaszokra. Van, hogy jobb, ha tényleg teret hagy, úgyis többet vett el, mint kellene. Alakulhatott volna minden máshogy is... de valahogy ha ketten vannak, akkor az túl egyszerű lenne, ha nem fűszerezné valami bosszúság.
Megfordul és vissza is lép a terasz korlátjáig, hogy ő is tovább szellőztesse a fejét. Nem küldték el, még ez is meglepő valahogy. Persze nem is invitálták, sőt, ő akar valamit csinálni... valami mást. *
*Valahogy más, mint amikor nála voltak. Másként nehezedik rá a tér. Akkor is érezte, hogy valami nincs rendben, de indoka is volt. Most is van, csakhogy ebben akár osztozhatnának is. Még beszélni sem kellene róla. Nézi a férfit, ahogy eljutnak hozzá a szavai és ahogy hangosan kerül a helyére a fiók. Mintha minden abba nehezedett volna bele. Csak egy hirtelen pislogás, ami jelezné, hogy nem volt felkészülve erre a zajra, de úgysem látja. Még csak meg sem fordul. Idegen érzés önti el, ahogy lépne beljebb, ezért sem teszi. Hártyaként húzódik a bőrére a hidegség, ahogy moccanna a lába. Jobb ott az ajtófélfának dőlve oldalasan és figyelve, átlátva azt, amit igazából nem is lehet átlátni. A szavak végül mégsem olyanok, mint a mozdulatok. Talán csak rendkívül ügyesen fogja vissza azt, amit Ril nem tudott. Belőle hamarább is szállt el, bár nem lehet nyomtalannak mondani. Lustán nézi az alakot, tetőtől talpig, oda és vissza. Nem érti, miért kell azonnal a toronyőrre gondolni, de nem lényeg. *
- Nem kell vívni, nem feltétlenül erre gondoltam.
*Szavai nyomán, mintha érezné azt, ami már teljesen hozzánőtt. A kard hüvelye végigfeszül a hátán, s elégedett is vele, hogy nem hagyta otthon. Megfogadta, hogy nem is történhet meg. Ma akár jól is jöhetett volna, de végül mindenki szerencséjére nem kellett használnia. Fogalma sincs viszont, hogy a másik mellett hogyan is lenne képes forgatni a pengét. Az túl sokat elárulna, még akkor is, ha vannak tőle sokkal jobbak is. Fegyverhasználatban legalábbis biztos. A mérgeit pedig már amaz is láthatta, mégis ez a kép bántja jobban, ha vetíti az elméjében.*
- Elmehetnénk valahova. Az erdőbe, a városba... Csak felejtsük ezt el.
*A reggelt, a haragot, az értetlenséget, az egymásban keresett célpontot, nem tudná megmondani melyiket, talán mindet. Talán valami teljesen mást.*
- Majd ha... végeztél a dolgoddal. Gondold át.
*Nem tudja mi lehet az a fontos dolog, mert csak egy fiókban turkált könyékig. Bár magából kiindulva ő a ládájába szokott fejest ugrani, ha terelni akar, s tette is amíg amaz kint aludt a párkányon. De nem társítja össze a kettőt. Csak az van, amit lát, amit érteni vél, de el is akar tüntetni. Nem vár sokáig válaszokra. Van, hogy jobb, ha tényleg teret hagy, úgyis többet vett el, mint kellene. Alakulhatott volna minden máshogy is... de valahogy ha ketten vannak, akkor az túl egyszerű lenne, ha nem fűszerezné valami bosszúság.
Megfordul és vissza is lép a terasz korlátjáig, hogy ő is tovább szellőztesse a fejét. Nem küldték el, még ez is meglepő valahogy. Persze nem is invitálták, sőt, ő akar valamit csinálni... valami mást. *
4474. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 19:02:31
Üzenet elküldve: 2024-08-20 19:02:31
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Lehet, hogy csak azt teszi – menekül a helyzetből. Lehet, nem is a helyzetből, hanem a parttalan indulattól, ami megint ott remeg a bőre alatt. Érzi, tudja, ismeri. Magát is, az érzést is. Sosincs jó vége, ha nem kezd vele valamit. Magával, a kezeivel, a gondolatokkal. Ezért is mondja, hogy dolga van. Egyrészt mert igaz, másrészt, mert önmagát is ki kell terelnie a mederből, amibe mindig vissza-visszazuhan, ha nem figyel. De nem akar megfulladni benne. Mert érzi, tudja. Ismeri..
Talán még azzal sem törődne most, ha a másik elmenne, miközben a mindenes fiók tartalmát pakolja vissza a helyére. A földre is esett néhány kisebb rongy darab, de van ott öreg, elhasznált, semmire sem jó ideg, madzagok, berozsdált aprófejű kalapács, szögek, meggörbült fakanál, ami talán még a nénié volt, aki előtte itt lakott, ócskaságok, kacatok, újak és régiek, minden, amit mégsem dobott még ki, csak gyűlik ide, egy fiókba, hogy kihulljon, ha hirtelen kell belőle valami egy ismeretlen gyerek ellátásához.. Ahogy hátat fordít az ajtónak, a nőnek, egyre kevésbé ügyel a vonásaira, s a gondolatoktól csakhamar bosszúsan húzódnak össze a szemöldökei, türelmetlen ráncot rajzolva a kettő közé. Nem akar ezzel foglalkozni. Kezd újra csak a mozdulataiban kibukni a keresetlen zaklatottság, ahogy fiókban rakodik, ki, és aztán vissza, van, amit kétszer emelve ki, egy nagyobb darab rongy; kétszer hajtja össze, harmadjára már csak a rekesz végébe nyomva, hogy ne is lássa, miközben a földre hajol a leesett dolgokért.
Nem hallja közben, hogy a hosszúéletű az ajtóba lép, de nem riasztják meg a szavai. Hogy milyen növény, nem érti, de nem is kérdez rá. Bocsánatkérésnek valóban kevés. De miért is kellene bocsánatot kérnie? Mert idejött, az ő házába, és úgy viselkedik, ahogy..? Mérgesen löki vissza a rendezetlenül hagyott, széles fiókot a helyére, két kézzel, hogy ütődik a fa, ahogy a helyére csúszik. Legalább kifele úgy nézzen ki, mintha rendben lenne. Csak ne nyissák ki.
Az asztal két szélére markolva támaszkodik rá, hátrébb tolva az egyik lábát, ahogy lehajtja egy pillanatra a fejét, hogy a háta is vele ereszkedik. Levezetni. Furcsa a szóhasználat, de nem fordul meg továbbra sem. Ha eddig nem talált a nőn célpontot a tárgytalan haragja, most már aktívan keresi, de csak azért, mert őt hallja. Ha tücsök ciripelne a házban, azt utálná. Kifújja a levegőt. Felpillant, ki az ablakon át a hátsókertre. Nem akar megfordulni, legszívesebben csak menekülne, de tudja, hogy oktalanság. Mégsem tudja előzni az érzést, hogy beszorították.*
- Nem vagyok toronyőr, hogy velem vívj.
*Morogja végül maga elé. Mogorva, lehet, de nem ellenséges. A levezetést csak egyféleképpen érti, s a nőnél látott kard nem is hagy kétséget benne, hogy mire gondol a másik. Nem fordul azonban hátra, csak a fejét hajtja vissza, behunyva a szemét.*
*Lehet, hogy csak azt teszi – menekül a helyzetből. Lehet, nem is a helyzetből, hanem a parttalan indulattól, ami megint ott remeg a bőre alatt. Érzi, tudja, ismeri. Magát is, az érzést is. Sosincs jó vége, ha nem kezd vele valamit. Magával, a kezeivel, a gondolatokkal. Ezért is mondja, hogy dolga van. Egyrészt mert igaz, másrészt, mert önmagát is ki kell terelnie a mederből, amibe mindig vissza-visszazuhan, ha nem figyel. De nem akar megfulladni benne. Mert érzi, tudja. Ismeri..
Talán még azzal sem törődne most, ha a másik elmenne, miközben a mindenes fiók tartalmát pakolja vissza a helyére. A földre is esett néhány kisebb rongy darab, de van ott öreg, elhasznált, semmire sem jó ideg, madzagok, berozsdált aprófejű kalapács, szögek, meggörbült fakanál, ami talán még a nénié volt, aki előtte itt lakott, ócskaságok, kacatok, újak és régiek, minden, amit mégsem dobott még ki, csak gyűlik ide, egy fiókba, hogy kihulljon, ha hirtelen kell belőle valami egy ismeretlen gyerek ellátásához.. Ahogy hátat fordít az ajtónak, a nőnek, egyre kevésbé ügyel a vonásaira, s a gondolatoktól csakhamar bosszúsan húzódnak össze a szemöldökei, türelmetlen ráncot rajzolva a kettő közé. Nem akar ezzel foglalkozni. Kezd újra csak a mozdulataiban kibukni a keresetlen zaklatottság, ahogy fiókban rakodik, ki, és aztán vissza, van, amit kétszer emelve ki, egy nagyobb darab rongy; kétszer hajtja össze, harmadjára már csak a rekesz végébe nyomva, hogy ne is lássa, miközben a földre hajol a leesett dolgokért.
Nem hallja közben, hogy a hosszúéletű az ajtóba lép, de nem riasztják meg a szavai. Hogy milyen növény, nem érti, de nem is kérdez rá. Bocsánatkérésnek valóban kevés. De miért is kellene bocsánatot kérnie? Mert idejött, az ő házába, és úgy viselkedik, ahogy..? Mérgesen löki vissza a rendezetlenül hagyott, széles fiókot a helyére, két kézzel, hogy ütődik a fa, ahogy a helyére csúszik. Legalább kifele úgy nézzen ki, mintha rendben lenne. Csak ne nyissák ki.
Az asztal két szélére markolva támaszkodik rá, hátrébb tolva az egyik lábát, ahogy lehajtja egy pillanatra a fejét, hogy a háta is vele ereszkedik. Levezetni. Furcsa a szóhasználat, de nem fordul meg továbbra sem. Ha eddig nem talált a nőn célpontot a tárgytalan haragja, most már aktívan keresi, de csak azért, mert őt hallja. Ha tücsök ciripelne a házban, azt utálná. Kifújja a levegőt. Felpillant, ki az ablakon át a hátsókertre. Nem akar megfordulni, legszívesebben csak menekülne, de tudja, hogy oktalanság. Mégsem tudja előzni az érzést, hogy beszorították.*
- Nem vagyok toronyőr, hogy velem vívj.
*Morogja végül maga elé. Mogorva, lehet, de nem ellenséges. A levezetést csak egyféleképpen érti, s a nőnél látott kard nem is hagy kétséget benne, hogy mire gondol a másik. Nem fordul azonban hátra, csak a fejét hajtja vissza, behunyva a szemét.*
4473. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 17:43:43
Üzenet elküldve: 2024-08-20 17:43:43
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Nem tudja jól irányítani a haragot. Nem volt sok része benne, mert nem volt rá szükség. Mást okol, pedig egyetlen hibás van, aki ő maga. Ezt mélyen pontosan tudja. És a hiba sem hiba, mert miért is ne követhetné azt, ami belőle szól? Az igazán ő. Amit úgy keres. Esetleg szembe kell nézni olyasvalamivel, amire nincs felkészülve. Megérteni dolgokat, amiknek nincs neve. Hogy mi neki a másik, annak sincs neve. Valaki, akivel még ennek dacára is jobb. Valaki, akit nem ismer, de mintha ismerne. Valaki, aki mellett mindent megtesz azért, hogy ne találja meg a helyét a közelében.
Ahogy elhagyja a száját az utolsó szó is, úgy párolog el a harag igazi veleje. Igazából nem akarja vádolni és a kérdés is azért hat ostobának, mert sosem volt fontos, hogy ő hogy van. Nem is volt soha sehogy. Mintha valaki csak csúf tréfát űzne vele, amióta megjelent.
Semmire nem jön válasz. Csak az az egyetlen kis mondat, amiből fakadó érzet halványan ül ki az arcára. Lehetséges, hogy rossz döntést hozott, amikor elindult, de már itt van és nem akarja a keserű ízt a nyelve hátán. De amaz csak sarkon fordul és elmegy. Dolga van ugyanis. De nézve az alakot, nem lát mást, mint amit ő csinál, ha ki akar lépni egy helyzetből. El kellene mennie, tudja, de ha így hagyja itt, akkor bánni fogja. Túl sok düh maradna az emlékek között és most az nem hiányzik. Így is rezeg a léc. Még időzik a tornácon, visszafordulva az erdő felé. Hagyja, hogy a levegő átjárja a tüdejét és normalizálódjon a légzésével minden, ami egyébként nem normális. Hagyja, hogy végre feltűnjenek a neszek. Kintről, a házból, bárhonnan. Hogy a zöld fű se legyen azért idegesítő, mert túl szépek a szálai. Végül megfordul és az ajtóhoz lép. Nekitámaszkodik a félfának és keresi a szemeivel a másikat. Halkan szólal meg.*
- Kiakasztott az a növény. Hogy nem láttam meg időben.
*Sajátos formája talán és nem összehasonlítható egy bocsánatkéréssel, ha egyáltalán van miért, de most beszél. Egy kicsit. Tekintetén már nyoma sincs annak a haragnak, de annak igen, hogy nincs minden olyan szokásosan rendben, amit még tud kontrollálni.*
- Nagyon sok dolgod van, vagy levezetjük ezt valahol?
*Mosolya olyan halvány, hogy talán észrevehetetlen, de legalább költözik rá vissza valami abból, ami megszokott. Ötlete az épp nincsen, na meg a másik hajlandósága is fontos kérdés. Még a városig is elmenne, hogy eltűnjenek fejéből a képek. Ha kell napokig kúszna csöndben a másik szarvasai után. Teljesen mindegy. Azért jött, mert itt akar lenni, nem ott ahonnan érkezett. Ha nem kell ide, akkor el fog menni. De nem úgy, hogy csak szélviharként letarolt, amit lelehet aztán elhalad. *
*Nem tudja jól irányítani a haragot. Nem volt sok része benne, mert nem volt rá szükség. Mást okol, pedig egyetlen hibás van, aki ő maga. Ezt mélyen pontosan tudja. És a hiba sem hiba, mert miért is ne követhetné azt, ami belőle szól? Az igazán ő. Amit úgy keres. Esetleg szembe kell nézni olyasvalamivel, amire nincs felkészülve. Megérteni dolgokat, amiknek nincs neve. Hogy mi neki a másik, annak sincs neve. Valaki, akivel még ennek dacára is jobb. Valaki, akit nem ismer, de mintha ismerne. Valaki, aki mellett mindent megtesz azért, hogy ne találja meg a helyét a közelében.
Ahogy elhagyja a száját az utolsó szó is, úgy párolog el a harag igazi veleje. Igazából nem akarja vádolni és a kérdés is azért hat ostobának, mert sosem volt fontos, hogy ő hogy van. Nem is volt soha sehogy. Mintha valaki csak csúf tréfát űzne vele, amióta megjelent.
Semmire nem jön válasz. Csak az az egyetlen kis mondat, amiből fakadó érzet halványan ül ki az arcára. Lehetséges, hogy rossz döntést hozott, amikor elindult, de már itt van és nem akarja a keserű ízt a nyelve hátán. De amaz csak sarkon fordul és elmegy. Dolga van ugyanis. De nézve az alakot, nem lát mást, mint amit ő csinál, ha ki akar lépni egy helyzetből. El kellene mennie, tudja, de ha így hagyja itt, akkor bánni fogja. Túl sok düh maradna az emlékek között és most az nem hiányzik. Így is rezeg a léc. Még időzik a tornácon, visszafordulva az erdő felé. Hagyja, hogy a levegő átjárja a tüdejét és normalizálódjon a légzésével minden, ami egyébként nem normális. Hagyja, hogy végre feltűnjenek a neszek. Kintről, a házból, bárhonnan. Hogy a zöld fű se legyen azért idegesítő, mert túl szépek a szálai. Végül megfordul és az ajtóhoz lép. Nekitámaszkodik a félfának és keresi a szemeivel a másikat. Halkan szólal meg.*
- Kiakasztott az a növény. Hogy nem láttam meg időben.
*Sajátos formája talán és nem összehasonlítható egy bocsánatkéréssel, ha egyáltalán van miért, de most beszél. Egy kicsit. Tekintetén már nyoma sincs annak a haragnak, de annak igen, hogy nincs minden olyan szokásosan rendben, amit még tud kontrollálni.*
- Nagyon sok dolgod van, vagy levezetjük ezt valahol?
*Mosolya olyan halvány, hogy talán észrevehetetlen, de legalább költözik rá vissza valami abból, ami megszokott. Ötlete az épp nincsen, na meg a másik hajlandósága is fontos kérdés. Még a városig is elmenne, hogy eltűnjenek fejéből a képek. Ha kell napokig kúszna csöndben a másik szarvasai után. Teljesen mindegy. Azért jött, mert itt akar lenni, nem ott ahonnan érkezett. Ha nem kell ide, akkor el fog menni. De nem úgy, hogy csak szélviharként letarolt, amit lelehet aztán elhalad. *
4472. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 16:48:04
Üzenet elküldve: 2024-08-20 16:48:04
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Ha nem érdekelné, nem kérdezné. A póz, a csend, a történtek, minden utalhatna arra, hogy a nő ne legyen jól. Ha tudná, mit gondol róla a másik, meg az ostoba kérdéseiről, nem volna ennyire kifejezéstelen az arca, mint ami vonásokat most ráerőltet. Mert akarnia kell, hogy így, s ne máshogy nézzen, amikor visszatér a kúttól, ha a vödröt úgy is teszi le közben, hogy kibukik a szélén egy kisebb hullám teteje. Ez azonban a legfeltűnőbb jel, ami arra utalhat, hogy belül majd szétfeszíti valami, nyugtalan ideg, céltalan harag, aminek az okát sem tudná megnevezni. De mégsem a hosszúéletűt találja meg célpontjául, hanem lenyelni próbálja, visszafojtani, nem elmenekülni előle, bár megtehetné. S a kérdésére, melyet tiszta lelkiismerettel, és nem undokságból kérdezett mégis olyan válasz érkezik, ami megállítja a kezének a mozdulatát, amivel már a kulacs kupakját engedné meg a földön guggolva. Maga elé mered egy másodpercre. Ha volna valami a fogai között, az most roppanna ketté, ahogy lassan megfeszül az állkapcsa. Szótlanul hagyja a kérdést, fel sem néz végül a vödörből, a kulacsból, amit csak újratölt végül. Abból is eltünteti azt a kortynyi jelet is, hogy bármi is történt volna nemrég. Némán önt bele egy kevés vizet a szabad kezével megdöntött cseberből, nem törődve vele, hogy legalább ugyanannyi mellé is megy közben. Nem foglalkozik vele. Magába merülne, ha tehetné, egészen.
A folytatódó szavakra sem mozdítja a fülét, ha a nő nem tudná, hogy nem süket, még akár úgy is tűnhetne, hogy az. Nem reagál. Egykedvűen engedi vissza a vödröt a talpára, visszatéve a kupakot is a helyére. Nem olyan természetesek még a mozdulatok, de már uralkodik rajtuk. A fal mellé dobja a bőr tömlőt. Nem méltatja, hogy hiba lett volna. Azt, hogy a másik csak látni akarta sem, pedig volna mit mondania rá. Fanyar lenne a nyelvének, de volnának szavai. Hogy igazak-e, ebben a pillanatban az sem érdekelné. S pontosan ezért is nem nyitja a száját válaszra. Nem egyből. A vödörbe nyúl, a két tenyerével emelve egy adag vizet az arcára, hogy megmossa. Hűvösen futnak a nyakára a cseppek. Behunyja a szemét egy pillanatra, mielőtt a hajába túrva megemelkedne a helyén.*
- Dolgom van.
*Közli végül nyugodtan. A vödör füléért nyúl, és az ajtóhoz indul, hogy bevigye azt a házba, a helyére, a kandalló mellé állítva. Nem lenne bent más dolga, mégis a kis asztalhoz megy, aminek a fiókjából kutyafuttában elvette nem is olyan rég a rongyot a gyerek lábához. Csak kirántotta az egészet, széttúrva mindent, ami benne volt. Ahhoz lép most, hogy rendbe tegye, háttal az ajtónak. Mintha ezzel rendet tehetne mindenhol máshol is. Ha dolga is van, nem akaródzik még visszamennie a teraszra.*
*Ha nem érdekelné, nem kérdezné. A póz, a csend, a történtek, minden utalhatna arra, hogy a nő ne legyen jól. Ha tudná, mit gondol róla a másik, meg az ostoba kérdéseiről, nem volna ennyire kifejezéstelen az arca, mint ami vonásokat most ráerőltet. Mert akarnia kell, hogy így, s ne máshogy nézzen, amikor visszatér a kúttól, ha a vödröt úgy is teszi le közben, hogy kibukik a szélén egy kisebb hullám teteje. Ez azonban a legfeltűnőbb jel, ami arra utalhat, hogy belül majd szétfeszíti valami, nyugtalan ideg, céltalan harag, aminek az okát sem tudná megnevezni. De mégsem a hosszúéletűt találja meg célpontjául, hanem lenyelni próbálja, visszafojtani, nem elmenekülni előle, bár megtehetné. S a kérdésére, melyet tiszta lelkiismerettel, és nem undokságból kérdezett mégis olyan válasz érkezik, ami megállítja a kezének a mozdulatát, amivel már a kulacs kupakját engedné meg a földön guggolva. Maga elé mered egy másodpercre. Ha volna valami a fogai között, az most roppanna ketté, ahogy lassan megfeszül az állkapcsa. Szótlanul hagyja a kérdést, fel sem néz végül a vödörből, a kulacsból, amit csak újratölt végül. Abból is eltünteti azt a kortynyi jelet is, hogy bármi is történt volna nemrég. Némán önt bele egy kevés vizet a szabad kezével megdöntött cseberből, nem törődve vele, hogy legalább ugyanannyi mellé is megy közben. Nem foglalkozik vele. Magába merülne, ha tehetné, egészen.
A folytatódó szavakra sem mozdítja a fülét, ha a nő nem tudná, hogy nem süket, még akár úgy is tűnhetne, hogy az. Nem reagál. Egykedvűen engedi vissza a vödröt a talpára, visszatéve a kupakot is a helyére. Nem olyan természetesek még a mozdulatok, de már uralkodik rajtuk. A fal mellé dobja a bőr tömlőt. Nem méltatja, hogy hiba lett volna. Azt, hogy a másik csak látni akarta sem, pedig volna mit mondania rá. Fanyar lenne a nyelvének, de volnának szavai. Hogy igazak-e, ebben a pillanatban az sem érdekelné. S pontosan ezért is nem nyitja a száját válaszra. Nem egyből. A vödörbe nyúl, a két tenyerével emelve egy adag vizet az arcára, hogy megmossa. Hűvösen futnak a nyakára a cseppek. Behunyja a szemét egy pillanatra, mielőtt a hajába túrva megemelkedne a helyén.*
- Dolgom van.
*Közli végül nyugodtan. A vödör füléért nyúl, és az ajtóhoz indul, hogy bevigye azt a házba, a helyére, a kandalló mellé állítva. Nem lenne bent más dolga, mégis a kis asztalhoz megy, aminek a fiókjából kutyafuttában elvette nem is olyan rég a rongyot a gyerek lábához. Csak kirántotta az egészet, széttúrva mindent, ami benne volt. Ahhoz lép most, hogy rendbe tegye, háttal az ajtónak. Mintha ezzel rendet tehetne mindenhol máshol is. Ha dolga is van, nem akaródzik még visszamennie a teraszra.*
4471. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 15:26:55
Üzenet elküldve: 2024-08-20 15:26:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*A könyökét idegesítően éri a korlát merev fája. Mintha kőből lenne, rideg. De talán nem érezné így, ha nem nyomná bele saját magát annyira, mintha csak azt kívánná, hogy az erővel, amit kifejt, eltűnhessen valahová nagyon mélyre. Messzire. Ugyan ezt teszi a fogaival is. Szorítja. Sehogy nem akar múlni a benne ritmustalanul villogó fény és sötétség váltakozása. Mintha beleőrülne lassan, pedig semmi másra nem lenne szüksége, mint valahogy kiadni magából. Üvölteni, harcolni, felmászni egy lehetetlen sziklára, lelógni valahonnan fejjel lefelé, ütni, mindegy. Csak tűnjön el. Nem kéne minden porcikájában éreznie, ha nem indult volna el. Miért késztette erre egyáltalán a lába, hogy egymás után a földre téve őket, ide vezesse, ide a biztos tébolyba? Régen mindenből tanult. Ha valami fájt, akkor másként mozdult. Ha valami veszélyeztette, máshonnan közelítette meg. Bár el nem ment, megoldotta. Ha valaki bántotta, megtanulta nem érzeni. Mintha az egész most kívánna rászakadni. Romos, termesz rágta, elkorhadt padlásajtó, amit már alig tart a lélek és rá fog szakadni. Ki kellene térnie az útjából, mégsem mozdul. Áll és várja a sorsát, tenyerébe temetett homlokkal, a semmibe meredve. De azok a léptek közelítenek. Vibrál minden. Ki sem kellene nyitnia hozzá a szemét, akkor is tudja, hogy a másik is küzd. De mivel? Ugyanazzal? A kérdésre egyenesedik csak fel, pillanatra szűkül csak össze a szeme, mikor végre elernyed az állkapcsa. Nem is látni semmit Kyr arcán. A mozdulatok sejtetőek, de mégis olyan, mintha nyoma sem lenne a vonásokon. És kérdez. Mit érdekli, hogy hogy van? Tényleg képes és megkérdezi azt, ami egyébként nem is érdekli? Aztán jön a következő. Direkt csinálja, nincs elég dolog, ami feszíti belül, még megkérdezi a nyilvánvalót is, amire valójában Ril még most sem jött rá. Zúg a fülében a vér, és csak figyeli az aranyakkal a most olyan távolinak tűnő vonásokat. Nem maszknak látja, mint mindig, mint amikor ő is felveszi és pontosan tudja, hogy csak hasonlót játszanak. *
- Te jól vagy?
*Kérdez vissza, tőle szokatlan vádló énnel a hangjában. Mintha minden az ő hibája lenne. Ha nem venne egy mély levegőt, biztosan elhagyná a száját az összes olyan szó, amit sosem akarna kimondani a félvérnek, mert nem igazak. Azért jött ide, mert valami idecsalta. Valami meghittség reménye a nyomorban. De ezt hogyan tudná megfogalmazni, ha maga sem tudja, hogy mit keres, csak megy a feje után? Növények. Persze. *
- Csak... *Tompítja el a hangjából kihallatszó semmire nem vezető bosszúságot. Nem tudja mit mondjon. * - Nem tudom, hiba volt.
*Elnéz az erdő irányába, csak hogy ne kelljen szembesülnie semmivel. Kezd múlni a harag, de a lenyomata mégis ránehezedik, ott éktelenkedik kettejük között és nem tudja, hogyan lehet belőle kikeveredni. Nem elég hozzá egy mély lélegzetvétel. De ennyire ostoba nem lehet. Tud hazudni, remekül. El tudna adni bármilyen történetet, meg tudná játszani akármit. Mégsem teszi. Könnyebb lenne pedig. Megrázza a fejét. *
- Azt hiszem csak látni.
*Mondja végül halkan, csak úgy bele a levegőbe. Végül is ez semmiség. De még sincs semmi értelme a szavaknak. Nehogy egy egész mondatnak. Nem kötődik hozzá, mert miért is kötődne? Nem ismeri. Azt sem tudja milyen az. Még csak nincs is oka arra, hogy valami miatt fontos legyen, nem kell tőle semmi. Nincs olyanja, amire neki szüksége van. Alig beszél... ostoba kérdései azért vannak.*
*A könyökét idegesítően éri a korlát merev fája. Mintha kőből lenne, rideg. De talán nem érezné így, ha nem nyomná bele saját magát annyira, mintha csak azt kívánná, hogy az erővel, amit kifejt, eltűnhessen valahová nagyon mélyre. Messzire. Ugyan ezt teszi a fogaival is. Szorítja. Sehogy nem akar múlni a benne ritmustalanul villogó fény és sötétség váltakozása. Mintha beleőrülne lassan, pedig semmi másra nem lenne szüksége, mint valahogy kiadni magából. Üvölteni, harcolni, felmászni egy lehetetlen sziklára, lelógni valahonnan fejjel lefelé, ütni, mindegy. Csak tűnjön el. Nem kéne minden porcikájában éreznie, ha nem indult volna el. Miért késztette erre egyáltalán a lába, hogy egymás után a földre téve őket, ide vezesse, ide a biztos tébolyba? Régen mindenből tanult. Ha valami fájt, akkor másként mozdult. Ha valami veszélyeztette, máshonnan közelítette meg. Bár el nem ment, megoldotta. Ha valaki bántotta, megtanulta nem érzeni. Mintha az egész most kívánna rászakadni. Romos, termesz rágta, elkorhadt padlásajtó, amit már alig tart a lélek és rá fog szakadni. Ki kellene térnie az útjából, mégsem mozdul. Áll és várja a sorsát, tenyerébe temetett homlokkal, a semmibe meredve. De azok a léptek közelítenek. Vibrál minden. Ki sem kellene nyitnia hozzá a szemét, akkor is tudja, hogy a másik is küzd. De mivel? Ugyanazzal? A kérdésre egyenesedik csak fel, pillanatra szűkül csak össze a szeme, mikor végre elernyed az állkapcsa. Nem is látni semmit Kyr arcán. A mozdulatok sejtetőek, de mégis olyan, mintha nyoma sem lenne a vonásokon. És kérdez. Mit érdekli, hogy hogy van? Tényleg képes és megkérdezi azt, ami egyébként nem is érdekli? Aztán jön a következő. Direkt csinálja, nincs elég dolog, ami feszíti belül, még megkérdezi a nyilvánvalót is, amire valójában Ril még most sem jött rá. Zúg a fülében a vér, és csak figyeli az aranyakkal a most olyan távolinak tűnő vonásokat. Nem maszknak látja, mint mindig, mint amikor ő is felveszi és pontosan tudja, hogy csak hasonlót játszanak. *
- Te jól vagy?
*Kérdez vissza, tőle szokatlan vádló énnel a hangjában. Mintha minden az ő hibája lenne. Ha nem venne egy mély levegőt, biztosan elhagyná a száját az összes olyan szó, amit sosem akarna kimondani a félvérnek, mert nem igazak. Azért jött ide, mert valami idecsalta. Valami meghittség reménye a nyomorban. De ezt hogyan tudná megfogalmazni, ha maga sem tudja, hogy mit keres, csak megy a feje után? Növények. Persze. *
- Csak... *Tompítja el a hangjából kihallatszó semmire nem vezető bosszúságot. Nem tudja mit mondjon. * - Nem tudom, hiba volt.
*Elnéz az erdő irányába, csak hogy ne kelljen szembesülnie semmivel. Kezd múlni a harag, de a lenyomata mégis ránehezedik, ott éktelenkedik kettejük között és nem tudja, hogyan lehet belőle kikeveredni. Nem elég hozzá egy mély lélegzetvétel. De ennyire ostoba nem lehet. Tud hazudni, remekül. El tudna adni bármilyen történetet, meg tudná játszani akármit. Mégsem teszi. Könnyebb lenne pedig. Megrázza a fejét. *
- Azt hiszem csak látni.
*Mondja végül halkan, csak úgy bele a levegőbe. Végül is ez semmiség. De még sincs semmi értelme a szavaknak. Nehogy egy egész mondatnak. Nem kötődik hozzá, mert miért is kötődne? Nem ismeri. Azt sem tudja milyen az. Még csak nincs is oka arra, hogy valami miatt fontos legyen, nem kell tőle semmi. Nincs olyanja, amire neki szüksége van. Alig beszél... ostoba kérdései azért vannak.*
4470. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 14:17:25
Üzenet elküldve: 2024-08-20 14:17:25
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Nem figyel a nőre. Hallja, hogy követi, hallja a lépteket, amiket nem szokott, nem így. Hallja mögötte azt is, amit nem kellene. Mert még mindig csak egy idegen.. Nem lassít csak a másik miatt, ha amaz dühös is, azt tudja róla, hogy valószínűleg fel tudja venni a lépést vele még az erdőben, a járatlan vadösvényeken is. Amúgy sem tudna még igazán futni, hogy igazából eltűnhessen, ha akar is, a szarvasok pedig, hogy ne riasszák el őket a hosszúéletű csörtetésével jelenleg az utolsó dolog a gondolatai között.
A rétre érve sem lassít. Nem megy a házba, aminek az ajtaja is úgy csapódott be utoljára ahogy. Az íjára is csak annyira vigyáz, amennyire feltétlenül szükséges, de nem olyan fegyelmezetten, ahogy szokott. Mások előtt továbbra sem, s szóban valójában az elf előtt sem vetkőzi le a higgadtságát, de a mozgása már nem azt tükrözi. Ha nem is csapkod, nem is nyugodt. Ha nem is fut, de mégis egyfajta menekvés, ahogyan a kúthoz indul.
A kávára emeli az üres vödröt, ráakasztva a láncot. Hogy a másik mit csinál a teraszon, nem érdekli. Egy lendülettel dobja a mélybe a vedret, azonnal húzva is vissza, alighogy csobban az alján. Nem érdekli. Türelmetlen a mozdulat, amivel a kút szélére emelt, láncról leakasztott edény füléért nyúl, megbillentve azt a helyén, hogy a nagyobb adag víz mind kifröccsen belőle, ahogy a földre zuhan. Apró kényelmetlenség, csak az egyik lábszára kapott belőle valamennyit, mégis felhevült szitokszavakként fut ki a száján az eddig szinte bent tartott levegő. Ha egyedül lenne, talán üvöltene is, csakhogy megszabaduljon az ingerlékeny haragtól, ami a mellkasát szorítja. Dühödten rúgná odébb a leborult vödröt mindenestől, a régi, kőből rakott kút fa gerendáin verve le a feszültséget. De nincs egyedül. Dühödten nyúl újra a vödörért, hogy visszaakassza a láncra.
Félretámaszkodik a kávára, ahogy másodszor is maga mellé emeli a telimert edényt. Az egyenetlen köveket bámulja a keze alatt. Kellene az a hideg víz a nyakába, mégsem mozdul. Nem ér erre rá. Legszívesebben talán vissza se menne. Mit érdekli. Semmi sem érdekli. Nincs kedve. Bemegy az erdőbe. Ki érhetné utol..
Bosszúsan emeli meg a hideg vízzel teli vödröt.
A teraszon teszi csak le, hogy a mozdulattól egy kevés kibukik az oldalán át a fára.*
- Jól vagy?
*Kérdezi egykedvűen a korláton fejét támasztó nőtől. A hangja nyugodt, ahogy felé fordul, a vonásai pedig csak ugyanolyan érzéketlenek, ha sötétebbek is talán a szokottnál.* - Mit akartál tőlem?
*A vödör mellé guggolva nyúl az övére akasztott kulacsáért, hogy újratöltse.*
*Nem figyel a nőre. Hallja, hogy követi, hallja a lépteket, amiket nem szokott, nem így. Hallja mögötte azt is, amit nem kellene. Mert még mindig csak egy idegen.. Nem lassít csak a másik miatt, ha amaz dühös is, azt tudja róla, hogy valószínűleg fel tudja venni a lépést vele még az erdőben, a járatlan vadösvényeken is. Amúgy sem tudna még igazán futni, hogy igazából eltűnhessen, ha akar is, a szarvasok pedig, hogy ne riasszák el őket a hosszúéletű csörtetésével jelenleg az utolsó dolog a gondolatai között.
A rétre érve sem lassít. Nem megy a házba, aminek az ajtaja is úgy csapódott be utoljára ahogy. Az íjára is csak annyira vigyáz, amennyire feltétlenül szükséges, de nem olyan fegyelmezetten, ahogy szokott. Mások előtt továbbra sem, s szóban valójában az elf előtt sem vetkőzi le a higgadtságát, de a mozgása már nem azt tükrözi. Ha nem is csapkod, nem is nyugodt. Ha nem is fut, de mégis egyfajta menekvés, ahogyan a kúthoz indul.
A kávára emeli az üres vödröt, ráakasztva a láncot. Hogy a másik mit csinál a teraszon, nem érdekli. Egy lendülettel dobja a mélybe a vedret, azonnal húzva is vissza, alighogy csobban az alján. Nem érdekli. Türelmetlen a mozdulat, amivel a kút szélére emelt, láncról leakasztott edény füléért nyúl, megbillentve azt a helyén, hogy a nagyobb adag víz mind kifröccsen belőle, ahogy a földre zuhan. Apró kényelmetlenség, csak az egyik lábszára kapott belőle valamennyit, mégis felhevült szitokszavakként fut ki a száján az eddig szinte bent tartott levegő. Ha egyedül lenne, talán üvöltene is, csakhogy megszabaduljon az ingerlékeny haragtól, ami a mellkasát szorítja. Dühödten rúgná odébb a leborult vödröt mindenestől, a régi, kőből rakott kút fa gerendáin verve le a feszültséget. De nincs egyedül. Dühödten nyúl újra a vödörért, hogy visszaakassza a láncra.
Félretámaszkodik a kávára, ahogy másodszor is maga mellé emeli a telimert edényt. Az egyenetlen köveket bámulja a keze alatt. Kellene az a hideg víz a nyakába, mégsem mozdul. Nem ér erre rá. Legszívesebben talán vissza se menne. Mit érdekli. Semmi sem érdekli. Nincs kedve. Bemegy az erdőbe. Ki érhetné utol..
Bosszúsan emeli meg a hideg vízzel teli vödröt.
A teraszon teszi csak le, hogy a mozdulattól egy kevés kibukik az oldalán át a fára.*
- Jól vagy?
*Kérdezi egykedvűen a korláton fejét támasztó nőtől. A hangja nyugodt, ahogy felé fordul, a vonásai pedig csak ugyanolyan érzéketlenek, ha sötétebbek is talán a szokottnál.* - Mit akartál tőlem?
*A vödör mellé guggolva nyúl az övére akasztott kulacsáért, hogy újratöltse.*
4469. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 13:06:53
Üzenet elküldve: 2024-08-20 13:06:53
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Egyáltalán nem érdekli, hogy mit hagyott hátra. Ha érdekelné, minden csak sokkal bonyolultabbá válna. Sok lenne a kérdés, válasz pedig úgysincs. Soha, semmire. Nem gondolkodna olyasmin sem, hogy ennek a kis útnak akár következménye is lehet. Ránézve nincs, a félvérért pedig ugyan aggódott már, de ez nem az a pillanat. Meg akart szabadulni. Majd megoldja, ha meg kell. Ott is maradhatott volna. Ha ott maradt volna, meg sem áll a kikötőig. Vissza a mocsokba, ahonnan kár volt elindulni. Tényleg az a neki való. De tudja, érzi, hogy a másik is elindult vissza, nem néz hátra viszont, csak akkor keresi a szürkéket, mikor végre elég távol van mindenkitől. Hiába kutatja a pillantását, csak épphogy felé villan, s már tűnik is el. Mennyire tudja ezt utálni. Pedig mennyire nincsenek ebben egyedül. Ajka széle mérgesen rándul, ahogy amaz ügyet sem vetve rá, már folytatja is az utat. A fa kérge lenyomatot hagy a tenyerén, olyan erővel löki el tőle magát, hogy útnak eredhessen a félvérrel. Bármennyire is letérne, tűnne el, vagy menne világgá, őt kell követnie. Ő az ismerős. Nem figyel most oda. Mindig nesztelen járása most nincs vele, pedig ritkán hagyja el. Nem akar figyelni. Mégis mire? Néhány ág úgy karcolja végig a bőrét, ha nem követi pontosan a másik vonalát, hogy emlékeztesse arra, hogy nem ide való. Nem kellett volna jönni.
Soknak tűnik az út csendben, magával mégis sok szót vált közben. Nem tud dűlőre jutni és teljesen megnyugodni sem. Először magát gyűlöli, aztán az ismeretlen gyereket, de a férfinél is kilyukad. Elvégre ő mindennek az okozója. Mégsem veszik el az erdőben inkább, hogy látnia se kelljen.
Az ismerős ház kirajzolódik előtte. Most élesebb a fény, mint kéne a tisztáson. Zavarja a nap, zavarja a béke és hogy olyan zöld a fű, amilyennek illetlenség lennie. Hogyan állhatnak a szélfúvás irányában ilyen rendezetten? Pontosan rá való az a vér festette víz, amit Kyr egy mozdulattal önt végig a felszínén. Végre összekuszálódtak a szálak. Így a helyes.
A másik mozdulatai ugyanazt sugározzák, amit ő is érez, mégsem képes megszólalni. Csak nézi a rongy útját, ahogy még az sem abban a szépen kifeszített állapotban kerül a korlátra, ahogyan azt a másiktól várta volna. Kifut a levegő az orrán a felismerésre. És arra is egy hangosabb, amikor ráeszmél, hogy itt van. Ahová jönni akart, mégsem okoz örömöt a cél elérte. Az már megy is a dolgára, ő pedig oda lép a rongy mellé. Nézi, mintha meg akarná igazítani, de mégsem teszi. Csak ráfog a korlátra, majd néhány pillanat múlva inkább rákönyököl, és tenyerébe nyomva homlokát nézi a lába előtt lévő semmit. Csak hallgatja a lépteket, hogy mikor térnek vissza. *
*Egyáltalán nem érdekli, hogy mit hagyott hátra. Ha érdekelné, minden csak sokkal bonyolultabbá válna. Sok lenne a kérdés, válasz pedig úgysincs. Soha, semmire. Nem gondolkodna olyasmin sem, hogy ennek a kis útnak akár következménye is lehet. Ránézve nincs, a félvérért pedig ugyan aggódott már, de ez nem az a pillanat. Meg akart szabadulni. Majd megoldja, ha meg kell. Ott is maradhatott volna. Ha ott maradt volna, meg sem áll a kikötőig. Vissza a mocsokba, ahonnan kár volt elindulni. Tényleg az a neki való. De tudja, érzi, hogy a másik is elindult vissza, nem néz hátra viszont, csak akkor keresi a szürkéket, mikor végre elég távol van mindenkitől. Hiába kutatja a pillantását, csak épphogy felé villan, s már tűnik is el. Mennyire tudja ezt utálni. Pedig mennyire nincsenek ebben egyedül. Ajka széle mérgesen rándul, ahogy amaz ügyet sem vetve rá, már folytatja is az utat. A fa kérge lenyomatot hagy a tenyerén, olyan erővel löki el tőle magát, hogy útnak eredhessen a félvérrel. Bármennyire is letérne, tűnne el, vagy menne világgá, őt kell követnie. Ő az ismerős. Nem figyel most oda. Mindig nesztelen járása most nincs vele, pedig ritkán hagyja el. Nem akar figyelni. Mégis mire? Néhány ág úgy karcolja végig a bőrét, ha nem követi pontosan a másik vonalát, hogy emlékeztesse arra, hogy nem ide való. Nem kellett volna jönni.
Soknak tűnik az út csendben, magával mégis sok szót vált közben. Nem tud dűlőre jutni és teljesen megnyugodni sem. Először magát gyűlöli, aztán az ismeretlen gyereket, de a férfinél is kilyukad. Elvégre ő mindennek az okozója. Mégsem veszik el az erdőben inkább, hogy látnia se kelljen.
Az ismerős ház kirajzolódik előtte. Most élesebb a fény, mint kéne a tisztáson. Zavarja a nap, zavarja a béke és hogy olyan zöld a fű, amilyennek illetlenség lennie. Hogyan állhatnak a szélfúvás irányában ilyen rendezetten? Pontosan rá való az a vér festette víz, amit Kyr egy mozdulattal önt végig a felszínén. Végre összekuszálódtak a szálak. Így a helyes.
A másik mozdulatai ugyanazt sugározzák, amit ő is érez, mégsem képes megszólalni. Csak nézi a rongy útját, ahogy még az sem abban a szépen kifeszített állapotban kerül a korlátra, ahogyan azt a másiktól várta volna. Kifut a levegő az orrán a felismerésre. És arra is egy hangosabb, amikor ráeszmél, hogy itt van. Ahová jönni akart, mégsem okoz örömöt a cél elérte. Az már megy is a dolgára, ő pedig oda lép a rongy mellé. Nézi, mintha meg akarná igazítani, de mégsem teszi. Csak ráfog a korlátra, majd néhány pillanat múlva inkább rákönyököl, és tenyerébe nyomva homlokát nézi a lába előtt lévő semmit. Csak hallgatja a lépteket, hogy mikor térnek vissza. *
4468. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 11:59:37
Üzenet elküldve: 2024-08-20 11:59:37
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Éber álmok - el//
//Fehér csönd//
*Nem szólal meg, hagyja, hogy a nő beszéljen helyette. Nem kerüli el azonban a figyelmét a másik hosszúéletű rá vetett pillantása, akit az összegyűlt csoporttal lát, és aki elsőre úgy tűnik a szószóló lehet közöttük. Fogalma sincs mit kereshet itt egyáltalán, talán a gyereket, de biztosan nem idevalósi. A paraszt, mellette a csuklyás férfi talán. A másik nő pedig, aki felsikít, s felé indul szintén nem kérdéses, hogy helybeli lehet. Engedi, hogy kivegye a kezéből a gyereket, szótlanul követve a földre hulló alakját. Ha érez is valamit a helyzet láttán, az arcára nem ül ki. Nem fordul a hátat fordító nő felé, csak a lépteit hallja, amiket már ismer, ha tompítja is a föld. Visszaemeli az állát, hogy feleljen helyette most már ő a kérdéseire a fehér hajú elfnek, nyugodtan állva annak korábban ellenszenvesnek tűnő pillantását.*
- Vadászlak mellett. Alszik, amióta elindultunk. *Visszanéz a kislányt ölelő nő felé, mielőtt hozzátenné:* - Előtte a nővérét kereste.
*Hogy azt honnan tudják, egy jelenés szájából, hogy Szántóvégre kell hozni a gyereket, már nem teszi hozzá. Maga sem érti. Elengedi a tekintete a testvérpárt a lábánál. Felnéz még egyszer az idegen hosszúéletűre, aprót biccentve felé. Nincs kérdése, hogy merrefelé vezet az útja. Ha érez is valamit, annak nincs nyoma a mozdulataiban, ahogyan maga is hátat fordít a csoportosulásnak. Azt teszi csak, amit helyesnek gondol, ennél többet nem tehet.
Nyugodtan bújik ki menet közben az íjából, a kezébe véve át a fegyvert. Tudja, hogy visszaüthet rá az, hogy így elsétál egy sérült gyerek mellől, akit az ő karjában láttak utoljára. A hosszúéletűre, aki ismeretlen, akit elrejtett a kerülő utakon a falubeliek elől, aki messze, a kikötőben lakik, s aki fogalma sincs mit kereshet itt tulajdonképpen, rá nem. De egy idegen félvérre az erdő közepén.. De ha nyomasztja is a gondolat, nem mondja, ahogy beéri az elf fának támaszkodó alakját. Megáll mellette egy másodpercre, de csak amíg az felnéz rá. Nem szólal meg azonban, hiába a néma kérés, szótlanul, futólag viszonozza csak a pillantást, mielőtt tovább indulna az úton. Vissza, amerről jöttek. Ösvényeken, vadcsapásokon, elkerülve a külvilág pillantásait. El tudna tűnni ezekben az erdőkben akármikor, hogy a nővel, vagy nélküle, nem érdekli. Ha követi, ha nem. Azt mondta őt keresi, de nem tudta meg, miért. El tudna tűnni, mégis szétnyílik végül a köréjük borult fák sűrűje, ahogy visszaérnek a rétre, a házhoz, ami csak ugyanolyan, ahogyan itt hagyták. Nem tart tőle, hogy bárki lenne itt, bármi, aki a gyereket is üldözte, s ha lenne is, a legrosszabb időpontot választaná, hogy a félvérre támadjon. Nem látszik, csak a bőre alatt feszülnek az izmok. Lassítás nélkül vág át a nyílt téren a házhoz, fellépve a teraszra. Nem-törődöm mozdulattal támasztja az ajtó mellé az íját, az otthagyott vödörért nyúlva. Egy mozdulattal fröccsenti ki belőle a vizet a fűre, amit megfestett a belevágott véres rongy. Azzal sem törődik, csak a tornác korlátjára dobja száradni, úgy, ahogy van, egy gombócba gyűrve, mielőtt hátra indulna a kúthoz a vödörrel a kezében.*
//Fehér csönd//
*Nem szólal meg, hagyja, hogy a nő beszéljen helyette. Nem kerüli el azonban a figyelmét a másik hosszúéletű rá vetett pillantása, akit az összegyűlt csoporttal lát, és aki elsőre úgy tűnik a szószóló lehet közöttük. Fogalma sincs mit kereshet itt egyáltalán, talán a gyereket, de biztosan nem idevalósi. A paraszt, mellette a csuklyás férfi talán. A másik nő pedig, aki felsikít, s felé indul szintén nem kérdéses, hogy helybeli lehet. Engedi, hogy kivegye a kezéből a gyereket, szótlanul követve a földre hulló alakját. Ha érez is valamit a helyzet láttán, az arcára nem ül ki. Nem fordul a hátat fordító nő felé, csak a lépteit hallja, amiket már ismer, ha tompítja is a föld. Visszaemeli az állát, hogy feleljen helyette most már ő a kérdéseire a fehér hajú elfnek, nyugodtan állva annak korábban ellenszenvesnek tűnő pillantását.*
- Vadászlak mellett. Alszik, amióta elindultunk. *Visszanéz a kislányt ölelő nő felé, mielőtt hozzátenné:* - Előtte a nővérét kereste.
*Hogy azt honnan tudják, egy jelenés szájából, hogy Szántóvégre kell hozni a gyereket, már nem teszi hozzá. Maga sem érti. Elengedi a tekintete a testvérpárt a lábánál. Felnéz még egyszer az idegen hosszúéletűre, aprót biccentve felé. Nincs kérdése, hogy merrefelé vezet az útja. Ha érez is valamit, annak nincs nyoma a mozdulataiban, ahogyan maga is hátat fordít a csoportosulásnak. Azt teszi csak, amit helyesnek gondol, ennél többet nem tehet.
Nyugodtan bújik ki menet közben az íjából, a kezébe véve át a fegyvert. Tudja, hogy visszaüthet rá az, hogy így elsétál egy sérült gyerek mellől, akit az ő karjában láttak utoljára. A hosszúéletűre, aki ismeretlen, akit elrejtett a kerülő utakon a falubeliek elől, aki messze, a kikötőben lakik, s aki fogalma sincs mit kereshet itt tulajdonképpen, rá nem. De egy idegen félvérre az erdő közepén.. De ha nyomasztja is a gondolat, nem mondja, ahogy beéri az elf fának támaszkodó alakját. Megáll mellette egy másodpercre, de csak amíg az felnéz rá. Nem szólal meg azonban, hiába a néma kérés, szótlanul, futólag viszonozza csak a pillantást, mielőtt tovább indulna az úton. Vissza, amerről jöttek. Ösvényeken, vadcsapásokon, elkerülve a külvilág pillantásait. El tudna tűnni ezekben az erdőkben akármikor, hogy a nővel, vagy nélküle, nem érdekli. Ha követi, ha nem. Azt mondta őt keresi, de nem tudta meg, miért. El tudna tűnni, mégis szétnyílik végül a köréjük borult fák sűrűje, ahogy visszaérnek a rétre, a házhoz, ami csak ugyanolyan, ahogyan itt hagyták. Nem tart tőle, hogy bárki lenne itt, bármi, aki a gyereket is üldözte, s ha lenne is, a legrosszabb időpontot választaná, hogy a félvérre támadjon. Nem látszik, csak a bőre alatt feszülnek az izmok. Lassítás nélkül vág át a nyílt téren a házhoz, fellépve a teraszra. Nem-törődöm mozdulattal támasztja az ajtó mellé az íját, az otthagyott vödörért nyúlva. Egy mozdulattal fröccsenti ki belőle a vizet a fűre, amit megfestett a belevágott véres rongy. Azzal sem törődik, csak a tornác korlátjára dobja száradni, úgy, ahogy van, egy gombócba gyűrve, mielőtt hátra indulna a kúthoz a vödörrel a kezében.*
4467. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 11:56:38
Üzenet elküldve: 2024-08-20 11:56:38
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 87
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 87
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
*Hogy a rángatás, az ökölcsapások, vagy a teljes testsúlyos rázuhanás utóhatása, de egy újabb halk roppanás után a retesz megadja magát. Épp csak sikerül kirántania a sárból a lábát, és ahogy támaszt keresne az ajtónak dőlve, az enged, ő pedig rövid időn belül másodjára is csillagokat lát, ahogy ismét elterül a földön. Fogai közül szalmaszálakat és szitokszavakat köpköd, a fejét rázva próbál talpra evickélni. Ekkor látja meg, hogy egy félig kibontott bála ölelő, száraz és meleg ölén ott kucorog az öreg társuk.*
- Faerum! *-harsan fel még mindig nem túl gyengéd hangerővel. Egyrészt vére még mindig hangosan dobol a fülében, másrészt füle épp eléggé cseng saját magában is. Harmadrészt pedig egyszerre keveredik benne a félelem és a düh, aminek az élét most Faerum fogja fel.-* Kelj már fel, a fenébe már! Cagon.. a rém.. Cagon!
*Bár tudja, hogy se füle se farka ennek a pár szónak, amit zihálás közben présel ki magából, az öregre bízza annak megértését. Feltápászkodik, sáros csizmatalpa megcsúszik a keményre döngölt földpadlón.*
- Azany… *-nyögi, ahogy kalimpálva visszaszerzi egyensúlyát, majd visszafordul az ajtó felé. Kisiet rajta, lábai a vadászlak felé viszik a szakadó esőben, úgy üvölt tovább, mintha ő maga lenne a rém.-* Danrim! Danrim! Gyere! Hozzad az íjad, meg amid van.. itt a rém!
*Már inkább meg sem közelíti amazt az épületet, nem kockáztatja meg, hogy annak az eresze alatt is belekóstoljon a sárba. Inkább újra kanyarít a léptein, ezúttal vissza, Cagon felé, és halk nyögéssel megint futni kezd. Mit futni: szélvészként száguldani, ahogy csak lábaitól és tüdejétől telik. Jól tudja, hogy idefelé is idő volt amíg elért, a földön csúszva-mászva is értékes másodperceket pazarolt, és visszafelé is idő lesz az út, még akkor is, ha ina szakadtából rohan. És márpedig rohan ahogy csak tud, mert a szélbe üvöltések vegyülnek, és egészen biztos benne, hogy az egyik hang az orkhoz tartozik.*
*Hogy a rángatás, az ökölcsapások, vagy a teljes testsúlyos rázuhanás utóhatása, de egy újabb halk roppanás után a retesz megadja magát. Épp csak sikerül kirántania a sárból a lábát, és ahogy támaszt keresne az ajtónak dőlve, az enged, ő pedig rövid időn belül másodjára is csillagokat lát, ahogy ismét elterül a földön. Fogai közül szalmaszálakat és szitokszavakat köpköd, a fejét rázva próbál talpra evickélni. Ekkor látja meg, hogy egy félig kibontott bála ölelő, száraz és meleg ölén ott kucorog az öreg társuk.*
- Faerum! *-harsan fel még mindig nem túl gyengéd hangerővel. Egyrészt vére még mindig hangosan dobol a fülében, másrészt füle épp eléggé cseng saját magában is. Harmadrészt pedig egyszerre keveredik benne a félelem és a düh, aminek az élét most Faerum fogja fel.-* Kelj már fel, a fenébe már! Cagon.. a rém.. Cagon!
*Bár tudja, hogy se füle se farka ennek a pár szónak, amit zihálás közben présel ki magából, az öregre bízza annak megértését. Feltápászkodik, sáros csizmatalpa megcsúszik a keményre döngölt földpadlón.*
- Azany… *-nyögi, ahogy kalimpálva visszaszerzi egyensúlyát, majd visszafordul az ajtó felé. Kisiet rajta, lábai a vadászlak felé viszik a szakadó esőben, úgy üvölt tovább, mintha ő maga lenne a rém.-* Danrim! Danrim! Gyere! Hozzad az íjad, meg amid van.. itt a rém!
*Már inkább meg sem közelíti amazt az épületet, nem kockáztatja meg, hogy annak az eresze alatt is belekóstoljon a sárba. Inkább újra kanyarít a léptein, ezúttal vissza, Cagon felé, és halk nyögéssel megint futni kezd. Mit futni: szélvészként száguldani, ahogy csak lábaitól és tüdejétől telik. Jól tudja, hogy idefelé is idő volt amíg elért, a földön csúszva-mászva is értékes másodperceket pazarolt, és visszafelé is idő lesz az út, még akkor is, ha ina szakadtából rohan. És márpedig rohan ahogy csak tud, mert a szélbe üvöltések vegyülnek, és egészen biztos benne, hogy az egyik hang az orkhoz tartozik.*
4466. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 10:30:18
Üzenet elküldve: 2024-08-20 10:30:18
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 275
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Éber álmok - el//
//Fehér csönd//
*Túl sokan vannak. Még ő is túl sok most magának, nem tud mit kezdeni a felgyülemlett feszültséggel, s pont jó alkalom nyílt arra, hogy hátrahagyhassa. A szőke fajtársa felé vetülnek az óarany íriszek, csak alig fogva vissza annak korholó villanását. Már hogy lenne jól? Úgy néz ki? A sebeit amennyire tudták ellátták. A fátyolnövény, a mosdatás ugyan nem minden, de jelen helyzetben nem volt más, amit megtehettek érte. És nem is akart ennél többet. A szétszabdalt ruhácska, a sebes talp épp elég, hogy mindenki megbizonyosodhasson róla, hogy baj lehet. De nem az ő bajuk. Figyeli, ahogy kikapják a félvér kezéből a leányt és a mellkasára nehezedő ólomsúly leesik róla. De még most sem mondhatná el magáról, hogy felszabadult teljesen. Nem áldoz időt búcsúzkodásra, ha a férfi akar, nyugodtan beszélgessen arról a hogylétről. Fel tudna nevetni. A legjobb beszélgetőtársat kapták. Most minden baj. Sarkon fordul nem várva senkit és semmit. Léptei hasonlóan dühösek, mint mikor a parkettán koppan a meztelen lába, amikor indulatos, de a föld most elnyeli a hangot, így csak ránézve feltűnő, hogy egyáltalán nincs jó kedvében. De minden egyes megtett méterrel oldódik. Oldódik, de nem szívódik fel teljesen.
Mikor már tisztes távolságra került a csoportosulástól, s a másik is követi, vagy beéri áll meg és dől neki egy vastag fa törzsének. Nem figyelte igazán az utat, nem neki kellene előre mennie, nem ronthat el még valamit, az túl sok lenne egy napra. A talajt bámulja, bakancsának poros orrát. Szirmokat keres a fűben, azokat a sárgákat, hogy most meglássa, most ne sodorjon bajba senkit. Ő még csak-csak megérdemelné, de a másik nem. Próbálja rendezni a vonásait, vissza szeretne alakulni a szoborrá, aminek a mosoly árnya az ajkára van faragva, finom felfelé görbülő ívként. De még nem megy. Egy sóhaj szökik csak elő, a tüdeje legmélyéről, aztán keresi csak a másik alakját. A szürkéket, hogy azok mit mondanak. Beszélhetne tényleg egyszer helyette. Ha nem nyílik ki az a száj, akkor is találni akar benne valami mondanivalót. Választ. Kérdést. Mindegy. *
//Fehér csönd//
*Túl sokan vannak. Még ő is túl sok most magának, nem tud mit kezdeni a felgyülemlett feszültséggel, s pont jó alkalom nyílt arra, hogy hátrahagyhassa. A szőke fajtársa felé vetülnek az óarany íriszek, csak alig fogva vissza annak korholó villanását. Már hogy lenne jól? Úgy néz ki? A sebeit amennyire tudták ellátták. A fátyolnövény, a mosdatás ugyan nem minden, de jelen helyzetben nem volt más, amit megtehettek érte. És nem is akart ennél többet. A szétszabdalt ruhácska, a sebes talp épp elég, hogy mindenki megbizonyosodhasson róla, hogy baj lehet. De nem az ő bajuk. Figyeli, ahogy kikapják a félvér kezéből a leányt és a mellkasára nehezedő ólomsúly leesik róla. De még most sem mondhatná el magáról, hogy felszabadult teljesen. Nem áldoz időt búcsúzkodásra, ha a férfi akar, nyugodtan beszélgessen arról a hogylétről. Fel tudna nevetni. A legjobb beszélgetőtársat kapták. Most minden baj. Sarkon fordul nem várva senkit és semmit. Léptei hasonlóan dühösek, mint mikor a parkettán koppan a meztelen lába, amikor indulatos, de a föld most elnyeli a hangot, így csak ránézve feltűnő, hogy egyáltalán nincs jó kedvében. De minden egyes megtett méterrel oldódik. Oldódik, de nem szívódik fel teljesen.
Mikor már tisztes távolságra került a csoportosulástól, s a másik is követi, vagy beéri áll meg és dől neki egy vastag fa törzsének. Nem figyelte igazán az utat, nem neki kellene előre mennie, nem ronthat el még valamit, az túl sok lenne egy napra. A talajt bámulja, bakancsának poros orrát. Szirmokat keres a fűben, azokat a sárgákat, hogy most meglássa, most ne sodorjon bajba senkit. Ő még csak-csak megérdemelné, de a másik nem. Próbálja rendezni a vonásait, vissza szeretne alakulni a szoborrá, aminek a mosoly árnya az ajkára van faragva, finom felfelé görbülő ívként. De még nem megy. Egy sóhaj szökik csak elő, a tüdeje legmélyéről, aztán keresi csak a másik alakját. A szürkéket, hogy azok mit mondanak. Beszélhetne tényleg egyszer helyette. Ha nem nyílik ki az a száj, akkor is találni akar benne valami mondanivalót. Választ. Kérdést. Mindegy. *
4465. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 10:09:41
Üzenet elküldve: 2024-08-20 10:09:41
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 153
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 153
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A Vadászlaki rém//
* Ez a rém gyorsabb, mint ahogyan azt Cagon először gondolta. Ehhez hozzátehet a cudar idő is, ami mellett szinte képtelenség bármit is csinálni. Szinte még az is csoda, hogy ezen a pár méter futáson nem esett hanyatt. De ami késik, nem múlik. A rém –nevezze bárki bárhogy– közelebbről még rondább, mint ahogyan azt mésziről gondolta. Nem kell sok idő ahhoz, hogy az ork felé kerekedjen. Mikor kiüti a kardot a kezéből, reflexből abba az irányba néz, amerre a kard repül. Hamar földre is kerül, felette pedig a fenevad kóstolgatja húsát. Cagon újfent felordít, de ezúttal fájdalmában. Végül összeszorítja fogait. *
- Akkor játszunk így!
* Cagon megpróbálja lefogni az őt leteperő rémet, ha amaz még mindig felette van. Lábait összekulcsolja a rém körül, majd fejét megpróbálja lefogni, hogy azért mégse tudjon harapdálni. Közben az ork is beszáll a játékába s a nyakát célozza, ahonnan reményei szerint megpróbál kiharapni egy akkora darabot, amekkora belefér a pofájába.
Tanult egy kis anatómiát. Habár fogalma sincs arról, hogy mi a fene ez, csak reménykedni tud, hogy elharap valamit, amitől seperc alatt kivérzik a lény. *
* Ez a rém gyorsabb, mint ahogyan azt Cagon először gondolta. Ehhez hozzátehet a cudar idő is, ami mellett szinte képtelenség bármit is csinálni. Szinte még az is csoda, hogy ezen a pár méter futáson nem esett hanyatt. De ami késik, nem múlik. A rém –nevezze bárki bárhogy– közelebbről még rondább, mint ahogyan azt mésziről gondolta. Nem kell sok idő ahhoz, hogy az ork felé kerekedjen. Mikor kiüti a kardot a kezéből, reflexből abba az irányba néz, amerre a kard repül. Hamar földre is kerül, felette pedig a fenevad kóstolgatja húsát. Cagon újfent felordít, de ezúttal fájdalmában. Végül összeszorítja fogait. *
- Akkor játszunk így!
* Cagon megpróbálja lefogni az őt leteperő rémet, ha amaz még mindig felette van. Lábait összekulcsolja a rém körül, majd fejét megpróbálja lefogni, hogy azért mégse tudjon harapdálni. Közben az ork is beszáll a játékába s a nyakát célozza, ahonnan reményei szerint megpróbál kiharapni egy akkora darabot, amekkora belefér a pofájába.
Tanult egy kis anatómiát. Habár fogalma sincs arról, hogy mi a fene ez, csak reménykedni tud, hogy elharap valamit, amitől seperc alatt kivérzik a lény. *
4464. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-20 06:04:48
Üzenet elküldve: 2024-08-20 06:04:48
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 76
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 76
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Éber álmok//
*Xou nem túl jó az érzelmek kifejezésében vagy egyáltalán értelmezésében. Könnyen fel tudta fogni, hogy dühös rá a malacot tartó paraszt és elkezdte felmérni a szituációt, hogy egy esetleges támadás esetén mit lépjen, de az nem jön el. Annyira értetlen ezen hirtelen hangulatváltásokkal kapcsolatban mit a paraszt azzal, hogy neki mi dolga van itt. Mikor eltávolodik tőle az idegen nem követi. Csak áll ott azzal a szoborszerű arckifejezéssel.*
-Nem tudom. Csak, hogy itt kell lennem.
*Nem sok értelme van továbbra se a szavainak. Jogos is ha, azt gondolják hazudik. Pedig nem. Tényleg fogalma sincs miért kellett idejönnie. Talán majd a ma esti álom elmondja. Vagy tovább küldi egy másik faluba. A felsikító vörös felé fordul akit már csak szaladni lát. Két idegen és egy mozdulatlan kislány az egyikük kezében. Szóval megtalálták. Azok se tűnnek helyieknek. Vagy így néznek errefelé ki a helyiek. Xou nem tudja. Mindenesetre mikor látja, hogy a kislány nem mozdul akkor felszólal. Jobb híján a parasztnak mondja.*
-Megnézzem? Valamennyire értek hozzá.
*Felismer egy halottat, ellát egy sebet és néhány gyógynövényről is tudja mikre jók. Műtétet vagy bármi komolyabbat ne várjanak tőle.*
*Xou nem túl jó az érzelmek kifejezésében vagy egyáltalán értelmezésében. Könnyen fel tudta fogni, hogy dühös rá a malacot tartó paraszt és elkezdte felmérni a szituációt, hogy egy esetleges támadás esetén mit lépjen, de az nem jön el. Annyira értetlen ezen hirtelen hangulatváltásokkal kapcsolatban mit a paraszt azzal, hogy neki mi dolga van itt. Mikor eltávolodik tőle az idegen nem követi. Csak áll ott azzal a szoborszerű arckifejezéssel.*
-Nem tudom. Csak, hogy itt kell lennem.
*Nem sok értelme van továbbra se a szavainak. Jogos is ha, azt gondolják hazudik. Pedig nem. Tényleg fogalma sincs miért kellett idejönnie. Talán majd a ma esti álom elmondja. Vagy tovább küldi egy másik faluba. A felsikító vörös felé fordul akit már csak szaladni lát. Két idegen és egy mozdulatlan kislány az egyikük kezében. Szóval megtalálták. Azok se tűnnek helyieknek. Vagy így néznek errefelé ki a helyiek. Xou nem tudja. Mindenesetre mikor látja, hogy a kislány nem mozdul akkor felszólal. Jobb híján a parasztnak mondja.*
-Megnézzem? Valamennyire értek hozzá.
*Felismer egy halottat, ellát egy sebet és néhány gyógynövényről is tudja mikre jók. Műtétet vagy bármi komolyabbat ne várjanak tőle.*
4463. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-19 22:34:59
Üzenet elküldve: 2024-08-19 22:34:59
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
//Éber álmok//
*Nem tudja! Képtelen megmondani, hogy miért érkezett ebbe a világvégi kis tanyavilágba, ahol még a kóbor ebek is képesek a közérdeklődés centrumába kerülni, ha éppen nincs más, amiről a helyi öregasszonyok pletykálhatnának. Már ez önmagában feldühíti Gilast, hát még az, ahogy az arcába hazudnak! A csuhás úgy áll ott, mintha mi sem lenne természetesebb. Mintha az elmondottaknak lenne bármi értelme! Pedig egyértelmű blődség, amivel a bolondját akarja járatni szegény paraszttal.
A helyi gazda kerek fejét rögtön paradicsom színűre festi az agyába tóduló rengeteg vér, s a dühtől tajtékzva majdnem kiszaladnak ajkain a legmocskosabb szitkok, amiket ember kitalálhat. De csak majdnem, hisz mikor a nyelvének meg kellene szólaltatnia az elméjében formálódó gondolatokat, beszélője csődöt jelent, s csak egy tokáját rázó hebegésre futja tőle. Addig bámult bele azokba a semmitmondó, érzéketlen szemekbe, hogy kezdetben túlcsorduló bátorságának a forrása egyszerre csak elapadt, s most úgy próbál kibotorkálni a kellemetlen helyzetből, mintha egy szakadék szélén táncolna. Jobb lábával óvatosan kitapogatja, hogy nem futott-e még ki alóla a talaj, s lassan elkezd kihátrálni Xoumou intim szférájából.*
- Dógod! Mégis mifajta dógod lehet itt neked? Nincsen itten semmisem!
*Nyögi ki végül, ha sikerül karnyújtásnyi távolságra távolodnia a másiktól, s amaz nem kívánja követni őt.
Eközben a vörös hajú lányka szomorkás mosolyra húzza ajkait, mikor Nae a kistestvéréről érdeklődik. Melengeti szívét a segítőkészség, s a remény egy pillanatra visszaköltözik lelkébe, ám túl fájdalmas lenne most újra hiú ábrándokba ringatnia magát. Ezért megacélozva saját akaratát, kikívánkozó könnyeit visszafojtva kezdi el leírni a tőle telhető legrészletesebben húgának külsejét.*
- Vállig érő szőke haja van. Kerek, kicsit pufók, de nagyon aranyos arca. Állandóan úgy mosolyog, mint egy vadalma. A nyakán, a gerince mentén van egy fekete anyajegy! Körülbelül ekkora lehet.
*Mutatja kezével a földtől mért becsült magasságát.*
- Nem tudjuk mikor tűnhetett el… Talán az éjszaka folyamán valamikor. Ma reggel már nem találtuk az ágyában.
*Ha beszélni kell, nem kell félteni a fiatal lányt, viszont még mielőtt tovább folytathatná, Nae váratlan jött kérdése teljesen kizökkenti az elbeszéléséből. Szemei teljesen elkerekednek, ahogy követi az őrmester két idegenre ragadó szúrós tekintetét.*
- Mylenae!
*Felsikít örömében, s lábai önkénytelenül is Kyr felé taszítják, hogy kiragadja kezéből szeretett testvérének ernyedt testét.*
- Mylenae! Mi történt veled, Mylenea?
*Nyöszörgi térdre hullva a vadász előtt, szorosan magához szorítva kishúgát.*
*Nem tudja! Képtelen megmondani, hogy miért érkezett ebbe a világvégi kis tanyavilágba, ahol még a kóbor ebek is képesek a közérdeklődés centrumába kerülni, ha éppen nincs más, amiről a helyi öregasszonyok pletykálhatnának. Már ez önmagában feldühíti Gilast, hát még az, ahogy az arcába hazudnak! A csuhás úgy áll ott, mintha mi sem lenne természetesebb. Mintha az elmondottaknak lenne bármi értelme! Pedig egyértelmű blődség, amivel a bolondját akarja járatni szegény paraszttal.
A helyi gazda kerek fejét rögtön paradicsom színűre festi az agyába tóduló rengeteg vér, s a dühtől tajtékzva majdnem kiszaladnak ajkain a legmocskosabb szitkok, amiket ember kitalálhat. De csak majdnem, hisz mikor a nyelvének meg kellene szólaltatnia az elméjében formálódó gondolatokat, beszélője csődöt jelent, s csak egy tokáját rázó hebegésre futja tőle. Addig bámult bele azokba a semmitmondó, érzéketlen szemekbe, hogy kezdetben túlcsorduló bátorságának a forrása egyszerre csak elapadt, s most úgy próbál kibotorkálni a kellemetlen helyzetből, mintha egy szakadék szélén táncolna. Jobb lábával óvatosan kitapogatja, hogy nem futott-e még ki alóla a talaj, s lassan elkezd kihátrálni Xoumou intim szférájából.*
- Dógod! Mégis mifajta dógod lehet itt neked? Nincsen itten semmisem!
*Nyögi ki végül, ha sikerül karnyújtásnyi távolságra távolodnia a másiktól, s amaz nem kívánja követni őt.
Eközben a vörös hajú lányka szomorkás mosolyra húzza ajkait, mikor Nae a kistestvéréről érdeklődik. Melengeti szívét a segítőkészség, s a remény egy pillanatra visszaköltözik lelkébe, ám túl fájdalmas lenne most újra hiú ábrándokba ringatnia magát. Ezért megacélozva saját akaratát, kikívánkozó könnyeit visszafojtva kezdi el leírni a tőle telhető legrészletesebben húgának külsejét.*
- Vállig érő szőke haja van. Kerek, kicsit pufók, de nagyon aranyos arca. Állandóan úgy mosolyog, mint egy vadalma. A nyakán, a gerince mentén van egy fekete anyajegy! Körülbelül ekkora lehet.
*Mutatja kezével a földtől mért becsült magasságát.*
- Nem tudjuk mikor tűnhetett el… Talán az éjszaka folyamán valamikor. Ma reggel már nem találtuk az ágyában.
*Ha beszélni kell, nem kell félteni a fiatal lányt, viszont még mielőtt tovább folytathatná, Nae váratlan jött kérdése teljesen kizökkenti az elbeszéléséből. Szemei teljesen elkerekednek, ahogy követi az őrmester két idegenre ragadó szúrós tekintetét.*
- Mylenae!
*Felsikít örömében, s lábai önkénytelenül is Kyr felé taszítják, hogy kiragadja kezéből szeretett testvérének ernyedt testét.*
- Mylenae! Mi történt veled, Mylenea?
*Nyöszörgi térdre hullva a vadász előtt, szorosan magához szorítva kishúgát.*
4462. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-19 21:09:04
Üzenet elküldve: 2024-08-19 21:09:04
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 338
OOC üzenetek: 44
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 338
OOC üzenetek: 44
Játékstílus: Szelíd
//A vadászlaki rém//
*A vihar továbbra is tombol. Noha a legkisebb gondjuk is nagyobb most ennél, hallhatják valahol a távolban egy fa recsegését, ahogy kifordul a földből. Az égbolton villámok cikáznak keresztül, meg-megvilágítva a domboldalt.
Targhed néhány lépés után megtorpan, hogy szembeforduljon a lénnyel; ezzel önfeláldozóan időt nyerve Alaver részére. Közelebb érve jobban is szemrevételezheti a lényt magát. A vicsorgó fenevad pofázmánya akár egy farkasé, ám teste... A teste a szőr és a karmok ellenére inkább értelmes lényét idézi. A karok és lábak, még ha hosszúak is, nem igazán hasonlítanak állati végtagra.
Nincs sok ideje azonban bámészkodni, mert a lény némi acsarkodás után neki is ugrik. A sötétség és a vihar közepette nehéz lekövetni a mozgását, Cagonnak sem sikerül. Már csak azért sem, mert a fenevad furcsa stratégiát választ; felegyenesedve kiüti az ork kezében tartott kardot, hogy aztán fogait belemélyessze Cagon jobb felkarjának húsába. A testes ork hangos ordítás közepette esik hátára, ahogy támadója nekiugrik, s rövid úton a fenevad alatt találja magát.
Eközben Alaver a jászol ajtaját ostromolja; noha biztos lehet benne, hogy az öreg hallja odabenn, a reteszt valamilyen oknál fogva nem akasztja ki számára. Még éppen látja, hogy a vadászkunyhó ablakában gyertyafény gyúl. Talán az ő kiáltása, talán Cagon ordítása, de bizonyosan felverték Danrimot. Szerencséje van az istállóajtóval is; ahogy vállával a kapunak rugaszkodik, az hangos reccsenéssel enged számára utat, s rövid úton a jászol szalma fedte padlóján találhatja magát. Hangos bégetés és lóhorkantás fogadja, na meg a szalmában fekvő Faerum. A vihart kizárta, ám a kapu tárva nyitva. Attól függetlenül, hogy a reteszt sikeresen letörte, az ajtó becsukható és elbarikádozható, ha úgy tetszik. Cagon ugyanakkor odakinn van még. Mindketten hallják ordítását és a fenevad vérfagyasztó morgását.*
*A vihar továbbra is tombol. Noha a legkisebb gondjuk is nagyobb most ennél, hallhatják valahol a távolban egy fa recsegését, ahogy kifordul a földből. Az égbolton villámok cikáznak keresztül, meg-megvilágítva a domboldalt.
Targhed néhány lépés után megtorpan, hogy szembeforduljon a lénnyel; ezzel önfeláldozóan időt nyerve Alaver részére. Közelebb érve jobban is szemrevételezheti a lényt magát. A vicsorgó fenevad pofázmánya akár egy farkasé, ám teste... A teste a szőr és a karmok ellenére inkább értelmes lényét idézi. A karok és lábak, még ha hosszúak is, nem igazán hasonlítanak állati végtagra.
Nincs sok ideje azonban bámészkodni, mert a lény némi acsarkodás után neki is ugrik. A sötétség és a vihar közepette nehéz lekövetni a mozgását, Cagonnak sem sikerül. Már csak azért sem, mert a fenevad furcsa stratégiát választ; felegyenesedve kiüti az ork kezében tartott kardot, hogy aztán fogait belemélyessze Cagon jobb felkarjának húsába. A testes ork hangos ordítás közepette esik hátára, ahogy támadója nekiugrik, s rövid úton a fenevad alatt találja magát.
Eközben Alaver a jászol ajtaját ostromolja; noha biztos lehet benne, hogy az öreg hallja odabenn, a reteszt valamilyen oknál fogva nem akasztja ki számára. Még éppen látja, hogy a vadászkunyhó ablakában gyertyafény gyúl. Talán az ő kiáltása, talán Cagon ordítása, de bizonyosan felverték Danrimot. Szerencséje van az istállóajtóval is; ahogy vállával a kapunak rugaszkodik, az hangos reccsenéssel enged számára utat, s rövid úton a jászol szalma fedte padlóján találhatja magát. Hangos bégetés és lóhorkantás fogadja, na meg a szalmában fekvő Faerum. A vihart kizárta, ám a kapu tárva nyitva. Attól függetlenül, hogy a reteszt sikeresen letörte, az ajtó becsukható és elbarikádozható, ha úgy tetszik. Cagon ugyanakkor odakinn van még. Mindketten hallják ordítását és a fenevad vérfagyasztó morgását.*
4461. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-08-16 12:41:14
Üzenet elküldve: 2024-08-16 12:41:14
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 87
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 87
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
*Hallgatja Cagon szavait. Bár az ork nem mond ki mindent, abból ahogy kimondja a dolgokat, nagyjából tud következtetni a részletekre is. Hogy jól vagy rosszul, az talán most nem is számít, mert nem ez a lényeg. Ami fontos az az, hogy a megtermett fickó valóban eszes, és hogy alkimista tudással rendelkezik. Ez még akár hasznos is lehet.
A szél még erősebb lesz, és ebből előre tudja, hogy mi fog történni. Ehhez nem kell jósnak lennie, elég az hozzá, hogy eleget élt mar idekint maga is, így tudja, hogy a vihar előtti kifutószelet előbb pár csepp eső követi, majd a felhőszakadás. Így is történik.
Behúzott nyakkal kerülgeti a tócsákat, amikor iszonyatosan megdörren felettük az ég. Még ideje sincs végiggondolnia azt, hogy "ez közel volt!", amikor Cagon vaskos ujjai a mellkasának feszülnek és megállítják. Már épp szóra nyitná a száját, amikor meglátja társa feszült arckifejezését, és tekintetét követve maga is felfedezi azt a.. azt a.. valamit. Nincs rá szava, hogy az mi lehet.*
- Bhaaaa.. *-szakad ki a torkán a nyögés. Amikor elindultak, legfeljebb az eső fenyegetése lógott felettük, most viszont valami sokkal rosszabb ígér az elázott ruhánál is nagyobb kellemetlenséget. Az ork szavai szinte elvesznek az eső zúgásában, de megérti a tervet. Kettejüknek sem biztos hogy lenne most esélye, hármójuknak - talán. Bólint.*
- Jó, *-mondja-* futok.
*Felnéz az ork arcára, már a saját vonásai is megfeszülnek.*
- Sietek! Te meg.. *-nem fejezi be a mondatot, csak megrázza a fejét. Ellép az ork mellett, teleszívja a tüdejét. A következő lépésnél kifújja az összes levegőt. Az erre következő lépésnél újra teleszívja a tüdejét, és egyetlen pillanat alatt vágtába ugrasztja magát. Ha gyalogszerrel három percnyire vannak a vadászháztól, akkor az gyors tempójú futással nincs egy perc se. Szakadó esőben, a csúszós sárban talán kicsit több, mint egy perc.
Küzd a rátapadó ruhájaval, a hátán ugráló zsákjával, próbálja elkerülni az igazán nagy tócsákat. Nem néz hátra, sem Cagon, sem a lény felé. Szeme egyenesen a vadászház melletti pajtára tapad. Két lépés alatt beszívja a levegőt, a rá következő kettő alatt kifújja, és ezt az ütemet tartja, hogy ne szúrjon be oldala. Karja mozdulataival segíti magát lendületben tartani, combja és feneke megfeszül, ahogy megpróbálja a felvett tempót fent is tartani.*
- Faerum! *- bődül el, amikor már csak két tucat méterre jár a pajtától, csizmatalpai alatt szétspriccel a víz és a sár. -* Faerum, gyere! Itt a...
*Eléri a pajtát, ahol a tetőről lecsurgó víz már mély, tapadós sárrá változtatta a talajt. Ebben a malajban előbb megcsúszik a lába, majd a sár okádék hangon cuppantva bokáig elnyeli a lábát, és elveszíti az egyensúlyát. Teljes lendületből és tiszta erőből csapódik neki a pajta ajtajának, de úgy, hogy az épület oldala megremeg bele. Nem tudja, hogy a hirtelen villanás amit lát egy villám fénye, vagy csak a szemei mögött létezik. Érzi hogy valami aprót reccsen is, de jelenleg szinte nem is érez fájdalmat a testében lüktető harci idegtől, így tehát nagyon-nagyon reméli, hogy csak egy deszka repedt meg a súlya alatt, és nem valamelyik csontja. A pajta ajtajának kilincse után nyúl, megrántja, de az ajtó nem nyílik. A kétségbeesés cinóber szirmokat bont elméjében.*
- Faerum! *-kiáltja megint, majd ököllel az ajtóra ver. Ránt egyet a sárba ragadt lábán is, hogy végre vissza tudja nyerni annak szabadságát és így az egyensúlyát is.*
*Hallgatja Cagon szavait. Bár az ork nem mond ki mindent, abból ahogy kimondja a dolgokat, nagyjából tud következtetni a részletekre is. Hogy jól vagy rosszul, az talán most nem is számít, mert nem ez a lényeg. Ami fontos az az, hogy a megtermett fickó valóban eszes, és hogy alkimista tudással rendelkezik. Ez még akár hasznos is lehet.
A szél még erősebb lesz, és ebből előre tudja, hogy mi fog történni. Ehhez nem kell jósnak lennie, elég az hozzá, hogy eleget élt mar idekint maga is, így tudja, hogy a vihar előtti kifutószelet előbb pár csepp eső követi, majd a felhőszakadás. Így is történik.
Behúzott nyakkal kerülgeti a tócsákat, amikor iszonyatosan megdörren felettük az ég. Még ideje sincs végiggondolnia azt, hogy "ez közel volt!", amikor Cagon vaskos ujjai a mellkasának feszülnek és megállítják. Már épp szóra nyitná a száját, amikor meglátja társa feszült arckifejezését, és tekintetét követve maga is felfedezi azt a.. azt a.. valamit. Nincs rá szava, hogy az mi lehet.*
- Bhaaaa.. *-szakad ki a torkán a nyögés. Amikor elindultak, legfeljebb az eső fenyegetése lógott felettük, most viszont valami sokkal rosszabb ígér az elázott ruhánál is nagyobb kellemetlenséget. Az ork szavai szinte elvesznek az eső zúgásában, de megérti a tervet. Kettejüknek sem biztos hogy lenne most esélye, hármójuknak - talán. Bólint.*
- Jó, *-mondja-* futok.
*Felnéz az ork arcára, már a saját vonásai is megfeszülnek.*
- Sietek! Te meg.. *-nem fejezi be a mondatot, csak megrázza a fejét. Ellép az ork mellett, teleszívja a tüdejét. A következő lépésnél kifújja az összes levegőt. Az erre következő lépésnél újra teleszívja a tüdejét, és egyetlen pillanat alatt vágtába ugrasztja magát. Ha gyalogszerrel három percnyire vannak a vadászháztól, akkor az gyors tempójú futással nincs egy perc se. Szakadó esőben, a csúszós sárban talán kicsit több, mint egy perc.
Küzd a rátapadó ruhájaval, a hátán ugráló zsákjával, próbálja elkerülni az igazán nagy tócsákat. Nem néz hátra, sem Cagon, sem a lény felé. Szeme egyenesen a vadászház melletti pajtára tapad. Két lépés alatt beszívja a levegőt, a rá következő kettő alatt kifújja, és ezt az ütemet tartja, hogy ne szúrjon be oldala. Karja mozdulataival segíti magát lendületben tartani, combja és feneke megfeszül, ahogy megpróbálja a felvett tempót fent is tartani.*
- Faerum! *- bődül el, amikor már csak két tucat méterre jár a pajtától, csizmatalpai alatt szétspriccel a víz és a sár. -* Faerum, gyere! Itt a...
*Eléri a pajtát, ahol a tetőről lecsurgó víz már mély, tapadós sárrá változtatta a talajt. Ebben a malajban előbb megcsúszik a lába, majd a sár okádék hangon cuppantva bokáig elnyeli a lábát, és elveszíti az egyensúlyát. Teljes lendületből és tiszta erőből csapódik neki a pajta ajtajának, de úgy, hogy az épület oldala megremeg bele. Nem tudja, hogy a hirtelen villanás amit lát egy villám fénye, vagy csak a szemei mögött létezik. Érzi hogy valami aprót reccsen is, de jelenleg szinte nem is érez fájdalmat a testében lüktető harci idegtől, így tehát nagyon-nagyon reméli, hogy csak egy deszka repedt meg a súlya alatt, és nem valamelyik csontja. A pajta ajtajának kilincse után nyúl, megrántja, de az ajtó nem nyílik. A kétségbeesés cinóber szirmokat bont elméjében.*
- Faerum! *-kiáltja megint, majd ököllel az ajtóra ver. Ránt egyet a sárba ragadt lábán is, hogy végre vissza tudja nyerni annak szabadságát és így az egyensúlyát is.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4539-4558