//Fehér csönd//
*Hogy mi történik vele, amikor a közelében van a félvér, nem tudná megmondani. Ha egyáltalán ő az oka.. Túl sok a gondolat, az akarat, a ballépés. Ki akart sétálni abból a világból, amiben élt, de így, hogy megtette veszélyessé vált az út és elfáradt benne, semmi nincs igazán a helyén, nem ismeri a terepet, akkor sem, ha olyan ismerősen csalogatja, mintha itt nem történhetne baj, mintha várna valamire, ami jobb annál, mint amit a semmi ad. Félreért, másként mozdul, eluralkodni hagy, majd mikor már átvenné az uralmat a téboly, ami másnak mindennapos, leszorítja magában, hogy csak zavaros katyvasz neszei súgjanak a fülébe, hogy sehogy nem jó mégsem, hiába várja. Hogyan is tudna aludni? Hogyan csitulhatna bele az álomba az elméje, ha folyton ott bizsereg a megmagyarázhatatlan... Valamiért itt van, valamiért eljött, majd tovább hívta, talán megfejteni akar, még ha nem is tudatos a szándék, csak vonja magával mágnesként az az ismeretlen, amit nem tud elhelyezni sehová, amire nincsen válasza a fejében. Hogy a félálomszerű állapotban mire jutott belül, miért gondolja úgy, hogy el kell indulnia fölfelé, az ugyanaz a húzóerő lehet. Nem tudja mit keres, sem itt, sem ilyen helyzetben. De a lába viszi és már nem gondol, mert tudja, hogy ott fog néhány órányi békét találni, oda kell engednie magát a tűz közelébe. A fokokat nem teszi meg gyorsan, nem siet, csak úszik bele abba, ami kecsegteti az alvás reményével. Ha ott tud, akkor muszáj odamennie, mert sosem jut ki ebből az útvesztőből, sosem jut el a Kikötőig, hogy hátrahagyhassa azt, amit nem tud megérteni, hiába van meg rá minden esély, hogy ugyanúgy visszarántja később a földekre az akarat.
Töredék idő. A padlásrész deszkája már éri a térdét, de nincs ideje hozzászoknia a még sötétebbhez, hiába a jó szem, alig vannak nyitva. Csak az vezérli, hogy majd ott jó lesz. A szíve dobbanása az első amit észlel. Nem várt dörgés visszhangja veri mellkasának falát, s az érzetre készenlétbe húzza összébb magát, mint aki ugrásra készül, mint akinek valakit meg kell védenie; ő csak magát szokta, de ez más. Nincs ideje feldolgozni a tényt, hogy megint csak ő okozott gondot, eltünteti, hogy ne tudja fertőzni, hogy kiélesedhessen az érzék, hogy felfogja egyetlen pillanat alatt, hogy mi a dolga, hogy van-e egyáltalán, hogy őt támadják, vagy tőle ijednek meg. Csak a szegycsont mögött nem nyugszik a dallam, de a fejéből eltűnt a fáradtság nyomtalanul, eltűnt, ahogy Kyr megugrott, eltűnt az erő, ami szívta magába, csak az a néhány pillanat van, amivel felmérni akar. Ugrásra kész, támadna és óvna egyszerre, de külleme mintha valóban becserkészni kívánta volna a félvért, csak az idő másítja meg a helyzetet, mert előbb volt a félelem és utána a reakciója rá. Lassan engednek az izmok, ahogy némileg megérti mi történik. Az aranyak át tudnák világítani a teret, hogy lássa a másikat igazán, a fülei a hegyesnél is hegyesebbek a szóra, ami olyan idegenül hat, amit nem tud társítani a másikkal, mert annyira rohadtul nem ismeri. Mégis itt van és nem tudja hová tűnt az idő.*
- Kyr?!
*Halk a szó, figyeli, hogy mi történik, hogy enyhül e a férfi, hogy lesz e további mozdulat, hogy ő mozdulhat-e.*
- Csak én vagyok.
*Nem kezd túlzó nyugtatásba, nem kezdi sarokba szorítani, sem kiengedni onnan, minden pillanat számít, hogyan is fog cselekedni. Nem enged be még képeket, pedig lenne mit. Elég az érzet is. Még nincs helye belegondolni...*