//A múlt nyomában//
- Üh-üm. *Nyöszörgésnek illik be a torkáról előbukó hang, amit pár rövid bólintással erősít meg. Alapjáraton egyszerű kis ösztönlény ő is, mint az állatok, gyakran meggondolatlanul cselekszik, a pillanat hevében elkapott ösztökélésnek engedve, ezt viszont máskor beárnyékolja az elméjének az a sötét része, amely az aggodalmakért felelős. Elég erős benne a női megérzés a bajok irányába, amelyeket gyakran túl is kap, de sosem hagyja őket figyelmen kívül. Most sem kívánja Khan agyát olyannal terhelni, ami elég fejtörést okoz a sajátjának, és főleg egy indokból. Ismeri már a férfit. Ha nem lennének a másnap állapotában lefolytatnának egy elmés csevegést, az egykori zsoldos talán még könnyedén találna is egy épeszű indokot a lány szokatlan álmára, de Dynti aggodalmát akkor sem tudná semmissé tenni.
Kihallja a kedvese hangéléből a hitetlenkedést, s bár nem ignorálja, hiszen tudja, hogy szavai gyenge talajt találnának Khannál, de mégis belemegy.*
- Hááát… *Hosszasan elnyújtja ezt az egyetlen szót is, hogy a csökkentett módban működő agyának időt nyerjen. Teljesen mindegy egyébként is talán, hiszen az álmok maguk is puszta balga képek egymás utánja, kivéve, amikor ketten közösen álmodnak egyet.* Hát arra már nem is emlékszem pontosan.
~Micsoda briliáns elme vagyok.~
*Gondolatban virágot nyújt magának és vállon is veregetni a mesés kibúvó ötletére, hiszen hát ki szokott már manapság mindenre emlékezni? Hát ő. Mivel egyébként is ritkán álmodik, de ha mégis annak hagyatéka egész napra megüli a kedvét. Erről viszont Khannak nem kötelessége tudnia, így ezzel ő lezártnak tudja a dolgot, hogy ismét birtokába vehesse a takarókból épített palotát, elbújva a nap sugarai elől. Inkább érzi magát magyarázhatatlanul fáradtnak, mint másnaposnak. Tudja már miként működik ez nála, ideig óráig kínlódik, iszik rá pár kortyot (már, ha hagytak), egy kis testmozgás, víz és máris kész egy újabb ivászatra. A mája már nem foglalkozik olyan dolgokkal, mint a regenerálódás, az ereiből pedig meg sem próbál az alkohol kimosódni. Felesleges.*
- Ha? *Észlelve, hogy valami komolyabb dolog ért meg a férfinél, éppen annyira hajtja fel a prémet, hogy kikukucskáljon és meglesse, merre lépdel az ura. Látott már férfiakat a gyomruk ürítésére sietni, de az nem teljesen ilyen ütemben szokott zajlani, így lövése nem lehet hova tűnt az újjászületés mestere a házból. Addig, ameddig az ablakok be nem vágódnak, magukkal hozva azt, amire a félálomban szenvedő lánynak legkevésbé sincs most szüksége. Fényt.*
- Tudod, ha lenne most kardom, beléd döfném. *Morogja mérgesen. Még Nadae sem volt soha olyan elvetemült, hogy megzavarja az ébredés állapotaiban a Vöröst. Bár az is igaz, hogy a hajón, vagy a barlangban egyébként is napfény hiányában szenvedtek. Nem is indul meg egyből, a végtagjai sem akarnak engedelmeskedni egyből az agya parancsának, hogy mozduljanak. Beletelik akár fél percre is, mire a prémkupac, amely alatt feküdt, egyben mozdul meg és magasodik fel olyan öt láb magasra. A takarószörny az élőholtak sebességével rakja egymás elé lábait, a látvány egészében nem is lenne ijesztő, ha nem káromkodna közben folyamatosan.*
- Ha megint azt akarod megmutatni, hogy milyen vicces, amikor a tyúkok tojást esznek, és, hogy ez kannibalizmus, én esküszöm, vissza könyörgöm magam Legadonhoz. *Bentről az ablakon keresztül hajol ki, csak a takaró alól kilengő vörös tincsek jelzik, hogy tényleg kiláthat onnan. A vérrel keveredő vödör víz látványára némileg elnémul. Nem nagyon tudja hova tenni, s rögtön igyekszik is rendre sorra venni az éjszaka eseményeit. Szerencse, hogy grimaszai most takarásban vannak, így a férfinek nem kell látnia, milyen megerőltető fejet vág, amikor komolyan elgondolkodik.*
- Mi? *Most már felpillant a másikra. Kezd rémleni valami fájdalmas hang a férfi felől. Gyomrába pedig kellemetlen érzés költözik. Nem, nem öklendezni kezd, hanem a lelkiismerete marja. Talán nem a sziklafalnál kellene túlzásokba esnie.*
- Ó. *Rémképek tömkelege fut a szemei elé, ha nem is ezernyi, de egy sokkal lezárása is lehetett volna az ártatlan játszadozásuknak, az ő tervei között pedig nem szerepel a korai megözvegyülés.*
- Mutasd csak. *Egy rövid intéssel, ellenállást nem tűrve mutatja a férfi felé, hogy pördüljön egyet a tengelye körül. Óvatosan, csak a hajat félresimítva veszi mustra alá a sebet, de ha az még mindig vérzik, az egyértelműen nem túl jó jel.* Hmm… Talán nem fogsz meghalni. *Elvicceli a dolgot, majd hirtelen ötletet kap. Gyors, múló puszit mér a férfi tarkójára, majd eltűnik a ház mélyében. Ha Khannak az az érzése, hogy a lány túl izgatottá, majdhogynem boldoggá vált hirtelenjében, túl sokat nem is tévedne, hiszen asszonyának mindig is vágya volt, hogy megmutassa egyszer, hogy nem csak vízszintesen, avagy állva, teljesen mindegy, szóval ne csak egy bizonyos helyzetben láthassa el teendőit a férjével szemben. A konyhában már kudarcot vallott, de valamiben még jó lehet. Jó ideig keresgél a házban, szétdobálva ruhákat, miközben azzal is szenvednie kell, hogy a takaró ne hulljon le róla. Végül megleli a táskáját és azzal együtt tér vissza az ablakhoz, hogy elkezdje belőle kiszórni az évszázados kacatokat. Széndarabok, amelyek az ujját színezik most be, egy üres parfümös fiola, kulcsok, még egy fogdarab is előkerül, őt mégis a feketére színeződött összegyűrt papír érdekli, amit rögtön szét is nyit és hümmögve kezdi el olvasni. Sylweran tanításai közül egyet tartott igazán hasznosnak számára, így akkor tényleg jegyzetelt is, na meg volt már némi előképzettsége a menekülésben töltött évek alatt és Wramtól is sokat tanult.*
- Nyílt sebek… *Saját kacifántos írásának megfejtése még számára is gondot okoz, így nem egy ránc jelenik meg a fiatal arcbőrön a tanulmányozás közben.* Meg is van! *Mutat rá az egyikre, de a férfinek nem is mond ennél többet. Ismét összezsugorítja a tenyerében a papírost, visszadobál mindent a táskájában és eltűnik, hogy a prémet levetve, kényelmetlenebb ruhába bújjon. Az, hogy tegnapi öltözékét átitta a vér, most kevésbé érdekli. Néhány perccel később már menetre készen, batyuval az oldalán lép az ajtón.*
- Te most nyugton maradsz! *Parancsol rá a férfire.* Nem fogom engedni, hogy eljöjjön érted, úgyhogy ha megtennéd, hogy minél kevesebbet vérzel és nem halálozol el, amíg visszatérek, azt később meghálálnám. *Nyilvánvalóan jobban túl is gondolja ezt az egészet, mint egy sebet kellene. Több sem kell a paranoiás elmének, mint egy nyugtalanító álom, majd egy mélyebbnek tűnő fejsérülés.
Ezzel a búcsúszóval indul meg a ház oldalában, hogy el is tűnjön a szőlőlugasok irányába, majd röpke fél perc után már jöjjön is vissza, és elhaladva a férfi mellett vörös fejjel, a másik oldalon folytassa az útját.*
- Khm… arra kell mennem. *Motyogja zavarában és eltűnik az alattuk elnyúló rétek irányába. Úgy lépked, mint aki pontosan tudja hova tart. Ismerve őt, ez kevésbé hihető, de legalább magabiztos.*
- Feküdj le. *Szól hátra.*