//Learon-birtok//
*Seles még halványan rámosolyog Learonra, majd kilép az esti hűvös levegőre. Olyan sötét van a ház előtt a benti tűz fénye után, hogy nagyokat kell pislognia, mire újra visszatalál a sátrához, és még azon is igyekeznie kell, hogy ne essen el valamilyen kőben. Mikor beér, lepakolja a fegyvereit és kis pajzsát, és leheveredik a bőrökre, majd betakarja magát a pokróccal.*
~ Tényleg nincs olyan hideg. ~ *Nyugtatja magát, de valahogy bármennyire is igyekszik a mindennapi dolgokra gondolni, egyre csak a kés jár a fejében, és nem tudja elképzelni, miért sértette fel kezét. Nem mondott igazat Learonnak, még mindig fájt a seb. Hogy is ne fájt volna! Elég mély vágást ejtett rajta, de gyógyul, és ez a lényeg. Ez nem akadályozza meg benne, hogy rendesen aludjon. Magában jó éjszakát kíván neki és a sok kis állatnak, és elnyomja az álom.*
*Egy fogadóban találja magát, régről, talán két éve is van már, hogy itt járt. Vadkan, ez volt a neve, igen. Az előtte lévő pohárba meglepetésére Learon tölti ki az italt, és az íze is ugyanolyan, de aztán a férfi eltűnik, és Seles egy sötételf lányt, egy régi ismerőst lát ezután.*
- Kövess! *Ragadja meg karját régi barátja, és felpattan az asztaltól, ő pedig úgy érzi, bíznia kell benne, mert egy olyan helyre vezeti, ahol tényleg boldog lehet. Felszabadítja, hogy újra a fatörzsek között járhat, de most nem csak úgy szemlélődik, hanem célja is van… Szinte ott lebeg a szeme előtt… Mögötte lángok… Learon hangját hallja magában, ahogy azt mondja, nem kell elbújni. ~ De, el kell, el kell rejtőzni. A rossz emberek jönnek… ~*
- Fuss! Fuss! *Hallja társa kiáltását, és igaza van, nem tud így élni, az emlékeivel. Be, be az erdőbe, egyre mélyebbre… Izmai megfeszülnek… És akkor felébred.*
*Seles szemei kipattannak, de semmi nem változott, amíg aludt, az éjszaka sötét és csendes a birtokon. A csillagok állásából ítélve alig telt el egy órácska, a pite pedig kihűlt közben mellette. Azonban az ereiben futkosó izgalomnak már nem tud gátat szabni, már teljesen biztos benne, mit kell tennie. Mindent a zsákjába hord, még élelme is van, hiszen maradt még abból, amit Learon útközben adott, ott van a vastag szelet pite is… Ahogy pakol, mindent ott hagy, amit a férfitól kapott, és tényleg csak azt viszi el, ami a saját tulajdona volt. Semmi zajt nem csap közben, ami felébreszthetné a birtok tulajdonosát, mégis, mikor a sátor ajtajához lép, megtorpan egy pillanatra, és meggondolja magát. Egy kis tarisznyából papírt vesz elő és tintát. Férjétől megtanult írni, és elég jól látni a csillagfényben.*
~ Tud olvasni? ~ *Töpreng.* ~ Meggondolva, említette a könyvtárban tanulást. Biztosan tud. ~ *Emlékezik vissza, és bár nem gyakorolta sokat, ügyetlen kis betűivel írni kezd:
Kedves Learon! Nem akarok egy szó nélkül elbúcsúzni, mert hálás vagyok a kedvességért, amivel a világot nézed, de félek. Félek azoktól a dolgoktól, amik a múltra emlékeztetnek. Félek attól, hogy bántom magam, és félek attól, hogy másoknak ártok. Nem volt igazad, mert ami történt velem tegnap este, az én hibám volt: direkt vágtam meg a kezemet. Nem akarlak bántani, és a kedves állataidat sem. És nem akarok nagyobb bajt és fejfájást okozni, mint amekkorát eddig tettem.
Az ételt, amit tőled kaptam, nem tudtam pénzben viszonozni, de talán a pitém kiengesztel, és magadnak is meg tudod csinálni, mivel láttad, hogy készül. Nem vagyok tolvaj, mindent itt hagytam, ami a tiéd, és meg is érdemled, hogy ilyen szép földre tettél szert. Remélem, nem gondolsz rám haraggal, és hamar találsz valakit, aki segít rendbe szedni a vidéket!
Örülök, hogy megismerhettelek, és hálásan köszönöm, hogy hittél bennem!
Azzal a sátorban lévő bőr közepére helyezi a levelet, és lesúlyozza egy nagy kaviccsal. Még egy utolsó pillantást vet a szép gazdaságra, és vállára vetve holmiját az országút felé indul, hacsak nem ütközik más akadályba.*
~ Talán nincs annyi holmi nálam, hogy bárki tolvajnak nézzen. ~ *Töpreng Seles.* ~ Hát… Megint földönfutó lettem, de legalább ezúttal az én döntésem volt. ~