Arthenior - Temető
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 16 (301. - 320. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2002-2021
320. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-03-11 13:49:45
Üzenet elküldve: 2013-03-11 13:49:45
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 43
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 43
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Szelíd
*A folyópartról egy meredek lépcső vezet fel a Temetőbe. Valószínűleg a folyó miatt magas itt a páratartalom és ezért nagy köd van.
Rolinda valahogy felbotorkál a meredek lépcsőn végig fél kézzel kapaszkodva a korlátba.
Hangos csikorgással nyílik ki a Temető kapuja és ő óvatosan bekukkant rajta. A nappali fény ellenére itt kicsit sötétebb és ijesztőbb a légkör.
A sírok között sétálva figyeli a régi családneveket és címereket. A monda szerint még a nagy mészárlásból maradtak meg ezek a sírok.
Lépteit tudatlanul a Temető másik végébe tereli, ahol már alig látszanak ki a kősírok a magas aljnövényzet miatt. A fél-elf egyre csak falja a neveket és a rúnaírásokat, érdekli az ilyesmi. Közben mindig körbetekint, nincs-e valaki a hát mögött, néha ösztönösen megfordul, mintha veszélyt észlelne. De egyenlőre nem mutatkozott semmi olyan amitől védenie kellene magát. Dermesztően hideg van, egyből összehúzza magán a barna köpenyét.
Hirtelen a Templom felől csikorgást hall, a kapuét. Valaki közeledik. Gyorsan beugrik egy nagy sírkő mögé és türelmesen vár. Nem akarja felfedni magát. Arcába húzza a csuklyáját is ezzel elfedve élénkvörös haját.*
Rolinda valahogy felbotorkál a meredek lépcsőn végig fél kézzel kapaszkodva a korlátba.
Hangos csikorgással nyílik ki a Temető kapuja és ő óvatosan bekukkant rajta. A nappali fény ellenére itt kicsit sötétebb és ijesztőbb a légkör.
A sírok között sétálva figyeli a régi családneveket és címereket. A monda szerint még a nagy mészárlásból maradtak meg ezek a sírok.
Lépteit tudatlanul a Temető másik végébe tereli, ahol már alig látszanak ki a kősírok a magas aljnövényzet miatt. A fél-elf egyre csak falja a neveket és a rúnaírásokat, érdekli az ilyesmi. Közben mindig körbetekint, nincs-e valaki a hát mögött, néha ösztönösen megfordul, mintha veszélyt észlelne. De egyenlőre nem mutatkozott semmi olyan amitől védenie kellene magát. Dermesztően hideg van, egyből összehúzza magán a barna köpenyét.
Hirtelen a Templom felől csikorgást hall, a kapuét. Valaki közeledik. Gyorsan beugrik egy nagy sírkő mögé és türelmesen vár. Nem akarja felfedni magát. Arcába húzza a csuklyáját is ezzel elfedve élénkvörös haját.*
319. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-03-07 15:49:41
Üzenet elküldve: 2013-03-07 15:49:41
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 109
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 109
OOC üzenetek: 18
Játékstílus: Szelíd
*Lassan lépked végig a csendes sírok között. A könnyeit nem sikerült leküzdenie, most ott folynak a szeméből, végig az arcán, le a felsője alá. Sosem szeretett temetőbe járni, mindig a halál jutott róla eszébe. Itt csend van, béke, olyan akár a halál, csendes és békés. Szerencse, hogy nappal van, hiszen este biztosan nem merészkedett volna ki a temetőbe, az neki túlságosan is félelmetes. Arra gondol, hogy a testvére is most egy ilyen sír alatt fekszik egy koporsóban. Erre a gondolatra még jobban elkezdtek folyni. Megpillant egy angyal alakú szobrot, Odamegy majd leül háttal az ösvénynek, hogy senki se vegye észre. Felhúzza a lábait és sír. Kisírja nem csak a régi emlékeket amik a felszínre jöttek, hanem a két nap eseményeit. A férfi miatt sír, akibe beleszeretett és azért sír, mert kiderült arról a férfiról, hogy megölte a bátyát. Azt az embert, akit a világon mindnél jobban szeretett. Megtörli a szemét, próbál megnyugodni közben folytatja az útját.*
318. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-03-01 20:31:36
Üzenet elküldve: 2013-03-01 20:31:36
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
* Sötét volt már. Ködös, hideg, nyálkás, csillagtalan este. A templom háta mögötti keskeny ösvényen bizonytalanul imbolygott egy viharlámpás fényköre. Nyöszörgött a lánc, melyen keresztül egy embermagas, görbe végű husángra erősítették. Folyó felől szélfútta pára ült meg gazdája vállvasain. Nehéz sisakja övén függött kampóra akasztva. Jobb válla felett hosszú, míg bal derekán rövidebb penge markolata derengett.
Távolról úgy tűnhetett, hogy az imbolygó fénykör egy pillanatra megtorpan valahol a temető vaskapujának rácsai előtt. A viharlámpás tulajdonosa lassan vonta elő hátáról fogazott pengéjű hosszúkardját. A vas kellemes sziszegése felborzolta tarkóján a szőrt. A görbe csontmarkolat kellemesen hajlott a hatalmas marokba. A baljában tartott lámpás rúdjával óvatosan beljebb tolta a felé eső kapuszárnyat. Keserves nyikorgás hasította a csöndet. Előredugta tömpe denevérorrát a résen, s míg savószín szemeivel körbekémlelt, addig mélyre tüdőzte a sírokból párolgó rothadásszagot. Babonás nép volt az övé, tartottak a természetfelettitől, ezért is tisztelték a nagy erőket mozgató, kiváltságos sámánokat, akik kezében óriási hatalom összpontosult. Most azonban egyedül volt, magányosan kellett szembenézni félelmeivel. Talán egyesek mulatságosnak tartanának egy jól megtermett, tagbaszakadt, talpig vasba öltözött orkot, amint a temető kipárolgásaitól viszolyog, de ez volt a helyzet. Persze az más kérdés, hogy valaki ezt a szemébe is merje mondani. Torkot vágna érte, de magával szemben mindig őszinte volt.
Szélesebb karmozdulatot tett, a baljában tartott lámpás nyele a vasrácsnak ütközött. A zaj felrázta. Kitárta a kaput és beljebb lépett. Rövid szakaszokban szimatolt, közben magasra és előre nyújtotta a lámpás nyelét, az pedig imbolyogva szórta a fényt. Sarui nyomán mély, széles lábnyomok maradtak a nedvességtől lágy talajban. Óvatos léptekkel , mégis hamar érte el a második vaskaput. Lejtő következett. Szürke, moha lepte sziklák verejtékeztek az utat szegélyezve. Egy-egy bizonytalan árnyék mozgásba hozta az önvédelmi gépezetet, ilyenkor torokhangú morgás gurgulázott elő a vaskos torokból, megfeszültek a hajókötélnyi izmok és döfésre mozdult a jobbjában tartott fogazott penge. Félelmei azonban alaptalannak bizonyultak. Ilyenkor megrázkódott, megvárta míg elsimul nyakán a felborzolódott sörte és továbbhaladt.
Fertályóra múlva bal kéz felől barlangnyílás nyelte éhes szájként a viharlámpás imbolygó fényét. A boltozatba vésett rúnákat nem értette, de tudta, hogy egyszerű népek porhüvelyei nem kapnak ilyen cifra betűket. Megvonta vaskos vállát, aztán továbbhaladt az egyszerű sírok alkotta keskeny utcácskákon. Olykor le kellett hajtania fejét a mélyre lógó faágak tüskéi elől. Nem sokkal később talpa alatt megsűrűsödött a telet is kibíró gaz, a hideget átalvó cserjék elburjánzott, száraz ágai mellkasának vasát karcolták. Bagolyszemek tükröződtek lámpásának fénykörében. Huhogásuk képzeletbeli borsókat gurított végig gerince mentén. Érezte a vért alatt alágördülő kövér verejtékcseppeket. Megrázta magát, s a korábban kipárolgó félelem szag megsemmisülve illant el. Hosszú pengéjével hajtotta félre a gazt, úgy haladt beljebb.*
Távolról úgy tűnhetett, hogy az imbolygó fénykör egy pillanatra megtorpan valahol a temető vaskapujának rácsai előtt. A viharlámpás tulajdonosa lassan vonta elő hátáról fogazott pengéjű hosszúkardját. A vas kellemes sziszegése felborzolta tarkóján a szőrt. A görbe csontmarkolat kellemesen hajlott a hatalmas marokba. A baljában tartott lámpás rúdjával óvatosan beljebb tolta a felé eső kapuszárnyat. Keserves nyikorgás hasította a csöndet. Előredugta tömpe denevérorrát a résen, s míg savószín szemeivel körbekémlelt, addig mélyre tüdőzte a sírokból párolgó rothadásszagot. Babonás nép volt az övé, tartottak a természetfelettitől, ezért is tisztelték a nagy erőket mozgató, kiváltságos sámánokat, akik kezében óriási hatalom összpontosult. Most azonban egyedül volt, magányosan kellett szembenézni félelmeivel. Talán egyesek mulatságosnak tartanának egy jól megtermett, tagbaszakadt, talpig vasba öltözött orkot, amint a temető kipárolgásaitól viszolyog, de ez volt a helyzet. Persze az más kérdés, hogy valaki ezt a szemébe is merje mondani. Torkot vágna érte, de magával szemben mindig őszinte volt.
Szélesebb karmozdulatot tett, a baljában tartott lámpás nyele a vasrácsnak ütközött. A zaj felrázta. Kitárta a kaput és beljebb lépett. Rövid szakaszokban szimatolt, közben magasra és előre nyújtotta a lámpás nyelét, az pedig imbolyogva szórta a fényt. Sarui nyomán mély, széles lábnyomok maradtak a nedvességtől lágy talajban. Óvatos léptekkel , mégis hamar érte el a második vaskaput. Lejtő következett. Szürke, moha lepte sziklák verejtékeztek az utat szegélyezve. Egy-egy bizonytalan árnyék mozgásba hozta az önvédelmi gépezetet, ilyenkor torokhangú morgás gurgulázott elő a vaskos torokból, megfeszültek a hajókötélnyi izmok és döfésre mozdult a jobbjában tartott fogazott penge. Félelmei azonban alaptalannak bizonyultak. Ilyenkor megrázkódott, megvárta míg elsimul nyakán a felborzolódott sörte és továbbhaladt.
Fertályóra múlva bal kéz felől barlangnyílás nyelte éhes szájként a viharlámpás imbolygó fényét. A boltozatba vésett rúnákat nem értette, de tudta, hogy egyszerű népek porhüvelyei nem kapnak ilyen cifra betűket. Megvonta vaskos vállát, aztán továbbhaladt az egyszerű sírok alkotta keskeny utcácskákon. Olykor le kellett hajtania fejét a mélyre lógó faágak tüskéi elől. Nem sokkal később talpa alatt megsűrűsödött a telet is kibíró gaz, a hideget átalvó cserjék elburjánzott, száraz ágai mellkasának vasát karcolták. Bagolyszemek tükröződtek lámpásának fénykörében. Huhogásuk képzeletbeli borsókat gurított végig gerince mentén. Érezte a vért alatt alágördülő kövér verejtékcseppeket. Megrázta magát, s a korábban kipárolgó félelem szag megsemmisülve illant el. Hosszú pengéjével hajtotta félre a gazt, úgy haladt beljebb.*
317. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-27 04:54:16
Üzenet elküldve: 2013-02-27 04:54:16
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
// Dakhnator //
*Miután a férfi felkel, zsebreteszi a kezeit, és szép lassan elindul a temetőből a templomkert felé, lehajtott fejjel léptei előtt a földet figyelve.*
- Igazából nem volt konkrét elképzelésem. Nem ismerem még a várost, ha tudsz esetleg más helyet, az is jó. Teljesen mindegy.
*Eddigi vigyora azért valamelyest elhalványul, már csak egy halvány, nyugodt mosolynyi maradt belőle. A félelf első kérdése, mit akkor nagy gondolkodójában elengedett, valahogy mégis beleült a fejébe és nem bír megválaszolatlanul maradni.*
- A fegyver akkor is fegyver ha csak a tokjában pihen.
*Tekintetét a földről inkább társaságára emeli.*
- Akkor is az marad ami. Másra nem való. Ha a kovács többé nem foghat kalapácsot, ha a halász nem láthat vizet, milyen élet marad neki?
*Erre nem is vár választ, inkább csak a gondolatot akarta elültetni. Visszafordul inkább a föld felé.*
- Régmúltam démona… Nem olyan régmúlt az. Hogyan jött? Talán mindig is ott volt, nem kellett visszajönnie. Nem is arról van szó hogy a múltat nem tudnám félretenni. Ami történt megtörtént, változtatni úgysem lehet. A jövő ami aggaszt, hisz azon még lehetne, de félek hogy gyorsabb a józan észnél a reflex.
*Rutinos mozdulattal ráz egyet fején, hogy a kósza szellő által szemébe kevert tincseket visszaterelje válla mögé, aztán emelt fővel, egyenesen előre nézve folytatja tovább*
- Félek, hogy a józan ész mégcsak meg sincs bennem.
*A mosolynak most már nyoma sincs, ahogy rövid szünet után komoly ábrázattal ismét a szerzetes felé fordul, hogy kérdezzen egyet. Bár a férfi sebeiből úgy tűnik, került már szorult helyzetekbe, de arról csak találgatni tudna hogy mik voltak a körülmények. Ő kezdeményezett? Harc volt egyáltalán vagy esélytelenül kellett tűrnie a sebeket?*
- Voltál te már igazi küzdelemben? Érezted az izgalmat, mikor tudtad, a te kezedben van ellenfeled élete? Vagy pont azért mert az esélyek ellened dolgoztak? Amikor a halál ott áll közted és közöttük, és csak rajtad múlik melyik irányba indul el?
*Visszafordul egyenesen előre, tekintete a távolba réved*
- Megszokás, büszkeség, izgalom, hatalom… Félek hogy ezek mellett a józan észnek vagy ideje nincs megszólalni, vagy egyszerűen elbújik a hátuk mögött.
*Nagyot sóhajt ahogy a következő mondat súlya megtelepszik elméjének szilánkjain*
- Nem is lenne ezzel baj, ha utána is a sötétben maradna csendben.
*Mintha tényleg egy személyről lenne szó, gyűlölet lobban fel szemeiben*
- De a mocsok csak előmászik valahonnan és rágni kezdi a lelkemet. Vagy jönne elő időben, vagy maradna ott ahol akkor bujkál amikor szükség lenne rá.
*Megrázza a fejét az egészre, és vissza fordul a szerzeteshez, megint valahonnan egy vigyort előkerítve, valahogy próbálja megint inkább viccesre fordítani a helyzetet.*
- Látod, a probléma az hogy bolond vagyok. Hiszen csak egy dolog van ami igazán éltet, ami értelmet ad a létezésnek, aztán mégis felemészt, míg végül az őrületbe kerget. A halász, aki olyan jól érti a dolgát, ez ad értelmet az életének, de aztán siratja a halakat akikkel végzett.
*Vigyorog egy darabig, máshogy nem tudja kezelni ezt a témát, anélkül hogy megint bele nem őrülne. Mintha két ember lenne egyszerre, egy akit a küzdelem és a gyilkolás éltet, és egy másik aki nem akar ártani senkinek. Össze-vissza ugrándozó érzelmi állapota még egy darabig ennél a vigyornál állapodik meg, ahogy visszafordul előre. Lassú léptei még mindig a temető kert felőli kijárata felé irányulnak, de végülis engedi hogy a félelf vezesse.*
*Miután a férfi felkel, zsebreteszi a kezeit, és szép lassan elindul a temetőből a templomkert felé, lehajtott fejjel léptei előtt a földet figyelve.*
- Igazából nem volt konkrét elképzelésem. Nem ismerem még a várost, ha tudsz esetleg más helyet, az is jó. Teljesen mindegy.
*Eddigi vigyora azért valamelyest elhalványul, már csak egy halvány, nyugodt mosolynyi maradt belőle. A félelf első kérdése, mit akkor nagy gondolkodójában elengedett, valahogy mégis beleült a fejébe és nem bír megválaszolatlanul maradni.*
- A fegyver akkor is fegyver ha csak a tokjában pihen.
*Tekintetét a földről inkább társaságára emeli.*
- Akkor is az marad ami. Másra nem való. Ha a kovács többé nem foghat kalapácsot, ha a halász nem láthat vizet, milyen élet marad neki?
*Erre nem is vár választ, inkább csak a gondolatot akarta elültetni. Visszafordul inkább a föld felé.*
- Régmúltam démona… Nem olyan régmúlt az. Hogyan jött? Talán mindig is ott volt, nem kellett visszajönnie. Nem is arról van szó hogy a múltat nem tudnám félretenni. Ami történt megtörtént, változtatni úgysem lehet. A jövő ami aggaszt, hisz azon még lehetne, de félek hogy gyorsabb a józan észnél a reflex.
*Rutinos mozdulattal ráz egyet fején, hogy a kósza szellő által szemébe kevert tincseket visszaterelje válla mögé, aztán emelt fővel, egyenesen előre nézve folytatja tovább*
- Félek, hogy a józan ész mégcsak meg sincs bennem.
*A mosolynak most már nyoma sincs, ahogy rövid szünet után komoly ábrázattal ismét a szerzetes felé fordul, hogy kérdezzen egyet. Bár a férfi sebeiből úgy tűnik, került már szorult helyzetekbe, de arról csak találgatni tudna hogy mik voltak a körülmények. Ő kezdeményezett? Harc volt egyáltalán vagy esélytelenül kellett tűrnie a sebeket?*
- Voltál te már igazi küzdelemben? Érezted az izgalmat, mikor tudtad, a te kezedben van ellenfeled élete? Vagy pont azért mert az esélyek ellened dolgoztak? Amikor a halál ott áll közted és közöttük, és csak rajtad múlik melyik irányba indul el?
*Visszafordul egyenesen előre, tekintete a távolba réved*
- Megszokás, büszkeség, izgalom, hatalom… Félek hogy ezek mellett a józan észnek vagy ideje nincs megszólalni, vagy egyszerűen elbújik a hátuk mögött.
*Nagyot sóhajt ahogy a következő mondat súlya megtelepszik elméjének szilánkjain*
- Nem is lenne ezzel baj, ha utána is a sötétben maradna csendben.
*Mintha tényleg egy személyről lenne szó, gyűlölet lobban fel szemeiben*
- De a mocsok csak előmászik valahonnan és rágni kezdi a lelkemet. Vagy jönne elő időben, vagy maradna ott ahol akkor bujkál amikor szükség lenne rá.
*Megrázza a fejét az egészre, és vissza fordul a szerzeteshez, megint valahonnan egy vigyort előkerítve, valahogy próbálja megint inkább viccesre fordítani a helyzetet.*
- Látod, a probléma az hogy bolond vagyok. Hiszen csak egy dolog van ami igazán éltet, ami értelmet ad a létezésnek, aztán mégis felemészt, míg végül az őrületbe kerget. A halász, aki olyan jól érti a dolgát, ez ad értelmet az életének, de aztán siratja a halakat akikkel végzett.
*Vigyorog egy darabig, máshogy nem tudja kezelni ezt a témát, anélkül hogy megint bele nem őrülne. Mintha két ember lenne egyszerre, egy akit a küzdelem és a gyilkolás éltet, és egy másik aki nem akar ártani senkinek. Össze-vissza ugrándozó érzelmi állapota még egy darabig ennél a vigyornál állapodik meg, ahogy visszafordul előre. Lassú léptei még mindig a temető kert felőli kijárata felé irányulnak, de végülis engedi hogy a félelf vezesse.*
316. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-26 18:22:38
Üzenet elküldve: 2013-02-26 18:22:38
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
// Nara //
*Nézi, ahogy a kérdésére gondolataiba merült lány, majd végül hátára fekszik. Érdeklődve figyeli, vigyorát egy cseppet sem csökkentve. Végül megérkezik a válasz is, mely egy részben meglepi. Titkon persze, erre is számított. A legtöbb bérgyilkos, vagy orgyilkos mindig is csupán eszköznek tekinti magát.*
- S ha valaki jön, ki ért hozzá, miként forgathatná a fegyvert, mégis inkább hüvelyébe helyezi?
*Kérdi kíváncsian. Kicsit már túlbonyolított az elképzelés, ám jól tudja, hogy ez a gondolatfonal el fog veszni, valamelyikük válasza végül megrekeszti.*
- Nem lehet? Meséld el, hogyan jött vissza régmúltad démona, hátha világosabbá válik a helyzeted.
*Mégis csak sikerül vigyorából visszavenni, hogy barátságos mosollyá szelídüljön. Sokkal inkább tűnik így már szerzetesnek, bár még mindig furcsa. Talán csak fekete öltözéke az, ami segít meghatározni szakmáját, azon túl, hogy szinte mindig a templomban van, vagy éppen a temetőben lófrál.*
- Én már megbékéltem démonaimmal. Ahogy az élettel és a halállal is. Barátomnak tekintek mindenkit, kin tudok, s kin nem tudok segíteni.
*Mondja, ahogy ajkai próbálnának ismét delejes vigyorba feszülni, ám uralkodik magán.*
- Hát, talán a holtak sem bánják, ha kicsit nélkülözniük kell.
*Vonja meg vállait. Ma már segített egy páron, ezek után kijár neki is egy kis pihenő, főleg, hogy közben is segíteni próbálna a lányon. S még ha sikertelen is lesz, legalább elbeszélgethet valakivel. Így pediglen elfogadja a felé nyújtott kezet, nem mintha önerőből nem tudna talpra állni, s leporolja öltözékét.*
- Gondolom, a Pegazus járt elmédben, mikor ételt említettél.
*Nézi, ahogy a kérdésére gondolataiba merült lány, majd végül hátára fekszik. Érdeklődve figyeli, vigyorát egy cseppet sem csökkentve. Végül megérkezik a válasz is, mely egy részben meglepi. Titkon persze, erre is számított. A legtöbb bérgyilkos, vagy orgyilkos mindig is csupán eszköznek tekinti magát.*
- S ha valaki jön, ki ért hozzá, miként forgathatná a fegyvert, mégis inkább hüvelyébe helyezi?
*Kérdi kíváncsian. Kicsit már túlbonyolított az elképzelés, ám jól tudja, hogy ez a gondolatfonal el fog veszni, valamelyikük válasza végül megrekeszti.*
- Nem lehet? Meséld el, hogyan jött vissza régmúltad démona, hátha világosabbá válik a helyzeted.
*Mégis csak sikerül vigyorából visszavenni, hogy barátságos mosollyá szelídüljön. Sokkal inkább tűnik így már szerzetesnek, bár még mindig furcsa. Talán csak fekete öltözéke az, ami segít meghatározni szakmáját, azon túl, hogy szinte mindig a templomban van, vagy éppen a temetőben lófrál.*
- Én már megbékéltem démonaimmal. Ahogy az élettel és a halállal is. Barátomnak tekintek mindenkit, kin tudok, s kin nem tudok segíteni.
*Mondja, ahogy ajkai próbálnának ismét delejes vigyorba feszülni, ám uralkodik magán.*
- Hát, talán a holtak sem bánják, ha kicsit nélkülözniük kell.
*Vonja meg vállait. Ma már segített egy páron, ezek után kijár neki is egy kis pihenő, főleg, hogy közben is segíteni próbálna a lányon. S még ha sikertelen is lesz, legalább elbeszélgethet valakivel. Így pediglen elfogadja a felé nyújtott kezet, nem mintha önerőből nem tudna talpra állni, s leporolja öltözékét.*
- Gondolom, a Pegazus járt elmédben, mikor ételt említettél.
315. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-25 22:01:07
Üzenet elküldve: 2013-02-25 22:01:07
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
* Ismét a temetőben, lassan most már olyan érzés is elfoghatja az ifjú elfet, mintha csak kedves otthonához térne vissza, de korántsem olyan meleg érzés ez lelkének, mint akármelyik otthon látványa. A sírokat is kezdi megismerni, az első párat sikerült megjegyeznie, azokat olvasta el legelőször, mikor utoljára itt járt, a azokat tudja is. Most a többin van a sor. Ahogy nesztelen kis lépteivel halad egyiktől a másikig, a neveket lassan felbetűzi magában, s próbálja memorizálni azokat. Kétszeri ismétlésre már beleégnek tudatába, s ha ezt sokszor megismétli, az egész temető térképe a fejében lesz. Név szerint és parcella szerint is. A nevek egyre kacifántosabb hangzásúak, ahogy minnél közelebb halad a közepe felé. Ott egy nagy szobor ad tisztességes emléket valami nagy úrnak, s a kövek sem díszítetlenek, hanem kecses, finoman megművelt feliratokkal találkozik szembe. Így látva a halált, titkon reménykedik benne, hogy egyszer az ő sírja is itt fog elterülni, valahol egy nagyobb kápolna közelében, ahol a la Sosy felirat alatt egy kisebb betűmérettel az lesz bevésve, hogy: Dev, élt 240 évet, nyugodt körülmények közt, az ágyban lelte a halálát. Ha nem is lesz özvegy, akit itt hagy, addig talán lesz olyan neve, hogy ha valaki, ismeretlen ember elhalad a sírja mellett, azt mondhassa, hogy: igen, őt ismertem, régi korunk egy nagy mágusa volt. De hol van ez még? Ha szerencséje van, megéli még az öregkort, bár még ilyen fiatalon hol gondol bele akárki, hogy mi lesz vele százn év múlva? Örül egyáltalán, hogy ilyen tisztelet övezi az itt hunyókat, s nem egy névtelen tömegsírba helyezték őket, vagy ami még rosszabb, csak úgy otthagyni egy halottat egy erdő közepén, hogy tetemén az éhes farkasok és egyéb dögevők osztozkodjanak. *
~ Menj az erdőhöz! ~
* Utasítja barátját, s ha nem is kimondott szavak ezek, a varjú mintha értené, irányt vált, s a kőrözésből a közelben csobogó folyó felé veszi az irányt. Erre Dev csak egy cinikus mosolyt engedélyez magának, mert nem tudja, hogy gondolatai egyenesen az állathoz jutottak-e, vagy csak szerecsésen jókor jó időben gondolt valamire. A saját földet érő szárnyai is a hangok irányába viszik, majd remélhetőleg onnan tovább arra a helyre, ahol meditálni tud egy rövid időre, s lelki békéje újra egyensúlyba billen... *
~ Menj az erdőhöz! ~
* Utasítja barátját, s ha nem is kimondott szavak ezek, a varjú mintha értené, irányt vált, s a kőrözésből a közelben csobogó folyó felé veszi az irányt. Erre Dev csak egy cinikus mosolyt engedélyez magának, mert nem tudja, hogy gondolatai egyenesen az állathoz jutottak-e, vagy csak szerecsésen jókor jó időben gondolt valamire. A saját földet érő szárnyai is a hangok irányába viszik, majd remélhetőleg onnan tovább arra a helyre, ahol meditálni tud egy rövid időre, s lelki békéje újra egyensúlyba billen... *
314. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-25 20:12:34
Üzenet elküldve: 2013-02-25 20:12:34
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
*A temető felé veszi az irányt, elhagyva a templom nyugalmas csendjét és cicomátlan padjait – utóbbi a felelős amiért ilyen szörnyen elgémberedett most a háta. Hatalmasat nyújtózik, amire csontjai ijesztően hangos ropogással válaszolnak. Most nem kívánna egy értékes szekundumot sem eltölteni a sírkertben, most csak csörtetve átvág a temetőn keresztül le a folyóhoz. Tekintete azonban mégis végigpásztázza a legtöbb sírra felkarcolt nevet. Mintha valami késztetné, mintha tudat alatt keresne valakit. Butaság… Gondolatait hátra hagyva távozik.*
313. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-25 14:25:58
Üzenet elküldve: 2013-02-25 14:25:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 31
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Szelíd
*Lomha, nesztelen léptekkel igyekszik a lelkek otthonán átvágva a templomig eljutni. A férfi megpróbál a széles ösvényen haladni amin a templomkert felől érkezett, de ebből a sétányból több kisebb ösvény is kúszik a sírok és kripták közé. A legtöbb sírt már a természet kisajátította. Repedezett kőszéleiket a moha sűrűn befonta. Ha paranoiás lenne, akkor lehet hogy hallani vélné a holtak elmeszaggató hangját vagy látná kihűlt, porcelánszín arcukat. De szerencsére egyik sem jelent meg neki, de azért ott volt az az érzés, az a bizarr, legyűrhetetlen érzés. Ahogy a fagyos érintés átöleli a lábszárát, majd lomhán elkezd felfele kúszni hogy megragadja lelkét és lerántsa az isten tudja hová. Grrr... Beleborzongott a gondolatba, majd ugyanabban a tempóban, de céltudatosabban nekilendül az ösvény utolsó szakaszának. Már kirajzolódik a templom megkopott, súlyos kétszárnyú ajtajának alakja. A grandiózus bejárat némán áll, a férfinak úgy tetszik mintha egy strázsáló őr lenne, akinek az a dolga hogy a lelkeket a templom falain kívül tartsa.*
312. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-25 00:11:10
Üzenet elküldve: 2013-02-25 00:11:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
// Dakhnator //
*Meglepetten kapja fejét a szerzetes felé, mikor meghallja milyen könnyedén kezeli a témát. A szemek nem igazán zavarják, látott már furcsábbat is, akár családtagjai, akár áldozatai között… De annak a vigyornak valahogy nem találja értelmét. Őrült lenne? Vagy csak ez a város ilyen? Ráadásul a kérdés is felzavarja. Pénzért? Nem, a pénzből sosem látott. Lehet hogy nem is pénzért csinálták? Ha igen, mi lett vele? Érdekes gondolat, de nem ez most a lényeg. Szórakozásból? Elején még igen. Érdekes, mókás, izgalmas játék volt amíg még gyerekek voltak. Aztán egyszerűen az életük részévé vált. Természetes volt, ebben nőtt fel. Ez volt a dolga, ez volt a sorsa… Aztán ki tudja miért, talán ahogy idősebb lett, kezdte egyre inkább helytelennek érezni az egészet. De hogy mondhatott volna ellent anyjának? Akitől az életét kapta, tanította, védelmezte, etette… Nem is mert volna ellentmondani. Sokáig a gondolat mögé bújt, hogy ő csak egy eszköz, egy fegyver anyja kezében. Nem dolga hogy azon gondolkozzon mi helyes és mi nem, csinálja amit mondanak és kész. Nem ismerte a normális életet, és nővérének sem volt gondja a munkával, úgy érezte hogy csak benne lehet valami hiba. Míg egyszer már nem bírta tovább, és végül megszökött. Azóta? Önvédelem, reflex, megszokás… Ha olyan helyzetbe kerül, egyszerűen nem gondolkozik. Úgy megszokta már, olyan könnyen veszi mások halálát, hogy csak utána fogja fel mit is csinált. Mindig csak azon járt az esze hogyan végezheti el a feladatát, és ettől nem bír szabadulni. Ha valaki elmegy mellette, ha valaki megszólítja, akár ha csak végigpillant valakin, az első gondolata az, hogyan ölhetné meg. Melyik mozdulat közben kaphatná el, szúrhatna egy tőrt a bordái közé, csavarhatná ki a kezét, a nyakát, hogyan juttathatja földre… Zavartan, értetlenül pislog párat a zöld szemekbe, ahogy végigfutnak fejében a gondolatok, de előbb utóbb valamit csak mondania kell. Lábait és kezeit kinyújtva hátára fekszik a hideg földön, hosszú barna haja szétterül ahogy fejével egyenesen a magasba mered. A vastag fekete kabát, mivel nem volt begombolva, most meg is nyílik középen, a hideg levegő végre végigsimíthat szabaddá vált hasán és nyakán, lassan bekúszva a vállakig.*
- Nem pénzért, nem szórakozásból... Fegyver vagyok csupán.
*Mondja végül érzelemmentes arccal a fellegeknek.*
- De mivé lesz a fegyver ha nincs aki forgassa? Csak egy földre ejtett, hideg fémdarab, aki mindenkit megvág aki a közelébe ér.
*Lehunyja a szemeit, és egy nagy levegővétellel engedi hogy szétáradjon benne a hideg. Ilyen lehet a halál? Sötét és hideg?*
- Nem tudok szabadulni. Nem tudom eltemetni amire egész életemben neveltek. Amikor azt hiszem hogy végre elszakadtam tőle, elpattan egy húr, és már csak arra eszmélek hogy valakinek a szívében a késem. Azóta nem hordok fegyvert, de ma mégis sikerült elfújnom egy lelket. Majdnem kettőt…
*Szemei még mindig csukva, könnyebb a sötét semminek mondani ezeket. Vagy a férfi hozzáállása könnyítette meg ennyire? Rövid szünet után váratlanul elvigyorodik, és csak bal szemét kinyitva hunyorog fel a szerzetesre*
- Látod, mondtam hogy rajtam nem lehet segíteni.
*Hangszíne is már-már vidámra fordult, hasa megfeszül ahogy felhúzza magát ülésbe, jól összehúzza magán a kabátot, és most már mindkét szemét kinyitva, vidám mosollyal fordul a félelfhez*
- Na de elég belőlem! Látom neked is voltak bőven gondjaid. Nincs jobb dolgod, vagy normális barátaid, hogy ilyen szerencsétlenekkel töltöd az idődet?
*Érezhető hogy egyáltalán nem sértésnek szánja, inkább mintha vicces próbálna lenni*
- Gyere, legalább keressünk valami melegebb helyet! Akár ehetnénk is valamit.
*Mintha kicserélték volna, tele életerővel, vidáman pattan fel a földről, és újfent balját nyújtja a férfinek, most azért hogy felsegítse. Tényleg őrült lenne? Még az is lehet…*
*Meglepetten kapja fejét a szerzetes felé, mikor meghallja milyen könnyedén kezeli a témát. A szemek nem igazán zavarják, látott már furcsábbat is, akár családtagjai, akár áldozatai között… De annak a vigyornak valahogy nem találja értelmét. Őrült lenne? Vagy csak ez a város ilyen? Ráadásul a kérdés is felzavarja. Pénzért? Nem, a pénzből sosem látott. Lehet hogy nem is pénzért csinálták? Ha igen, mi lett vele? Érdekes gondolat, de nem ez most a lényeg. Szórakozásból? Elején még igen. Érdekes, mókás, izgalmas játék volt amíg még gyerekek voltak. Aztán egyszerűen az életük részévé vált. Természetes volt, ebben nőtt fel. Ez volt a dolga, ez volt a sorsa… Aztán ki tudja miért, talán ahogy idősebb lett, kezdte egyre inkább helytelennek érezni az egészet. De hogy mondhatott volna ellent anyjának? Akitől az életét kapta, tanította, védelmezte, etette… Nem is mert volna ellentmondani. Sokáig a gondolat mögé bújt, hogy ő csak egy eszköz, egy fegyver anyja kezében. Nem dolga hogy azon gondolkozzon mi helyes és mi nem, csinálja amit mondanak és kész. Nem ismerte a normális életet, és nővérének sem volt gondja a munkával, úgy érezte hogy csak benne lehet valami hiba. Míg egyszer már nem bírta tovább, és végül megszökött. Azóta? Önvédelem, reflex, megszokás… Ha olyan helyzetbe kerül, egyszerűen nem gondolkozik. Úgy megszokta már, olyan könnyen veszi mások halálát, hogy csak utána fogja fel mit is csinált. Mindig csak azon járt az esze hogyan végezheti el a feladatát, és ettől nem bír szabadulni. Ha valaki elmegy mellette, ha valaki megszólítja, akár ha csak végigpillant valakin, az első gondolata az, hogyan ölhetné meg. Melyik mozdulat közben kaphatná el, szúrhatna egy tőrt a bordái közé, csavarhatná ki a kezét, a nyakát, hogyan juttathatja földre… Zavartan, értetlenül pislog párat a zöld szemekbe, ahogy végigfutnak fejében a gondolatok, de előbb utóbb valamit csak mondania kell. Lábait és kezeit kinyújtva hátára fekszik a hideg földön, hosszú barna haja szétterül ahogy fejével egyenesen a magasba mered. A vastag fekete kabát, mivel nem volt begombolva, most meg is nyílik középen, a hideg levegő végre végigsimíthat szabaddá vált hasán és nyakán, lassan bekúszva a vállakig.*
- Nem pénzért, nem szórakozásból... Fegyver vagyok csupán.
*Mondja végül érzelemmentes arccal a fellegeknek.*
- De mivé lesz a fegyver ha nincs aki forgassa? Csak egy földre ejtett, hideg fémdarab, aki mindenkit megvág aki a közelébe ér.
*Lehunyja a szemeit, és egy nagy levegővétellel engedi hogy szétáradjon benne a hideg. Ilyen lehet a halál? Sötét és hideg?*
- Nem tudok szabadulni. Nem tudom eltemetni amire egész életemben neveltek. Amikor azt hiszem hogy végre elszakadtam tőle, elpattan egy húr, és már csak arra eszmélek hogy valakinek a szívében a késem. Azóta nem hordok fegyvert, de ma mégis sikerült elfújnom egy lelket. Majdnem kettőt…
*Szemei még mindig csukva, könnyebb a sötét semminek mondani ezeket. Vagy a férfi hozzáállása könnyítette meg ennyire? Rövid szünet után váratlanul elvigyorodik, és csak bal szemét kinyitva hunyorog fel a szerzetesre*
- Látod, mondtam hogy rajtam nem lehet segíteni.
*Hangszíne is már-már vidámra fordult, hasa megfeszül ahogy felhúzza magát ülésbe, jól összehúzza magán a kabátot, és most már mindkét szemét kinyitva, vidám mosollyal fordul a félelfhez*
- Na de elég belőlem! Látom neked is voltak bőven gondjaid. Nincs jobb dolgod, vagy normális barátaid, hogy ilyen szerencsétlenekkel töltöd az idődet?
*Érezhető hogy egyáltalán nem sértésnek szánja, inkább mintha vicces próbálna lenni*
- Gyere, legalább keressünk valami melegebb helyet! Akár ehetnénk is valamit.
*Mintha kicserélték volna, tele életerővel, vidáman pattan fel a földről, és újfent balját nyújtja a férfinek, most azért hogy felsegítse. Tényleg őrült lenne? Még az is lehet…*
311. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-24 23:49:11
Üzenet elküldve: 2013-02-24 23:49:11
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
* A templom kínzó csöndjét és a papok beteges köhécselését már nem tudja ennél tovább elviselni, mennie kell, a lábai is kezdenek elgémberedni. Hiába, még a húsz éves kort sem érte el, de elég nagyra nőtt ahhoz, hogy csak kényelmetlenül tudjon elférni a templomi padban. A világról vajmi keveset tudó Dev úgy dönt, akaratlanul is, hogy a temetőben vezeti le a feszültséget. Kiérve a kapun a rengeteg sír és hatalmas kápolnák valamit eszébe juttatnak, amit már régen elfeledett. A családja. Ami egyszer volt neki és soha többet nem lesz. Lehet, hogy ők is kőtömbök alatt nyugszanak vagy volt akkor a la Sosy család hírneve, hogy kiérdemeltek volna egy nagy, giccsesen díszített kápolnát? Aligha. Elmélkedéséből egy varjú károgása riasztja fel és arcán is érez némi szellőt, melynek hatására sárga és vörös színű levelek járják táncukat a sírok mellett és felett, ezzel is megzavarva a benne tartózkodók nyugalmát.
Megáll az egyik nagyobb emlékmű előtt és a családi címert kezdi el vizslatni. Nem is igazán a története köti le, inkább csak egy-egy díszes, cifra jel vagy betű. Olvasni ugyan ő is tud, de soha nem olvasott még hangosan senkinek.
Körülnéz. Egyedül van. Leül a sír tövébe és üveges tekintettel mered maga elé, élvezi a természet ölelését, a szelet, a napfényt és a károgó varjút, ami leszáll mellé a sírtömb tetejére. Az állat nyílván érzi, hogy nem kell tartania az elftől, nem úgy, mint sok más embernek, de ezt még ő magában nem képes elismerni. Nem tudja még, hogy lelke nem állja senkinek a közelségét. A nevelésnek hála vagy a rabszolgaság törte volna így meg a szívét, ezt nem tudni, mindenesetre érdekes egy elfet lélek nélkül, vagy legalábbis fekete lélekkel látni. Acélszínű lélektükrei nem mozdulnak akkor sem, amikor a varjú leugrik mellé és az ránéz. Gondolatai teljesen máshol járnak, nem a jelenben, hanem egyszerre a múltban és a jövőben. Hegyes füleivel érzékel egy vízesést vagy folyót a közelben, ami remek alkalom lenne mosakodásra, bár ember fajtársaihoz képest neki még így is kellemes illata van, szerencsére a bűz fogalmáról fogalma sincsen, a saját testén legalábbis.
Lélektükreivel a madárra pillant, aztán feláll és a folyó felé veszi az irányt, s onnét... ki tudja? Jelentéktelennek tűnhet ugyan, de a varjú felröppen és a magasból figyeli az elfet... *
Megáll az egyik nagyobb emlékmű előtt és a családi címert kezdi el vizslatni. Nem is igazán a története köti le, inkább csak egy-egy díszes, cifra jel vagy betű. Olvasni ugyan ő is tud, de soha nem olvasott még hangosan senkinek.
Körülnéz. Egyedül van. Leül a sír tövébe és üveges tekintettel mered maga elé, élvezi a természet ölelését, a szelet, a napfényt és a károgó varjút, ami leszáll mellé a sírtömb tetejére. Az állat nyílván érzi, hogy nem kell tartania az elftől, nem úgy, mint sok más embernek, de ezt még ő magában nem képes elismerni. Nem tudja még, hogy lelke nem állja senkinek a közelségét. A nevelésnek hála vagy a rabszolgaság törte volna így meg a szívét, ezt nem tudni, mindenesetre érdekes egy elfet lélek nélkül, vagy legalábbis fekete lélekkel látni. Acélszínű lélektükrei nem mozdulnak akkor sem, amikor a varjú leugrik mellé és az ránéz. Gondolatai teljesen máshol járnak, nem a jelenben, hanem egyszerre a múltban és a jövőben. Hegyes füleivel érzékel egy vízesést vagy folyót a közelben, ami remek alkalom lenne mosakodásra, bár ember fajtársaihoz képest neki még így is kellemes illata van, szerencsére a bűz fogalmáról fogalma sincsen, a saját testén legalábbis.
Lélektükreivel a madárra pillant, aztán feláll és a folyó felé veszi az irányt, s onnét... ki tudja? Jelentéktelennek tűnhet ugyan, de a varjú felröppen és a magasból figyeli az elfet... *
310. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-24 18:26:38
Üzenet elküldve: 2013-02-24 18:26:38
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
// Nara //
- Nem tudhattam végig, sőt, most is bizonytalan vagyok. Ám bizakodó is, egyben.
*A nevetésre csak tovább vigyorog és gyenge kuncogás kíséri szavait. Csalt volna? Pusztán mert sejtelme szerint jóslata már tény? Az is lehet, hogy most jár rosszabbul valamelyik a párból, de talán pont a szerzetes közbenjárása kellett.*
- Ahogy az is lehetett volna, hogy most mindketten megölik magukat, gyáván menekülve a fájdalomtól. Ha kettejük közül valamelyikükben még él egy csepp kétség, a másikba elvetett remény azt kiirthatja, vagy talán megerősíti. Nem tudhatom, ahogy te sem, hogy nekik hogyan lesz jobb a jövőjük. Talán így, talán úgy... S hogy félnék-e? Mi okom lenne rá?
*Kérdi széles vigyorral, zölden izzó szempárját erősen a lány pillantásába fúrva.*
- Egyszerű szerzetes vagyok, épp csak nem istenek nevével, hanem egyszerűbb érvekkel ébresztek reményt.
*Számára ez a válasz kiváló, hiszen ha nem is jogos az ítélet, miként újra egymásnak szalasztotta a két ifjút, pont ugyanekkora esély van rá, hogy különválva rosszabb éltük lesz. Együtt boldogak voltak, mint sejthető, így ez tűnhet jobbnak. Tévedhet, hiszen nem tévedhetetlen. Éppen így igaz ez mindenkire.*
- Mindenki érdemel reményt... Óh, netalán gyilkos lennél? Pénzért, vagy szórakozásból veszed el mások életét?
*Kérdi, hangja komolyságot sugall, még ha közben továbbra is vigyorogva beszél. Meg fogja győzni, tudja jól. Hiszen ismert már gyilkost, ki templom szolgája szavaitól lett jobb ember. Persze, a gyilkos is fontos, hiszen olyat is megölhet, ki még több fájdalmat hoz a világra. De éppen így megölhet olyat is, akinek léte a béke eljövetelét segíti elő. Megölhet olyat is, akinek semmi köze a világhoz, nincs ki sírjon érte, senkije nincs már. Dakh után is aligha sírna bárki. Talán csak az szentségelne, kinek az általa végzett munkát fel kéne venni. Nem sokan szeretik a lelketlen, holt testeket, s azokkal való munkát. Ám Dakhnator élvezi is, hogy olyanokkal foglalkozhat, kik szinte olyanok, mint ő. Hidegek és szürkék, többségük sebekkel is lett áldva, úgy került a másvilágra. Arról nem is beszélve, hogy egy egyszerű koporsó elég a megnyugvásukhoz. Bár, a férfi inkább szereti a föld ezen felé maradni, mint alá temetve feküdni. De tény, hogy egyes koporsók kényelmesebbek, mint némely ágy. Volt rá példa, hogy az egyikben aludt...
S hogy miként lehet még segíteni azon, ki egyetlen reményt a halálban látja? Vagy meg kell tanítani bánni életével, vagy egy életre félelmet ébreszteni benne a halál iránt.*
- Nem tudhattam végig, sőt, most is bizonytalan vagyok. Ám bizakodó is, egyben.
*A nevetésre csak tovább vigyorog és gyenge kuncogás kíséri szavait. Csalt volna? Pusztán mert sejtelme szerint jóslata már tény? Az is lehet, hogy most jár rosszabbul valamelyik a párból, de talán pont a szerzetes közbenjárása kellett.*
- Ahogy az is lehetett volna, hogy most mindketten megölik magukat, gyáván menekülve a fájdalomtól. Ha kettejük közül valamelyikükben még él egy csepp kétség, a másikba elvetett remény azt kiirthatja, vagy talán megerősíti. Nem tudhatom, ahogy te sem, hogy nekik hogyan lesz jobb a jövőjük. Talán így, talán úgy... S hogy félnék-e? Mi okom lenne rá?
*Kérdi széles vigyorral, zölden izzó szempárját erősen a lány pillantásába fúrva.*
- Egyszerű szerzetes vagyok, épp csak nem istenek nevével, hanem egyszerűbb érvekkel ébresztek reményt.
*Számára ez a válasz kiváló, hiszen ha nem is jogos az ítélet, miként újra egymásnak szalasztotta a két ifjút, pont ugyanekkora esély van rá, hogy különválva rosszabb éltük lesz. Együtt boldogak voltak, mint sejthető, így ez tűnhet jobbnak. Tévedhet, hiszen nem tévedhetetlen. Éppen így igaz ez mindenkire.*
- Mindenki érdemel reményt... Óh, netalán gyilkos lennél? Pénzért, vagy szórakozásból veszed el mások életét?
*Kérdi, hangja komolyságot sugall, még ha közben továbbra is vigyorogva beszél. Meg fogja győzni, tudja jól. Hiszen ismert már gyilkost, ki templom szolgája szavaitól lett jobb ember. Persze, a gyilkos is fontos, hiszen olyat is megölhet, ki még több fájdalmat hoz a világra. De éppen így megölhet olyat is, akinek léte a béke eljövetelét segíti elő. Megölhet olyat is, akinek semmi köze a világhoz, nincs ki sírjon érte, senkije nincs már. Dakh után is aligha sírna bárki. Talán csak az szentségelne, kinek az általa végzett munkát fel kéne venni. Nem sokan szeretik a lelketlen, holt testeket, s azokkal való munkát. Ám Dakhnator élvezi is, hogy olyanokkal foglalkozhat, kik szinte olyanok, mint ő. Hidegek és szürkék, többségük sebekkel is lett áldva, úgy került a másvilágra. Arról nem is beszélve, hogy egy egyszerű koporsó elég a megnyugvásukhoz. Bár, a férfi inkább szereti a föld ezen felé maradni, mint alá temetve feküdni. De tény, hogy egyes koporsók kényelmesebbek, mint némely ágy. Volt rá példa, hogy az egyikben aludt...
S hogy miként lehet még segíteni azon, ki egyetlen reményt a halálban látja? Vagy meg kell tanítani bánni életével, vagy egy életre félelmet ébreszteni benne a halál iránt.*
309. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-19 17:21:34
Üzenet elküldve: 2013-02-19 17:21:34
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
// Dakhnator //
*Még mindig Kean után bámulva hallgatja a félelf szavait, ahogy a templomban talált lányról mesél. A történet végén egy fújásnyi felnevetés fakad ki belőle, ahogy szája széle is egy rövid mosolyra húzódik*
- Tehát csaltál. Tudtad hogy a lány akiért sírt vissza fogja engedni.
*Megunja hogy a semmit bámulja, most már inkább társasága felé fordul. Nem különösebben érdekli a szerzetes megjelenése, ha sok mást még nem is, azt megtanulta már hogy ne a külső alapján ítéljen.*
- És mi lesz, ha a férfi valahogy megbántja? Mi lesz ha visszatér a régi énje, amit annyira ócsárolt itt nekünk? Nem félsz beleszólni más jövőjébe? Honnan tudod hogy együtt jobb lesz az életük, mintha most szétszakadtak volna és új útra lépnek? Lehet hogy most boldogok lesznek, de hosszútávon a rossz döntést hozzák meg. Talán úgy jártak volna jobban ha most szenvednek, lehet hogy utána jobb életet találtak volna.
*Elengedi térdeit és hátradől, könyökeivel támasztva meg testét, aztán kicsit előrébb kússza magát, hogy a hátrébb került feje még így is a mellette ücsörgő férfi vonalában legyen. Bal könyökébe bele is nyilall a fájdalom amiről már teljesen megfeledkezett, kicsit meg is rezzen, de mint mindig, most is úgy van vele, hogy nem mutathatja a gyengeséget, annyira nem vészes hogy ne bírná elnyomni.*
- Persze, én örülnék ha tudnál nekem segíteni, de honnan tudod hogy végső soron ezzel teszel jót?
*Rövid szünetet tart miközben újra előrefelé fordítja a fejét. A következő mondatot nem tudja a másik szemébe mondani.*
- Inkább nekem áss sírt, mint sok másiknak, akik miattam kerülnek bele.
*Gyávák választása az önkéz általi kimúlás? Még akkor is ha ezzel mások életét mentené meg? Nem bízik magában, ilyen egyszerű az egész. Fél hogy újra előtör belőle a gyilkos énje. Fél hogy olyannak fog ártani aki nem érdemli meg. A két benne harcoló életet elválasztó üvegfalak nemrég valahogy eltörtek, és ami mögöttük volt jól összekeveredett, kusza összevisszaságot teremtve lelkében. Most valahol a forgószél közepén ül a csendben, de ki tudja meddig tart ez? Ha felkapja egy újabb örvény, merre sodorja majd el? És a vihar után milyen keverékként forr majd össze? Pont hogy ő is segíteni szeretne, nem magának, mindenkinek. A jó döntést akarja meghozni, de úgysem merne véget vetni életének…*
*Még mindig Kean után bámulva hallgatja a félelf szavait, ahogy a templomban talált lányról mesél. A történet végén egy fújásnyi felnevetés fakad ki belőle, ahogy szája széle is egy rövid mosolyra húzódik*
- Tehát csaltál. Tudtad hogy a lány akiért sírt vissza fogja engedni.
*Megunja hogy a semmit bámulja, most már inkább társasága felé fordul. Nem különösebben érdekli a szerzetes megjelenése, ha sok mást még nem is, azt megtanulta már hogy ne a külső alapján ítéljen.*
- És mi lesz, ha a férfi valahogy megbántja? Mi lesz ha visszatér a régi énje, amit annyira ócsárolt itt nekünk? Nem félsz beleszólni más jövőjébe? Honnan tudod hogy együtt jobb lesz az életük, mintha most szétszakadtak volna és új útra lépnek? Lehet hogy most boldogok lesznek, de hosszútávon a rossz döntést hozzák meg. Talán úgy jártak volna jobban ha most szenvednek, lehet hogy utána jobb életet találtak volna.
*Elengedi térdeit és hátradől, könyökeivel támasztva meg testét, aztán kicsit előrébb kússza magát, hogy a hátrébb került feje még így is a mellette ücsörgő férfi vonalában legyen. Bal könyökébe bele is nyilall a fájdalom amiről már teljesen megfeledkezett, kicsit meg is rezzen, de mint mindig, most is úgy van vele, hogy nem mutathatja a gyengeséget, annyira nem vészes hogy ne bírná elnyomni.*
- Persze, én örülnék ha tudnál nekem segíteni, de honnan tudod hogy végső soron ezzel teszel jót?
*Rövid szünetet tart miközben újra előrefelé fordítja a fejét. A következő mondatot nem tudja a másik szemébe mondani.*
- Inkább nekem áss sírt, mint sok másiknak, akik miattam kerülnek bele.
*Gyávák választása az önkéz általi kimúlás? Még akkor is ha ezzel mások életét mentené meg? Nem bízik magában, ilyen egyszerű az egész. Fél hogy újra előtör belőle a gyilkos énje. Fél hogy olyannak fog ártani aki nem érdemli meg. A két benne harcoló életet elválasztó üvegfalak nemrég valahogy eltörtek, és ami mögöttük volt jól összekeveredett, kusza összevisszaságot teremtve lelkében. Most valahol a forgószél közepén ül a csendben, de ki tudja meddig tart ez? Ha felkapja egy újabb örvény, merre sodorja majd el? És a vihar után milyen keverékként forr majd össze? Pont hogy ő is segíteni szeretne, nem magának, mindenkinek. A jó döntést akarja meghozni, de úgysem merne véget vetni életének…*
308. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-19 16:10:32
Üzenet elküldve: 2013-02-19 16:10:32
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
// Nara, Kean //
- S nem lehet, hogy dühöd, vagy lelked más lobbanékony érzelme elvakított?
*Kérdi nyugodtan, ahogy vigyorából nem enged. S bár nem gondolta volna maga sem, hogy ez ily könnyen végbemegy, úgy látszik, sikerült Kean-t részben meggyőzni. Ha arról nem is, hogy tévedése oka, hogy itt lebzsel és siránkozik magán, arról bizonyosan, hogy a tettek célravezetőbbek.*
- Ez esetben, remélem nem találkozunk.
*Vigyorog szélesebben Kean-re, majd kezet ráz vele, mint ahogy azt illendő két férfiú között. Sápadt bőre miatt szinte világító zöld szempárját mélyen az elf tekintetébe fúrja, majd engedi, távozzon. Látja is rögvest, hogy sietős a dolga...
Majd ismét a lány felé fordul. Ej, vele is kezdeni kell valamit, mert elég reményvesztettnek tűnik. Csendben hallgatja, ahogy beszél hozzá, s csak tovább vigyorog. Nem is sejtheti, hogy számára mi ilyen derűs a helyzetben. Végül a felé nyújtott kezet elfogadja, sápadt, vékony ujjait a lány kezébe helyezi, érezheti rajta Nara a hűvösséget, mi mintha a sírokból szállna. Így pedig a nem is túl régen még Kean által elfoglalt helyre kerül a szerzetes.*
- A templom belsejében, nem is olyan régen egy lány sírt. Egy férfi miatt... És ha jól értettem a szavát, s most ennek az úrnak is sikerült értelmeznem mondandóját, akkor bizony ők egymáséi... Mindkettejüket arra sarkaltam, hogy keressék meg a másikat és tisztázzák le. Az élet arról szól, hogy megoldjuk a problémáinkat. A halál könnyű menekvésnek tűnhet, ám a gyávák választása az önkéz általi kimúlás. Az, ki erős és bátor, szembeszáll a saját démonaival és ha nem is tudja kiölni őket lelkéből, egy életre megnyomorítja őket, hogy saját magát szabaddá tegye.
*Szól, szinte csak a levegőbe beszélve, ahogy arcára megenyhült kifejezés ül és az ég felé néz. Fájdalom és elmúlás...
~ Miért nincsenek boldog lények? Miért kell mindig arról szólnia mindennek, hogy mennyire nyomorultak vagyunk? ~
Kérdi magától, választ nem is várva, hiszen kitől kapna, ha ki se mondja, mi úgy kikívánkozna belőle.*
- Ha szeretnéd, megpróbálhatok rajtad is segíteni. Nem szeretnék se annak a férfinak, se Neked sírt ásni.
*Mosolyodik szélesen, hogy fejét kicsit félredöntve fordítja Nara felé. Próbál meggyőző lenni, hiszen ha nem hagyja, hogy segítsen, úgy értelmetlen volna tovább itt lenniük. Ő azért van, hogy másokon segítsen, vagy kijutni a temetőből, vagy az örökkévalóságig ott maradni...*
- S nem lehet, hogy dühöd, vagy lelked más lobbanékony érzelme elvakított?
*Kérdi nyugodtan, ahogy vigyorából nem enged. S bár nem gondolta volna maga sem, hogy ez ily könnyen végbemegy, úgy látszik, sikerült Kean-t részben meggyőzni. Ha arról nem is, hogy tévedése oka, hogy itt lebzsel és siránkozik magán, arról bizonyosan, hogy a tettek célravezetőbbek.*
- Ez esetben, remélem nem találkozunk.
*Vigyorog szélesebben Kean-re, majd kezet ráz vele, mint ahogy azt illendő két férfiú között. Sápadt bőre miatt szinte világító zöld szempárját mélyen az elf tekintetébe fúrja, majd engedi, távozzon. Látja is rögvest, hogy sietős a dolga...
Majd ismét a lány felé fordul. Ej, vele is kezdeni kell valamit, mert elég reményvesztettnek tűnik. Csendben hallgatja, ahogy beszél hozzá, s csak tovább vigyorog. Nem is sejtheti, hogy számára mi ilyen derűs a helyzetben. Végül a felé nyújtott kezet elfogadja, sápadt, vékony ujjait a lány kezébe helyezi, érezheti rajta Nara a hűvösséget, mi mintha a sírokból szállna. Így pedig a nem is túl régen még Kean által elfoglalt helyre kerül a szerzetes.*
- A templom belsejében, nem is olyan régen egy lány sírt. Egy férfi miatt... És ha jól értettem a szavát, s most ennek az úrnak is sikerült értelmeznem mondandóját, akkor bizony ők egymáséi... Mindkettejüket arra sarkaltam, hogy keressék meg a másikat és tisztázzák le. Az élet arról szól, hogy megoldjuk a problémáinkat. A halál könnyű menekvésnek tűnhet, ám a gyávák választása az önkéz általi kimúlás. Az, ki erős és bátor, szembeszáll a saját démonaival és ha nem is tudja kiölni őket lelkéből, egy életre megnyomorítja őket, hogy saját magát szabaddá tegye.
*Szól, szinte csak a levegőbe beszélve, ahogy arcára megenyhült kifejezés ül és az ég felé néz. Fájdalom és elmúlás...
~ Miért nincsenek boldog lények? Miért kell mindig arról szólnia mindennek, hogy mennyire nyomorultak vagyunk? ~
Kérdi magától, választ nem is várva, hiszen kitől kapna, ha ki se mondja, mi úgy kikívánkozna belőle.*
- Ha szeretnéd, megpróbálhatok rajtad is segíteni. Nem szeretnék se annak a férfinak, se Neked sírt ásni.
*Mosolyodik szélesen, hogy fejét kicsit félredöntve fordítja Nara felé. Próbál meggyőző lenni, hiszen ha nem hagyja, hogy segítsen, úgy értelmetlen volna tovább itt lenniük. Ő azért van, hogy másokon segítsen, vagy kijutni a temetőből, vagy az örökkévalóságig ott maradni...*
307. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-19 00:06:11
Üzenet elküldve: 2013-02-19 00:06:11
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
// Kean, Dakhnator //
*Arcát térdeibe temetve hallgatja a másik kettőt. Remény, megbocsátás, istenek… Egyik sem igazán neki való dolog, de úgy tűnik az elfnél célt érnek a szavak. Szerelem… Bolondság. A hangra ahogy Kean feltápászkodik, ő is felemeli a fejét.*
~ Csak ennyi kellett neki? Egy apró reménysugár… Miért fontos neki egyáltalán ennyire a szerelem? Tényleg ekkora ereje van, vagy csak ennyire együgyű lenne? ~
*Eddig azt hitte utána fog menni ha egyszer felkel a férfi, de most csak ül és nézi ahogy elballag. Hiszen teljesen hülyét csinált magából, inkább jobb ha sosem látja többet. Vagy pont bizonygatnia kéne neki, hogy nem őrült? És ha mégis az? Különben is, mi értelme az egésznek. Szemeivel még követi az elfet, még mindig térdeit felhúzva, azokat átkarolva gubbasztva a földön, de szavai már egyértelműen a szerzetesnek mennek. Vagy talán már megint csak hangosan gondolkodik?*
- Ennyire egyszerű lenne? És ha csalódik, és a folyóba veti magát? Ha tényleg elfordult felőle a lány? *Rövid szünet után most már a férfi felé fordul* - Tudsz majd élni a tudattal, hogy te kergetted bele? Reményt adtál neki, de ha balul sül el, még rosszabbul fogja érezni magát mint eddig. Téged fog okolni, és átkozni önmagát amiért hitt neked. Megéri a kockázatot?
*Balját felnyújtja a félelfnek, nem azért hogy felálljon, inkább hogy Dakhnatort letessékelje maga mellé, Kean helyére. Nem erőszakos, nem hirtelen, sokkal inkább erőtlen mozdulat, de a szándék azért csak kivehető belőle. Közben vissza is fordul arra amerre Kean elment*
- Boldogság vagy halál? Ráadásul úgy hogy az elsőre kevés esély van. Ez lenne az élet?
*Ha esetleg sikerül társaságát maradásra bírni, az biztos hogy Narával nem lesz olyan könnyű dolga mint a másik idegennel. Még talán pont az ellenkezője is megeshet, még a végén az ő hangulatát is elrontja. Vagy egyszerűen csak bolondnak nézik, és itt hagyják a fenébe… Meg is érdemelné, hiszen egyszer már elutasította a segítséget. Nem láthatják gyengének... Bár ezzel talán már úgyis elkésett. Nem lehet ő is egy pityergő kis liba, ő egy erős büszke nő szeretne lenni. De ki ő egyáltalán? Milyen valójában? Annyi szerepet játszott már, annyi álarcot viselt, nem könnyű megtalálni ami alattuk elrejtve valahol a porban hever.*
A hozzászólás írója (Nara Ronx) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.02.19 00:09:21
*Arcát térdeibe temetve hallgatja a másik kettőt. Remény, megbocsátás, istenek… Egyik sem igazán neki való dolog, de úgy tűnik az elfnél célt érnek a szavak. Szerelem… Bolondság. A hangra ahogy Kean feltápászkodik, ő is felemeli a fejét.*
~ Csak ennyi kellett neki? Egy apró reménysugár… Miért fontos neki egyáltalán ennyire a szerelem? Tényleg ekkora ereje van, vagy csak ennyire együgyű lenne? ~
*Eddig azt hitte utána fog menni ha egyszer felkel a férfi, de most csak ül és nézi ahogy elballag. Hiszen teljesen hülyét csinált magából, inkább jobb ha sosem látja többet. Vagy pont bizonygatnia kéne neki, hogy nem őrült? És ha mégis az? Különben is, mi értelme az egésznek. Szemeivel még követi az elfet, még mindig térdeit felhúzva, azokat átkarolva gubbasztva a földön, de szavai már egyértelműen a szerzetesnek mennek. Vagy talán már megint csak hangosan gondolkodik?*
- Ennyire egyszerű lenne? És ha csalódik, és a folyóba veti magát? Ha tényleg elfordult felőle a lány? *Rövid szünet után most már a férfi felé fordul* - Tudsz majd élni a tudattal, hogy te kergetted bele? Reményt adtál neki, de ha balul sül el, még rosszabbul fogja érezni magát mint eddig. Téged fog okolni, és átkozni önmagát amiért hitt neked. Megéri a kockázatot?
*Balját felnyújtja a félelfnek, nem azért hogy felálljon, inkább hogy Dakhnatort letessékelje maga mellé, Kean helyére. Nem erőszakos, nem hirtelen, sokkal inkább erőtlen mozdulat, de a szándék azért csak kivehető belőle. Közben vissza is fordul arra amerre Kean elment*
- Boldogság vagy halál? Ráadásul úgy hogy az elsőre kevés esély van. Ez lenne az élet?
*Ha esetleg sikerül társaságát maradásra bírni, az biztos hogy Narával nem lesz olyan könnyű dolga mint a másik idegennel. Még talán pont az ellenkezője is megeshet, még a végén az ő hangulatát is elrontja. Vagy egyszerűen csak bolondnak nézik, és itt hagyják a fenébe… Meg is érdemelné, hiszen egyszer már elutasította a segítséget. Nem láthatják gyengének... Bár ezzel talán már úgyis elkésett. Nem lehet ő is egy pityergő kis liba, ő egy erős büszke nő szeretne lenni. De ki ő egyáltalán? Milyen valójában? Annyi szerepet játszott már, annyi álarcot viselt, nem könnyű megtalálni ami alattuk elrejtve valahol a porban hever.*
A hozzászólás írója (Nara Ronx) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.02.19 00:09:21
306. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-17 21:55:36
Üzenet elküldve: 2013-02-17 21:55:36
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
// Nara, Dakhnator //
-Muszáj, hogy eldobja, nincs élő, aki azok után képes lenne a közelségemet elviselni. Láttam a döbbenetét, az iszonyatát, a fájdalmát... Mindezt azért, mert a múltam olyan, amilyen.
*Csak bebeszélné magának, hogy a kedves szeméből ezeket az érzelmeket olvasta ki egyértelműen? Annyira meg van győződve róla, hogy másképp erre nem lehet reagálni, hogy eszébe sem jut, hogy talán ő ítélte meg rosszul a látottakat.
Hallgatja a bölcsességeket, valamiféle tisztelet kezd benne éledezni a másik szavai nyomán. Bizonyára nagy tudású férfiú lehet ez itt előtte, hogy képes a remény magvát a lelkébe ültetni. Mi van, ha Lili mégsem undorodik tőle? Lehetséges volna? Talán tényleg most azonnal rohannia kellene, megkeresni a nőt, akár a föld alól is előkeríteni, térdre esni előtte és úgy kérni az ítéletét, ami eldöntene mindent. Remény... Mennyire gyűlöli ezt az érzést, ami akkor is utat talál magának, amikor nem akarja, hamis álmokkal kecsegteti, amikre nagyon kevés lehetőség van, de mégis arra sarkallja, hogy csináljon magából még nagyobb bolondot. Mit veszthet? Már semmit. Talán csak ez a felismerés az, ami ráveszi, hogy megmozduljon és lassan feltápászkodjon.*
-Ha utolsó reményem is odavész, estére már az én testemet is nevetlen sírba dobhatod. Ha viszont valamiféle csoda történne...
*Inkább be sem fejezi a mondatot, nem lát rá szinte semmi esélyt, hogy kedvező választ kapjon, de mivel veszteni valója nincs, így megy, hogy meghallgassa Lilit, képes lesz-e még így is elfogadni őt vagy eltaszítja.
Jobbját nyújtja Dakhnator felé, hogy hálásan megrázza a kezét, vet egy pillantást a lányra, a sírkőre, majd sarkon fordul és nyújtott léptekkel indul előbb a templomkert, majd a szegénynegyed, végül pedig a fogadó felé. ott kell lennie, közös szállásukon... Ha nem találja a ruháit az ablak alá szórva, talán kedvező jelként is felfoghatja.*
-Muszáj, hogy eldobja, nincs élő, aki azok után képes lenne a közelségemet elviselni. Láttam a döbbenetét, az iszonyatát, a fájdalmát... Mindezt azért, mert a múltam olyan, amilyen.
*Csak bebeszélné magának, hogy a kedves szeméből ezeket az érzelmeket olvasta ki egyértelműen? Annyira meg van győződve róla, hogy másképp erre nem lehet reagálni, hogy eszébe sem jut, hogy talán ő ítélte meg rosszul a látottakat.
Hallgatja a bölcsességeket, valamiféle tisztelet kezd benne éledezni a másik szavai nyomán. Bizonyára nagy tudású férfiú lehet ez itt előtte, hogy képes a remény magvát a lelkébe ültetni. Mi van, ha Lili mégsem undorodik tőle? Lehetséges volna? Talán tényleg most azonnal rohannia kellene, megkeresni a nőt, akár a föld alól is előkeríteni, térdre esni előtte és úgy kérni az ítéletét, ami eldöntene mindent. Remény... Mennyire gyűlöli ezt az érzést, ami akkor is utat talál magának, amikor nem akarja, hamis álmokkal kecsegteti, amikre nagyon kevés lehetőség van, de mégis arra sarkallja, hogy csináljon magából még nagyobb bolondot. Mit veszthet? Már semmit. Talán csak ez a felismerés az, ami ráveszi, hogy megmozduljon és lassan feltápászkodjon.*
-Ha utolsó reményem is odavész, estére már az én testemet is nevetlen sírba dobhatod. Ha viszont valamiféle csoda történne...
*Inkább be sem fejezi a mondatot, nem lát rá szinte semmi esélyt, hogy kedvező választ kapjon, de mivel veszteni valója nincs, így megy, hogy meghallgassa Lilit, képes lesz-e még így is elfogadni őt vagy eltaszítja.
Jobbját nyújtja Dakhnator felé, hogy hálásan megrázza a kezét, vet egy pillantást a lányra, a sírkőre, majd sarkon fordul és nyújtott léptekkel indul előbb a templomkert, majd a szegénynegyed, végül pedig a fogadó felé. ott kell lennie, közös szállásukon... Ha nem találja a ruháit az ablak alá szórva, talán kedvező jelként is felfoghatja.*
305. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-17 17:10:32
Üzenet elküldve: 2013-02-17 17:10:32
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
// Nara, Kean //
- Mert a test által lel a lélek jobb helyre, s életre...
*Csak tovább vigyorog. Mint Kean életében a sors, most ő is, mintha kárán mosolyogna csak jót, pedig pusztán a maga őrült elméje, mi erre sarkalja. Milyen szép is a dögszag! Vágyta már egy ideje, hogy csupán holt lélekkel, ám még élő testtel hozza összes a véletlen fonala. Hiszen, lélektől fosztott testek sokasága rejtőzik itt, elbújva a sírkő tövében, mélyen a föld alatt. Ám egyik sem áraszt magából ilyen fenséges illatot...
S hogy a sebek hogy keletkeztek, arról nem tudhatnak. Egymáséiról biztos... Ám furcsa szerzet inkább Kean, ha valóban engedte, hogy bántsák. Őrület!*
- Eldobta volna? Vagy csak ostoba vagy, és Te azt hiszed, hogy ezt tette...
*Csak ennyi, több nem is kell. Ő tudja, milyen, amikor megölnek, de mégsem halunk meg. Milyen, amikor félbe akarnak vágni, hogy véres cafatokban, a porban dögölj meg. Ám azt is tudja, hogy ezt mind túl lehet élni, ha valaki ezt akarja. Nem ő maga akarta, ő sosem akart élni... S mégis, itt van, éppen egy másik életet próbál jobb belátásra téríteni. Furcsa fintora ez a sorsnak, ha beszélhetünk ilyenről.*
- Megbélyegez, ám magából a bélyegből is meríthetsz erőt a továbbiakhoz, s nem csak a múlt sanyarúságán kell siránkozni.
*Vigyora töretlen, még mikor szerzetesi mivolta is kerül terítékre, saját szava nyomán...*
- Remény, s megbocsájtás? Ne istenben keresd ezeket, hanem saját magadban, vagy abban, kiről hiszed, már nem tart rád igényt. S milyen az én istenem... Nekem nem kell magasztos alak, kinek tanai előttem lebegnek, te se azért higgy egyben, hogy állított szavaiból élj. Ha hiszel, akkor nem kérdés, kiben, ha pedig nem, hát magadban, vagy a reményben.
*Rázza meg fejét. Hit és remény, sors és újrakezdés... Kell a fenének bármiféle ilyen botor dolog. Ha ilyen könnyen váltana sajátjáról más istenének tiszteletére, hát nem hívő. S magába vetett hitét is elvesztette, lerí szavaiból. Pillantása idő közben a mellettük ülő lányra is esik, ám vezeti is vissza a férfira, hiszen a lányzó nem kérte segítségét.*
- Egyszer azt mondta valaki, bolond, ki nő után sír... S ha jól sejtem, most te is ezt teszed. Szárítsd fel könnyeid, és most azonnal keresd meg! Ha valóban elvetette kezébe adott jövődet, itt végre lezárhatod... Vagy felfedezheted, hogy tévedtél, és saját ostobaságod miatt volt csak szükség arra, hogy én démonaidról a leplet lerántsam.
*Azzal kezét előremozdítja és a férfi vállára teszi. Bőre sápadt, ujjai vékonyak, mintha a Halál csontos kezére húztak volna hulla-bőrt. Mutatóujján ott a koponyás gyűrűje, sorsának pecsétje... S halvány-méregzöld szempárja alatt továbbra is ott a vigyor, mint megátalkodott őrültek pofáján. Talán bizalmasnak, talán távolinak tűnhet, vagy akár csak bolondnak, de neki nem az a fontos, hogy Kean mit gondol róla... Hanem az, hogy mit érez magában. Arról nem is beszélve, hogy egy nap alatt két fiatalt is talál, méghozzá a másik nemből való képviselő iránti fájdalommal társulva. Nem lepné meg az sem, ha ez a férfi itt éppen azt a lányt választotta volna kedvesének... Egybevág sok minden, így talán szavai után már mehet is a pasas, rögvest oda, hol találja kedvesét...
Akkor pedig már csak a nő marad, hacsak nem kell tovább acélozni, tovább kovácsolni a másik lelkét...*
- Mert a test által lel a lélek jobb helyre, s életre...
*Csak tovább vigyorog. Mint Kean életében a sors, most ő is, mintha kárán mosolyogna csak jót, pedig pusztán a maga őrült elméje, mi erre sarkalja. Milyen szép is a dögszag! Vágyta már egy ideje, hogy csupán holt lélekkel, ám még élő testtel hozza összes a véletlen fonala. Hiszen, lélektől fosztott testek sokasága rejtőzik itt, elbújva a sírkő tövében, mélyen a föld alatt. Ám egyik sem áraszt magából ilyen fenséges illatot...
S hogy a sebek hogy keletkeztek, arról nem tudhatnak. Egymáséiról biztos... Ám furcsa szerzet inkább Kean, ha valóban engedte, hogy bántsák. Őrület!*
- Eldobta volna? Vagy csak ostoba vagy, és Te azt hiszed, hogy ezt tette...
*Csak ennyi, több nem is kell. Ő tudja, milyen, amikor megölnek, de mégsem halunk meg. Milyen, amikor félbe akarnak vágni, hogy véres cafatokban, a porban dögölj meg. Ám azt is tudja, hogy ezt mind túl lehet élni, ha valaki ezt akarja. Nem ő maga akarta, ő sosem akart élni... S mégis, itt van, éppen egy másik életet próbál jobb belátásra téríteni. Furcsa fintora ez a sorsnak, ha beszélhetünk ilyenről.*
- Megbélyegez, ám magából a bélyegből is meríthetsz erőt a továbbiakhoz, s nem csak a múlt sanyarúságán kell siránkozni.
*Vigyora töretlen, még mikor szerzetesi mivolta is kerül terítékre, saját szava nyomán...*
- Remény, s megbocsájtás? Ne istenben keresd ezeket, hanem saját magadban, vagy abban, kiről hiszed, már nem tart rád igényt. S milyen az én istenem... Nekem nem kell magasztos alak, kinek tanai előttem lebegnek, te se azért higgy egyben, hogy állított szavaiból élj. Ha hiszel, akkor nem kérdés, kiben, ha pedig nem, hát magadban, vagy a reményben.
*Rázza meg fejét. Hit és remény, sors és újrakezdés... Kell a fenének bármiféle ilyen botor dolog. Ha ilyen könnyen váltana sajátjáról más istenének tiszteletére, hát nem hívő. S magába vetett hitét is elvesztette, lerí szavaiból. Pillantása idő közben a mellettük ülő lányra is esik, ám vezeti is vissza a férfira, hiszen a lányzó nem kérte segítségét.*
- Egyszer azt mondta valaki, bolond, ki nő után sír... S ha jól sejtem, most te is ezt teszed. Szárítsd fel könnyeid, és most azonnal keresd meg! Ha valóban elvetette kezébe adott jövődet, itt végre lezárhatod... Vagy felfedezheted, hogy tévedtél, és saját ostobaságod miatt volt csak szükség arra, hogy én démonaidról a leplet lerántsam.
*Azzal kezét előremozdítja és a férfi vállára teszi. Bőre sápadt, ujjai vékonyak, mintha a Halál csontos kezére húztak volna hulla-bőrt. Mutatóujján ott a koponyás gyűrűje, sorsának pecsétje... S halvány-méregzöld szempárja alatt továbbra is ott a vigyor, mint megátalkodott őrültek pofáján. Talán bizalmasnak, talán távolinak tűnhet, vagy akár csak bolondnak, de neki nem az a fontos, hogy Kean mit gondol róla... Hanem az, hogy mit érez magában. Arról nem is beszélve, hogy egy nap alatt két fiatalt is talál, méghozzá a másik nemből való képviselő iránti fájdalommal társulva. Nem lepné meg az sem, ha ez a férfi itt éppen azt a lányt választotta volna kedvesének... Egybevág sok minden, így talán szavai után már mehet is a pasas, rögvest oda, hol találja kedvesét...
Akkor pedig már csak a nő marad, hacsak nem kell tovább acélozni, tovább kovácsolni a másik lelkét...*
304. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-14 23:27:16
Üzenet elküldve: 2013-02-14 23:27:16
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
// Kean, Dakhnator //
*Ő megpróbálta. A fejrázásra elengednek izmai, és a kinyújtott kéz erőtlenül hullik vissza oldalára. Egy pillanatig nézi még a férfit, mit kéne tennie? Az előtörő büszkeség azt mondja, fordítson hátat és sétáljon el. Nem az ő gondja, ha más gyenge ahhoz hogy egyedül megoldja a problémáit, és a felé nyújtott kezet sem fogadja el. De pontosan ezt csinálja ő is éppen. Ennyire vak lenne? Be kell látnia végre, hogy egyedül nem megy. De mit kéne tennie? Hol kezdje el? Jobb ötlet híján fogja magát, és letelepszik az elf mellett úgy fél méterre. Mivel itt nincs minek támasztania hátát, lábait húzza fel, hogy azokat átkarolva kapaszkodóra leljen. Nem akar egyedül maradni. Még akkor sem ha büszkeségét kútba kell vetnie. Mondani nem igazán tud semmit, hisz ilyen téren teljesen tapasztalatlan, csak a betanult szövegek mennek. Próbál keresni közülük valami ideillőt, de mind olyan üresnek hangzik fejében. Hisz mit tudna ő bármiről is? A külvilággal eddig csak álarc mögül érintkezett, úgy is csak ritkán. Elzárkózva, árnyékok közt éltek, csendben. Mit mondhatna ő ezeknek? Csendben figyeli ahogy a másik kettő beszélget, hátha legalább ők mondanak valamit amitől neki is jobb lesz. A félelf sebeit nézve azon töpreng, hogy vagy valami félnótás lehetett aki megpróbálta eltenni láb alól, vagy érdemes vigyázni vele. A látszat csal, mindig a legrosszabbra kell felkészülni, belőle se nézné ki senki azt, ami. Istenek? Azokban valahogy sosem hitt. Hisz a fohász nem mentett meg tőlük soha senkit. Ha valakit, hát anyját tarthatná istennek. Hisz mindig olyan könnyedén bánt el bárkivel. Esélye sem volt senkinek. Soha semmi baja nem eshetett, ahogy nekik sem ha mellette maradtak. Mindig úgy tűnt fel a semmiből, és úgy vált köddé ahogy csak az istenek. Az eszébe sem jut, hogy csak a legkönnyebb küldetésekre vitte magával lányait. Hogy amikor hónapokra eltűnt akkor félholtan próbálta valahogy túlélni sebeit. Nem, hisz ő csak egy kisgyerek szemével látta ahogy „csodát tesz”, és elhitt mindent amit mondott. Isten rajta nem segíthet… A hit csak az ostobák menedéke. Arcát térdeibe temetve hallgatózik tovább, bár az eddig hallottak csak mégjobban a reménytelenség felé mozdítják. És mégis meddig fog itt ücsörögni? Mit csinál ha a másik kettő elmegy? Itt marad egyedül, vagy követi őket? Valahogy majdcsak lesz… Egyelőre jó neki itt. Csendes árnyékként, mintha nem is lenne.*
*Ő megpróbálta. A fejrázásra elengednek izmai, és a kinyújtott kéz erőtlenül hullik vissza oldalára. Egy pillanatig nézi még a férfit, mit kéne tennie? Az előtörő büszkeség azt mondja, fordítson hátat és sétáljon el. Nem az ő gondja, ha más gyenge ahhoz hogy egyedül megoldja a problémáit, és a felé nyújtott kezet sem fogadja el. De pontosan ezt csinálja ő is éppen. Ennyire vak lenne? Be kell látnia végre, hogy egyedül nem megy. De mit kéne tennie? Hol kezdje el? Jobb ötlet híján fogja magát, és letelepszik az elf mellett úgy fél méterre. Mivel itt nincs minek támasztania hátát, lábait húzza fel, hogy azokat átkarolva kapaszkodóra leljen. Nem akar egyedül maradni. Még akkor sem ha büszkeségét kútba kell vetnie. Mondani nem igazán tud semmit, hisz ilyen téren teljesen tapasztalatlan, csak a betanult szövegek mennek. Próbál keresni közülük valami ideillőt, de mind olyan üresnek hangzik fejében. Hisz mit tudna ő bármiről is? A külvilággal eddig csak álarc mögül érintkezett, úgy is csak ritkán. Elzárkózva, árnyékok közt éltek, csendben. Mit mondhatna ő ezeknek? Csendben figyeli ahogy a másik kettő beszélget, hátha legalább ők mondanak valamit amitől neki is jobb lesz. A félelf sebeit nézve azon töpreng, hogy vagy valami félnótás lehetett aki megpróbálta eltenni láb alól, vagy érdemes vigyázni vele. A látszat csal, mindig a legrosszabbra kell felkészülni, belőle se nézné ki senki azt, ami. Istenek? Azokban valahogy sosem hitt. Hisz a fohász nem mentett meg tőlük soha senkit. Ha valakit, hát anyját tarthatná istennek. Hisz mindig olyan könnyedén bánt el bárkivel. Esélye sem volt senkinek. Soha semmi baja nem eshetett, ahogy nekik sem ha mellette maradtak. Mindig úgy tűnt fel a semmiből, és úgy vált köddé ahogy csak az istenek. Az eszébe sem jut, hogy csak a legkönnyebb küldetésekre vitte magával lányait. Hogy amikor hónapokra eltűnt akkor félholtan próbálta valahogy túlélni sebeit. Nem, hisz ő csak egy kisgyerek szemével látta ahogy „csodát tesz”, és elhitt mindent amit mondott. Isten rajta nem segíthet… A hit csak az ostobák menedéke. Arcát térdeibe temetve hallgatózik tovább, bár az eddig hallottak csak mégjobban a reménytelenség felé mozdítják. És mégis meddig fog itt ücsörögni? Mit csinál ha a másik kettő elmegy? Itt marad egyedül, vagy követi őket? Valahogy majdcsak lesz… Egyelőre jó neki itt. Csendes árnyékként, mintha nem is lenne.*
303. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-10 14:09:00
Üzenet elküldve: 2013-02-10 14:09:00
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
// Nara, Dakhnator //
- Miért éljen a test, ha a lélekből csak dögszag terjeng?
*Súgja válaszát, amely, úgy véli, saját igazát támasztja alá. Túl sokáig élt lélek nélkül, üres porhüvelyként, majd hirtelen lehetőséget kapott egy teljes életre, de a sors fintora, hogy csak elhúzta orra előtt a mézes madzagot, majd az arcába nevetett. Nem tud, nem is akar így élni újra, egyszerű bábként.
Fél szemmel nézi csak a sebhelyeket, ha megszabadulna kabátjától és ingétől, ő is dicsekedhetne számtalan sérüléssel, még a frissek is ott sajognak a kötés alatt... Csak ő még annyira sem lehet büszke ezekre, mint ez a különös idegen, hiszen nem életére törtek, nem szándéka ellen keletkeztek, hanem néma engedélyével és beletörődésével.*
- A jövőmet más kezébe helyeztem, mert az enyémből már régen kitépték illetéktelenek, de most ő, az egyetlen is eldobta. Akár elfogadjuk, akár nem, a múlt határozza meg a jövőnket és ez ellen nem tehetünk. Árnyék az, amiből képtelenség szabadulni, csak a végső sötétség választhatja le rólunk.
*A felé nyúló kézre most sem reagál. Miért álljon fel? Hova mehetne? Megrázza a fejét és ülve marad, jobb neki itt, a hideg kövek között.*
- Mit számít, hogy miként változtam? Neked kellene magyaráznom, hogy a múlt miként bélyegez meg minket, akár akarjuk, akár nem? Hiába minden szándék, ami megtörtént, azt semmissé nem tehetem és a reményt nem kaphatom vissza.
*Hol rontotta el? Amikor nem volt teljesen őszinte az elején? Vagy amikor botor módon azt gondolta, neki is jár a szerelem és boldogság? Lényegtelen... Minden fenntartásától megválva, reménykedve készült egy szebb jövőre és így talált rá a fájdalom, elszakítva tőle mindent, aminek a lehetősége már megcsillant szemei előtt.*
- Szerzetes? Mondd, a te istened ismer megbocsájtást? Ismer felejtést és újra kezdést? Mert az enyém, tolvajok és gyilkosok istene csak a kínt és gúnyt ismerni... De a te istened milyen? Az elveszettek számára ad remény?
*Sosem volt hívő, Kétarcú neve is inkább csak szitokszóként hagyta el a száját, de most... Most annyira akarná hinni, hogy mégsem olyan rossz a világ, mint ahogy gondolta. Van remény még egy magafajta számára is? Ha nincs, jobb, ha még ma a folyóba vész, de ha akad... Akkor mihez kezdene?*
- Miért éljen a test, ha a lélekből csak dögszag terjeng?
*Súgja válaszát, amely, úgy véli, saját igazát támasztja alá. Túl sokáig élt lélek nélkül, üres porhüvelyként, majd hirtelen lehetőséget kapott egy teljes életre, de a sors fintora, hogy csak elhúzta orra előtt a mézes madzagot, majd az arcába nevetett. Nem tud, nem is akar így élni újra, egyszerű bábként.
Fél szemmel nézi csak a sebhelyeket, ha megszabadulna kabátjától és ingétől, ő is dicsekedhetne számtalan sérüléssel, még a frissek is ott sajognak a kötés alatt... Csak ő még annyira sem lehet büszke ezekre, mint ez a különös idegen, hiszen nem életére törtek, nem szándéka ellen keletkeztek, hanem néma engedélyével és beletörődésével.*
- A jövőmet más kezébe helyeztem, mert az enyémből már régen kitépték illetéktelenek, de most ő, az egyetlen is eldobta. Akár elfogadjuk, akár nem, a múlt határozza meg a jövőnket és ez ellen nem tehetünk. Árnyék az, amiből képtelenség szabadulni, csak a végső sötétség választhatja le rólunk.
*A felé nyúló kézre most sem reagál. Miért álljon fel? Hova mehetne? Megrázza a fejét és ülve marad, jobb neki itt, a hideg kövek között.*
- Mit számít, hogy miként változtam? Neked kellene magyaráznom, hogy a múlt miként bélyegez meg minket, akár akarjuk, akár nem? Hiába minden szándék, ami megtörtént, azt semmissé nem tehetem és a reményt nem kaphatom vissza.
*Hol rontotta el? Amikor nem volt teljesen őszinte az elején? Vagy amikor botor módon azt gondolta, neki is jár a szerelem és boldogság? Lényegtelen... Minden fenntartásától megválva, reménykedve készült egy szebb jövőre és így talált rá a fájdalom, elszakítva tőle mindent, aminek a lehetősége már megcsillant szemei előtt.*
- Szerzetes? Mondd, a te istened ismer megbocsájtást? Ismer felejtést és újra kezdést? Mert az enyém, tolvajok és gyilkosok istene csak a kínt és gúnyt ismerni... De a te istened milyen? Az elveszettek számára ad remény?
*Sosem volt hívő, Kétarcú neve is inkább csak szitokszóként hagyta el a száját, de most... Most annyira akarná hinni, hogy mégsem olyan rossz a világ, mint ahogy gondolta. Van remény még egy magafajta számára is? Ha nincs, jobb, ha még ma a folyóba vész, de ha akad... Akkor mihez kezdene?*
302. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-06 15:59:27
Üzenet elküldve: 2013-02-06 15:59:27
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
// Nara, Kean //
*Érkezésére mintha zavar keletkezne mindkettőben. Furcsa, hogy ily hatással van rájuk, pedig nem szokása. Bár, talán csak hangulatuk okán, a legtöbbek mégis vagy mulatságosnak, vagy rémisztőnek találják, puszta megjelenése okán. Vigyor, őrülten izzó szempárja, s arcán a metszés egykori nyoma... Pont elég, hogy rémnek kiáltsák, nem csoda, hogy többször akarták megölni, mint ameddig bizonyos agyafúrt orkok el tudnak számolni. Persze, közöttük is lelni okosat, kinek esze, mint kardpenge a vajat, úgy hasít.*
- Úgy csak sajnálni tudom balsorsod.
*Kedves, mégis kissé távolságtartó lesz hangja, ahogy a lánynak szól, s húzza is vissza kendőjét. Csak próbálta volna elkapni a kezét! Törtek eleget életére, hogy ne hagyja annyiban, hiába sovány alkata, mit fed a ruha, elég megpróbáltatása volt, hogy fenyegetést jelentsen. Persze, mindig is a békés utat szerette, ezért is veszi kicsit lelkére, hogy még a puszta kendőt sem fogadják el tőle.
Nem úgy a férfi, ki rögvest önmaga ellen fordítaná a segítő szándékot.*
- Tőrnek nyoma arcomon, nem mókás a vágás, ha a penge húsig hatol.
*Majd másik keze, nem a kendős, emelkedik nyakához, hogy ruhájának gallérját lejjebb húzza.*
- S egykoron akasztás is esett, melyet a szerencse angyalának hála, túlélhettem, de feledni nem tehetem. A múlton változtatni nem lehet, ám a sors, a jövő csak a te kezedben.
*Rázza fejét, a lányt már szinte nem is figyeli, csak mikor látóterének szélébe úszik keze. Hát talán együtt vannak, párost alkotva, csapatban, esetleg más módon? Ám talán nem nyúl érte, hogy felsegítse, magától, vagy semmi módon nem áll sarkára a férfi, úgy szól ismét a sápatag szerzetes.*
- Ostoba voltál? S még az vagy? Vagy csupán múltadból lakmározó démonod, ki ezt mondatná... Ha az is voltál, vesd el magadtól, s légy elmésebb, mint régi önmagad.
*Bölcselkedik, nem kioktató hangnemben, sokkal inkább barátilag, miként tegeződését sem veszi észre. Szokása egyre gyakoribb, talán még idegesítő is lehet, hogy ismeretlenségük ellenére, mintha ismerősök lennének, úgy kezeli.*
- De hogy mit kell tenned, azt csak te tudhatod, én csupán tanácsot mondok, nem ítéletet. Egyszerű szerzetes vagyok, csak nem éppen prédikáló.
*Vigyorodik ismét, szélesen, ahogy kutatja a sötétlő szempárt. Hacsak nem távozik, esetleg fordul szembe azzal a lánnyal, ki még rögtönzött kompániájuk tagja.*
*Érkezésére mintha zavar keletkezne mindkettőben. Furcsa, hogy ily hatással van rájuk, pedig nem szokása. Bár, talán csak hangulatuk okán, a legtöbbek mégis vagy mulatságosnak, vagy rémisztőnek találják, puszta megjelenése okán. Vigyor, őrülten izzó szempárja, s arcán a metszés egykori nyoma... Pont elég, hogy rémnek kiáltsák, nem csoda, hogy többször akarták megölni, mint ameddig bizonyos agyafúrt orkok el tudnak számolni. Persze, közöttük is lelni okosat, kinek esze, mint kardpenge a vajat, úgy hasít.*
- Úgy csak sajnálni tudom balsorsod.
*Kedves, mégis kissé távolságtartó lesz hangja, ahogy a lánynak szól, s húzza is vissza kendőjét. Csak próbálta volna elkapni a kezét! Törtek eleget életére, hogy ne hagyja annyiban, hiába sovány alkata, mit fed a ruha, elég megpróbáltatása volt, hogy fenyegetést jelentsen. Persze, mindig is a békés utat szerette, ezért is veszi kicsit lelkére, hogy még a puszta kendőt sem fogadják el tőle.
Nem úgy a férfi, ki rögvest önmaga ellen fordítaná a segítő szándékot.*
- Tőrnek nyoma arcomon, nem mókás a vágás, ha a penge húsig hatol.
*Majd másik keze, nem a kendős, emelkedik nyakához, hogy ruhájának gallérját lejjebb húzza.*
- S egykoron akasztás is esett, melyet a szerencse angyalának hála, túlélhettem, de feledni nem tehetem. A múlton változtatni nem lehet, ám a sors, a jövő csak a te kezedben.
*Rázza fejét, a lányt már szinte nem is figyeli, csak mikor látóterének szélébe úszik keze. Hát talán együtt vannak, párost alkotva, csapatban, esetleg más módon? Ám talán nem nyúl érte, hogy felsegítse, magától, vagy semmi módon nem áll sarkára a férfi, úgy szól ismét a sápatag szerzetes.*
- Ostoba voltál? S még az vagy? Vagy csupán múltadból lakmározó démonod, ki ezt mondatná... Ha az is voltál, vesd el magadtól, s légy elmésebb, mint régi önmagad.
*Bölcselkedik, nem kioktató hangnemben, sokkal inkább barátilag, miként tegeződését sem veszi észre. Szokása egyre gyakoribb, talán még idegesítő is lehet, hogy ismeretlenségük ellenére, mintha ismerősök lennének, úgy kezeli.*
- De hogy mit kell tenned, azt csak te tudhatod, én csupán tanácsot mondok, nem ítéletet. Egyszerű szerzetes vagyok, csak nem éppen prédikáló.
*Vigyorodik ismét, szélesen, ahogy kutatja a sötétlő szempárt. Hacsak nem távozik, esetleg fordul szembe azzal a lánnyal, ki még rögtönzött kompániájuk tagja.*
301. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2013-02-05 17:58:59
Üzenet elküldve: 2013-02-05 17:58:59
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Vakmerő
*Egy darabig csak ülnek csendben egymás mellett, ki-ki saját bajával törődve. Talán inkább szembe kéne néznie a problémáival, és nem elrejtőzni, menekülni előlük. Az eltelt éveket már úgysem tudja visszaszerezni, valahogy meg kell tanulnia uralkodni azon, amire születése óta nevelték. De hogy éljen azzal a tudattal, hogy bármikor elvesztheti az uralmat, hogy nem eszmél elég korán, és megint gyilkolni fog? Mindenesetre szép lassan megnyugszik, talán a tudat, hogy nincs egyedül, még ha nem is vele, de legalább mellette valaki más is gyötrődik. A gondolatokból az érkező zökkenti ki, pontosabban a felé nyúló kéz riasztja meg, ami igencsak megpendíti a vékony szálat amin idegei függenek. Jobb keze megremeg ahogy az izmok összerándulnak, nem sokon múlik hogy nem ismétlődik meg ami az utcagyerekkel történt. Pedig szinte érzi ahogy egyik keze a férfi csuklójára, másik a torkára fonódik, mégsem történik meg. A szavakat hallva nagyot sóhajt, de nem kéri a segítséget. Bal kezét is előhúzza kabátja zsebéből, és annak tenyerével törli végig arcát, miközben Kean válaszol a kérdésre. Az elfet hallgatva feltápászkodik a földről és leporolja magát. Most rakja csak össze a kirakót amit a pillanatnyi őrület jól elkevert benne. Ahogy idesétált az ismeretlenhez, amit mondott neki, és amit a férfitól hallott. Még mindig azt gondolja hogy a halotthoz van valami köze.*
~Még most is törődik, iránta érez... Jelen idő, a lány még él. Elhitte neki hogy más férfira nem néz. De a lány átverte, és féltékenységből megölte a férfit?~
*Próbál valami értelmeset kihozni abból amit hallott. Ekkor eszmél, hogy az érkezővel még nem is foglalkozott. Már azon kívül hogy ijedtében majdnem nekiugrott...*
- Kedves gesztus, de nem tud. *Fordul felé végre* - Legalábbis, rajtam nem.
*Fejét nem fordítva lepillant oldalra Kean-re. Hiába állítja hogy az idő nem segít, rajta talán nem is, de Narának időre van szüksége. Mégis, valahogy hálás neki, hogy nem egyedül kellett végigélnie ezt az egészet. Az a rövid csend amíg csak ültek egymás mellett... Bármennyire furcsa is, jelenleg ő van a legközelebb hozzá itteni új életében. Megpróbálja megint most már józan ésszel, ezúttal szavak nélkül újra kezét nyújtani az elfnek. Egy próbát még megér, úgy érzi ennyivel tartozik, hisz ha csak passzívan is, de segített neki visszatalálni az életbe. Valahol el kell indulni, és fél, hogy ha egyedül maradna, talán újra elönti az őrület.*
~Még most is törődik, iránta érez... Jelen idő, a lány még él. Elhitte neki hogy más férfira nem néz. De a lány átverte, és féltékenységből megölte a férfit?~
*Próbál valami értelmeset kihozni abból amit hallott. Ekkor eszmél, hogy az érkezővel még nem is foglalkozott. Már azon kívül hogy ijedtében majdnem nekiugrott...*
- Kedves gesztus, de nem tud. *Fordul felé végre* - Legalábbis, rajtam nem.
*Fejét nem fordítva lepillant oldalra Kean-re. Hiába állítja hogy az idő nem segít, rajta talán nem is, de Narának időre van szüksége. Mégis, valahogy hálás neki, hogy nem egyedül kellett végigélnie ezt az egészet. Az a rövid csend amíg csak ültek egymás mellett... Bármennyire furcsa is, jelenleg ő van a legközelebb hozzá itteni új életében. Megpróbálja megint most már józan ésszel, ezúttal szavak nélkül újra kezét nyújtani az elfnek. Egy próbát még megér, úgy érzi ennyivel tartozik, hisz ha csak passzívan is, de segített neki visszatalálni az életbe. Valahol el kell indulni, és fél, hogy ha egyedül maradna, talán újra elönti az őrület.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2002-2021