*Nem ismeri a várost, ezért nem tudja, hova érdemes mennie, de nem kíván annyira csak úgy letérni a saját maga által felfedezett útról. De végül úgy dönt, rendben, bólint, és tesz egy lépést a férfi felé, jelezvén, hogy mehetnek. Ha elindulnak, válaszol.*
- Ardmol vagyok. *Mondja el nevét. Nincs mit titkolnia benne, nem bűnöző, és ez a név valószínűleg senkinek semmit nem mond egész Artheniorban, hogy titkolnia kelljen. Nem hajol meg, de érzékeli, hogy a másik megdől előtte, hallja ruháinak és a vértjének hangjából, illetve abból, ahogy a beszéd kissé tompul, és egy időben a föld felől érkezik, visszaverődve a hang. Valószínűleg nem tudja a másik, hogy ő tudja, hogy meghajolt, így bizonyára nem fogja faragatlanságnak venni. De nem kíván meghajolni senki előtt, legfeljebb csak az istenek előtt. Igen, valószínűleg a Második előtt is, mert gonosz ugyan, de hatalma igazi, és a hatalom és erő megbecsülést érdemel. Nem mindenkinek adatik meg. Annak felhasználása pedig minden estben az adott személyre - esetünkben egy istenre - van bízva.
Ha elindulnak, akkor a szokásos lassú, kimért léptekkel megy. Bár a hangokra kevésbé támaszkodhat környezetéből, a férfit könnyen tudja követni. De nem fog utána csörtetni, ha a másik nekiiramodik.*
- Az út el fog tartani még egy ideig, addig belekezdenék. *Mondja komoran.* Sőt, igazság szerint a hitem feltámadása rém egyszerű, maga a hit és a tanítások fogyasztanak majd el némi időt. *Kivár, pár pillanat, ha kíván a férfi, válaszolhat, ha nem, nem, aztán folytatja.* Még gyerek voltam, nyolc éves csupán, mikor elvesztem az erdőben. Bújócskáztunk *az emléktől mosoly ül ki arcára*, én pedig ritka jól elbújtam. Olyannyira, hogy én sem tudtam, hol vagyok. De az Első már akkor is láthatott bennem valamit. Szellemalakban megjelent, és elvezetett az erdő mélyére. Egészen egy tábortűzig, ami körül senki nem tartózkodott. Lekuporodtam mellé, majd nemsokára visszajöttek a tábortűz tulajdonosai. Három férfi és egy nő, szerzetesek. A férfi a nevemen szólított, holott soha korábban nem találkoztam neki, és nem is mondtam ki. Elmondta, hogy tudja, miért vagyok itt, és tudja, hogy az a szellemalak hozott hozzájuk. Befogadtak, elvittek a táborba, ahol élnek. Mélyen az erdő szívében. Felneveltek, kitanították mindazt, amit tudnom kell, majd a szent küldetéssel elindítottak. Az Első sosem hagyott cserben. Többször kerültem életveszélybe, de mindig kivezetett a bajból. *Fejezi be. Tényleg egyszerű és nagyszerű egy történet. Az pedig, hogy ki mit hisz el belőle, már nem rá tartozik, hanem mindenkinek saját magára.*