*Nem pillant hátra, csak vár, türelmesen. Bolond talán? Hiszen úgysem tűnne fel a lánynak, biztos amúgy is háttal van neki, a fény pedig gyéren, de azért eljut odáig is. Látná alakját, s talán többet is, mint sötétlő sziluett. De nem, nem fogja kihasználni a helyzetet. Nyugalmasan tekint a tűzbe, hallgatja a fa halk ropogását, figyeli az apró lángok negédes táncát. Élnek, lélegeznek. Emésztik a fát, táplálkoznak belőle, elveszik a levegőt és kiszárítják a vizet. Minden elemet el akar pusztítani, de vajon tényleg ilyen sötét volna a tűz? Gonoszság jelképe? Nem tud alkotni, csak elvesz, csak pusztít? Miben más a többi? Hiszen a víz árvízként söpri le a térképről a part menti városkákat, a föld szétválik, magába nyeli a világot, vagy hegyek tetejét omlasztja az alant fekvő falvakra. A szél... Forgó mozgású hurrikánná válva gyilkol, minden elem a sötétség, ám egyben a fény is. Levegőt lélegzik minden halandó, s vizet iszik, no meg a földből termett gyümölcsöt eszi. De a tűz... Ritka, nagy dolog lehet uralni. Igazán uralni.
Egy pillanatra még eszébe jut valami, de előbb mindenképpen meg akar szabadulni ruháitól, azok nedves tapadásától, s súlyos valójuktól.*
- Biztos megértőek lesznek egy ilyen fiatal és szép lány esetében.
*Utolsó szavait már csak válla fölött súgja, hiszen a tér nagy, visszhangos, így csendesen érdemes beszélni. Amúgy sem kell, hogy valaki hallgatózva megtudja, valakit behozott. Ki tudná magyarázni, hogy egy átfagyott és csurom vizes lányt talált a templom előtt, és nehezen tudta behozni, ezért ázott meg ő is. Hiszen, senki nem nézné épelméjűnek, hogy az esőben állva a temetőt nézte. Ismeretlen sírokat szemlélt, névtelen holtakra gondolt. Kik lehettek, kik voltak? Nevüket is elfeledték, vagy a földbe marta még gyermeki ujj az apja nevét, sírt-e a lány, mikor anyját elvitte a láz? Megannyi kérdés, mindnek értelmetlen kutatni válaszát. Rejtély csupán, fölösleges hát fejtegetni.
Mielőtt öltözése után visszatérne Timandra oldalára, még a fekhelyéhez megy és a takaróként szolgáló, kissé talán durva anyagú takarót leszedi róla. Azzal tér vissza és leteríti, hogy Tima rögvest át is telepedhessen. Bizonyára ha nem is sokkal, de jobb, mint a hideg kőpadló. Ha a tudóspalánta felkászálódott, ő is mellé ül, úgy teszi fel halk kérdését, miközben zöld pillantásában tükröt vet a lángok gyengéd tánca. Fenséges...
Hallgatja, miként került ide barátja. Tanulás, ismeretlen, kit gúnyolnak, ám Timandra jó szíve okán segítségére van. Végül pedig a probléma eléri a tetőpontot és ide szalad. Nem igazán érti, miféle dolog ez. Milyen férfi az, aki ilyet felemleget egy ilyen fiatal, csinos és kedves lánynak? Undorító, majdnem mint az ő külseje. A metszett arc, a nyomvonalas nyak, a sebhelyes-heges felsőtest, a hosszú, feketére mázolt körmök, a beteges vigyor, a különleges hajzat. Valóban, nem egy hétköznapi figura.
~'...csak erre az egy helyre tudtam gondolni, ahol talán nem bánthat.' Furcsa.~ Morfondírozik ezen egy szívdobbanásig. Pont ide? Pont hozzá? Vagy talán a templom szó nyugodalma vonzotta a lányt? Esetleg a könyvek rakása lent, hol a gyertyák viaszos fénye varázsol éjjelbe is napvilágot? Bár tény, annyira nincs ott se világos, mint nyáron, délidőben a piacon.
Ahogy a leányzó homloka a térdeit éri, s a fehér ing kissé megfeszül a vállaknál, a háton, a lapockáknál, Dakh különös késztetést érez. Egyik keze mozdul, a lány felé, válla előtt azonban megtorpan. Megremeg keze, s mintha vissza akarná húzni, megfutamodva a fizikai kontaktustól. Ám végül ismét mozdul és gyengéd érintéssel simít a háton, lágyan és keze hamar meg is állapodik. Teste többi része mereven marad, csupán tekintete, mi szintén elmozdul, nem a lángok mélyét bámulja már, Tima arcát figyeli. Érdekli, hogy miként érzi a közeledést. Menekül, vagy semmisnek, esetleg közelebb húzódik... A kérdés jogos lehet, a választ pedig talán az elemek mesterei, a legnagyobb mágusok, sőt, ha léteznek, még az istenek se tudhatják előre. Nem, ezt csak Timandra tudhatja.
Tima sebhelyének témáját Dakh magától biztos nem feszegetné. Úgy van vele, hogy nyugodtan tartsa titokban, miként szerezte, miféle érzést gerjeszt lelkébe, milyen sötét múltba vesző jegye életének az. Ha nem rejtegetné hajával, s így arcának jó felét nem takargatná, bizonyára akkor kérdezne. De sejti, hogy nem véletlenül takarja, sőt, tudja is, nagyon jól. Most is meglepi, talán csak miatta ilyen nyugodt, hogy láthatja más is, hiszen csak ketten vannak idebent. Milyen különös, első alkalommal, mikor Dakhnator akarata ellenére megleste a sebet, félve és mondhatni gyáván futamodott meg, most pedig nyugodt szívvel vállalja arcának szépségét kiemelő nyomot. Gyönyörű...*