*Darthon belép a hatalmas faajtón, és megcsapja a bent uralkodó hűvös, tömjénfüsttől nehéz levegő. Felnéz, és elámul a szédítő magasságon, ami a templom belsejét uralja. Hatalmas, erős kőpillérek törnek az ég felé, hogymint óriás szökőkút, szétoszoljanak a magasban, így támasztva alá a boltozatot. Halvány fény derengett a füstüveg ablakokon, a tompán haladó fénysugarak nyomán láthatóvá vált a porszemek játéka. Darthon a leghátsó pad legsötétebb pntját szemelte ki magának, majd odaérve meghökkenve vette észre az egyik papot, aki láthatóan ugyanúgy kedvelte a magányt, mint a hányattatott sorsú elf. A pap meghallotta a lépteket, felemelte a fejét, és hosszan, szótlanul egymás szemébe néztek. Érezték a köztük feszülő testvéri viszonyt, hasonló halandók voltak. Darthon biccentett a sötétben gondolatait újra szabadjára engedő papnak, majd új ülőhely után nézett. Mikor leült, érezte a rég kivágott fa lüktetését. Egy ilyen vén darab már nem tud igazán meghalni, csak a tűz pusztító tombolása vethet véget az idők végezetéig is elhúzódó magányos létezésnek. Kezével végigsimított az előtte fekvő, bölcs, faragott padon, majd gondolataiba temetkezett.
"Köszönöm nektek, kik odafent lakoztok. Nem ismerlek titeket, nekem nem vagytok istenek. Nem tudom a neveitek, a tetteitek, sem kedvteléseitek. Csak azt tudom, hogy valamelyőtök elhozta nekem Őt. Ha maga a halál sötét ura adományozta is nekem ezt az igazgyöngyöt, hogy majd Arda védelmében elhullva vonjon magához, akkor sem fogom megtagadni tőle köszönetemet. Ha vagytok fenn az égben, a földön vagy alatta, ha értitek szavam és gondolataim, ha figyeltek a halandókra egy percet is: Köszönöm!"
Darthon felállt, majd halkan lépdelve elindult kifelé.*
A hozzászólás írója (Darthon Valykr) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.07.25 22:04:39