//A templom falánál//
*Miután végzett a barakkban, kicsit fáradtabban, kicsit izzadtabb homlokkal és egy a szeme alatt díszelgő kisebb lila folttal folytatja az útját tovább. Fontosabb dolog nem történt vele odabenn, már megint a városőrökkel mérte össze erejét és szokás szerint fűti is belülről a tudat miszerint ha kell még elbánhat egy ilyen mihaszna alakkal. Már ami az ökölharcot illeti, kardok és más fegyverek terén még bőven van mit fejlődnie.
Kilépve újra a gazdagnegyedben van és újra a házakat vizsgálja, ám ezúttal már nem furakszik be az előkelő osztályok utcáiba. Megelégszik a félreeső utcácskákkal, a nyugodtabb környékekkel, sőt másra sem vágyik igazán mint egy kis nyugalomra. A tomboló düh, mostanra elpárolgott testéből az itallal együtt és megújult elméje és szellem egyetlen vágya a templomkert adta nyugalom. Így jut el lassan a kavicsos ösvények árnyékos labirintusába majd onnan lépésről lépésre egyre közelebb a templomhoz. Ha a barakkban jól is fogadják a jelenlétét, hisz annyi ork, óriás, félvér mellett egy kicsit sem feltűnő a mélységi faj sem, itt aztán nem fog barátokba botlani. Az egész banda egy korábbi eset kapcsán jól megjegyezte magának az apró termetű sötételfet, még ha arcéleit nem is sokan látták. Nem sokat tud az emberekről, de szerinte nehezen felejtik el azt akit egyszer majdnem meglincseltek. Így nem is megy be az épület belsejébe csak kívülről a falnak támaszkodva néz fel annak magas tornyaira.*
~Újabb emberek, újabb kérdések.~ *Tűnődik magában, és már fel se akarja tenni magának a kérdést, vajon mi bajuk van ezeknek a mágusoknak is? Furcsa és nehézkes úgy élni, hogy minden és mindenki akit csak maga körül lát a megtestesült ragály és a világ kifordult valóját láttatja vele. Ezért szereti a természetet és a küzdőteret, ott az erős győz, a gyenge elbukik és mostanra ő vált az erőssé ám meg se közelíti ezeknek a villámhajigáló vénemberek, Azgad’rhelion átkainak a hatalmát.* ~Elég.~ *Parancsol álljt a gondolatözönnek. Hátát elveszi a templom falától. Kihúzza magát és a csuklya alatt elvigyorodva néz az üres templomkertbe. Úgy hiszi most már menni fog. Ezt nem mondhatja biztosra, hisz ma reggel is csúfosan pofára esett vele, de ismét hiszi, hogy képes kezelni ezeket az alantas és rendkívül idegesítő népeket, inkább minthogy az állandó gyűlölet belülről eméssze fel. Hosszú léptekkel hagyja itt a templomot, majd a szegénynegyeden át indul vissza a bordélyházba. A kirándulás és az idő megtette a magáét, most ismét magára öltheti a rideg, a kedves, vagy azt a kissé bűzlő álarcot melyre a főúri gőg kifejezése van festve. Addig is egy őszinte, számító mosolyt villant a csuklya alatt és megindul vissza a templomkerten és a szegénynegyeden át vissza a Pinty felé.*