// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Bár a vendéglátójuk nem mondja ki, elejtett félszavakból a szerzetes összerakja, hogy ő az, akit keresnek. A kérdésére azonnal és szertartásosan válaszol:*
- Az én nevem Nawanthirishardipandra…
*Ukrom hallhatta már tőle néhányszor ezt a formulát, de most minden szónak súlya van benne. Vibrál a levegőben, hogy ez valójában egy hosszabb, baljós mondat első fele. Mint egykor Erdőmélyén.
Ezt leszámítva némán hallgatja végig a Csontvetőt. Nem fog itt maradni a szigeten. Azért indult el otthonról, hogy legyőzze a szörnyet. Nincsen másik út.
Mielőtt követné a látnokot, még egyszer átfogja Ukrom vállát. Bár a Mélységet Járók nem beszélhetnek kívülállóknak a tanaikról, a szürkebőrű látja a szerzetes álmait, és ma az is bizonyossá vált, hogy hatnak rá. Tudnia kell, mibe keveredett. Nawanthiri egyelőre nem mond neki semmit, csak a tekintetét keresi. Fejével a kisház felé int, aztán a Csontvető után indul. Ha az ork jön vele, a vállán hagyja a kezét, míg oda nem érnek.
Az idő sokkal kellemesebb, mint a tengeren volt. A verandán a szerzetes lerakja a zsákjait, a kalapját, kibújik a csizmáiból is. Valahová a földre telepszik le, Ukrom közelében. A kenu után nem vágyik hintaszékbe. Vesz egy mély levegőt, aztán belefog a történetbe.*
- Szerzetes vagyok, aki a lélek mélységeit járja. A mesterem megtanított álmot szőni. Az első beavatási próbámon meg kellett innom egy altató főzetet, és olyan mélyre merülnöm az álmok birodalmába, amennyire csak tudtam. *jobboldalt füle mögé simítja a sörényét* Ott találkoztam Nawanthirishardipandrával, aki olyan, mint egy feneketlen tó jéghideg vize, ahogy a fuldokló tüdejébe tolul.
*A hasonlatot ugyanolyan szertartásosan adja elő, mint ahogy bemutatkozott. Számtalan, meditációval töltött óra áll mögötte.*
- Foglyul ejtett, és a maga démonmódján töltötte rajtam a kedvét. Ha egyik rémálomból felébredtem, csak egy újabban találtam magam. *lesüti a szemét* Nem tudom hányszor gyilkoltam meg. Sikoltva nevetett rajtam, és mindig feltámadt. *nyel egyet* Amikor már nem volt erőm küzdeni, hátulról átölelt. Megmondta a nevét, és hogy soha nem fogom legyőzni. Mindig a nyomomban lesz, hogy a fájdalmamon élősködjön. És… eljön majd az éjszaka, amikor én leszek az árnyék, és ő az ember.
*Ukromra tekint, aztán a Csontvetőre.*
- Utána napokig nem tudtam megszólalni. Csak kucorogtam a rönkházban, ahol a testvéreimmel laktunk, és néha sírtam. *újra lesüti a szemét* Nem is mindig hallottam, ha beszélnek hozzám. Semmi nem volt bennem, csak fájdalom.
*Tétován masszírozni kezdi a baljával a jobb keze ujjperceit.*
- A mesterem vigyázott rám. A fejrázásaimból, bólintásaimból, a kis dibdáb feleleteimből kipuhatolta, mi történt. Azt mondta, Nawanthirishardipandra egy kaput őriz, amin minden Mélységet Járó áthalad az útja elején, de ritka, hogy ilyen korán. Várhatott rám, és elém jött.
*Abbahagyja az ujjai nyomkodását, megint a Csontvető szemébe néz.*
- Soha nem fog békét hagyni nekem, de a beavatásnak azon a fokán, ahol én voltam, a testvéreim nem taníthattak nekem újat. Ki kellett mennem a világba, és megtalálnom a módját, hogyan győzhetem le a szörnyet, mert békét soha nem fog nekem hagyni. Mielőtt útra keltem volna, szerzetessé avattak. Akkor vettem föl a nevét.
*Felhúzza a térdeit, és átkarolja a lábai szárát.*
- Mi mindig arról kapjunk a nevünket, amitől beavatáskor a legjobban iszonyodunk. Az árnyékét akkor még nem mertem szabályosan, egyetlen szóként felvenni, csak kettébontva, mintha saját- és családnév lenne: Nawanthiri Shardipandra.
*Ukromra pillant. Szégyenlősen elmosolyodik.*
- Kis Kabóca voltam előtte.
*Nem tudni, hogy a híres pirtianesi szépség után nevezték-e el így, akinek jelenlétéhez a fenséges teliholdak sem érezték méltónak magukat, de az óriásokat ismerve valószínűleg sokkal egyszerűbb oka lesz.*
- Artheniorba indultam. *fordul vissza a vemdéglátójukhoz* Ukrommal azután találkoztam, hogy átjöttem a hegyeken. Azóta barátok vagyunk. Látja az álmaim.
*Három kurta mondat. A szürkebőrűvel közös dolgaik harmincszor ennyibe sem férnének bele.*
- Azért jött velem, mert nem akarta, hogy egyedül kelljen tovább harcolnom. A végét jártam az erőmnek. Adott a sajátjából.
*Megfogja az ork vállát, karját, térdét, ami épp a legközelebb esik hozzá.*
- Most már ketten vagyunk egy ellen, csak azt nem tudjuk, hogyan nyerjünk…