Kikötő - Tenger és szigetek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 99 (1961. - 1980. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2026-2045
1980. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-29 06:34:44
Üzenet elküldve: 2024-05-29 06:34:44
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Ukrom egyszerű használati tárgyakat talál csupán, melyek bármelyik otthonban fellelhetők. Puritán ruhaneműt, edényeket, teljesen szokványos holmikat. De igen, ahogy a bútorok alá kukucskál, folyvást eszébe jut a komisz kis fekete kölyökmacska. Képzelete szinte odafesti, amint az árnyékokba belesve ott villogtatja rémült-elszánt tekintetét. De nincs ott. Űrt hagy, hogy nincs ott. Ebből az érzésből rezzenti fel egy csendes hang az ajtó felől.*
- Jöjj. *A szeme sarkából még láthatja a Csontvető fehér ruhájának lebbenését, de bármennyire is igyekezne, nem érne a nyomába. Egyáltalán nem lehet biztos benne, hogy egyáltalán tényleg ott volt.
Viszont valami csillan a parton. Ott, ahol a hosszú, selymes szálú fűcsomók és a fehér homok elválik egymástól. Ezt a szerzetes és a zsoldos is észreveheti. A nap sugarait tükröző csillámlástól alig látni valamit, de hunyorítva kivehető egy alak. A Csontvető az. Az érkezésükkor látott lenge, fehér ruhát viseli. Egy nagy, száraz-mohaszínű pokrócon ücsörög és a térdeit felhúzva, rajtuk megtámasztva az állát figyeli a tenger nyugodt kis hullámainak játékát. Mellette fából készült tálakon friss gyümölcs, pogácsa és sajt. Szintén lakkozott fából készült öblös poharak és egy nagy, deres falú üvegkancsó. Bodzavirág úszik benne, citrom és gyömbér.
Ha a vendégek lesétálnak hozzá, nem fordul feléjük, de csöndje valahogy mégis fenntartja neki az elsőkénti megszólalás jogát.*
- Mit mutatott nektek a sziget? Segített az elmúlt nap? *kérdi, mint aki már tudja a választ, legalábbis a lényegi részét. Elvégre a sziget mindig segít, kérdés, hogy tudnak-e élni vele.*
- Reggelizzetek *invitálja őket szelíden, s hátrafordulva hellyel kínálja őket.*
*Ukrom egyszerű használati tárgyakat talál csupán, melyek bármelyik otthonban fellelhetők. Puritán ruhaneműt, edényeket, teljesen szokványos holmikat. De igen, ahogy a bútorok alá kukucskál, folyvást eszébe jut a komisz kis fekete kölyökmacska. Képzelete szinte odafesti, amint az árnyékokba belesve ott villogtatja rémült-elszánt tekintetét. De nincs ott. Űrt hagy, hogy nincs ott. Ebből az érzésből rezzenti fel egy csendes hang az ajtó felől.*
- Jöjj. *A szeme sarkából még láthatja a Csontvető fehér ruhájának lebbenését, de bármennyire is igyekezne, nem érne a nyomába. Egyáltalán nem lehet biztos benne, hogy egyáltalán tényleg ott volt.
Viszont valami csillan a parton. Ott, ahol a hosszú, selymes szálú fűcsomók és a fehér homok elválik egymástól. Ezt a szerzetes és a zsoldos is észreveheti. A nap sugarait tükröző csillámlástól alig látni valamit, de hunyorítva kivehető egy alak. A Csontvető az. Az érkezésükkor látott lenge, fehér ruhát viseli. Egy nagy, száraz-mohaszínű pokrócon ücsörög és a térdeit felhúzva, rajtuk megtámasztva az állát figyeli a tenger nyugodt kis hullámainak játékát. Mellette fából készült tálakon friss gyümölcs, pogácsa és sajt. Szintén lakkozott fából készült öblös poharak és egy nagy, deres falú üvegkancsó. Bodzavirág úszik benne, citrom és gyömbér.
Ha a vendégek lesétálnak hozzá, nem fordul feléjük, de csöndje valahogy mégis fenntartja neki az elsőkénti megszólalás jogát.*
- Mit mutatott nektek a sziget? Segített az elmúlt nap? *kérdi, mint aki már tudja a választ, legalábbis a lényegi részét. Elvégre a sziget mindig segít, kérdés, hogy tudnak-e élni vele.*
- Reggelizzetek *invitálja őket szelíden, s hátrafordulva hellyel kínálja őket.*
1979. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-28 19:38:03
Üzenet elküldve: 2024-05-28 19:38:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Felhúzná szemöldökét arra az utalásra, miszerint a remete teste az éj leple alatt elhagyhatja a szobát, ha el tudná ennél a pontnál dönteni, a szerzetes humorként szánta e a megjegyzést vagy sem. Csak saját nagy utazózsákját tudja torlasznak használni az asztali bútorokon kívül, de az előbbivel is elég zajt keltene az, ha esetleg az a sámán porhüvelye... aktívvá válna, beszéljenek élőholtról vagy konkrét föltámadásról.*
- Nem volt... *Ugrik meg vérnyomása a fölfedezésre, de utána csak érintetlenül hagyja azt az átváltozott szobasarkot. Nem, ő már nem fogja zavartatni magát még a pozitív változásokkal sem. Még olyan irányba is fog forogni fektében, hogy véletlenül se nézzen rá. Nincs még abban a hangulatban sem, hogy egy huzamosabb mosakodással foglalkozzon.
Ha tanáccsal tudná szolgálni, azt teketória nélkül meg is osztaná társával; de így mindössze csöndjével tudja nyugtatni, ami vajmi kevés ebben a helyzetben.
Hogy aztán mindezek után el is tud aludni, ráadásul hamar, az nem kis csodába telhetett. Ugyan senki nem képes megállapítani, elaludt e, csak miután felébredt, és ez nincs máshogy Ukromnál sem. Csak miután több részleteket vél látni a falról, amire álom előtt fixírozott, és a szerzetes könnyed, kiegyensúlyozott lépteit halja maga körül, tudhatja, hogy volt némi háborítatlan órája.
Nem siet a felkeléssel, hagyja hogy teste elméjével együtt is felélénküljön, vállától lábujjáig; úgy érzi, lassan kezdi elérni azt a kort ahol nem kifejezetten egészséges azonnal talpra szökkenni. Elhalnak a lépések, mire valóban függőleges helyzetben lesz háta. Első dolga a szoba irányába tekinteni, avagy az lenne, ha az az ajtó, ami nem a friss levegőhöz vezet, be lenne építve bármelyik falba is. Ugyanis nincs, akárhányszor forgatja körbe a szürkebőrű lassan szédülő fejét. Felrémlik friss álma, így ennél a pontnál már nemigen lepődik meg ezen a fordulaton, csak jó ha tudja, nem reggeli álmossága játszik vele csúf játékot. Óriásnevelt barátját sem látja, de a résnyire nyitott ajtóból ki tudja következtetni, miért. Végül csak feláll, az esténél higiénikusabban törődik magával sótlan vízzel (ezt el nem árulja senkinek, de megtanulta értékelni a szappant is - máskülönben be sem engedték volna a Kalmárba), és szalonképes öltözékbe bújik, ami nemigen különbözik eddigiétől, csak olyan szag nincs, mintha végig hordta volna a fél kontinensen keresztül. Hogy mit egyen, az egy jó kérdés, ugyanis útravalója már felhasználásra került. Vagy valami ehetőnek kinéző megbújhat a konyhasarokban, vagy kicsit messzebb fog kelleni sétálnia némi, lehetőleg nem mérgező gyümölcsért. A sziget állatait nem vadássza, emlékszik mit kértek tőle.
Eredetileg ezzel már ki is akart volna lépni az erkélyre Nawanthirihoz, csakhogy azt se tudná, mi szót intézhetne hozzá. A sziget egy igazi lakosának földi maradványa ugyanis szó szerint levegővé lett, és ezen kívül más lehetséges nyomuk nemigen volt. Vesse föl hogy menjenek vissza a hegyre, vagy még tovább? Ugyan nem kizárható a kis sziget alapos expedíciója, de éppen hogy jobb szó lenne ez a tevékenység a céltalan vándorlásra. Valami útravezető morzsákat csak kellett dobnia ennek az formátlan helynek a gazdájának. Ezzel a gondolattal el is kezd kutakodni Ukrom, bármi papírost, könyvet, esetleg csecsebecsét keresve, ami mondhat nekik valamit. fiókokat, szekrényeket nyit és zár, bútorok alá néz mintha megint a kis macskát keresné, türelme kézzel fogható ebben a keresésben mint elkötelezettsége a továbbhaladásra.*
*Felhúzná szemöldökét arra az utalásra, miszerint a remete teste az éj leple alatt elhagyhatja a szobát, ha el tudná ennél a pontnál dönteni, a szerzetes humorként szánta e a megjegyzést vagy sem. Csak saját nagy utazózsákját tudja torlasznak használni az asztali bútorokon kívül, de az előbbivel is elég zajt keltene az, ha esetleg az a sámán porhüvelye... aktívvá válna, beszéljenek élőholtról vagy konkrét föltámadásról.*
- Nem volt... *Ugrik meg vérnyomása a fölfedezésre, de utána csak érintetlenül hagyja azt az átváltozott szobasarkot. Nem, ő már nem fogja zavartatni magát még a pozitív változásokkal sem. Még olyan irányba is fog forogni fektében, hogy véletlenül se nézzen rá. Nincs még abban a hangulatban sem, hogy egy huzamosabb mosakodással foglalkozzon.
Ha tanáccsal tudná szolgálni, azt teketória nélkül meg is osztaná társával; de így mindössze csöndjével tudja nyugtatni, ami vajmi kevés ebben a helyzetben.
Hogy aztán mindezek után el is tud aludni, ráadásul hamar, az nem kis csodába telhetett. Ugyan senki nem képes megállapítani, elaludt e, csak miután felébredt, és ez nincs máshogy Ukromnál sem. Csak miután több részleteket vél látni a falról, amire álom előtt fixírozott, és a szerzetes könnyed, kiegyensúlyozott lépteit halja maga körül, tudhatja, hogy volt némi háborítatlan órája.
Nem siet a felkeléssel, hagyja hogy teste elméjével együtt is felélénküljön, vállától lábujjáig; úgy érzi, lassan kezdi elérni azt a kort ahol nem kifejezetten egészséges azonnal talpra szökkenni. Elhalnak a lépések, mire valóban függőleges helyzetben lesz háta. Első dolga a szoba irányába tekinteni, avagy az lenne, ha az az ajtó, ami nem a friss levegőhöz vezet, be lenne építve bármelyik falba is. Ugyanis nincs, akárhányszor forgatja körbe a szürkebőrű lassan szédülő fejét. Felrémlik friss álma, így ennél a pontnál már nemigen lepődik meg ezen a fordulaton, csak jó ha tudja, nem reggeli álmossága játszik vele csúf játékot. Óriásnevelt barátját sem látja, de a résnyire nyitott ajtóból ki tudja következtetni, miért. Végül csak feláll, az esténél higiénikusabban törődik magával sótlan vízzel (ezt el nem árulja senkinek, de megtanulta értékelni a szappant is - máskülönben be sem engedték volna a Kalmárba), és szalonképes öltözékbe bújik, ami nemigen különbözik eddigiétől, csak olyan szag nincs, mintha végig hordta volna a fél kontinensen keresztül. Hogy mit egyen, az egy jó kérdés, ugyanis útravalója már felhasználásra került. Vagy valami ehetőnek kinéző megbújhat a konyhasarokban, vagy kicsit messzebb fog kelleni sétálnia némi, lehetőleg nem mérgező gyümölcsért. A sziget állatait nem vadássza, emlékszik mit kértek tőle.
Eredetileg ezzel már ki is akart volna lépni az erkélyre Nawanthirihoz, csakhogy azt se tudná, mi szót intézhetne hozzá. A sziget egy igazi lakosának földi maradványa ugyanis szó szerint levegővé lett, és ezen kívül más lehetséges nyomuk nemigen volt. Vesse föl hogy menjenek vissza a hegyre, vagy még tovább? Ugyan nem kizárható a kis sziget alapos expedíciója, de éppen hogy jobb szó lenne ez a tevékenység a céltalan vándorlásra. Valami útravezető morzsákat csak kellett dobnia ennek az formátlan helynek a gazdájának. Ezzel a gondolattal el is kezd kutakodni Ukrom, bármi papírost, könyvet, esetleg csecsebecsét keresve, ami mondhat nekik valamit. fiókokat, szekrényeket nyit és zár, bútorok alá néz mintha megint a kis macskát keresné, türelme kézzel fogható ebben a keresésben mint elkötelezettsége a továbbhaladásra.*
1978. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-28 11:06:19
Üzenet elküldve: 2024-05-28 11:06:19
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Megkönnyebbülten bólint, mikor Ukrom sem erőlteti az éjszakai halottvizsgálatot. Némi húzódozás után abba is belemegy, hogy a Csontvetőt a maga ágyába fektessék.*
- Majd valamit rakjunk az ajtaja elé…
*Amióta Sulim feltámadt, nem biztos a halál sem. Főleg ezen a szigeten. Az erdei kunyhóra emlékeztető szoba láttán - talán a fáradtság miatt - kiszalad a száján, hogy:*
- Miért van neki két ágya…?
*Egyre több jel utal arra, hogy a sámán nem egyedül élt itt. Nawanthirinek nincs már ereje töprengeni rajta, ki lehetett a titokzatos másik, a feje hátuljába mindenesetre befészkeli magát a gondolat. A becsukott ajtó elé egy nagyobb cserépkorsót tesz végül. A kinyitást nem akadályozná meg, de legalább zajt csap.*
- A kapu már nyitva van. *válaszolja közben csíkszemekkel Ukromnak* Csak nem tudom, hogy menjek át rajta…
*Hamar elvackolják magukat. A szerzetes tessék-lássék lecsutakolja magát előtte, de elalszik, mihelyt ágyba kerül.
A démon nem jelenik meg álmában. A Csontvető azonban igen: szíve helyére befogadja a kisebbik holdat, és eltűnik a pirkadattal.*
*Maga sem tudja, mire rezzen fel. Tekintetével Ukromot keresi. Ha még alszik, tölt magának egy pohár vizet, és kilopakszik a verandára. A nap meleg fénye beragyogja a partot, sirályok hangját hozza a szél. Nawanthirinek hirtelen valami szöget üt a fejébe, és visszamegy a szobába. A Csontvető lakrészébe vezető ajtó nyomtalanul eltűnt. Körbejárja a házat: eltűnt maga a lakrész is. A szerzetes önkéntelenül fellélegzik, aztán elszégyelli magát. Karba fonja a kezeit, lábával idegesen topog a homokban. Visszasomfordál a verandára, hogy megvárja, míg Ukrom felébred. Nem ül le, csak az egyik gerendának támaszkodva bámulja a tengert. A szél játszik a sörényével, meg-meglibbenti az inge ujját. Fogalma sincs, mitévő legyen. Igazából abban sem biztos, mester nélkül maradt-e…*
*Megkönnyebbülten bólint, mikor Ukrom sem erőlteti az éjszakai halottvizsgálatot. Némi húzódozás után abba is belemegy, hogy a Csontvetőt a maga ágyába fektessék.*
- Majd valamit rakjunk az ajtaja elé…
*Amióta Sulim feltámadt, nem biztos a halál sem. Főleg ezen a szigeten. Az erdei kunyhóra emlékeztető szoba láttán - talán a fáradtság miatt - kiszalad a száján, hogy:*
- Miért van neki két ágya…?
*Egyre több jel utal arra, hogy a sámán nem egyedül élt itt. Nawanthirinek nincs már ereje töprengeni rajta, ki lehetett a titokzatos másik, a feje hátuljába mindenesetre befészkeli magát a gondolat. A becsukott ajtó elé egy nagyobb cserépkorsót tesz végül. A kinyitást nem akadályozná meg, de legalább zajt csap.*
- A kapu már nyitva van. *válaszolja közben csíkszemekkel Ukromnak* Csak nem tudom, hogy menjek át rajta…
*Hamar elvackolják magukat. A szerzetes tessék-lássék lecsutakolja magát előtte, de elalszik, mihelyt ágyba kerül.
A démon nem jelenik meg álmában. A Csontvető azonban igen: szíve helyére befogadja a kisebbik holdat, és eltűnik a pirkadattal.*
*Maga sem tudja, mire rezzen fel. Tekintetével Ukromot keresi. Ha még alszik, tölt magának egy pohár vizet, és kilopakszik a verandára. A nap meleg fénye beragyogja a partot, sirályok hangját hozza a szél. Nawanthirinek hirtelen valami szöget üt a fejébe, és visszamegy a szobába. A Csontvető lakrészébe vezető ajtó nyomtalanul eltűnt. Körbejárja a házat: eltűnt maga a lakrész is. A szerzetes önkéntelenül fellélegzik, aztán elszégyelli magát. Karba fonja a kezeit, lábával idegesen topog a homokban. Visszasomfordál a verandára, hogy megvárja, míg Ukrom felébred. Nem ül le, csak az egyik gerendának támaszkodva bámulja a tengert. A szél játszik a sörényével, meg-meglibbenti az inge ujját. Fogalma sincs, mitévő legyen. Igazából abban sem biztos, mester nélkül maradt-e…*
1977. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-28 06:43:14
Üzenet elküldve: 2024-05-28 06:43:14
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A Csontvető testét nyugalomra helyezik, bár egyelőre csak éjszakára. A szemhéjak lecsukása békével tölti meg a sápadt, fiatal arcot.
A fáradtság tompa masszává gyúrja a gondolatokat; test és lélek egyaránt csak pihenni vágyik. Az est történései álomszerű, részletekben maszatos eseményekké mosódnak. Ukrom beviszi a halottat a külön kis szobába, mely szintúgy takaros, de inkább hajaz egy erdei kunyhó berendezésére. Ugyanúgy két ágy van, sőt... mintha valóban külön kis házikó lenne, de ezt ily sűrű és kimerítő nap után aligha firtatják. Az ajtót becsukva mintha egy nehéz kő gördülne le róluk. Egy hosszú történet nem felhőtlen, de megnyugvásban kiteljesülő vége ahogy a zárnyelv a helyére kattan, s a bent meg a kint közti határ megszilárdul, elválasztva őket az élettelen testtől.
A köréjük boruló tágas teret szolidan tölti be a lámpás piciny, de kellemes fénye. A bejárattal szembeni túlsó sarokban, a kamra által leválasztott rész hagyta beszögellésben, a hálósarok két vetett ágya foglalja el a tér javát. A horgolt ágytakarók alatt az ágynemű ránézésre is friss és érintetlen.
Van mosdótál is, víz a kancsóban, szappan, nagy vászon fürdőlepedők és kisebb, rojtos végű kéztörlők is.
Minden egy kicsit üres és gazdátlan. Ez az érzés zúg tompán a kimerült vendégekben, de ezzel együtt megnyugtatóan békésnek és biztonságosnak hat a parti házikó.
Álomtalan, pihentető alvás borul rájuk, bárhol rendezkednek is be hozzá. A zaklató, zavaros gondolatok feloldódnak benne, mint az óceánnyi vízbe cseppentett tinta. Egyedül a hajnal hoz egyetlen közös álmot a szerzetes és a zsoldos szeme mögé:
a Csontvető holttestét látják a verandán békén pihenni. Már csak az egyik hold fénye dereng a pirkadat alig éledező vonulatán dacolva. Lassan ereszkedik a látóhatár széle felé, melynek a Csontvető mellkadán éktelenkedő seb széle ad bizarr rajzolatot. A tenger halk moraja hallatszik csak, szél se igen lebben, míg a fényes korong alászáll, mintha a felnyitott mellkasban tűnne el... s vele a hajnal érkeztével maga a test is, melyen sebszél a horizont tiszta vonalává simul-záródik, s enyész el végül saját körvonalait vesztve a gyönyörű, friss pirkadatban.
Ébredvén jöhetnek csak rá, hogy az este egy része... nos... a parti házikónak nincs (és nem is volt) a kamrán kívül más, ajtóval zárható része, hiába dereng az emlék, hogy a holttestet bevitték a takaros kis szobába. Pedig akkor nem tűnt furcsának.
A korábban itt hagyott füzetnek sincs nyoma. Minden olyan... valóságosnak tűnik, de nehéz lenne megmondani, hogy miben más, mint korábban. Talán csak a pihentető alvás miatt érződik így.*
*A Csontvető testét nyugalomra helyezik, bár egyelőre csak éjszakára. A szemhéjak lecsukása békével tölti meg a sápadt, fiatal arcot.
A fáradtság tompa masszává gyúrja a gondolatokat; test és lélek egyaránt csak pihenni vágyik. Az est történései álomszerű, részletekben maszatos eseményekké mosódnak. Ukrom beviszi a halottat a külön kis szobába, mely szintúgy takaros, de inkább hajaz egy erdei kunyhó berendezésére. Ugyanúgy két ágy van, sőt... mintha valóban külön kis házikó lenne, de ezt ily sűrű és kimerítő nap után aligha firtatják. Az ajtót becsukva mintha egy nehéz kő gördülne le róluk. Egy hosszú történet nem felhőtlen, de megnyugvásban kiteljesülő vége ahogy a zárnyelv a helyére kattan, s a bent meg a kint közti határ megszilárdul, elválasztva őket az élettelen testtől.
A köréjük boruló tágas teret szolidan tölti be a lámpás piciny, de kellemes fénye. A bejárattal szembeni túlsó sarokban, a kamra által leválasztott rész hagyta beszögellésben, a hálósarok két vetett ágya foglalja el a tér javát. A horgolt ágytakarók alatt az ágynemű ránézésre is friss és érintetlen.
Van mosdótál is, víz a kancsóban, szappan, nagy vászon fürdőlepedők és kisebb, rojtos végű kéztörlők is.
Minden egy kicsit üres és gazdátlan. Ez az érzés zúg tompán a kimerült vendégekben, de ezzel együtt megnyugtatóan békésnek és biztonságosnak hat a parti házikó.
Álomtalan, pihentető alvás borul rájuk, bárhol rendezkednek is be hozzá. A zaklató, zavaros gondolatok feloldódnak benne, mint az óceánnyi vízbe cseppentett tinta. Egyedül a hajnal hoz egyetlen közös álmot a szerzetes és a zsoldos szeme mögé:
a Csontvető holttestét látják a verandán békén pihenni. Már csak az egyik hold fénye dereng a pirkadat alig éledező vonulatán dacolva. Lassan ereszkedik a látóhatár széle felé, melynek a Csontvető mellkadán éktelenkedő seb széle ad bizarr rajzolatot. A tenger halk moraja hallatszik csak, szél se igen lebben, míg a fényes korong alászáll, mintha a felnyitott mellkasban tűnne el... s vele a hajnal érkeztével maga a test is, melyen sebszél a horizont tiszta vonalává simul-záródik, s enyész el végül saját körvonalait vesztve a gyönyörű, friss pirkadatban.
Ébredvén jöhetnek csak rá, hogy az este egy része... nos... a parti házikónak nincs (és nem is volt) a kamrán kívül más, ajtóval zárható része, hiába dereng az emlék, hogy a holttestet bevitték a takaros kis szobába. Pedig akkor nem tűnt furcsának.
A korábban itt hagyott füzetnek sincs nyoma. Minden olyan... valóságosnak tűnik, de nehéz lenne megmondani, hogy miben más, mint korábban. Talán csak a pihentető alvás miatt érződik így.*
1976. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-27 20:27:34
Üzenet elküldve: 2024-05-27 20:27:34
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Tekintve hogy mindkét keze foglalt a visszaút alatt, fegyvereit helyükre, pontosabban hátán lötyögő tokjába és a házilag mögé illesztett tegezbe teszi, így csak két dolgot kell szemük, avagy szeme előtt tartania: A testet, és Nawanthirit.
Az ork csendje mindennaposan sem rendellenes, egy kívülálló személy szinte nem láthatna semmi különöset felhős arcán. Ugyan neki sincs túl sok lehetősége hazáig megemészteni az eseményeket, koncentrálnia kell hogy ne bukjon orra a Csontvető testével. Noha nincs nagy súlyterheltség, de a magaslatról való ereszkedés kombinálva az esőtől helyenként csuszamlós talajjal megadja az okot, ami miatt jobban kell figyelnie, a fáradtságról nem is beszélve. A terhet viszont nem osztja meg a szerzetessel, meg is vannak rá az okai. Szívós tud lenni a szürkebőrű, ha akar.
Megkönnyebbítő a part látványa, bár ezt a látvány vajmi keveset tompít már a mai sebeken. nem lassít csak szusszanósakat léptein; Egy kis permet nem öli meg őt sem, nincs cukorból, de eleget ázott mára ahhoz, hogy tetőt akarjon tudni a feje alatt. Nem akar szipogva felkelni másnap.
A sámán otthonának közelében józan ésszel várható kérdés jön, amiről Ukrom fejét kicsit megdöntve röviden elmérlegel; mancsai közt a ház utolsó tulajdonosával nem akarja késleltetni azért a választ.*
- Holnap inkább. *Ha van rá esély hogy találnak valami nyomot amit a hegyen nem vettek észre...* - Gyűjtsük össze magunkat előtte. *Kimerültségük nem fogja munkájukat előre segíteni. Nawanthirire nézve viszont kissé hezitálóvá válik.*
- A háznak van egy külön szobája, ahol ő aludhatott. *Töltse hát ott további hosszú éjszakáit, ez Ukrom gondolata.* - Ott jó helye lenne, csukott ajtón túl. Elférünk a nappaliban. *Hacsak nem akarja az óriásnevelt magának a napok óta első tisztes alvóhelyiséget, esetleg zavarja a gondolat, hogy egy holttest fog velük egy tető alatt nyugodni. Az ork úgy érzi, ezzel azért megtisztelhetik.
Ha nem érkezik ellenkezés, akkor barátja után az ork úgyszintén átlépi a bejárati ajtó küszöbét, de nem áll meg a Csontvető alvószobájáig; oda belépve gyengéden leereszti az ágyra a sámánt, és ujjával lehúzza szemhéjait. Ha más nem történik, ott is hagyja, becsukva azt ajtót.
A nagyszőnyeg térségében Ukrom valamelyest megszárítja magát tetőtől nyakig ami vízfogóval a kezébe esik, majd kezdi előkeríteni takaróját. Akármilyen álmuk lesz vagy nem lesz, fog kelleni nekik az alvás.*
- Nem mehetünk innen, amíg ennek a rémálomnak véget nem vetünk. ~ Bárcsak tudnám hogyan, Nawanthiri. ~ *Ritka, hogy ennyi aggodalommal a holnap iránt kell alvásra hajtania nagy fejét.*
*Tekintve hogy mindkét keze foglalt a visszaút alatt, fegyvereit helyükre, pontosabban hátán lötyögő tokjába és a házilag mögé illesztett tegezbe teszi, így csak két dolgot kell szemük, avagy szeme előtt tartania: A testet, és Nawanthirit.
Az ork csendje mindennaposan sem rendellenes, egy kívülálló személy szinte nem láthatna semmi különöset felhős arcán. Ugyan neki sincs túl sok lehetősége hazáig megemészteni az eseményeket, koncentrálnia kell hogy ne bukjon orra a Csontvető testével. Noha nincs nagy súlyterheltség, de a magaslatról való ereszkedés kombinálva az esőtől helyenként csuszamlós talajjal megadja az okot, ami miatt jobban kell figyelnie, a fáradtságról nem is beszélve. A terhet viszont nem osztja meg a szerzetessel, meg is vannak rá az okai. Szívós tud lenni a szürkebőrű, ha akar.
Megkönnyebbítő a part látványa, bár ezt a látvány vajmi keveset tompít már a mai sebeken. nem lassít csak szusszanósakat léptein; Egy kis permet nem öli meg őt sem, nincs cukorból, de eleget ázott mára ahhoz, hogy tetőt akarjon tudni a feje alatt. Nem akar szipogva felkelni másnap.
A sámán otthonának közelében józan ésszel várható kérdés jön, amiről Ukrom fejét kicsit megdöntve röviden elmérlegel; mancsai közt a ház utolsó tulajdonosával nem akarja késleltetni azért a választ.*
- Holnap inkább. *Ha van rá esély hogy találnak valami nyomot amit a hegyen nem vettek észre...* - Gyűjtsük össze magunkat előtte. *Kimerültségük nem fogja munkájukat előre segíteni. Nawanthirire nézve viszont kissé hezitálóvá válik.*
- A háznak van egy külön szobája, ahol ő aludhatott. *Töltse hát ott további hosszú éjszakáit, ez Ukrom gondolata.* - Ott jó helye lenne, csukott ajtón túl. Elférünk a nappaliban. *Hacsak nem akarja az óriásnevelt magának a napok óta első tisztes alvóhelyiséget, esetleg zavarja a gondolat, hogy egy holttest fog velük egy tető alatt nyugodni. Az ork úgy érzi, ezzel azért megtisztelhetik.
Ha nem érkezik ellenkezés, akkor barátja után az ork úgyszintén átlépi a bejárati ajtó küszöbét, de nem áll meg a Csontvető alvószobájáig; oda belépve gyengéden leereszti az ágyra a sámánt, és ujjával lehúzza szemhéjait. Ha más nem történik, ott is hagyja, becsukva azt ajtót.
A nagyszőnyeg térségében Ukrom valamelyest megszárítja magát tetőtől nyakig ami vízfogóval a kezébe esik, majd kezdi előkeríteni takaróját. Akármilyen álmuk lesz vagy nem lesz, fog kelleni nekik az alvás.*
- Nem mehetünk innen, amíg ennek a rémálomnak véget nem vetünk. ~ Bárcsak tudnám hogyan, Nawanthiri. ~ *Ritka, hogy ennyi aggodalommal a holnap iránt kell alvásra hajtania nagy fejét.*
1975. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-27 14:41:59
Üzenet elküldve: 2024-05-27 14:41:59
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Ukrom felnyalábolja a halottat, és elindulnak lefelé. A szerzetes néha figyelmezteti, ha csúszós rész jön vagy útban vagy egy ág, máskor csak megfogja az ork karját, hogy átsegítse az akadályokon. A lándzsát egy idő után elkéri tőle, ha folyton elakad a sűrűben. A lombokról egész úton hullanak rájuk az esőcseppek.
Nawanthiri túl fáradt ahhoz, hogy a történteken gondolkodjon. Az ereszkedés leköti a maradék energiáit, de megnyugtatja, hogy ilyen egyszerű, kézzelfogható dologgal kell foglalkoznia. Amennyiben Ukrom karjai elunnák a cipelést, átveszi tőle a Csontvetőt. Jó lesz már hazaérni.
Lenn a parton minden csendes: a tenger, az ég, a gyönge szellő. A lépteik halkan surrognak a homokban.*
- Meg akarod még ma vizsgálni? *teszi föl a kéttalléros kérdést, amikor már rálátnak a kisházra. Érezni a hangján, hogy tudna várni vele reggelig, a halottak pedig türelmesek. Még az is megtörténhet, hogy reggelre megint minden úgy lesz, mint amikor ideértek.
Akárhogyan is, jobban örülne, ha a Csontvetőt inkább a verandán fektetnék le. Ha Ukrom nem előzi meg, a házhoz érve lámpást gyújt, aztán mosdótálat és vizet kerít, megágyaz.*
~Vajon a manólélek pótolja az elvesztett szívet?~
*Holnap talán tesz vele egy próbát. Ha Ukrom belemegy. A szerzetesnél levő manókocsonyát végül is Armarkhtur lelkéből párolta le az a boszorkány…*
*Ukrom felnyalábolja a halottat, és elindulnak lefelé. A szerzetes néha figyelmezteti, ha csúszós rész jön vagy útban vagy egy ág, máskor csak megfogja az ork karját, hogy átsegítse az akadályokon. A lándzsát egy idő után elkéri tőle, ha folyton elakad a sűrűben. A lombokról egész úton hullanak rájuk az esőcseppek.
Nawanthiri túl fáradt ahhoz, hogy a történteken gondolkodjon. Az ereszkedés leköti a maradék energiáit, de megnyugtatja, hogy ilyen egyszerű, kézzelfogható dologgal kell foglalkoznia. Amennyiben Ukrom karjai elunnák a cipelést, átveszi tőle a Csontvetőt. Jó lesz már hazaérni.
Lenn a parton minden csendes: a tenger, az ég, a gyönge szellő. A lépteik halkan surrognak a homokban.*
- Meg akarod még ma vizsgálni? *teszi föl a kéttalléros kérdést, amikor már rálátnak a kisházra. Érezni a hangján, hogy tudna várni vele reggelig, a halottak pedig türelmesek. Még az is megtörténhet, hogy reggelre megint minden úgy lesz, mint amikor ideértek.
Akárhogyan is, jobban örülne, ha a Csontvetőt inkább a verandán fektetnék le. Ha Ukrom nem előzi meg, a házhoz érve lámpást gyújt, aztán mosdótálat és vizet kerít, megágyaz.*
~Vajon a manólélek pótolja az elvesztett szívet?~
*Holnap talán tesz vele egy próbát. Ha Ukrom belemegy. A szerzetesnél levő manókocsonyát végül is Armarkhtur lelkéből párolta le az a boszorkány…*
1974. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-27 05:18:47
Üzenet elküldve: 2024-05-27 05:18:47
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A sokk végtelenül kimerítő, a kettőst pedig nem kímélte a sziget eddig se. A lélek terhei a tűrőképesség határán inognak, de úgy tűnik, az iméntivel ez a nyomás egyelőre elérte csúcspontját, s most súlyos űrként tátong visszavonulása, mint a hegyeket mállasztó robaj után a fülcsengés.
A szerzetes válaszokért jött ide, de egyre inkább úgy tűnik, azokat eleve magával hozta, s e hely minden eszközével azon van, hogy kikényszerítse belőle.
A szürkebőrű kísérőként érkezett, de itt mindenkit megtalál a saját története. Ezt ő sem kerülheti el, bármennyire távol akarja tartani magától. A régi dolgok idővel leülepedtek a mélyben, s az élet csendesebb folyása nem is háborgatta a nehéz üledéket. De ez a vihar felkavarja az emlékek iszapját benne is.
A Csontvető teste filigrán, súlyával Ukrom könnyedén elboldogul. Ha a szeme hunyva lenne, olybá tűnhetne, csupán alszik az ork erős karjainak biztonságába bágyadva.
Bár nem könnyű a terep, egymást támogatva gond nélkül le tudnak botorkálni a hegyről. A partot övező lankásabb rész fái átadják magukat a vihar után megszelídült szél langy cirógatásának. A tenger is nyugodt. Ezer csillám tükrözi vissza a holdak sápadt fényét, s a hullámok moraja csupán távoli zúgásként hallik, ha egészen elcsendesedve figyelnek. A part homokja meleg, mint ahogy a sivatagé, mielőtt a ráboruló éjbe elszivárog a nappal összegyűjtött hője.
Minden békésnek tűnik, a történtek pedig teret kapnak, hogy átrágják őket magukban.*
*A sokk végtelenül kimerítő, a kettőst pedig nem kímélte a sziget eddig se. A lélek terhei a tűrőképesség határán inognak, de úgy tűnik, az iméntivel ez a nyomás egyelőre elérte csúcspontját, s most súlyos űrként tátong visszavonulása, mint a hegyeket mállasztó robaj után a fülcsengés.
A szerzetes válaszokért jött ide, de egyre inkább úgy tűnik, azokat eleve magával hozta, s e hely minden eszközével azon van, hogy kikényszerítse belőle.
A szürkebőrű kísérőként érkezett, de itt mindenkit megtalál a saját története. Ezt ő sem kerülheti el, bármennyire távol akarja tartani magától. A régi dolgok idővel leülepedtek a mélyben, s az élet csendesebb folyása nem is háborgatta a nehéz üledéket. De ez a vihar felkavarja az emlékek iszapját benne is.
A Csontvető teste filigrán, súlyával Ukrom könnyedén elboldogul. Ha a szeme hunyva lenne, olybá tűnhetne, csupán alszik az ork erős karjainak biztonságába bágyadva.
Bár nem könnyű a terep, egymást támogatva gond nélkül le tudnak botorkálni a hegyről. A partot övező lankásabb rész fái átadják magukat a vihar után megszelídült szél langy cirógatásának. A tenger is nyugodt. Ezer csillám tükrözi vissza a holdak sápadt fényét, s a hullámok moraja csupán távoli zúgásként hallik, ha egészen elcsendesedve figyelnek. A part homokja meleg, mint ahogy a sivatagé, mielőtt a ráboruló éjbe elszivárog a nappal összegyűjtött hője.
Minden békésnek tűnik, a történtek pedig teret kapnak, hogy átrágják őket magukban.*
1973. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-24 17:29:48
Üzenet elküldve: 2024-05-24 17:29:48
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Tele lehetett pumpálva adrenalinnal, mert ilyen közelségből még nem volt lehetősége fegyverét ennyire sokáig látni a levegőben. Vagy talán az az árny volt jóval messzebb mint elsőre látta volna? Feketéit fejforgatás nélkül jobbra fordítja, hogy barátja helyzetéből viszonyítsa, hol is áll egyáltalán, de Nawanthirit hirtelen nem látja maga mellett. Várjunk csak, hiszen karnyújtásnyira volt tőle az előbb, hová lett? Előre fordítja megzavarodott tekintetét, s nem mást lát, mint pont óriásnevelt társát, s hosszú haja mögött megbújva a démon, mintha valóban csak árnyéka lenne a lánynak, aki töredékmásodpercnyire áll a becsapódás előtt.
A katasztrófa megtörténik, mielőtt akár Ukrom értelmezni tudta volna a helyzetet. Szeme kitágul, száját kiáltásra nyitja, csakhogy egy hang se jön ki belőle, pallosa pedig játékkardként hullik a földre. Még soha nem tapasztalt terror hatol szívébe és agyába egyaránt, úgy érzi, mindjárt elájul. Nem, ez nem lehet. Oda kell rohannia hozzá, de egy porcikáját sem képes megmozdítani. Lepillant magára, hogy lássa, szoborként viselkedő kábai szoborként is kezdenek el repedezni vészjósló sebességgel, bőrén és ruháján egyaránt úgy cirkálnak fel ezek a fekete, vastag hasadások feje tetejéig, mintha csak önnön ereinek összessége mutatkozna meg testén, új utakat fúrva minden pillanattal. Szótlanul Nawanthiri szemébe néz, mély megbánás ütköződik össze az emberlány fájdalmával, mielőtt fülsértő csikorgással szemtanúja lesz saját porcikái megszámlálhatatlan darabokra robbanásának, mintha csak porcelánból lett volna egész idáig, amit most egy ügyetlen kéz a földre ejtett. Látótere megszűnik, az egyetlen érzékszervi üzenete a levegő áthasításának a hangja marad, mintha maga is egy lándzsává vált volna, ami örökös útra lett kárhozatra mindenfelé.
A következő érzés pedig az, hogy arcát iszonyatosan hidegnek érzi.
Felbomlik a sötétség, és mikor agya kapcsolatba is tud lépni látószerveivel, azt tapasztalja, hogy Nawanthiri áll közvetlen előtte. Nemcsak hogy élőben, de sértetlenül, nem áll ki belőle semmi, arca nincs eltorzulva vértől és könnytől, és mögötte sincs semmilyen álomvilági parazita. És ugyanígy marad ez egy, majd öt, majd tíz másodperc után is.
Fegyverei a földön találják magukat, ahogy magához szorítja a szerzetest, eddig még nem mutatott érzelemmel fogva át a lányt erősen, és mélyen.*
~ Szóval így állunk. ~ *Zsákutcában van. Ez valóban egy olyan csata, amiben az ő tapasztalata semmit nem segít. Valósabbnak érezte ezt minden álomnál, és mégis itt vannak. Meddig fog tartani, míg ezek az álmok egyike nem fog valóvá válni? Mit kell tennie, hogy ez ne történjen meg? Mit tud egyáltalán tenni?
Mikor végre elengedi barátját, gondterhelten nézi, mintha a repedések némelyike valódi ráncokká forrtak volna arcán. Követi tekintetét, de nem azonnal szánja el magát lépésre, látva a Csontvetőt. Akkor úgy néz ki, egyvalami azért mégiscsak életszagú volt ebben az egészben, jelentse ez nekik akár a legrosszabbat is.*
- Visszavisszük a házba. *Jut egy biztonságosabb döntésre.* - Ha... igaz amit látunk, akkor eltemetjük majd. *Akármi is rejtőzhet vagy nem rejtőzhet ebben a testben, itt biztos nem hagyhatják. Fegyvereit elkezdi fölszedegetni és helyükre rakni, mielőtt a holtesthez lépne.* - Igen. *Megnyugtatja, hogy Nawanthiri is látja az eltérést a remetén, legalább ez sem egy ő számára kitett illúzió darabja akkor.* - Talán művelt magával valamit. *Nagy hatalommal rendelkező nőnek érződött, tehát ezt a lehetőséget nem zárja ki. Akár legalább részben a maga keze által találták ilyen állapotban, de Ukrom nem szeret egy bebizonyíthatatlan elméleteken rágódni.
Két kezével magához emeli a sámán testét mellkasi magasságba, készen arra hogy a partig cammogjon vele. A mellkasi sebe és a kivésett szívének a helye jobban szúrja csak a szemét, igyekszik előre nézni majd az úton. Nawanthirihez fordulva bólint egyet, hogy indulhatnak.*
*Tele lehetett pumpálva adrenalinnal, mert ilyen közelségből még nem volt lehetősége fegyverét ennyire sokáig látni a levegőben. Vagy talán az az árny volt jóval messzebb mint elsőre látta volna? Feketéit fejforgatás nélkül jobbra fordítja, hogy barátja helyzetéből viszonyítsa, hol is áll egyáltalán, de Nawanthirit hirtelen nem látja maga mellett. Várjunk csak, hiszen karnyújtásnyira volt tőle az előbb, hová lett? Előre fordítja megzavarodott tekintetét, s nem mást lát, mint pont óriásnevelt társát, s hosszú haja mögött megbújva a démon, mintha valóban csak árnyéka lenne a lánynak, aki töredékmásodpercnyire áll a becsapódás előtt.
A katasztrófa megtörténik, mielőtt akár Ukrom értelmezni tudta volna a helyzetet. Szeme kitágul, száját kiáltásra nyitja, csakhogy egy hang se jön ki belőle, pallosa pedig játékkardként hullik a földre. Még soha nem tapasztalt terror hatol szívébe és agyába egyaránt, úgy érzi, mindjárt elájul. Nem, ez nem lehet. Oda kell rohannia hozzá, de egy porcikáját sem képes megmozdítani. Lepillant magára, hogy lássa, szoborként viselkedő kábai szoborként is kezdenek el repedezni vészjósló sebességgel, bőrén és ruháján egyaránt úgy cirkálnak fel ezek a fekete, vastag hasadások feje tetejéig, mintha csak önnön ereinek összessége mutatkozna meg testén, új utakat fúrva minden pillanattal. Szótlanul Nawanthiri szemébe néz, mély megbánás ütköződik össze az emberlány fájdalmával, mielőtt fülsértő csikorgással szemtanúja lesz saját porcikái megszámlálhatatlan darabokra robbanásának, mintha csak porcelánból lett volna egész idáig, amit most egy ügyetlen kéz a földre ejtett. Látótere megszűnik, az egyetlen érzékszervi üzenete a levegő áthasításának a hangja marad, mintha maga is egy lándzsává vált volna, ami örökös útra lett kárhozatra mindenfelé.
A következő érzés pedig az, hogy arcát iszonyatosan hidegnek érzi.
Felbomlik a sötétség, és mikor agya kapcsolatba is tud lépni látószerveivel, azt tapasztalja, hogy Nawanthiri áll közvetlen előtte. Nemcsak hogy élőben, de sértetlenül, nem áll ki belőle semmi, arca nincs eltorzulva vértől és könnytől, és mögötte sincs semmilyen álomvilági parazita. És ugyanígy marad ez egy, majd öt, majd tíz másodperc után is.
Fegyverei a földön találják magukat, ahogy magához szorítja a szerzetest, eddig még nem mutatott érzelemmel fogva át a lányt erősen, és mélyen.*
~ Szóval így állunk. ~ *Zsákutcában van. Ez valóban egy olyan csata, amiben az ő tapasztalata semmit nem segít. Valósabbnak érezte ezt minden álomnál, és mégis itt vannak. Meddig fog tartani, míg ezek az álmok egyike nem fog valóvá válni? Mit kell tennie, hogy ez ne történjen meg? Mit tud egyáltalán tenni?
Mikor végre elengedi barátját, gondterhelten nézi, mintha a repedések némelyike valódi ráncokká forrtak volna arcán. Követi tekintetét, de nem azonnal szánja el magát lépésre, látva a Csontvetőt. Akkor úgy néz ki, egyvalami azért mégiscsak életszagú volt ebben az egészben, jelentse ez nekik akár a legrosszabbat is.*
- Visszavisszük a házba. *Jut egy biztonságosabb döntésre.* - Ha... igaz amit látunk, akkor eltemetjük majd. *Akármi is rejtőzhet vagy nem rejtőzhet ebben a testben, itt biztos nem hagyhatják. Fegyvereit elkezdi fölszedegetni és helyükre rakni, mielőtt a holtesthez lépne.* - Igen. *Megnyugtatja, hogy Nawanthiri is látja az eltérést a remetén, legalább ez sem egy ő számára kitett illúzió darabja akkor.* - Talán művelt magával valamit. *Nagy hatalommal rendelkező nőnek érződött, tehát ezt a lehetőséget nem zárja ki. Akár legalább részben a maga keze által találták ilyen állapotban, de Ukrom nem szeret egy bebizonyíthatatlan elméleteken rágódni.
Két kezével magához emeli a sámán testét mellkasi magasságba, készen arra hogy a partig cammogjon vele. A mellkasi sebe és a kivésett szívének a helye jobban szúrja csak a szemét, igyekszik előre nézni majd az úton. Nawanthirihez fordulva bólint egyet, hogy indulhatnak.*
1972. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-24 09:28:34
Üzenet elküldve: 2024-05-24 09:28:34
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
- Ne…
*Minden a végzetébe tart. Ukrom kardot ránt, hogy megküzdjön a szörnnyel, Nawanthiri pedig tudja, hogy semmi esélye sincs, és az áldozata hiábavaló.*
- Nehehehe…
*Végigfolynak a könnyek az arcán. A szürkebőrű nem tud álmokat szőni. Meg fogja ölni a démon, mert Nawanthirishardipandrát csak egy módon lehet elpusztítani. Pontosan úgy, ahogy végül megtörténik.
A lándzsa könyörtelen lassúsággal szeli át a távolságot a zsoldostól az árnyig. A rém könnyedén Nawanthiri mögé lép, és az acél a lány mellkasába fúródik, húst szakítva, bordákat törve. A mandulaszemek Ukromra merednek. Fájdalom, vereség és megbocsátás ül bennük. A szerzetes a szabad kezével ráfog a fegyver nyelére. Szájából fekete, szurokszerű lé kezd szivárogni. A holdfényben úgy tűnik, mintha a sötétség lassan felfalná az arcát. Az ork pedig, aki lélekben eddig is sziklához hasonlított, most testben is azzá lesz - és ezer darabra törik.*
- Pont így. *mosolyog a démon mosolytalanul* Így minden megvan.
*Hirtelen minden kitisztul. Nawanthiri a szürkebőrűre bámul, az meg őrá, és mindketten sértetlenek. Eltart egy darabig, amíg a szerzetesben tudatosul, hogy álom volt az egész. Elengedi az ágat és Ukromhoz lép, hogy megöleli. Fejét belefúrja a vállgödrébe. Ha rajta múlik, perceken át szorítja magához, néha sután megsimogatva a hátát.*
- Vele mi legyen? *kérdi csendesen, amikor végül elengedi a zsoldost. Szemével a Csontvető felé int.* Levigyük eltemetni?
*Motoszkál benne egy érzés, hogy talán ez sem egészen az, aminek látszik. Hármójukon kívül nem lehet más a szigeten, az erdőben pedig gyorsan bomlanak a testek. A látnok azonban úgy járt-kelt körülöttük, mint a lélek. És még valami:*
- Nincs hályog a szemén…
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
- Ne…
*Minden a végzetébe tart. Ukrom kardot ránt, hogy megküzdjön a szörnnyel, Nawanthiri pedig tudja, hogy semmi esélye sincs, és az áldozata hiábavaló.*
- Nehehehe…
*Végigfolynak a könnyek az arcán. A szürkebőrű nem tud álmokat szőni. Meg fogja ölni a démon, mert Nawanthirishardipandrát csak egy módon lehet elpusztítani. Pontosan úgy, ahogy végül megtörténik.
A lándzsa könyörtelen lassúsággal szeli át a távolságot a zsoldostól az árnyig. A rém könnyedén Nawanthiri mögé lép, és az acél a lány mellkasába fúródik, húst szakítva, bordákat törve. A mandulaszemek Ukromra merednek. Fájdalom, vereség és megbocsátás ül bennük. A szerzetes a szabad kezével ráfog a fegyver nyelére. Szájából fekete, szurokszerű lé kezd szivárogni. A holdfényben úgy tűnik, mintha a sötétség lassan felfalná az arcát. Az ork pedig, aki lélekben eddig is sziklához hasonlított, most testben is azzá lesz - és ezer darabra törik.*
- Pont így. *mosolyog a démon mosolytalanul* Így minden megvan.
*Hirtelen minden kitisztul. Nawanthiri a szürkebőrűre bámul, az meg őrá, és mindketten sértetlenek. Eltart egy darabig, amíg a szerzetesben tudatosul, hogy álom volt az egész. Elengedi az ágat és Ukromhoz lép, hogy megöleli. Fejét belefúrja a vállgödrébe. Ha rajta múlik, perceken át szorítja magához, néha sután megsimogatva a hátát.*
- Vele mi legyen? *kérdi csendesen, amikor végül elengedi a zsoldost. Szemével a Csontvető felé int.* Levigyük eltemetni?
*Motoszkál benne egy érzés, hogy talán ez sem egészen az, aminek látszik. Hármójukon kívül nem lehet más a szigeten, az erdőben pedig gyorsan bomlanak a testek. A látnok azonban úgy járt-kelt körülöttük, mint a lélek. És még valami:*
- Nincs hályog a szemén…
1971. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-23 07:00:42
Üzenet elküldve: 2024-05-23 07:00:42
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Minden mintha megtelne feszültséggel. Amit nem áraszt el a tehetetlenség érzésének bénult sokkja, az nyúlós, szurokszerű gyűlölettel és reménytelen dühvel szívja meg magát. Elemi és ösztönös, ami a gondolatok mögött-alatt burjánzik szét, betapasztja a szájukat, megfullasztja az érvelés csíráit.
Csillan a lándzsahegy, s már szeli is a leget, sebesen, mint ahogy villám cikáz át a viharos égen, de mégis lassan, mintha a történet olajban úszna, lomha, külső tapasztalásként. A penge hegye előtt az árny a szerzetes mögé fordul, ahogy a holdak rávetülő fénye természetes módon felrajzolja. Az acél átüti a mandulaszemű mellkasát. Nagyot lök rajta a lendülete, de talpon marad. Döbbent pillantása összefonódik Ukroméval, aki tettének sokkjába dermed. Beledermed, aztán a hatalmas, szürke test megreped, majd egy végső csikorgó pattanással szilánkjaira törik, s hullik szét a sáros földön.
A szerzetes tudata tiszta. Tudja, hogy csak a trauma letaglózó ereje zárja el tőle a fájdalmat, s hogy ez a hosszú pillanat az ő halála is. A háta mögül egy selymes, sötét zöngéken búgó hang szólal.*
- Pont így *mosolyog.* - Így minden megvan.
*Hideg szél tép a kettős közé, mintha vedernyi forrásvízzel locsolnák őket arcon. Egymásra meredve állnak. Ukrom a lándzsáját szorítva áll, a szerzetes pedig az ágba kapaszkodva. A földre ejtett tőr pengéjén végigkúszik egy felhő nyúlós, sötét árnyéka, aztán a makulátlanul tiszta acél ismét a holdak derengő fényét csillogja vissza. Az ölés és a halál lélekszorító érintése még a mellkasukban tátong, de a valóság kettejükre borul. Ziláltan szuszogja az átélteket, míg a tiszta levegő lassan visszaadja nekik az elméjük feletti uralmat. Csak a Csontvető földön heverő holtteste marad velük szörnyű mementóként, mint egy régi történet. Egy régi történet, amit még nem meséltek el senkinek.*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Minden mintha megtelne feszültséggel. Amit nem áraszt el a tehetetlenség érzésének bénult sokkja, az nyúlós, szurokszerű gyűlölettel és reménytelen dühvel szívja meg magát. Elemi és ösztönös, ami a gondolatok mögött-alatt burjánzik szét, betapasztja a szájukat, megfullasztja az érvelés csíráit.
Csillan a lándzsahegy, s már szeli is a leget, sebesen, mint ahogy villám cikáz át a viharos égen, de mégis lassan, mintha a történet olajban úszna, lomha, külső tapasztalásként. A penge hegye előtt az árny a szerzetes mögé fordul, ahogy a holdak rávetülő fénye természetes módon felrajzolja. Az acél átüti a mandulaszemű mellkasát. Nagyot lök rajta a lendülete, de talpon marad. Döbbent pillantása összefonódik Ukroméval, aki tettének sokkjába dermed. Beledermed, aztán a hatalmas, szürke test megreped, majd egy végső csikorgó pattanással szilánkjaira törik, s hullik szét a sáros földön.
A szerzetes tudata tiszta. Tudja, hogy csak a trauma letaglózó ereje zárja el tőle a fájdalmat, s hogy ez a hosszú pillanat az ő halála is. A háta mögül egy selymes, sötét zöngéken búgó hang szólal.*
- Pont így *mosolyog.* - Így minden megvan.
*Hideg szél tép a kettős közé, mintha vedernyi forrásvízzel locsolnák őket arcon. Egymásra meredve állnak. Ukrom a lándzsáját szorítva áll, a szerzetes pedig az ágba kapaszkodva. A földre ejtett tőr pengéjén végigkúszik egy felhő nyúlós, sötét árnyéka, aztán a makulátlanul tiszta acél ismét a holdak derengő fényét csillogja vissza. Az ölés és a halál lélekszorító érintése még a mellkasukban tátong, de a valóság kettejükre borul. Ziláltan szuszogja az átélteket, míg a tiszta levegő lassan visszaadja nekik az elméjük feletti uralmat. Csak a Csontvető földön heverő holtteste marad velük szörnyű mementóként, mint egy régi történet. Egy régi történet, amit még nem meséltek el senkinek.*
1970. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-22 21:05:28
Üzenet elküldve: 2024-05-22 21:05:28
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A miértek és a hogyanok most nem sietnek elözönleni a fejét, inkább agya mintha leblokkolt volna. Leguggol, hogy megemelje a karjait; még csak nem is biztos benne, hogy nem egy másik látomás tartalma ez, de naivan pulzust néz. Újabb görcsbe szorul a gyomra, mintha az a kikötői óriási ork szelleme rúgott volna bele bosszúként. Megvizsgálja a Csontvető ruházatát, ami nem ugyanaz, mint amivel őket üdvözölte. Elfintorodik, mikor látja, hogy a sámán bal szemét sem borítja az a nyugtalanító hártya, mint előtte. És ez a seb, ez még számára is elég gyomorforgató ahhoz, hogy ne méregesse sokáig. Mindent egybevetve mintha valami ördögi rituálé friss maradványaira leltek volna, amit az összekötözött kezek csak támogatnának, ha nem sejtené, hogy rajtuk kívül egy lélek sem tartózkodhat a szigeten.
Felnéz hogy Nawanthirihez szóljon, de cselekedetét megszakítja az ismét megváltozott környezet. Ezúttal egy kellemesebb képet lát, az artheniori faluk egyike, megannyi földjeivel. Ismerős neki a község, de nem eléggé, hogy a többitől rendesen el tudja különíteni. Kalácsfalva, vagy Sziritán? Ez legalább frissebnek érződik, és ha mást nem, ez legalább Ukromot megnyugtatja, még ha meg is zavarodik elsőre. Újra az erdőben lesz, mielőtt kettőt pisloghat.
Valaminek az éjszakában fülrekesztőnek érződő kihúzását hallva fordul a szürkebőrű a szerzetes irányába, s ami keveset mondott volna torkába is fagy, mikor látja amaz fegyverén a vért. Kitágulnak a szemei, de rögtön meg is rázza a fejét utána mint aki vízbe esett, köpve is egyet a földre megerősítésként: Nem, ez nem ő lehetett! Semmilyen módja nem lehetett rá, se neki, se a másiknak! És tudnia is kell, hogy nem ő a tettes!
Lépéseket hall látókörén kívül, és túlélési ösztönei vészriadót fújnak; kezében van pallosa, mielőtt egyáltalán azonosítani is tudná, amit látna, s vicsorog is, mint egy sarokba szorított farkas. Azonnal felismeri, ki, mi az. Szíve kalapál akár egy egéré, de ez nem akadályozza meg abban hogy ne emelje fegyverét lassan vállmagasság felé, terpeszhelyzetet véve fel. Itt van. Talán nem is húsban és vérben, de itt van.
S beszél is, Nawanthirihez. Az orkot a libabőr kísérti a lehetetlenül kijött szavaktól, de egy hosszas morgással megacélozza magát. Le nem véve tekintetét az arckifejezés teljes hiányáról, fegyverét baljába dobja, s szabad kezével erősen belemarkol barátja vállába, hogy kissé megrázza. Ott is tartja egy pillanatig, mielőtt elengedné, s előre lépne, lábával hajszálnyira kerülve meg a Csontvető testét. Lejjebb engedi a pallost.*
- Engem akarsz?! *Mutatja ki nemlétező agyarait, s keze háta felé kezd vándorolni.* - Értem meg fogsz dolgozni! *Felgyorsul mozgása, s lándzsáját szürke mancsába kapva, a várva várt rém felé hajítja azt apaiból.*
*A miértek és a hogyanok most nem sietnek elözönleni a fejét, inkább agya mintha leblokkolt volna. Leguggol, hogy megemelje a karjait; még csak nem is biztos benne, hogy nem egy másik látomás tartalma ez, de naivan pulzust néz. Újabb görcsbe szorul a gyomra, mintha az a kikötői óriási ork szelleme rúgott volna bele bosszúként. Megvizsgálja a Csontvető ruházatát, ami nem ugyanaz, mint amivel őket üdvözölte. Elfintorodik, mikor látja, hogy a sámán bal szemét sem borítja az a nyugtalanító hártya, mint előtte. És ez a seb, ez még számára is elég gyomorforgató ahhoz, hogy ne méregesse sokáig. Mindent egybevetve mintha valami ördögi rituálé friss maradványaira leltek volna, amit az összekötözött kezek csak támogatnának, ha nem sejtené, hogy rajtuk kívül egy lélek sem tartózkodhat a szigeten.
Felnéz hogy Nawanthirihez szóljon, de cselekedetét megszakítja az ismét megváltozott környezet. Ezúttal egy kellemesebb képet lát, az artheniori faluk egyike, megannyi földjeivel. Ismerős neki a község, de nem eléggé, hogy a többitől rendesen el tudja különíteni. Kalácsfalva, vagy Sziritán? Ez legalább frissebnek érződik, és ha mást nem, ez legalább Ukromot megnyugtatja, még ha meg is zavarodik elsőre. Újra az erdőben lesz, mielőtt kettőt pisloghat.
Valaminek az éjszakában fülrekesztőnek érződő kihúzását hallva fordul a szürkebőrű a szerzetes irányába, s ami keveset mondott volna torkába is fagy, mikor látja amaz fegyverén a vért. Kitágulnak a szemei, de rögtön meg is rázza a fejét utána mint aki vízbe esett, köpve is egyet a földre megerősítésként: Nem, ez nem ő lehetett! Semmilyen módja nem lehetett rá, se neki, se a másiknak! És tudnia is kell, hogy nem ő a tettes!
Lépéseket hall látókörén kívül, és túlélési ösztönei vészriadót fújnak; kezében van pallosa, mielőtt egyáltalán azonosítani is tudná, amit látna, s vicsorog is, mint egy sarokba szorított farkas. Azonnal felismeri, ki, mi az. Szíve kalapál akár egy egéré, de ez nem akadályozza meg abban hogy ne emelje fegyverét lassan vállmagasság felé, terpeszhelyzetet véve fel. Itt van. Talán nem is húsban és vérben, de itt van.
S beszél is, Nawanthirihez. Az orkot a libabőr kísérti a lehetetlenül kijött szavaktól, de egy hosszas morgással megacélozza magát. Le nem véve tekintetét az arckifejezés teljes hiányáról, fegyverét baljába dobja, s szabad kezével erősen belemarkol barátja vállába, hogy kissé megrázza. Ott is tartja egy pillanatig, mielőtt elengedné, s előre lépne, lábával hajszálnyira kerülve meg a Csontvető testét. Lejjebb engedi a pallost.*
- Engem akarsz?! *Mutatja ki nemlétező agyarait, s keze háta felé kezd vándorolni.* - Értem meg fogsz dolgozni! *Felgyorsul mozgása, s lándzsáját szürke mancsába kapva, a várva várt rém felé hajítja azt apaiból.*
1969. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-22 11:18:44
Üzenet elküldve: 2024-05-22 11:18:44
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*A fellegek amilyen hirtelen jöttek, olyan hamar tovaúsznak az égen. A két hold halovány derengésbe vonja a tájat, ami mintha nem is a sziget lenne. Nawanthiri sosem járt a Vashegyen, így csupán Arthenior fényeit ismeri fel. A látomás azonban elillan. Csak a fák ezüst és fekete törzsei, a néma sziklák háta, a hazavezető ösvény és a Csontvető holtteste marad.
A lány majdnem átesik rajta, de még időben meg tud egy ágban kapaszkodni. Pillanatokig csak nézi a halottat kifejezéstelen arccal, mintha nem fogná fel, amit lát. Aztán ólmos lassúsággal hátranyúl a tőréért, és nem tudja kihúzni a tokjából. Megrántja, akkor enged. A görbe penge fekete a rászáradt vértől. Nawanthiri lehunyja a szemét, és amíg az arcán végigfolynak a könnyek, érzi, hogy a fegyver kihullik a kezéből.*
~Hiába volt minden…~
*Léptek hallatszanak nem sokkal előttük. A démon cseppfolyós könnyedséggel a holttest mellé guggol, és az összekötözött csuklókat fölemelve megszemléli a sebet. Arc nélküli arcát Nawanthirire emeli.*
- Ezt is kinyírtad.
*Ukrom ugyanúgy láthatja a szörnyet, mint a szerzetes. A hangja hideg áradatként próbál a fülébe tolulni, hogy az egész bensején végigfolyjon. Fölkel a halott mellől.*
- Még az orkod van hátra… *bök a nemlétező állával a szürkebőrűre* …vagy csináljam én?
*Nawanthiri úgy kapaszkodik az ágba, mintha egyedül az tartaná a démonból áradó sötétség felszínén. Nem találja a szavait, csak rázza a zokogás, amit félig sem tud visszatartani. Fogalma sincs, álom vagy valóság-e, amit lát, és ha álom, miképp tudná ártalmatlanná tenni. Visszafordítani. Új álommá szőni. Csak azt érzi, hogy a szörny - aki ő maga - mindent, de mindent elpusztít körülötte…*
A hozzászólás írója (Nawanthiri Shardipandra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.22 11:32:34
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*A fellegek amilyen hirtelen jöttek, olyan hamar tovaúsznak az égen. A két hold halovány derengésbe vonja a tájat, ami mintha nem is a sziget lenne. Nawanthiri sosem járt a Vashegyen, így csupán Arthenior fényeit ismeri fel. A látomás azonban elillan. Csak a fák ezüst és fekete törzsei, a néma sziklák háta, a hazavezető ösvény és a Csontvető holtteste marad.
A lány majdnem átesik rajta, de még időben meg tud egy ágban kapaszkodni. Pillanatokig csak nézi a halottat kifejezéstelen arccal, mintha nem fogná fel, amit lát. Aztán ólmos lassúsággal hátranyúl a tőréért, és nem tudja kihúzni a tokjából. Megrántja, akkor enged. A görbe penge fekete a rászáradt vértől. Nawanthiri lehunyja a szemét, és amíg az arcán végigfolynak a könnyek, érzi, hogy a fegyver kihullik a kezéből.*
~Hiába volt minden…~
*Léptek hallatszanak nem sokkal előttük. A démon cseppfolyós könnyedséggel a holttest mellé guggol, és az összekötözött csuklókat fölemelve megszemléli a sebet. Arc nélküli arcát Nawanthirire emeli.*
- Ezt is kinyírtad.
*Ukrom ugyanúgy láthatja a szörnyet, mint a szerzetes. A hangja hideg áradatként próbál a fülébe tolulni, hogy az egész bensején végigfolyjon. Fölkel a halott mellől.*
- Még az orkod van hátra… *bök a nemlétező állával a szürkebőrűre* …vagy csináljam én?
*Nawanthiri úgy kapaszkodik az ágba, mintha egyedül az tartaná a démonból áradó sötétség felszínén. Nem találja a szavait, csak rázza a zokogás, amit félig sem tud visszatartani. Fogalma sincs, álom vagy valóság-e, amit lát, és ha álom, miképp tudná ártalmatlanná tenni. Visszafordítani. Új álommá szőni. Csak azt érzi, hogy a szörny - aki ő maga - mindent, de mindent elpusztít körülötte…*
A hozzászólás írója (Nawanthiri Shardipandra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.22 11:32:34
1968. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-22 06:56:34
Üzenet elküldve: 2024-05-22 06:56:34
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A szürkebőrűt láthatóan megviseli, amit a sziget rá mér. Másképp kezeli, mint a szerzetes. Egyelőre épp elég terhet jelent neki, hogy saját maga megrágja és leerőltesse a torkán a felkavaró élményt, talán ezért is tartja meg magának. Erőnek erejével igyekszik visszaépíteni a megrongálódott védműveket, amelyek a múlt fémbörtönbe zárt emlékeitől elhatárolják, amennyire csak lehet. Nem megy könnyen. A szilárd fal, melyen épp csak egy elhúzható reteszt tartott meg a visszatekintésre kukucskálónak, most szétfolyik a mancsai közt, mint az iszap. A múlt nyomasztó részletei pedig ott tornyosulnak, hiába igyekszik nem visszanézni rájuk. Az a gonddal épített fal közte, meg a régi világa között, képlékeny sárkupaccá gyengült.
A szerzetes otthonosabban mozog e rendhagyó közegben. Bár olykor elragadják a rá ható dolgok hullámai, a váltás már-már ösztönösen gördülékeny. Az erőt viszont belőle is kezdi kivenni a rá nehezedő megterhelés, ez tagadhatatlan. Bizony, az alvás mindkettejükre ráférne, hiszen az elmúlt nap, a sziget előtti dolgok már-már egy világ távlatából sejlenek csupán.
A komor gályákként lassan tovaúszó gomolyfelhők közül előbújik a holdak fénylő orcája, s talányos derengésbe öltöztetik a vidéket. A növényzet ölelésében a hegyről lezúdult sáros víztől ázott alak fekszik. Fiatal, filigrán test. A keze maga előtt szakszerűen összekötözve. Sötét fürtjeit az arcába mosta az eső, de így is felismerhetőek a vonásai. A Csontvető öltözete most egészen mások mint ahogy korábban találkoztak vele: csizmába tűrt bő nadrág, kényelmes tunika, széles övvel megkötve. Nyitott tekintete bár a holtak fénytelen, idegen közönyével néz, de nyoma sincs a bal szemét opálos ezüstbe vonó hályognak. A mellkasán penge hasította seb éktelenkedik, s bordái közt jól kivehető a kivágott szív felkavaró űrje. Más sérülés nem látszik rajta, legfeljebb beesett arca árulkodhat viszontagságokról.
Ha tettest, vagy mást keresve felpillantanak, a látkép furcsán ismerősnek hathat. A derengő fényben látszik az odalent kanyargó, ezüstös hátú Arthenior folyó, a szántóföldek jellegzetes parcellái, s talán még a messzeségben a város pislákoló fényei is, mintha a Vashegy lefelé vezető ösvényén állnának épp. Egy elhaladó felleg árnya után viszont úgy tűnik, hogy a dolog valószínűleg csak érzéki csalódás volt, ami rávetítette a völgyre az ismerős vidéket. A holttest viszont nem enyészik csalóka látomássá. Nagyon is valódi... már amennyire e helyen ez bármilyen fogódzót jelentsen is.*
*A szürkebőrűt láthatóan megviseli, amit a sziget rá mér. Másképp kezeli, mint a szerzetes. Egyelőre épp elég terhet jelent neki, hogy saját maga megrágja és leerőltesse a torkán a felkavaró élményt, talán ezért is tartja meg magának. Erőnek erejével igyekszik visszaépíteni a megrongálódott védműveket, amelyek a múlt fémbörtönbe zárt emlékeitől elhatárolják, amennyire csak lehet. Nem megy könnyen. A szilárd fal, melyen épp csak egy elhúzható reteszt tartott meg a visszatekintésre kukucskálónak, most szétfolyik a mancsai közt, mint az iszap. A múlt nyomasztó részletei pedig ott tornyosulnak, hiába igyekszik nem visszanézni rájuk. Az a gonddal épített fal közte, meg a régi világa között, képlékeny sárkupaccá gyengült.
A szerzetes otthonosabban mozog e rendhagyó közegben. Bár olykor elragadják a rá ható dolgok hullámai, a váltás már-már ösztönösen gördülékeny. Az erőt viszont belőle is kezdi kivenni a rá nehezedő megterhelés, ez tagadhatatlan. Bizony, az alvás mindkettejükre ráférne, hiszen az elmúlt nap, a sziget előtti dolgok már-már egy világ távlatából sejlenek csupán.
A komor gályákként lassan tovaúszó gomolyfelhők közül előbújik a holdak fénylő orcája, s talányos derengésbe öltöztetik a vidéket. A növényzet ölelésében a hegyről lezúdult sáros víztől ázott alak fekszik. Fiatal, filigrán test. A keze maga előtt szakszerűen összekötözve. Sötét fürtjeit az arcába mosta az eső, de így is felismerhetőek a vonásai. A Csontvető öltözete most egészen mások mint ahogy korábban találkoztak vele: csizmába tűrt bő nadrág, kényelmes tunika, széles övvel megkötve. Nyitott tekintete bár a holtak fénytelen, idegen közönyével néz, de nyoma sincs a bal szemét opálos ezüstbe vonó hályognak. A mellkasán penge hasította seb éktelenkedik, s bordái közt jól kivehető a kivágott szív felkavaró űrje. Más sérülés nem látszik rajta, legfeljebb beesett arca árulkodhat viszontagságokról.
Ha tettest, vagy mást keresve felpillantanak, a látkép furcsán ismerősnek hathat. A derengő fényben látszik az odalent kanyargó, ezüstös hátú Arthenior folyó, a szántóföldek jellegzetes parcellái, s talán még a messzeségben a város pislákoló fényei is, mintha a Vashegy lefelé vezető ösvényén állnának épp. Egy elhaladó felleg árnya után viszont úgy tűnik, hogy a dolog valószínűleg csak érzéki csalódás volt, ami rávetítette a völgyre az ismerős vidéket. A holttest viszont nem enyészik csalóka látomássá. Nagyon is valódi... már amennyire e helyen ez bármilyen fogódzót jelentsen is.*
1967. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-18 20:52:40
Üzenet elküldve: 2024-05-18 20:52:40
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Minél jobban próbál racionálisan hozzáállni a dolgokhoz, minél inkább próbálja eltaszítani magától ennek a helynek a fojtogatóan ködös, elméjét boncolgató természetét, úgy néz ki annál nagyobb az ellenállás. Bizony kellő támaszték Nawanthiri jelenléte, de nem ad neki elegendő biztonságérzetet környezetével kapcsolatban, hogy ne ne érezze tartós hatását.*
- Úgy néz ki. *Motyogja, hagyva hogy az óriásnevelt érintése meleget adjon bőrének. Bár ennek a kellős középében nem mintha meggondolhatná már magát. Amikor Artheniorban megígérte a szerzetesnek hogy mellette lesz, nem ilyen tajtékok áttörésére gondolt. Kétségbevonható hogy valaha is elindult volna ennek tudatában.
Lassú és kissé szétszórt mozdulatokkal tevékenykedik a szürkebőrű, lerí róla hogy gondolataiban el van veszve. Nem tudja ki, mi műve volt ez, de most nem ezen van elakadva. Mert amit látott az nem Nawanthirihez kötődő volt, nem a sámántól, vagy a démontól várható kísértés része. Nem, amit látott, vagy képzelt, azt az ő szemeinek szánták.
Ismerte azt az orkot. Tudta a felét annak, amit vele műveltek, és az elég volt, hogy kiérdemelje szánalmát; de amit élete utolsó tetteként művelt, azt nem pusztán bosszúból tette. Minden rab másképp tűrte a sziklákat repesztő napot és a vég nélküli robotolást, de akik megtörtek alatta, azok nyugtalanítóan azonosan tették: néhányan magukba vonulva ültek a ketrec sarkában, csak az őrök és a díszruhások parancsaikor különülve el hús-vér vízköpőktől, s nem egyszer napi étadagjaikkal körülvéve haltak éhen. Mások, a legtöbbet akarva kihozni ebből a nyomorúságos létből, elárulták társaikat; besúgókká és az őrök extra szemeikké váltak jobb bánásmód és több kenyér reményében, hogy nem egyszer a maguk kezébe vegyék az ostort és vezessék le felgyűlt dühüket saját testvéreiken. Ők nem mindig hagyták el a tábort, munkát találva ebben a visszataszító sorsfordulatban. De akit akkor látott, neki az embersége veszett el; megvakította a fájdalom, rosszat a jótól képtelen volt annál a pontnál megkülönböztetni, mert a gyengéd érintés is ugyanolyan kínként hat a felhasadt bőrnek, mint az ártó csapás. És ez a kín láncként húzta át a határon, önnön életben maradása, és az ösztön között, hogy átadja fájdalmát az egész világnak, mielőtt tovább lép. Ha észrevette volna, lehet hogy az őrrel együtt halt volna meg. Akkoriban csak életét féltette, megbújva a mészárlás neszeiben, de ebben a látomásban ennek az orknak a gyűlöletét érezte saját torkában, hogy majd' kirobbant. Nem volt már értelem a szemében, Csak megvetés minden iránt, ami mozgott. Ukrom ezt semmiben nem akarja még egyszer látni. Pont emiatt nem akar semmilyen formában visszaemlékezni rá.
A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is megy, akárcsak a tengernél. Mindkettőjük szemének hamar alkalmazkodnia fog kelleni a látási viszonyokhoz a cseppnyi fényt adó ég segítségével, de ebben a pillanatban nem érződik olyan hátborzongatónak neki ez az erdő, mint előtte. Hisz' mellette van Nawanthiri. Még látni is lehetett a sziklán, hova mennének vissza, tehát nem csak céltalanul bolyonganak.
Az eső kellemes háttérzajt ad a zöld rengetegnek, s a megváltozott járásviszonyok ellenére sem érzi úgy hogy rosszabb útja lenne. Persze, csupa sárosak lesznek, de ez a legkisebb ártalom ami őket éri a mai nap. Meghagyja fáradtságát a Csontvető otthonáig, inkább konokul lépést tart Nawanthirivel. Bakancsa meg is bánja, hogy nem próbál barátjához hasonló macskaléptekkel átkelni a mocskosabb, tropikai gyorsasággal beázott földeken, de mielőtt elgondolkodhatna e arról, hogy talán feljebb is emelhetné csülkeit, A szerzetes váratlanul megtorpan. Pesszimistán bepótolja köztük a távolságot, s a tekintetét követve lenéz. Valószínűleg nem fog tetszeni, amit lát.*
*Minél jobban próbál racionálisan hozzáállni a dolgokhoz, minél inkább próbálja eltaszítani magától ennek a helynek a fojtogatóan ködös, elméjét boncolgató természetét, úgy néz ki annál nagyobb az ellenállás. Bizony kellő támaszték Nawanthiri jelenléte, de nem ad neki elegendő biztonságérzetet környezetével kapcsolatban, hogy ne ne érezze tartós hatását.*
- Úgy néz ki. *Motyogja, hagyva hogy az óriásnevelt érintése meleget adjon bőrének. Bár ennek a kellős középében nem mintha meggondolhatná már magát. Amikor Artheniorban megígérte a szerzetesnek hogy mellette lesz, nem ilyen tajtékok áttörésére gondolt. Kétségbevonható hogy valaha is elindult volna ennek tudatában.
Lassú és kissé szétszórt mozdulatokkal tevékenykedik a szürkebőrű, lerí róla hogy gondolataiban el van veszve. Nem tudja ki, mi műve volt ez, de most nem ezen van elakadva. Mert amit látott az nem Nawanthirihez kötődő volt, nem a sámántól, vagy a démontól várható kísértés része. Nem, amit látott, vagy képzelt, azt az ő szemeinek szánták.
Ismerte azt az orkot. Tudta a felét annak, amit vele műveltek, és az elég volt, hogy kiérdemelje szánalmát; de amit élete utolsó tetteként művelt, azt nem pusztán bosszúból tette. Minden rab másképp tűrte a sziklákat repesztő napot és a vég nélküli robotolást, de akik megtörtek alatta, azok nyugtalanítóan azonosan tették: néhányan magukba vonulva ültek a ketrec sarkában, csak az őrök és a díszruhások parancsaikor különülve el hús-vér vízköpőktől, s nem egyszer napi étadagjaikkal körülvéve haltak éhen. Mások, a legtöbbet akarva kihozni ebből a nyomorúságos létből, elárulták társaikat; besúgókká és az őrök extra szemeikké váltak jobb bánásmód és több kenyér reményében, hogy nem egyszer a maguk kezébe vegyék az ostort és vezessék le felgyűlt dühüket saját testvéreiken. Ők nem mindig hagyták el a tábort, munkát találva ebben a visszataszító sorsfordulatban. De akit akkor látott, neki az embersége veszett el; megvakította a fájdalom, rosszat a jótól képtelen volt annál a pontnál megkülönböztetni, mert a gyengéd érintés is ugyanolyan kínként hat a felhasadt bőrnek, mint az ártó csapás. És ez a kín láncként húzta át a határon, önnön életben maradása, és az ösztön között, hogy átadja fájdalmát az egész világnak, mielőtt tovább lép. Ha észrevette volna, lehet hogy az őrrel együtt halt volna meg. Akkoriban csak életét féltette, megbújva a mészárlás neszeiben, de ebben a látomásban ennek az orknak a gyűlöletét érezte saját torkában, hogy majd' kirobbant. Nem volt már értelem a szemében, Csak megvetés minden iránt, ami mozgott. Ukrom ezt semmiben nem akarja még egyszer látni. Pont emiatt nem akar semmilyen formában visszaemlékezni rá.
A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is megy, akárcsak a tengernél. Mindkettőjük szemének hamar alkalmazkodnia fog kelleni a látási viszonyokhoz a cseppnyi fényt adó ég segítségével, de ebben a pillanatban nem érződik olyan hátborzongatónak neki ez az erdő, mint előtte. Hisz' mellette van Nawanthiri. Még látni is lehetett a sziklán, hova mennének vissza, tehát nem csak céltalanul bolyonganak.
Az eső kellemes háttérzajt ad a zöld rengetegnek, s a megváltozott járásviszonyok ellenére sem érzi úgy hogy rosszabb útja lenne. Persze, csupa sárosak lesznek, de ez a legkisebb ártalom ami őket éri a mai nap. Meghagyja fáradtságát a Csontvető otthonáig, inkább konokul lépést tart Nawanthirivel. Bakancsa meg is bánja, hogy nem próbál barátjához hasonló macskaléptekkel átkelni a mocskosabb, tropikai gyorsasággal beázott földeken, de mielőtt elgondolkodhatna e arról, hogy talán feljebb is emelhetné csülkeit, A szerzetes váratlanul megtorpan. Pesszimistán bepótolja köztük a távolságot, s a tekintetét követve lenéz. Valószínűleg nem fog tetszeni, amit lát.*
1966. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-17 10:16:55
Üzenet elküldve: 2024-05-17 10:16:55
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Ukrom fekete sziklaként áll az esőben, hiába szólongatja. Amikor a finoman megfogja a felkarját, az ork megrezzen, a forráshoz azonban úgy kell odatolnia-vezetnie a szakadó esőben. Még a sötétben is megejtő látvány, ahogy a hegynyi zsoldos esetlenül a vízmedencébe nyúl, és hirtelen nem tudja, hová, vagy inkább mibe keveredtek. Nawanthiri a baljával átkarolja, homlokát a vállának dönti.*
- A mélység határán. Azt hiszem, jössz te is…
*Nem tudja, milyen járatokon át kell haladnia a szürkebőrűnek, de biztos benne, hogy nem lesz könnyű útja lefelé. A szerzetes apróságokkal próbálja a földön tartani. Amikor az első borostömlő kiürült, elkéri az orktól, hogy megtölti azt is a forrásból. Ha megvan, helyet ad maga mellett, hogy Ukrom vehessen vizet a másikba.
A vihar közben megcsendesedik. Az arctalan árny beleolvad a sötétségbe, az esőcseppek keresztülfolynak a testén. Aki nem tudja, mit keressen, aligha fogja észrevenni.
Nawanthiri megvárja, míg a másik borostömlő is megtelik, aztán megpróbál utat találni lefelé.*
- Menjünk vissza aludni.
*Az ösvény csúszós, és alig látni valamit. Egyensúlyozva, tapogatva, a fákon, köveken fogódzót keresve lehet haladni rajta. Mandulaszem ahogy a rémülethez, úgy az aggodalmaskodáshoz is fáradt. Csak teszi egyik lábát a másik után, és megpróbál talpon maradni. Egészen addig, amíg kis híján elbotlik egy holttestben…*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Ukrom fekete sziklaként áll az esőben, hiába szólongatja. Amikor a finoman megfogja a felkarját, az ork megrezzen, a forráshoz azonban úgy kell odatolnia-vezetnie a szakadó esőben. Még a sötétben is megejtő látvány, ahogy a hegynyi zsoldos esetlenül a vízmedencébe nyúl, és hirtelen nem tudja, hová, vagy inkább mibe keveredtek. Nawanthiri a baljával átkarolja, homlokát a vállának dönti.*
- A mélység határán. Azt hiszem, jössz te is…
*Nem tudja, milyen járatokon át kell haladnia a szürkebőrűnek, de biztos benne, hogy nem lesz könnyű útja lefelé. A szerzetes apróságokkal próbálja a földön tartani. Amikor az első borostömlő kiürült, elkéri az orktól, hogy megtölti azt is a forrásból. Ha megvan, helyet ad maga mellett, hogy Ukrom vehessen vizet a másikba.
A vihar közben megcsendesedik. Az arctalan árny beleolvad a sötétségbe, az esőcseppek keresztülfolynak a testén. Aki nem tudja, mit keressen, aligha fogja észrevenni.
Nawanthiri megvárja, míg a másik borostömlő is megtelik, aztán megpróbál utat találni lefelé.*
- Menjünk vissza aludni.
*Az ösvény csúszós, és alig látni valamit. Egyensúlyozva, tapogatva, a fákon, köveken fogódzót keresve lehet haladni rajta. Mandulaszem ahogy a rémülethez, úgy az aggodalmaskodáshoz is fáradt. Csak teszi egyik lábát a másik után, és megpróbál talpon maradni. Egészen addig, amíg kis híján elbotlik egy holttestben…*
1965. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-16 06:17:38
Üzenet elküldve: 2024-05-16 06:17:38
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A Csontvető felsóhajt. A fejét ingatva figyeli a távolban a sziget vendégeit. Az árnyat meg a szerzetest, aki továbbra is csak sodródik a saját történetében, és az orkot, aki egyenesen a szemébe nézve se ismeri fel a saját dühét.
Csendes, meleg eső áztatja a környéket. A mennydörgés zaja távoli morajlássá halkul. Az árnyak a sárba folyva pihennek meg. A leveleken finom ritmust kopog a nedvesség, a környék harsány madarai pedig elülnek az egyre mélyebb szürkébe öltöző alkonnyal.
Hagy még időt a kettősnek a gondolataikkal. Az ilyesmi nem könnyű. A legtöbben kerülik is az utolsó, odázhatatlan percig.*
*A Csontvető felsóhajt. A fejét ingatva figyeli a távolban a sziget vendégeit. Az árnyat meg a szerzetest, aki továbbra is csak sodródik a saját történetében, és az orkot, aki egyenesen a szemébe nézve se ismeri fel a saját dühét.
Csendes, meleg eső áztatja a környéket. A mennydörgés zaja távoli morajlássá halkul. Az árnyak a sárba folyva pihennek meg. A leveleken finom ritmust kopog a nedvesség, a környék harsány madarai pedig elülnek az egyre mélyebb szürkébe öltöző alkonnyal.
Hagy még időt a kettősnek a gondolataikkal. Az ilyesmi nem könnyű. A legtöbben kerülik is az utolsó, odázhatatlan percig.*
1964. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-15 19:46:55
Üzenet elküldve: 2024-05-15 19:46:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A baljósan sötétedő égre semmilyen figyelmet nem fordított a jelenlegi helyzetben, így a villámcsapásra nem számított. Fortyogó állapotában is meghőköl az éles fénytől, de olyan gyorsan ragyog fel az ég, hogy összerezzennie sincs ideje. Hátralépve kezét arca elé emelné ösztönösen, de nemcsak, hogy rendellenes módon nem irritálja szemét a világosság, hanem még csak nem is azt látja hirtelen, amit a magaslaton eddig.
Nem kint tartózkodik, hanem valahol bent, mintha ez a természetfeletti fényvillanás csak egy csillár megmaradt gyertyájának a fellobbanása volna szeme előtt egy eddig koromsötét szobában. A jelenet ebben szobában első pillanatra csatakészültté rázza, a másodikban viszont a maradék szín is elpárolog bőréből, ahogy tudatára ébred, mit is lát. Menten zihálni kezd, felismerve az orkot, a holttestet, a címert, és a ketrecet. Fekete szemeit a piszkos kőpadlóra veti, hogy ne hányja el magát a képtől. Tudja, ki van ott. Tud ő mindent, hiszen ott volt. Ott van. Vagy mégsem? Nem, ő nem lehet ott, hiszen ez már megtörtént. Megtörtént, mert tudja, hogy végződött. Megölték azt az orkot. Ő pedig életben maradt. Nem is tudja, miért. Nem is tudja, volt e értelme. De az biztos, hogy ő most nem ott van, hanem itt. Itt van.*
- Itt vagyok, itt vagyok... *Motyogja a talajnak, ami most már nedvesebb, mohás, és nem az emberi kéz munkáját látja rajta. Bódultan érzi a nedvességet a nyakán, nem biztos benne hogy fel akar nézni. Most akkor hol is van?
Egyik fülén be, a másikon kiáramlik valakinek a hangja, csak az ismeretlen érintésre riad fel. Nawanthiri mandulaszemeibe nézve visszacsordogál saját pupilláiba az élet, s szavaival küszködve hagyja magát elkísértetni a forrásig, majd kezével gyerekesen az összegyűlt vízbe nyúl. A maróan jéghideg érzés, és a látvány, ahogy részben megszabadul a világ koszától, tovább ösztökélik, hogy megszólaljon.*
- Hol vagyunk, Nawanthiri?
*A hangjában fekvő eleven értetlenség sugallhatja a szerzetesnek, hogy nem pusztán a sziget topográfiai elhelyezkedéséről kíváncsi.
A továbbiakban többé-kevésbé éberen kihasználja, hogy iható vizet találtak, és megtölti kulacsát, majd egy kis hezitálás után fogja, és kiüríti kettő alkoholos csutoráját is. Kőszívűen nézi végig, ahogy a karját kinyújtva lefelé fordítja a palackot, ami részegítő tartalma a gravitációnak engedelmeskedve a szikla szintjéről a földre és a legközelebbi fa lombjaira folyik. Kissé fellélegzik, ahogy ezt végignézi.*
- Hova tovább?
*A baljósan sötétedő égre semmilyen figyelmet nem fordított a jelenlegi helyzetben, így a villámcsapásra nem számított. Fortyogó állapotában is meghőköl az éles fénytől, de olyan gyorsan ragyog fel az ég, hogy összerezzennie sincs ideje. Hátralépve kezét arca elé emelné ösztönösen, de nemcsak, hogy rendellenes módon nem irritálja szemét a világosság, hanem még csak nem is azt látja hirtelen, amit a magaslaton eddig.
Nem kint tartózkodik, hanem valahol bent, mintha ez a természetfeletti fényvillanás csak egy csillár megmaradt gyertyájának a fellobbanása volna szeme előtt egy eddig koromsötét szobában. A jelenet ebben szobában első pillanatra csatakészültté rázza, a másodikban viszont a maradék szín is elpárolog bőréből, ahogy tudatára ébred, mit is lát. Menten zihálni kezd, felismerve az orkot, a holttestet, a címert, és a ketrecet. Fekete szemeit a piszkos kőpadlóra veti, hogy ne hányja el magát a képtől. Tudja, ki van ott. Tud ő mindent, hiszen ott volt. Ott van. Vagy mégsem? Nem, ő nem lehet ott, hiszen ez már megtörtént. Megtörtént, mert tudja, hogy végződött. Megölték azt az orkot. Ő pedig életben maradt. Nem is tudja, miért. Nem is tudja, volt e értelme. De az biztos, hogy ő most nem ott van, hanem itt. Itt van.*
- Itt vagyok, itt vagyok... *Motyogja a talajnak, ami most már nedvesebb, mohás, és nem az emberi kéz munkáját látja rajta. Bódultan érzi a nedvességet a nyakán, nem biztos benne hogy fel akar nézni. Most akkor hol is van?
Egyik fülén be, a másikon kiáramlik valakinek a hangja, csak az ismeretlen érintésre riad fel. Nawanthiri mandulaszemeibe nézve visszacsordogál saját pupilláiba az élet, s szavaival küszködve hagyja magát elkísértetni a forrásig, majd kezével gyerekesen az összegyűlt vízbe nyúl. A maróan jéghideg érzés, és a látvány, ahogy részben megszabadul a világ koszától, tovább ösztökélik, hogy megszólaljon.*
- Hol vagyunk, Nawanthiri?
*A hangjában fekvő eleven értetlenség sugallhatja a szerzetesnek, hogy nem pusztán a sziget topográfiai elhelyezkedéséről kíváncsi.
A továbbiakban többé-kevésbé éberen kihasználja, hogy iható vizet találtak, és megtölti kulacsát, majd egy kis hezitálás után fogja, és kiüríti kettő alkoholos csutoráját is. Kőszívűen nézi végig, ahogy a karját kinyújtva lefelé fordítja a palackot, ami részegítő tartalma a gravitációnak engedelmeskedve a szikla szintjéről a földre és a legközelebbi fa lombjaira folyik. Kissé fellélegzik, ahogy ezt végignézi.*
- Hova tovább?
1963. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-15 14:30:52
Üzenet elküldve: 2024-05-15 14:30:52
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 544
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
- …de ha engedek neki, nem fogom betartani a szerzetestanokat. *magyarázza mosdás közben, a csobogástól észre sem veszi a közeledő vihart* Nekem azok mi…
*Villám vágja ketté a mondatot. A vízmedence helyét szörnyű látomás veszi át. Nawanthirit kimerítette a nap, de talán pont emiatt nincs is ereje megrémülni. Ahogy az írnok egyik toll helyett másikat vesz a kezébe, úgy ő is egyszerűen elkezdi szétbontani a víziót az otthon tanult álomszövő technikákkal.
Fogást vált Aztyan karján, finoman felfelé tolja, hogy a kötél meglazuljon. Közben Yezára néz, és amikor a tekintetük találkozik, int neki a fejével, hogy szabad. A vörös ki is bújik a hurokból, érdekes módon azonban nem menekül el, hanem egy medált mutat a Sulimoknak, amelyet a szoknyája redői közül varázsolt elő. A fejvadászok döbbenten bámulják a medálon lévő jelképet, majd kelletlenül szétszélednek.
A szerzetes arra eszmél, hogy szakad körülöttük a langymeleg eső. Ukromra pillant, hogy jól van-e, közben gyorsan magára kapja a kabátját, az ingéből meg szedett-vedett turbánt teker a fejére.*
~Nem kellettem a Sulimoknak…~ *villan át az agyán, a további töprengést azonban elsodorja a mennydörgés.*
- Gyere, vegyél vizet!
*Futhatnak bármilyen gyorsan, hazáig mindenhogy bőrig fognak ázni, akkor meg már a szürkebőrű kulacsát is megtölthetik. Ha Ukrom valamiért nem reagálna, megpróbálja finoman a forráshoz vezetni, hátha attól magához tér. Mezítlábai tocsognak a sárban.
Az esőtől alig látni valamit. Az égen cikázó villámok meg-megvilágítják a kettőst - és egy lehetetlenül kecses, arctalan árnyat, ami a házhoz vezető ösvény mellett áll, karba tett kézzel egy fának támaszkodva…*
- …de ha engedek neki, nem fogom betartani a szerzetestanokat. *magyarázza mosdás közben, a csobogástól észre sem veszi a közeledő vihart* Nekem azok mi…
*Villám vágja ketté a mondatot. A vízmedence helyét szörnyű látomás veszi át. Nawanthirit kimerítette a nap, de talán pont emiatt nincs is ereje megrémülni. Ahogy az írnok egyik toll helyett másikat vesz a kezébe, úgy ő is egyszerűen elkezdi szétbontani a víziót az otthon tanult álomszövő technikákkal.
Fogást vált Aztyan karján, finoman felfelé tolja, hogy a kötél meglazuljon. Közben Yezára néz, és amikor a tekintetük találkozik, int neki a fejével, hogy szabad. A vörös ki is bújik a hurokból, érdekes módon azonban nem menekül el, hanem egy medált mutat a Sulimoknak, amelyet a szoknyája redői közül varázsolt elő. A fejvadászok döbbenten bámulják a medálon lévő jelképet, majd kelletlenül szétszélednek.
A szerzetes arra eszmél, hogy szakad körülöttük a langymeleg eső. Ukromra pillant, hogy jól van-e, közben gyorsan magára kapja a kabátját, az ingéből meg szedett-vedett turbánt teker a fejére.*
~Nem kellettem a Sulimoknak…~ *villan át az agyán, a további töprengést azonban elsodorja a mennydörgés.*
- Gyere, vegyél vizet!
*Futhatnak bármilyen gyorsan, hazáig mindenhogy bőrig fognak ázni, akkor meg már a szürkebőrű kulacsát is megtölthetik. Ha Ukrom valamiért nem reagálna, megpróbálja finoman a forráshoz vezetni, hátha attól magához tér. Mezítlábai tocsognak a sárban.
Az esőtől alig látni valamit. Az égen cikázó villámok meg-megvilágítják a kettőst - és egy lehetetlenül kecses, arctalan árnyat, ami a házhoz vezető ösvény mellett áll, karba tett kézzel egy fának támaszkodva…*
1962. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-13 06:43:05
Üzenet elküldve: 2024-05-13 06:43:05
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 370
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A sziget észrevétlenül elcsendesedik a kettős körül, mint ami teret enged minden szónak, nagyon is értvén, hogy itt minden kimondott dolognak jelentősége van.
A tenger felől az érkező éj sötétje elé fodros-cakkos szőnyeget terít a közelgő vihar. Dús, mellüket düllesztő fellegek feketéllenek, s morajlásuk egy darabig túl távoli is a fülnek. Mígnem fény cikázik át az égen. Váratlanul és erőteljesen, mintha egy pillanatra mindent megakasztana. Villanás. Átszalad a kettősön is, akár egy semmiből nyilalló éles fájdalom a testben, de kín nélkül, helyette képeket és gondolatokat zavar fel: a tudat mélyén pihenő álmok felkavarodó porszemei egy ostorcsapás nyomán.
A szerzetes fejében megjelenik a Kalmár képe. Az épület jellegzetes formái viszont egyre távolodnak, felfelé megnyúlva, mígnem vékony póznává nem torzulnak. A tetején egy lábon egyensúlyoz egy karcsú alak. Kreol bőre olajosan fénylik, a rőt tincsek pedig libbenve kavarognak körülötte, mint aki alatt máglya tüze ég. A nyaka körül hurok, a feszülő kötél végét pedig talán valamiféle csigán átfutva ismerős alak keze tartja. Az intéző a tőle megszokott kimértséggel tartja a tűpontos mértéket, mellyel a kötelet feszíti. Yeza hiába nyújtózik egyik kezével a béklyót tartó kar felé. Hiába könyörög a pillantása, hogy a kétes segítség nélkül is meg bírna állni a pózna tetején. Talán ez a kétségbeesettség az ami a jobbjában az intéző torka alá szorítja a jellegzetesen hajlított wegtoreni kését is. Odalentről Sulimok sokasága próbálja elérni a vöröst. Indulatos szándékaik szinte összefüggő, morajló és vadul hullámzó elegyet alkotnak. Nawanthirishardipandra keze ránehezedik az intéző karjára, s elégedetten nézi a kötél feszülését, ami már-már lábujjhegyre kényszeríti Yezát. ~Megérdemli. Majd ebből tanul.~
Ukromban a tehetetlen düh egyre árad. Olyannyira, hogy a villanás se oszlatja szét, inkább mintha az ereibe égetné. A pillanatnyi világosság egy szobát fed fel, ahol egy csupa izom kolosszus ökle alatt roppan a csont: csikorogva törnek a szilánkok és puffan, fröccsen az élő hús. Felismeri gazdái cifra tunikáját, melynek mintáját lassan elnyeli a mélyvörös folt, ami tócsává gyűlik a roppant alak, meztelen, szürke bőrű lábainál. Ha minden porcikája tagadja, akkor is felismeri. A hegei mindegyikének felidéződik a története; a morgó, gurgulázó szuszogás torz testvére annak, amit az erőlködés rendszerint ismerősen kicsal a tüdejéből.
Nincs tanú a történtekre, csak egy kölyök, aki fém ketrecébe húzódva lapul. Rácsok jelentette biztonság, az otthon gyomorforgató torzója. Fojtogatón szűkös börtön, ami még csak zárva sincs. Gúnyos, pofába röhögő felismerés ez. A szolgának neveltet önnön szolgaisága teszi rabbá, nem a béklyók vagy a rácsok. A félelme elönti és megfullasztja azt a felszabadító érzést, amit a vértől csatakos látvány nyújt. Ukrom pedig tudja... Annak a riadt kölyöknek a testén minden heg történetét ismeri. A börtöne nyomorúságos otthon-szaga felkavarja a gyomrát, mert a biztonság és a megaláztatás keveredik benne.
A pillanat elmúltával a kettős ismét csak egymás szemébe bámul. Nem tudnak a másikban felkavarodott dolgokról, csak a sajátjaik lassan ülepedő élményét szuszogják.*
*A sziget észrevétlenül elcsendesedik a kettős körül, mint ami teret enged minden szónak, nagyon is értvén, hogy itt minden kimondott dolognak jelentősége van.
A tenger felől az érkező éj sötétje elé fodros-cakkos szőnyeget terít a közelgő vihar. Dús, mellüket düllesztő fellegek feketéllenek, s morajlásuk egy darabig túl távoli is a fülnek. Mígnem fény cikázik át az égen. Váratlanul és erőteljesen, mintha egy pillanatra mindent megakasztana. Villanás. Átszalad a kettősön is, akár egy semmiből nyilalló éles fájdalom a testben, de kín nélkül, helyette képeket és gondolatokat zavar fel: a tudat mélyén pihenő álmok felkavarodó porszemei egy ostorcsapás nyomán.
A szerzetes fejében megjelenik a Kalmár képe. Az épület jellegzetes formái viszont egyre távolodnak, felfelé megnyúlva, mígnem vékony póznává nem torzulnak. A tetején egy lábon egyensúlyoz egy karcsú alak. Kreol bőre olajosan fénylik, a rőt tincsek pedig libbenve kavarognak körülötte, mint aki alatt máglya tüze ég. A nyaka körül hurok, a feszülő kötél végét pedig talán valamiféle csigán átfutva ismerős alak keze tartja. Az intéző a tőle megszokott kimértséggel tartja a tűpontos mértéket, mellyel a kötelet feszíti. Yeza hiába nyújtózik egyik kezével a béklyót tartó kar felé. Hiába könyörög a pillantása, hogy a kétes segítség nélkül is meg bírna állni a pózna tetején. Talán ez a kétségbeesettség az ami a jobbjában az intéző torka alá szorítja a jellegzetesen hajlított wegtoreni kését is. Odalentről Sulimok sokasága próbálja elérni a vöröst. Indulatos szándékaik szinte összefüggő, morajló és vadul hullámzó elegyet alkotnak. Nawanthirishardipandra keze ránehezedik az intéző karjára, s elégedetten nézi a kötél feszülését, ami már-már lábujjhegyre kényszeríti Yezát. ~Megérdemli. Majd ebből tanul.~
Ukromban a tehetetlen düh egyre árad. Olyannyira, hogy a villanás se oszlatja szét, inkább mintha az ereibe égetné. A pillanatnyi világosság egy szobát fed fel, ahol egy csupa izom kolosszus ökle alatt roppan a csont: csikorogva törnek a szilánkok és puffan, fröccsen az élő hús. Felismeri gazdái cifra tunikáját, melynek mintáját lassan elnyeli a mélyvörös folt, ami tócsává gyűlik a roppant alak, meztelen, szürke bőrű lábainál. Ha minden porcikája tagadja, akkor is felismeri. A hegei mindegyikének felidéződik a története; a morgó, gurgulázó szuszogás torz testvére annak, amit az erőlködés rendszerint ismerősen kicsal a tüdejéből.
Nincs tanú a történtekre, csak egy kölyök, aki fém ketrecébe húzódva lapul. Rácsok jelentette biztonság, az otthon gyomorforgató torzója. Fojtogatón szűkös börtön, ami még csak zárva sincs. Gúnyos, pofába röhögő felismerés ez. A szolgának neveltet önnön szolgaisága teszi rabbá, nem a béklyók vagy a rácsok. A félelme elönti és megfullasztja azt a felszabadító érzést, amit a vértől csatakos látvány nyújt. Ukrom pedig tudja... Annak a riadt kölyöknek a testén minden heg történetét ismeri. A börtöne nyomorúságos otthon-szaga felkavarja a gyomrát, mert a biztonság és a megaláztatás keveredik benne.
A pillanat elmúltával a kettős ismét csak egymás szemébe bámul. Nem tudnak a másikban felkavarodott dolgokról, csak a sajátjaik lassan ülepedő élményét szuszogják.*
1961. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-11 19:17:10
Üzenet elküldve: 2024-05-11 19:17:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 499
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A fokozatosan sötétedő erdőben nehéz lesz lassacskán megkülönböztetni őket a helység szellemeitől. Ukrom meggondoltan hátul marad egy pár lépéssel, miközben igyekszik megtartani a szerzetes tempóját. Kitartóan gyötri a gyomrában felgyűlt görcs, agya pedig üvölti, hogy meneküljenek ki erről a szigetről. Tudja, hogy egy nagyon veszélyes játékra hajtott fejet azzal, hogy nem ellenkezett, de ezen a hídon előbb vagy utóbb át kell kelniük. Az ő felelőssége most az, hogy egyikük se pottyanjon a vízbe.
Nem válaszol a szürkebőrű a levegőbe feldobott mondatokra. Yeza, és a Kikötő. Rendezetlen, de nem kitalált emlékek részeinek hangzanak ezek neki, bizony a Kalmár alatt. csak nem tud mit tenni velük. Eszébe jutott egy bölcs, aki azt mondta neki, a haldokló lelkek visszaöklendezik a legfontosabb memóriájukat, mielőtt elhagyják ezt a földet. A hátborzongató megállapítást nem hagyja legyökerezni magában, fejét megrázza s hajt tovább.
Nehezére esik a mászás. Mintha ólmot nyelt volna, úgy emeli magát, fogáskor beleszúródik a szikla a tenyerébe, s egyensúlya alig akar megmaradni. Az ismerős tájkép látványa az egyetlen megnyugtató dolog számára, de nem arra mennek. Hanem befelé. Nem biztos benne, hogy Nawanthirit hallja beszélni. Igen nehéz lenne elrejteni a nyugtalanságot arcáról, ahogy a tisztuló óriásneveltet nézi.*
~ Ne rejtegesd magad, te dög. ~
*A fokozatosan sötétedő erdőben nehéz lesz lassacskán megkülönböztetni őket a helység szellemeitől. Ukrom meggondoltan hátul marad egy pár lépéssel, miközben igyekszik megtartani a szerzetes tempóját. Kitartóan gyötri a gyomrában felgyűlt görcs, agya pedig üvölti, hogy meneküljenek ki erről a szigetről. Tudja, hogy egy nagyon veszélyes játékra hajtott fejet azzal, hogy nem ellenkezett, de ezen a hídon előbb vagy utóbb át kell kelniük. Az ő felelőssége most az, hogy egyikük se pottyanjon a vízbe.
Nem válaszol a szürkebőrű a levegőbe feldobott mondatokra. Yeza, és a Kikötő. Rendezetlen, de nem kitalált emlékek részeinek hangzanak ezek neki, bizony a Kalmár alatt. csak nem tud mit tenni velük. Eszébe jutott egy bölcs, aki azt mondta neki, a haldokló lelkek visszaöklendezik a legfontosabb memóriájukat, mielőtt elhagyják ezt a földet. A hátborzongató megállapítást nem hagyja legyökerezni magában, fejét megrázza s hajt tovább.
Nehezére esik a mászás. Mintha ólmot nyelt volna, úgy emeli magát, fogáskor beleszúródik a szikla a tenyerébe, s egyensúlya alig akar megmaradni. Az ismerős tájkép látványa az egyetlen megnyugtató dolog számára, de nem arra mennek. Hanem befelé. Nem biztos benne, hogy Nawanthirit hallja beszélni. Igen nehéz lenne elrejteni a nyugtalanságot arcáról, ahogy a tisztuló óriásneveltet nézi.*
~ Ne rejtegesd magad, te dög. ~
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2026-2045