//Kalácsfalvától nem messze//
-Ha nem érdekel a véleményem, akkor ne kérdezd többet... még hogy baromság. Gyerekes vagy.
*Zárja le ő is a vitát, úgy téve, mintha a gyerekesség nem is a gyerekek dolga lenne, csak olyan furcsa embereké, akik... hát gyerekesek. Figyeli, ahogy húga elfordul tőle, de jól tudja, hogy nem fog elaludni. Némán figyeli, közben próbál rájönni, mi járhat a fejében. Biztos, hogy ő is gondolt már arra, mi történik, mikor a végzet fonala végleg elszakad, ahogyan ő is sokat foglalkozott anno ezzel, de nem érti, akkor mire ez a nagy ellenkezés. Attól még, hogy kézzel lábbal ellenkezik a veszély nem lesz kevésbé komoly. Sőt... Igaza van, nem kellett volna ezt elkezdeniük sem. Ő már régen beletörődött a sorsába. Ugyan azt hitte eddig, hogy Othaly is, de ebben ezek után komolyan kételkedni kezd. Nem is maga miatt teszi, hanem érte. Erről is azt hitte eddig, hogy kölcsönös, de lehet, hogy ebben is tévedett? Ő szívesen magára vállalná egyedül a terhet, sőt a halált is tárt karokkal fogadná, ha ezzel egy szemernyit is javíthatna húga életén. És bár önzőség, titkon reménykedett abban, hogy a húga is pont így érez.
Furcsa szomorúságot kezd érezni, bár oka olyan triviális, hogy nem bírja ki mosolygás nélkül. Úgy tűnik mégsem férfi még annyira, bármit is jelentsen ez, mint amilyennek képzelte magát.
Othaly még mindig nem szól semmit. Furcsa. Ugyan nem az a szószátyár típus, de ennél azért többet szokott beszélni. *
~Talán megsértődött? Mégis mi rosszat mondtam? Az istenekre, érthetetlen ez a lány. ~
*Feláll, hogy odamenjen és megkérdezze, hogy mi baja van, de ekkor jobb ötlete támad.
Átsétál a fa másik oldalára. Emlékezett rá, hogy mintha kikericseket látott volna. Rövid keresgélés után rájuk is akad és gyorsan le is tépi az egyiket. *
~Olyanok, mint Othaly. A nagy hidegben és sötétségben is kis fénylenek és megmelengetik a szívem. Csak sokkal törékenyebbek. ~
*Mosolyodik el a gondolatra, majd visszasiet a lányhoz. *
-Tessék. *Akasztja a virágot húga füle mögé. *Ne haragudj.