//Efföld//
*Nemigen tud mit mondani, hisz talán nincsenek is jó szavak, melyek képesek lennének megnyugtatni egy gyászoló szívet. Némán hallgatja hát, ahogy Tizio a kisgyermek sorsáról beszél, miközben lelki szemei előtt egy pólyába burkolt kisbaba képe jelenik meg, kinek bőre enyhén kékes színű, mint akit a halál jeges lehelete vesz körül. Akaratlanul is megborong kicsit, és egy pillanatra megrántja a kezét, csak hogy aztán újult erővel kapaszkodjon a másikba. Biztató jelnek veszi, hogy Tizio hajlandó odaadni neki a poharat, de ahogy felegyenesedik az asztaltól, aggódva nyúl utána, hogy elkapja, ha szükség lenne rá, bár egyelőre úgy tűnik, még egyedül is képes boldogulni a férfi. Meglepve hallja azonban, miért is indulna el, egyértelműen a részegség jelének véve, hogy épp az inge izgatja ebben a pillanatban. Legszívesebben vele tartana és elkísérné, ám az az érzése, Tizio nem kér a segítségéből, így egyelőre ülve marad, aggodalmas arccal nézve a távozó férfi után, miközben ujjaival türelmetlenül dobol az asztalon. Nem jellemző rá ez a fajta túlzott idegesség, mégis, most rosszabbul érzi magát, mint mikor Ephemiát megpillantotta. A lánnyal egyszerű dolga volt, látta a sérüléseit és a kimerültségét, melyeken tudta, hogy segítsen, de Tizio esetében az alkohol okozta bódulaton túl is vannak feldolgozatlan problémák, melyek megoldásához fogalma sincs, hogy fogjon hozzá. Míg igyekszik mindent megtenni, hogy ne legyen úrrá rajta a teljes pánik, őszinte döbbenettel mered az öregemberre, ahogy szép lassan eljutnak a tudatáig a szavai*
- Tudom, hogy nehéz. *sóhajt fel végül* És nem haragszom rá, sosem tudnék. Csak aggódom érte... *tisztázza a helyzetet, ahogy pillantása újra meg újra az ajtó felé vándorol, alig várva a pillanatot, mikor újra kinyílik. Ez azonban sajnos nem történik meg, rajta pedig úrrá lesz a teljes tanácstalanság, és a feszültséggel teli este minden történése hirtelen egyszerre nehezedik a vállára. Fel sem fogja, de ezúttal rajta a sor, hogy a poharat forgassa az ujjai között, bár továbbra sem iszik bele, igaz, életében szinte most először érez rá késztetést, hogy mégis megtegye*
- Nem tudok aludni, nélküle nem. *folytatja tovább. Úgy érzi, muszáj beszélnie, nem bírja el a csöndet, bár hangja elvékonyodik a mondat végére, és fel sem tűnik neki, de hamarosan gyors egymásutánban peregnek le a könnyek az arcán, melyből jó néhány a poharába hullik. Egyértelmű, már egyre inkább nehezére esik a beszéd, így igyekszik inkább Ka'roi bácsit rávenni arra, hogy olyasmiről beszéljen, ami kicsit leköti a figyelmét*
- Volt már szerelmes? *vet egy gyors pillantást az öregemberre, csak szemével kérlelve őt, hogy ne hagyja magára. Akár kap választ a kimondott és ki nem mondott kérdésekre, akár nem, ezután már tényleg nincs ereje több mindent mondani. Hallgatásba merül, mely a várakozással együtt a végsőkig feszíti idegeit. Maga sem tudja, meddig ücsörög a pohárba nézve, de igyekszik Ka'roi bácsi tanácsának megfelelően türtőztetni magát, hogy Tizio után menjen, egy idő után azonban már tényleg nem képes nyugodtan ülni a fenekén*
- Se... segít megkeresni? *kérdezi a sírástól nehézkes hangon az öregembertől, ha még ott van vele, miközben kézfejével letörli a könnyeit. Nem is a megkeresés a lényeg, hisz van egy igen jó tippje, hol találhatja Tiziot, inkább abban számít az öregemberre, hogy segítsen neki visszahozni őt. Akár vele tart végül Ka'roi bácsi, akár nem, ő maga az udvarra siet, és mivel nem látott ott mozgást, már folytatja is útját az istálló felé. Ahogy benyit az épületbe, itt is elbizonytalanodik kissé, vajon jó helyen jár-e, hiszen nem veszi észre rögtön a férfit, ahogy azonban kiszúrja a szalma közt, azonnal mellé siet*
- Tizio! Jól vagy? *hadarja rögtön aggódva, miközben igyekszik megbizonyosodni róla, lélegzik-e még egyáltalán a férfi* Gyere, menjünk vissza a házba! *folytatja kérlelőn, beszéd közben Ka'roi bácsi felé pillantva, ha vele tartott, hogy segítsen neki visszavinni Tiziot.*