//Utolsó lehelet//
//Elveszve az időben...//
//Krestvir, Laor, Carsaadi, Frandr, Quantall//
*A felkínált gyógyításra senki sem jelentkezik. Meglehet, meg sem hallják őt, mert mindenki úgy tesped a gyászos hangulatba, akár a testük az ingoványba.
Az Ahroiushoz intézett kérdését Laor és Frandr indulatosabb kérdései és hozzászólásai követik, de lényegében mind a lényeg iránt érdeklődnek.
Krestvirt idegessé teszi a többiek viselkedése is, mert nem tudja, mit kezdjen ezzel a feszültséggel, az öreg ellen irányuló ellenszenvvel, s nem is érti. És akkor még Quantalltól is olyan választ kap, ami hátráltatja, hogy át tudja látni a helyzetet...*
- Akkor mikor? - *Kérdez vissza egyszerűen, minden harag nélkül, de ekkor egy pöccintést érez a halántékán. Kilencedik az.*
- Hagyd! Majd később... Most túl szomorú, hogy beszéljen. - *Magyarázza Krestvirnek a helyzetet, aki kissé hajlamos az érzéketlenségre. Nem mintha ő ne volna szomorú, de ő pont ezért szeretne válaszokat kapni. Annyira pedig nem megértő, hogy Quantall állapotát figyelembe vegye és értse, hogy miért nem képes most válaszolni. Valójában még Kilencedik magyarázata után sem érti teljesen, de elfogadja - még azt is, hogy vélhetően a "mikor"-ra sem fog választ kapni -, és békén hagyja a város hősét.
Helyette Ahroius felé fordul, az ő feleletét hallgatja, ami immár elég egyértelművé teszi küldetésük végkimenetelét: az átjáró bezárult, Alyo számára nincs remény.
Előbbi siker, de utóbbi elveszi a győzelem érzetét. Krestvirben sem marad meg egyéb, mint a veszteség gondolata. Képtelen nem arra gondolni, ahogy Alyo még a mocsárban süppedt és fuldoklott, mert ott rettegett először a nőért és hogy elveszíthetik. Szinte hallja a kétségbeesett sikoltását, majd látja, ahogy alábukott a sárban...
Ez a kép keveredik benne a végleges veszteség tudatával és most már ő is felzokog. Nem hangosan, pusztán halkan, csuklásszerűen nyeldekli a levegőt és könnyezik meggörnyedve.
Föl sem fogja Ahroius búcsúját, már csak a ködre eszmél, aztán... a fények változására, a levegő frissességére, melyet nem tesz nehézzé a mocsár bűze.
Pár pillanatra abbahagyja a sírást és meglepetten néz körül az ismerős erdőben. A fák jobbára kopárak, mint télidőben. Mikor utoljára látta ezt a tájat, még nyári lombkoronájukat viselték a fák...
Jelenleg azonban annyit fog fel, hogy ismét átteleportálhatta őket valaki egy másik helyre, talán épp Ahroius. Hogy pontosan hová, azt most nem kutatja. Bár nagyon igyekszik összeszedni magát, a fájdalom és zavartság még túl erős és nem is talál kapaszkodót, amivel egyensúlyba hozhatná magát és megnyugodhatna. Hiszen még a körülötte lévők is mind feszültnek és haragosnak tűntek, így nagyon egyedül is érzi magát közöttük és nem látja a kiutat egy derűsebb jövő felé, csak ez a veszteségtudat tölti ki a bensőjét.
Már nem hozhatják vissza... Alyo ott maradt, meghalt. Elveszítették... Vajon lehetett volna másképp? Vigyázhatott volna jobban rá? Vajon tényleg megérte ez? Megmentettek ezzel másokat? A világukat? Ugye nem volt értelmetlen? Ugye nem értelmetlenül akart oda menni és húzta magával a tharg csapatot? Megérte... Ugye?*