//Második szál//
*Elkapja Aenae tekintetét. Látja, hogy megint kezd kissé magába fordulni, talán Pycta miatt. Aztán végül kiderül, hogy inkább azért, mert lányból van.*
- Sokszor kívántam ezt én is, de már megbékéltem magammal.
*Való igaz, egy férfinek több szabadság jár ezen a földön, de jobban belegondolva ez több felelősséggel és nyűggel is jár. Nyilván a női létnek is megvan a maga árnyoldala, ott van például a nem kívánt hasasodás.*
- ...Hasasodás.
*Ízlelgeti a szót, aztán kuncog rajta egy sort. Igazán tetszik neki ez a kifejezés, bár tán még életében nem hallotta. Kagan szavaira azonban, melyeket Aenae-hez intéz, hirtelen lesújtott állapotba kerül és belé fojtódik minden további szó.
~Elém állt volna, ha lenne benne kurázsi.~
Ismétli meg magában a mondatot és kénytelen-kelletlen eszébe jut Aldo arca. A családfő hasonló szavakkal illette a kedvesét, s egyben ez Effyt is leminősítette. Kissé másféle dolog volt az, mint Kagan és Aenae problémája, de álmaiban minden este gyötri. Nincs más lelki szemei előtt most sem, csak apjának gondterhelt ábrázata, ráncoktól szabdalt homloka, kiábrándult tekintete. Ahogy ránézett aznap a templomkertben és húszévnyi nevelés kudarcát látta meg egyetlen leánygyermekében, azt talán sohasem fogja elfeledni. A külső szemlélőnek talán nem voltak ezek nagy bűnök, de a lány azt érzi, valahol végleg elbukott. Feltekint az égre, és azt kívánja, bárcsak itt lenne és elmondhatna neki mindent, ami benne van... De ahogy telnek a napok, és családjának se híre, se hamva, úgy törik benne össze napról napra egyre jobban a remény. Már nem fog neki mondani semmit.*
*Olyannyira elmerül saját gondolatainak mélységében, hogy nem is igazán hallja a külvilágot. Ezt a lelki mélypontot érezhette meg lova is, aki az utóbbi percekben feltűnően nyugtalankodott és éppenséggel nem azt csinálta, amire Effy parancsolta. A következő pillanatban már azon kapja magát, hogy a ló hevesen rángatja a fejét, s a leány minél inkább próbálja a kantárt erősen tartani, az állat annál inkább szabadulna. Eddig sem ült a legbiztosabban a nyeregben, most aztán még annyira sem képes rá, sőt tapasztalata sincs afelől, hogyan kellene a megbokrosodott hátasokat kezelni.*
- Hé!
*Úgy kiált fel, mintha ezzel az egy megnyugtatásra szánt szóval a ló tényleg megnyugodna, de hát mit ér az neki! A végén olyan hangosan nyihog, mint akibe derült égből villám csapott és most kínjában nem tud hova tekeredni. Nem telik bele sok idő, a végén végérvényesen megromlik a viszonyuk az állattal, hisz az két hátsó lábára ágaskodik és olyan gyönyörű ívben löki le magáról a rajta csücsülő hölgyeményt, hogy öröm nézni. Ennél már csak nagyobb örömöt okoz az, hogy közben egyik lába beszorul közben a kengyelbe és nem kívánja elereszteni a bokáját semmi áron, még ha az neadjistenek, leszakadna. Persze nem szakad le, de Effy ezzel most nem is tud hirtelen foglalkozni. Épp azon van, hogy az út melletti susnyásra háttal érkezve a tüdejéből hirtelen kiszaladó levegőmennyiséget pótolni tudja és meggyőződjön róla, még életben van és bír mozogni. Persze az sem ártana, ha a lábát érezné és ki tudná húzni a kengyelből, még mielőtt a ló elszalad a puszták vadregényes tájába a naplementében, maga után vonszolva a tehetetlen Ephemiát.*