//Második szál//
- Nem igazán érzem úgy, hogy hihetnék neked ebben! *jegyzi meg. ~És ami azt illeti, másban sem...~ teszi hozzá gondolatban. Még mindig nem tudja eldönteni, a férfi vajon őszintén beszél-e, vagy az egész csak valami nagy tréfára akar kifutni az ő kárára, amit nem ért még. Mindenesetre egyre jobban kezdi a hatása alá vonni Tizio személyisége, így érdeklődve figyeli a folytatást.*
- Örülök, hogy sikerült megmenekülnöd! *mosolyodik le kicsit, hogy helyesbítse korábbi baklövését, majd kíváncsian várja a táncot illető magyarázatot, amitől egyszerre hirtelen nevethetnékje támad, ahogy elképzeli a férfit gyönyörű nemes kisasszonyokkal körülvéve, miközben magában fancsali képpel azt gondolja, ~Jajj, ne, még ezzel is táncolnom kéne?~, azonban igyekszik komolyságot erőltetni magára. Szívesen megjegyezné, hogy másnak ennél sokkal nagyobb problémái szoktak lenni, azonban nem akar érzéketlennek tűnni, és be kell látnia, mivel ő maga még sosem került ilyen helyzetbe, így valószínű nem is tudja teljes mértékben átérezni a probléma súlyát.*
- De akkor a lányok is udvariasságból táncolnak a férfiak egy részével, így sejthetnék, hogy te is csak hasonlóképp cselekszel, nem? *elmélkedik hangosan, ugyanis felettébb ostobának tartja az említett hölgyeket, ha tényleg egy tánc után már házasságot remélnek.* Bár talán csak választanod kéne egyet, és akkor a többi végleg lemondana rólad. *teszi hozzá, bár nehezen tudja elképzelni a férfit házas emberként. ~Vagyis inkább azt, hogy szerelemből házasodjon... Az az érzésem, számára a házasság is inkább csak afféle kötelesség lehet~ mereng magában, kicsit előre is sajnálva a nőt, aki mellett végül ki fog kötni. Nem sok ideje van azonban a sajnálkozásra, ugyanis hirtelen az előbbinél sokkal közelebb kerülnek egymáshoz, ez pedig teljesen kizökkenti lelki egyensúlyából, csak akkor nyugodva meg újra, mikor helyre áll köztük a régi távolság.*
- Nyomorultnak nem mondanálak, de elesettnek és megmentésre szorulónak igen. És nem csak a rossz szokásokról van szó, vagyis nem csak azokról, inkább az önpusztításról. Mintha csak arra várnál, hogy elteljen körülötted az élet, míg te nem teszel semmit. Pedig annyi csodás dolog van, amiért megéri küzdeni... *nem akar túlságosan tolakodó lenni, hiszen megérti, Tizio jelenlegi lelki állapota a nemrég átélt tragédiáknak is köszönhető, ugyanakkor úgy véli, a férfi már előtte is úgy viselkedett, mint aki csak kívülről szemléli az életet, nem véve részt annak apró-cseprő problémáiban. ~Miért nem engedsz közel magadhoz senkit és semmit?~ fürkészi kíváncsian a férfi arcát, kissé meglepődve, mikor felé fordul.*
- Szeretném azt hinni, hogy ez jó tulajdonság! *jegyzi meg egy halvány félmosoly kíséretében, ugyanis sajnos előfordult már, hogy túlzott segítőkészségét mások esetleg kotnyelességnek ítélték. Észre sem veszi, hogy míg beszéd közben Tizio közelebb helyezkedik hozzá, ő maga is felé hajol picit, úgy hallgatva a család történetét.*
- Ó! *csodálkozása és sajnálata jeleként csak ennyi hagyja el ajkait, inkább tettekben mutatva ki együttérzését, és megszorítja Tizio kezét, ha a férfi nem ellenkezik. ~Nem gondoltam volna, hogy így hiányoznak neki...~ gondolja szomorúan, már sokadjára töprengve azon, vajon nem ismerte-e teljesen félre a férfit.* Ne okold magad, ez egyáltalán nem a te hibád! *kotyog közbe rögtön hevesen, ugyanis biztos benne, az adott körülmények között az tűnt a legjobb döntésnek, ha szétválnak. ~Senki se tudhatta előre, hogy ez lesz belőle! Ez senkinek sem a hibája!~ gondolja sajnálkozva a családi tragédia hallatán* És a húgod legalább itt van, és biztonságban van! Biztos vagyok benne, végül atyád és testvéreid is előkerülnek majd hasonlóan jó állapotban! *reménykedik még a kedvező folytatásban, bár mélyen legbelül be kell ismernie, ha eddig nem jelentkeztek, akkor már nem sok esély van rá, hogy tényleg túlélték a lázadást. ~De a remény hal meg utoljára!~ igyekszik életben tartani az érzést önmagában, és Tizioban is, míg ő maga is követi a férfi tekintetét, arra várva, hátha épp most lép majd ki a fák és bokrok takarásából az egész család, kijelentve, hogy már égre-földre keresték Tiziot, és nagyon örülnek, hogy újra látják. A remélt pillanat azonban nem következik be, a szomorúság és a csalódottság terhes illata pedig továbbra is ott lengedez körülöttük a levegőben.*
- Biztos vagyok benne, hogy igen könnyen megkapod azt is! *válaszol mosolyogva, hátha egy kis tréfával sikerül jobb kedvre derítenie a férfit, ugyanis fáj látnia a szomorúságot a kék szemekben.*