//Indulós//
*A félvér a világért nem vitatkozna a nővel, nyilvánvaló, hogy úgysem jutnának konszenzusra, mert a gazdagok sosem értékelik ugyanazokat, amiket a kevésbé jómódúak. Szíve szerint rácsapna a ló farára, hogy minél messzebb vigye innen a nőt, el a családi idilljétől, vissza a kúriájába a drága bútorai, ruhái és ékszerei, meg a szolgálói közé. A félvér most érzi először, hogy feltámad benne a féltékenység, elvégre beleszülethetett volna a gazdagságba, ha az apja nem valami ember lenne. Az öregemberre pillant, őrá nem tudna rosszat mondani, noha soha nem értette, hogy miért volt jó neki egy elf mellett megöregedni, ugyanezt nem érti anyja esetében sem. Hogy hozhatta össze őket az élet? Miért tartottak ki egymás mellett? Miért nem született soha saját gyermekük? Ezer kérdése van, amit fel akar tenni nekik és míg ezen mélázik addig a nő pont odaér anyjához.*
- Ki az apám?
*Hangzik el az ő szájából is ugyanaz a kérdés, csak ő az elf férfit szólítja meg, a fivérét, akivel keresi a hasonlóságot. A maga százkilencven centijével embernek ugyan magas, de elfnek alacsony. Vonásai ugyan finomak, de a finom vonásokat tompítja kevert vére. Ruhái sem drágák, a lova is csak egy hidegvérű, igavonó jószág. Egyszóval, semmi hasonlóság sincsen bennük. Ráadásul valószínűleg nem is tudja kérdésére a választ.
Az asszony viszont tudja a nő kérdésére a választ, hiszen ő szülte.*
- Erdei elf. Magam is az vagyok. Az apám íjakat és nyílvesszőket készített. Az apád a közösségünk egy elöljárója volt.
*Konkrétan királynak hívatta magát, a közösség tagjai meg elfogadták, behódoltak neki és a bárdolatlan személyiségének.*
- A helyedben nem keresném. Erőszakos, durva.
*Elfekről ilyet általában nehéz elképzelni, az asszony azonban a színtiszta igazat mondja, minek is hazudjon.*
- Elveszi amit akar és nehéz kicsúszni a markából.
*Az öregemberre néz, végigsimít annak vállán.*
- Nekem szerencsém volt.
*Azóta vissza sem nézett és nem is akar visszanézni, így nem tudja, hogy mi lett a férfival, vagy egyáltalán a közösséggel, vagy akár a tulajdon apjával, aki nem állt ki érte egy pillanatig sem, hanem őt hibáztatta. Manapság is hallja a hangját, ahogy a szemébe vágta, hogy túl kihívó volt és, hogy a pofonokat azért kapta, mert nem volt elég készséges. Az asszony előbb jobb, majd a bal könnybe lábadó szemét törli meg. Megölelné a nőt, de mégsem mozdul, képtelen rá. Nem igaz, hogy ne jelentene neki semmit, úgy hiszi, hogy egyetlen gyermek sem tehet a fogantatásának körülményeiről, zokogott érte, mikor elvették tőle, de most akaratlanul is eszébe jut az, hogy hogyan gyűrte maga alá a férfi, hogyan pofozta, mikor tiltakozott. Ha őszintén magába néz, akkor nem tud egyértelmű igen választ adni, hogy vajon tudta volna szeretni? A félvér csecsemőt kezdettől feltétel nélkül szerette, de egy erőszakból született gyermeket nem biztos, hogy ugyanúgy szeretett volna. A sors akarta, hogy azon az éjszakán elcseréljék a csecsemőket.*