// Indulásra készülve //
~ Szürkületi homály van, az épület a többi falon sem rendelkezik ablakokkal. Csak a nyitott ajtónyíláson keresztül érkezik némi fény, ezért teszek jobbra két lépést, hogy testemmel ne árnyékoljam az amúgy is sötét helyiséget. Néhány szívdobbanásnyi idő után rá kell jönnöm, hogy nincs itt semmi látnivaló. Az épület egyetlen tágas, ám teljesen üres szobából áll. A szél a rozoga tető nyílásain keresztül sok homokot hordott be, ez a bejáratnál majdnem térdig érhet, de a szoba belsejében is legalább kétujjnyi vastagságban borítja a kőpadlót. Az ajtó hangos dörrenéssel csapódik be hátam mögött, ez egy pillanatra kizökkent gondolatmenetemből, de a továbbiakban nem foglalkozom vele. A szoba közepére lépek. Csizmámból és hajamból kirázom a szúró, zavaró port, majd inkább az érzékeim sugallatára, mint a szememre hagyatkozva előre nyúlok, és finom tapintású ruhadarabot húzok ki a homokból.
Baljós előérzetem támad. Még nem tudom, mi és honnan, de egyfajta hatodik érzék jelzi nekem, hogy valami nincs rendben. Annyit legalább jó jelként könyvelhetek el, hogy eddig letaglózott elmémnek ismét parancsolni tudok, úgyhogy közelebb húzódok az ajtóhoz és kiélesítem érzékeimet, hogy szemügyre vehessem a most talált posztódarabot. Aztán rádöbbenek, mi is okozta a rossz előérzetet.
Az enyémhez hasonló kendőt tartok a kezemben. Tűzvörös színű, a belé hímezett mintát pedig nagyon is jól ismerem. S most már nyilvánvaló, hogy ami velem történik, az nem lehet a valóság. De akkor hol vagyok? A hatodik érzékem jelezte veszély egyre jobban tapintható, tekintetemet lassan az ajtónyílás felé fordítom. A küszöb magasságában alig észrevehető árnyék jelenik meg, mely a közben erősödő szélfúvásban egyre terebélyesebb méretet ölt, végül egy aprócska kéz lenyomja a kilincset, és mit sem törődve az akadályozó széllel és a homokbuckával, könnyedén kinyitja az ajtót.
6-7 évet megélt kislány lép be rajta, gyönyörű hosszú fekete haja és többrétegű mintás, jómódot tükröző ruhája előkelő származásra utal. Bőre és arca hófehér, pedig mostanra már rájöttem, hogy ki lehet, úgyhogy a tüzes, kreol bőr helyett a halott, fakó szín legalábbis meglepő. A tekintete pedig… fekete szembogara kitágult, mint az éjjeli baglyoknak, s a bosszú olthatatlan tüze tombol benne. Keze a haragtól remegve ökölbe szorul, miközben felém indul.
- Érted jöttem! – fülsiketítő hangja ostorcsapásként hat, és minden erőfeszítés nélkül túlkiabálja a kinti ítéletidőt. Mozdulni sem tudok, lábamból kiszáll az erő, magatehetetlenül és levegő után kapkodva zuhanok térdre. Érzem, amint tudatom bevehetetlen védőbástyái kártyavárként omlanak össze, mert a kislány úgy akarja. Ez nem lehet a valóság, mégsem vagyok képes kilépni ebből a delejes állapotból, ebből a rémálomból.
- Miért tetted ezt velem? – kérdi parancsoló és haragos hangon. Közben elém lép, kardomat hasztalan próbálom kihúzni hüvelyéből, s szemem sarkából látom, hogy már csak gondolatban próbálkozok, a kezem mozdulatlan és nem engedelmeskedik az agy parancsainak. Felém hajol, már érzem hideg leheletét az arcomon. Megadom magam.
A kislány átölel fagyos kezeivel, hideg körmei a bőrömbe mélyednek. Annyira hideg, hogy érzem, amint vérem lüktetése lelassul, s ahol lassacskán megfagy, ott égető, éles fájdalom kínoz. Alig pár szívdobbanás maradt az életemből, utolsóként még az arcára emelem tekintetem, hogy lássam, amint beteljesíti jogos bosszúját.
A kislány elégedetten mosolyog, én pedig felriadok... ~
*Hideg veríték verte ki homlokát és légzése is sokkal szaporább, mint egy nyugodt álomból ébredő emberé. Ryrin áll fölötte. Ő szólította volna, a férfi hangja ragadta ki a delejes lidércnyomásból? Válaszolatlanul hagyja a becenév-aggatást, talpra tornázza magát és még mindig keresve lelkének jelenlétét saját testébe visszatérten, a lovagokat magához intő Gabrienhez lép maga is.*
~ Mi történt velem? ~