//A Kárhozat útja - Fekete Lobogó, Ezüst koponya//
*Tudja, hogy figyelik. Hogy méricskélik. Tudja, hogy megérezték: nincs minden rendben.*
~ Harapós egy banda. Helyes. Egy rakás szende tündérrel nem sokra mennénk, nem igaz, fiú? ~ *a törpe az első, aki megszólal, nem a türelmükről híresek a kurtalábúak. Szinte süt róla, hogy szeretne hinni, tudni, remélni... de lendületét és elszántságát az elmúlt fél nap alapjaiban rengette meg.*
*Tekintete lassan fordul Isurii Thargodar felé, és kissé kancsalít is, ahogy az emlékek közé túr. Az ő szemét nem takarja a szeretet hályoga, és látja, amit Kagan nem látott: nem egy, hanem két vezér van a hegyen.*
~ Válaszokat. Szóval válaszokat. ~ *hunyorog a lányra, majd lassan a kút kávájára ül, egyik lábát kissé felhúzva a kút oldalához.*
- Ahhoz előbb kérdések kellenének, nemde? *mosolyodik el lustán, majd végigpillant a kis számú gyülekezeten. Valóban, igen kevesen mozdultak, de nem baj: amikor partot ért e földön, akkor se követték sokkal többen.*
- De nem kellenek kérdések, hiszen látom őket a szemetekben! *emelkedik fel újra, mikor már maga mögött tudja Leandanát: a Szellemjáró még most is erős legitimációs bázis, illik hát kihasználni a jelenlétét.*
- Válaszokat akartok... hát elmesélek egy történetet, ami talán választ ad, ha megértitek. *alig két tucatnyian maradtak Amon Ruadhon, sokan elszéledtek, de Ő biztos benne, hogy ez időleges. A hatalom és az erő lobogó máglyája törvényszerűen maga köré vonzza az arra érzékenyeket úgyis.*
- Volt egyszer... egy fiú. Egy fiú, aki azt hitte, a dolgok változnak. Hogy el lehet menekülni egy jobb világba, más vidékre. Egy fiú, aki... mindent feláldozott és otthagyott, hogy a népének új életet teremtsen. *mosolyogva megrázza a fejét, és keresgélni kezd az övében, de csalódottan kell megállapítania, hogy nem nagyon van nála dohány. Pedig most jól jönne egy szál szívni való.*
- De tévedett. A világ nem változik. Az irigység irigység marad, a gyengék pedig mindig irigyelni fogják az erőseket - ezen sem törvény, sem megalkuvás nem változtat! *és ezzel vélhetően nem mondott újat.*
- Azt mondják itt sokan: átkozott e hely, az Ősök és Szellemek áldása nem kíséri. Én azt mondom: a Thargodarok Ősei, higgyetek nekem, az Ősök azt mondják: ott a haza, ahol a szíved, és ott a birodalmad, ahol a kardod! Vérrel és vassal kell fizetni minden egyes rögért. Ami pedig a Szellemeket illeti... *eltűnik a mosoly, el minden joviális mesélői hajlam.*
- Valóban. A szellemeknek nem tetszik, hogy itt vagyunk... de ők nem a mi Szellemeink. Megszólítottak, igen. Megzavartak, igen. Kis híján elűztek a saját földemről... de ők nem hozzánk tartoznak. Ők e világ lidércei, a gyáva városiak felsőbb hatalmai - nekik nem tetszik, hogy itt vagyunk. Mert irigyek. Mert félnek. Mert gyengék... *lepillant a törpére, majd végig a többieken. Egyre többen jönnek be a kapu maradékán.*
- Hogy mit csinálunk, jó törpe? Megvédjük a Territóriumunkat, megóvjuk a népünket... itt vagyunk, és itt is maradunk. *legalábbis egy ideig mindenképpen.*
- Eddig csak sodort minket az élet, most mi leszünk a vihar, a tomboló orkán, mi végigsöpör e vidéken! Mert azt mondom: élni csak így lehet! Egyenes gerinccel, emelt fővel, megüzenve e népség szánalmas árnyainak: mi a Vashegy népe vagyunk! És nem hátrálunk meg, soha többé! Erődöt építünk, kőből, várost emelünk köré, és elvesszük, ami kell... és megtörjük a lidércek hatalmát!