//Thargvár//
//Laor, Lea, Hubi nincs//
//A hozzászólás 16+ jelentet tartalmaz!//
*Lea (előző) életében számtalanszor előfordult már, hogy aggódnia kellett valami miatt. Gyermekkorában amiatt aggódott folyton, hogy elég jól tanul-e, hogy a szellemjáró elégedett-e vele? Mikor kicsit nagyobb lett, akkor már azon aggódott, hogy ne kelljen egy öreg törzsfőt szolgálnia. Kagan lázadása után felváltva aggódott a népért és Kaganért, Isuért, hogy a kezei között megszületett gyermekek megélik-e a következő telet. Viszonylagos nyugalma, aggodalmaktól viszonylag mentes élete csak azóta van, hogy letelepedtek itt, azóta nem nyomasztja háború, éhezés, hiszen ezek már nem részei a mindennapjainak. Persze az évek során megfordultak itt olyanok, akik miatt lehetett aggódni, például Aoneer, de akár a kancellár miatt is, aki addig kukkolja a mások nőit, leányait vagy leánytestvéreit, míg egyszer valakitől nagyobbat kap, mint annak idején a dühkezelési problémás városőrtől kapott. Vonzó gondolat Laorral ellovagolni a naplementébe, illetve vonzó gondolat lett volna azelőtt, hogy meghalt. Akkor sem tette volna meg, hiszen felelősséggel tartozik a népéért. Az a felelősség pedig csak nagyobb lett azóta.
Nem volt kétsége afelől, hogy Laor tudta, nem mond el mindent, a férfi halvány mosolyára egy halvány mosoly a válasza, nem is halvány, erőtlen. Aztán elereszti a másikat, a helyzet komolyságán némiképp csorbítani látszik az a tény, hogy nekiáll selyembugyogókat tömködni a kémlelőlyukakba.*
- Amikor magamhoz tértem, mintha ájulásból eszmélnék, tudtam, hogy kinek az akarata az, hogy újra a földön járhatok.
*Visszaül az ágyra és bár úgy érzi, hogy mindent megtett, hogy ne legyenek a beszélgetésüknek tanúi, de mégis lehalkítja a hangját.*
- Persze azt mondtam, hogy Eeyr kívánta így, de nem az ő műve. Milyen ironikus az élet és milyen ironikusak ezek az istenségek, igaz?
*Teszi fel a kérdést, amire választ ugyan nem vár, de a drámaiságnak azért ad egy löketet.*
- A sötét istenség úgy gondolta, hogy életet lehel belém. Sosem kértem volna, hogy tegye meg, de egyik istenségtől sem kérnék ilyesmit. A holtaknak nincs hely a világban.
*Elég csak erre a szobára nézni, ahonnét száműzték a holmijait.*
- De ez nem áldás, nem ajándék. A sötét isten nem adja ingyen, jóságból az életed. Életet követel érte.
*Mondandója sötét, látszik rajta, hogy nem viccel.*
- Érzem a késztetést, hogy megadjam neki, amit kíván. Szívesen kifolyatnám Habrertus vérét az oltárára, vagy Kagan fattyáét. Erős vágy, nehezen nyomom el.
*Akár viccelhetne is, de teljesen komolyan gondolja. Kézenfekvő lenne bármelyikükkel is megtenni.*
- És nem tudom, hogy meddig vagyok képes ellenállni. Nem tudom azt sem, hogy a sötét isten meddig nézi el a dacomat és veszi vissza ezt az átkos ajándékot?!
*Ebben a pillanatban Laor megértheti, hogy valójában tényleg nincsen idejük, vagy ha van is valamennyi, nem tudni, hogy mennyi.*
- De nem vagyok egyedül. Nem csak engem élesztett fel. Nem tudom, hogy hányan vannak, azt sem, hogy hányan dacolnak vele? Fel kell készülnünk.
*Ebben a pillanatban már feláll, határozottnak látszik és egyszerre tanácstalannak. Nem tudja, hogy miként is tudnak ezzel megküzdeni.*
- Meg kell ígérned két dolgot. Az első az, hogy ennek köztünk kell maradnia. A második pedig az, hogy ha látod, hogy nem bírok többé ellenállni, ha elhatalmasodott rajtam, akkor véget kell vetned ennek.
*Laor talán még el van képedve a szavain, így ha azokban értelmet nyert, akkor arra eszmélhet, hogy Lea előtte térdel és a kezeit fogva könyörög. Senkiben nem bízik, csak Laorban, Laorra az életét is rábízná és most a szó szoros értelmében is rábízza.*