//Második szál//
- Mindenképp megtanulom majd! *biccent lelkesen, ahogy a gyógyító varázslatok kerülnek szóba, hiszen úgy véli, azzal tudna talán a legjobban segíteni másokon, ha el tudná látni a kisebb-nagyobb sérüléseiket. Magában épp azon mereng, milyen hasznosak lehetnek az ilyen varázslatok, így Tizio megjegyzése váratlanul éri*
- Mindig te leszel a hősöm! *hebegi fülig vörösödve. Önmagát ismerve biztos benne, lesz még számtalan olyan helyzet, mikor a férfi a segítségére siethet, ám most nem csak a külvilág veszélyeire gondol. ~Talán megmenthetsz még saját magamtól is!~ tűnődik magában, maga se tudva, mit is vár igazán Tiziotól. Zavara csak fokozódik, mikor a férfi ujjai a hajához érnek, bár azért nevetve rázza meg a fejét, ahogy álmossága kezd elmúlni*
- Nem, a trükkök nem illenek hozzád, ahhoz túl őszinte vagy! *mosolyodik el, ahogy a bűvészkedés kerül szóba. ~Meglehet, hogy sok mindet elhallgatsz, és inkább nem beszélsz róluk, de amiről beszélsz, arról csak az igazat mondod. Nem tudnám elképzelni, hogy ilyen olcsó mutatványokkal szórakoztass bárkit is. Az az érzésem, még téged is untatna, ha megpróbálnád!~ gondolja magában, ahogy próbálja Tiziot elképzelni bűvészként, ám nem igazán megy neki a dolog. A töprengés azonban alkalmat ad rá, hogy elfeledkezzen zavaráról, az újabb bók nyomán viszont visszatérnek a korábbi érzések*
- Nem is... *kezdene bele a tiltakozásba, hiszen egyáltalán nem gondolja magát gyönyörűnek, a csók azonban elejét veszi minden további akadékoskodásnak* Köszönöm! *suttogja elmosolyodva, amikor elválnak ajkaik. Úgy tűnik azonban, hevesen dobogó szíve továbbra sem pihenhet, hiszen további bókok követik az elsőt, ő pedig egyre tanácstalanabbul érzi magát, hiszen sosem tudta, hogyan kéne illően fogadnia őket*
- Úgy érted, a naivitásom és az ostobaságom? *kérdez vissza tőle szokatlan öniróniával, miközben fanyar mosoly játszik ajkain. Tisztában van vele, hogy néha talán a végletekig jóhiszemű, hiszen ezt többször a fejéhez vágták már és eddig inkább csak baja származott ezen tulajdonságából, mint előnye, ezért nehezen tudja elhinni, hogy Tizio pont ezt találja vonzónak benne*
- Te pedig nem vagy nyomorult kisállat, mondtam már! *csóválja meg kissé a fejét, ahogy egyik kezével végigsimít a férfi arcán* Csak valaki, akinek segítség kell... akinek segíteni szeretnék. *fogalmazza át a mondatot, egy pillanatra elveszve a kék szemekben, mielőtt a következő csókot fogadja. A leheletfinom érintés után azonban furcsa hiányérzet fogja el. Magának is alig meri beismerni, de többre vágyik, ettől pedig újra feszélyezve érzi magát, attól tartva, hogy esetleg csak ő van így ezzel. Tizio következő szavai azonban hamar eloszlatják az aggályait efelől*
- Örülök, ha őszinte vagy velem! *mosolyodik el, és ezúttal ő az, aki csókért hajol, mely remélhetőleg tovább tart, mint az előző. A kérdés keresetlen egyszerűsége letaglózza és hirtelen semmilyen értelmes indok nem jut az eszébe, miért is van rajtuk ruha. Amilyen sietve igyekezett magára kapkodni őket nemrég, most olyannyira nem bánná, ha lekerülnének róla, miközben készségesen fordul, ahogy Tizio irányítja*
- Én is ezt szeretném. *suttogja alig hallhatóan, nem is tudva teljesen, mire mondott igent. Nem biztos benne, hogyan értette a szavait a férfit, csak abban biztos, ő mit szeretne, ez pedig Tizio, testestül, lelkestül, mindenestül.*