//Pultnál, kábé mindenki//
- Fertelmes! Csak kérd, és vérét veszem.
*Indulatosan villan szeme Rilai panaszára. Harciasan fordul oldalt a pultnál, hogy szemben legyen a szópárbajt vívókkal, mint aki kész arra, hogy óhaj esetén megtorolja a sértést. Az ugrásra kész igazságosztó szerepét csupán az hitelteleníti, hogy bazsalyog. Persze csak színjáték az egész, nem nehéz észrevenni a kardcsörtető fellépés mögött a komédiát. Maga részéről le is zárná a kérdést, nem szeretne belefolyni a nézeteltérésbe. Az ilyen kakaskodást jobb szereti kívülről figyelni, esetleg néhány arannyal fogadni a győzőre. Más lenne a helyzet, ha a lovag erővel akarna szavainak nyomatékot adni, de ezt egyáltalán nem tartja valószínűnek.
Sajnos nincs szerencséje, most Celabbreh fordul hozzá, pedig az ítélőbíró szerepéhez végképp nincs kedve. A kérdésre egy árnyalatnyit feljebb csúszik szemöldöke, aztán szélesen elmosolyodik és barátságos, behízelgő hangon szólal meg.*
- Hogy mit gondolok? Engedd meg, uram, hogy egy példával világítsam meg a kérdést! *Nahát, milyen fordulatokkal tud élni!* – Valamikor, ifjúkoromban, egy nemesember bandériumának katonája voltam. Ismertem egy parancsnokot, aki minden körülmények között megkövetelte magának a tiszteletet. El is érte azzal, hogy kegyetlenségig kemény volt embereivel. Senkinek nem jutott volna eszébe, hogy ne teljesítse azonnal parancsait, mi több, hogy megkérdőjelezze azokat. Félték és tisztelték. A gúnyneve talán elárul valamit módszereiről. Háta mögött úgy nevezték, „Hozzatok egy másikat”. Ugyanis mindig egy vaskos bottal járt, és amikor valamelyik katonája hátán vagy fején kettétörte, ezt üvöltötte. Aztán egy ütközet után holtan maradt a csatamezőn. El kell ismerni, a gyávaságot hírből sem ismerte, soha nem futott volna meg az ellen elől. A halálos seb mégis a hátán volt. Gondolom kitaláltad már, uram, hogy nem az ellenség végzett vele.
*A feltűnő kedvesség, amivel a lovag felé fordul ugyanolyan álca, mint az a felháborodás, amivel Riali szavaira reagált. A különbség csupán annyit, hogy ezzel ingerültségét leplezi. Rühelli azt a kihallgatásszerű hangot, amit a magas férfi vele szemben megütött.*
- És ismertem olyan kapitányt is, aki közkatonából küzdötte fel magát erre a posztra. Együtt élt alantasaival, legénységi sátrakban hált, együtt evett-ivott velük, velük járt szajhákhoz. Példával járt elől mindenben: táborverésben, erődítések építésében, harcban, ostromok utáni szabad rablásban és erőszakban. Alárendeltjei istenítették, nemcsak soha nem vonták kétségbe utasításait, de gondolatait is igyekeztek kitalálni. Persze ezek végletek, szerény véleményem szerint a jó vezér valahol e kettő között állhat.
*Nem részletezi tovább, a lovag már rájöhetett, hogy mit akart a példával szemléltetni. Kortyol egyet a kupából, csak most veszi észre, hogy már elfogyott a söre. Az is igaz, hogy nem szomjas már, a mozdulat csupán pótcselekvés volt: érzi, hogy a pökhendi hang hatására elönti a vér az agyát. A visszafojtott dühre legfeljebb az utalhat, hogy a pohár a kelleténél hangosabban koppan a pulton, ahogy leteszi.*
- Hogy kérdésedre is válaszoljak: beszéltem a Hadúrral, de nem ismerem. Van egy olyan érzésem, hogy hármunk közül ő *bök állával a lány felé* ismeri igazán. Ha így van és – ismerve a Thargodar ház fejének hírét – megengedi ezt magának, akkor vagy a vakmerőség határát súrolóan bátor, amit tisztelni illik, vagy pontosan tudja mit lehet, és mit nem. De úgy hallom, találkozni kívánsz vele. Bölcs gondolat, legjobban te magad tudod eldönteni, saját tapasztalat alapján, hogy a Hadúr méltó-e rá, hogy felajánld neki szolgálataid.
*Kicsit közelebb hajol, ha lehet még mézesmázosabb hangra vált.*
- És egy tanács, uram, rajtad áll megfogadod-e? Ne parancsra várj őszinte választ! A kemény, ellentmondást nem tűrő hanggal esetleg kivívhatsz tiszteletet, de az is lehet, hogy valaki félreérti.